1. Előszó

 

Atlantisz. A szó - kimondva - mindenkiben valamiféle érzést kelt. Nem tudunk hallatán közömbösek maradni. Vannak akik csodálattal és sajnálattal adóznak e letűnt, fantasztikusan hatalmas és gazdag birodalomnak, míg mások a puszta létezését is tagadják. A viták olykor rendkívül hevesek és indulatosak. Vajon miért van szükség arra, hogy valakik ennyire elszántan tagadjanak valamit, ami szerintük nem is létezett, és - a másik oldalt nézve -, mért szükséges körömszakadtáig védeni olyan igazságot, melynek nyilvánvalósága Napnál fényesebb. Sajnos ez a jelenség más tudományos területeken is jelentkezik, az érvek helyét gyakran veszi óta puszta tagadás, majd később a személyeskedés.

Atlantiszról legalább tízezer könyv íródott, pro és kontra, valamint megszámlálhatatlanul sok tudományos vagy kevésbé tudományos tanulmány. Ezen művek nagy része az utóbbi ötven év alatt készült. Mégsem látszik egyértelműen az, hogy a kérdésben olyan válasz született volna, mely a hívők és tagadók álláspontját közelítené.

Szeretném, ha jelen könyvem nemcsak egy lenne ebben a hatalmas sorozatban, hanem az, amely komplexebb kutatások elindítására sarkallhat, s amik aztán végre mindenki számára megnyugtató feleletet adhatnak. Az általam elérhető dokumentumok meggyőztek Atlantisz létezéséről, és szeretném, ha a könyv elolvasása után Önök is erre az álláspontra helyezkednének, hogy aztán együtt adózhassunk e nagyszerű birodalom emlékének - s együtt tanulhatnánk a hibáiból, melyek  közvetve a pusztulását eredményezték. Egy fejlett civilizációnak valamilyen formában túl kellett élnie a katasztrófát, ha mégoly retteneteset is. Talán egy egész népcsoport is képes volt erre, olyan népcsoport mely ma is létezik, csak esetleg sejtelme sincs valódi eredetéről.

 

 

2. Így (is) történhetett

 

 A Nap családja gyarapodott. A távoli világűrből előbukkanó vörös törpecsillag állt körülötte hosszan elnyúló ellipszispályára a maga öt bolygójával, mintegy 26 millió éves keringési periódussal. Ez az égitest később - nagyon találóan - a Nemezis nevet kapta. Égi mozgása során metszette az Oort-féle felhőt, gravitációs terével pedig megbolygatta az abban keringő üstökösöket és kisebb meteorokat, tömegesen zúdítva őket a Naprendszer belső térségei felé, kozmikus katasztrófák sorozatát váltva ki a múltban. Egy tekintélyes üstökössé dagadt hajdan volt kozmikus parány is erre a sorsra jutott - néhány kisebb társával együtt mind sebesebben haladt a Nap irányába.

 A Naprendszer fejlődése során az égitestekké össze nem állt, vagy ezek elporladásából keletkezett anyag a Nap körül három nagy övezetbe, gyűrűbe összpontosult. A legkülső mintegy 100 milliárd kilométeres távolságban fonta körül a sárga törpecsillagot. Porszemekre fagyott gáz, valamint különböző molekulák alkották, melyek szikrázva hirdették a Nap tüzének erősödését. Mint fénylő glória tündökölt e parányi részecskék összessége - szüntelenül lüktetve és  sziporkázva.

 Ahogy egyre jobban közeledett a belső térségek felé, egyik üstökösszerű  bolygó pályáját a másik után metszette. Ezek az égitestek a tulajdonságaik és a viselkedésük alapján kapták ezt a megjelölést: mozgásuk a földpálya síkjával nagy szöget zárt be, napközel- és naptávol pontjuk között hatalmas különbség volt. Légkörük is ennek megfelelően hol szinte teljesen kifagyott, míg máskor hosszú uszályként nyúlt el a planéta Nappal átellenes oldalán.

10 milliárd kilométerre a Naptól, még a Plútó és a Neptun pályájának elérése előtt újabb gyűrű következett, ez azonban már korántsem volt olyan szabályos mint az előző, ugyanis a gázóriások zavartkeltő hatása miatt folyamatossága felszakadozott, s ráadásul a bolygórendszer síkjából kiemelkedően foszlányok is töredeztek le róla. Itt már nagyobb darabok is fellelhetők voltak, egészen a néhány méteres nagyságig.

 A Jupiter térségében, a gázóriás hatalmas gravitációs terében, megváltozott mozgásának irányítottsága: ekkor vált végérvényesen a belső térségek foglyává. Ezzel szinte egy időben felszíne bizseregni kezdett, gázok szublimáltak el róla. Ez a tevékenység erősödött, később már szabályos kitörésekre is sor került. A kitörések heves robbanásokig fokozódtak. Légköre született. A napszél sugárnyomása a felszabaduló anyagot csóvába rendezte, mely a négy belső bolygó pályáján átnyúlva az égbolt legpazarabb látványosságát hozta létre.

Ez a jelenség több százszor megismétlődött, a napközelségtől függően hol hevesebben, hol lanyhábban. Az újra és újra lejátszódó légkörfejlődés miatt az üstökös anyaga rendre fogyatkozott, miközben egymás után vesztette el azokat a porhéjakat, amelyek még az Oort-féle felhőben rakódtak rá. Kisebb darabok is, leváltak róla, ezek egy darabig hozzá közel haladtak, majd elenyésztek. Felszíne csontkeményre égett az idők folyamán, most már csak mint egy amorf, fekete, hatalmas sziklatömb rótta a köreit.

A Jupiter-holdak  szerencsétlen együttállása miatt egy ízben kis mértékben módosult pályája. Ez az apró változás elegendő volt ahhoz, hogy sokkal közelebb haladjon el a Nap izzó felszíne fölött, mint eddig bármikor története folyamán. A távolság egészen minimálisra zsugorodott az életadó csillag és az egykor káprázatos fényű üstökös torz maradványa között. Testét protubelancia nyaldosta, és fürge gömbvillámok lengték körül. A hatalmas tömeg vonzása tovább irányváltoztatásra kényszerítette, ami miatt egyenesen a Föld felé lendült. A Hold mellett elhaladva bár csak néhány tizedfokkal tért ki oldalra, ez a kényszerű változás éppen elegendő volt ahhoz, hogy sorsa végérvényesen beteljesedjen, utazása véget ért, eltéríthetetlenül száguldott a Föld felé.

Alant egy fejlett civilizáció sorsa is végérvényesen megpecsételődött.

Az Atlanti-óceán vulkanikus szigetbirodalmának tudósai észlelték közeledését. Rengeteg számítást végeztek a kozmikus találkozás kimenetelére vonatkozóan, és ezekből a kutatásokból az derült ki, hogy a közelgő égitest igen erősen megközelíti bár a Föld felszínét, de komolyabb veszélyt nem jelent majd, aztán tovaszáguld az űrben. Az is kiderült, ha csak  egy százaléknyival vétik is el a közelgő üstökösmagra vonatkozó tömegszámítást, az összeütközés már elkerülhetetlen. Erre vonatkozóan is végeztek kalkulációkat, s az esetleges becsapódási helyként egy csendes-óceáni pont jelentkezett. Az égitest átlagos átmérőjét 12 km-re becsülték.     

Teljes precizitással nekiláttak az esetlegesen bekövetkező katasztrófa elhárításának. Küldötteik felkeresték a legveszélyeztettebbnek vélt  tájakon élő népeket, és figyelmeztették őket a közelgő rettenetre: húzódjanak a hegyekbe, vigyék magukkal állataikat, és terményeiket úgyszintén, hogy újrakezdhessék az életet, mert a várhatóan 1000 m magas árhullám ereje bőven elegendő arra, hogy mindent megsemmisítsen, amit csak emberkéz alkotott.

Ez a tevékenységük kizárólag szűk körökre korlátozódhatott, ugyanis a Földön ekkor már voltak olyan sűrűn lakott területek is, ahonnan a tömeges kitelepítést egyszerűen képtelenség lett volna megoldani. Ezeknek a próbálkozásoknak egy sor más jellegű akadály is útját állta. Az evező nélküli hajókon, a szárnyak nélküli repülőeszközökön érkező atlantisziak hatalmas termete gyakran váltott ki nagy riadalmat, a lakosság pedig hanyatt-homlok elmenekült, lehetetlenné téve bárminemű kommunikációt. Az eldugott, távoli szigeteken élőknek, jobb híján, a bárkaépítést tanácsolták.

Akiket végül sikerült meggyőzni az elvándorlás szükségességéről, azok is csak hosszas rábeszélés eredményeként voltak hajlandók rá. Jégkorszak dúlt a Földön. Nagy nehézséget okozott olyan vidékek felkutatása, s főleg időbeni elérése, melyek a túlélésre lehetőleg maximális biztosítékot nyújtanak. A jégsapkák és a gleccserek hatalmas területeket foglaltak el, a sivatagok is jócskán  elterpeszkedtek.

A becsapódás utóhatásaira is gondolni kellett. Bár egy ilyen jellegű pusztításra csak becslésekkel rendelkeztek. A fő cél a közvetlen hatások: a szökőár, a nyomás- és hőhullám borzasztó erejének minél kisebb veszteségek árán történő átvészelése lehetett mindössze. A rendelkezésre álló, korlátozott számú technikai berendezést figyelembe véve, ez sem volt jelentéktelen dolog.

Atlantisz népessége ekkor több millióra rúgott. A fejlődéssel párhuzamosan a fejlődésbe vetett hit is nőtt. Magasszintű műszaki technikájuk eredményeit tükrözték a fényévekre előretolt tudományos bázisaik. Minél több akadályt sikerült legyőzniük,annál inkább beléjük vésődött saját sérthetetlenségükbe vetett vak hitük.

Az összes égi vándort lajstromba vették és rendszeresen követték pályájának néhány szakaszán, mely nem távolodott messzebb a Neptunusznál. Valamivel azonban ők sem bírtak megbirkózni: a véletlennel. Egy égitest mozgását meghatározni a Nap sűrű légkörén való keresztülhaladás után még nekik is - nagy pontossággal - lehetetlen feladatnak bizonyult. A sötét, alaktalan valamivé degradálódott egykor káprázatos fényű üstökösmag úticélját képtelenek voltak megváltoztatni.

A saját biztonságukra is gondolniuk kellett. A Föld körül keringő űrállomások főként tudományos munkát végeztek, ilyen célból készültek, és minimális létszámú személyzet dolgozott rajtuk, kevés bővítési lehetőséggel. Bár a marsi telepek sokkal nagyobbak voltak, elsősorban kutatóbázisként működtek és azt igyekeztek felderíteni, hogy milyen módon lehetne a Mars körül állandó légkört létrehozni, az örökké fagyott talajon létezhetne-e, s ha igen, milyen jellegű, magasabbrendű növényi élet.

A terjeszkedés a túlélés reményében történt: minél messzebb helyezkednek el egy adott civilizáció telepei a térben, annál jobbak az esélyeik egy váratlan katasztrófa bekövetkeztekor a fennmaradásra. Ebben a szellemben vetették meg lábukat a Nemezis második bolygóján, a Vörös Virágokon is. A bolygó a nevét a planétát uraló vöröses derengésről kapta, amit az ott lakók hamar megszoktak, szemük könnyen alkalmazkodott hozzá. Segítséget ők sem nyújthattak, hiszen rádiójelzéseiknek másfél évig kellett  volna utazniuk, az üstökösmaggal való találkozásig pedig már csak rövid idő volt hátra.

Atlantisz szigetein a főbb városok köré hatalmas falakat emeltek. A talajba óvóhelyek szövevényes hálózatát építették ki, ezeket megpróbálták úgy-ahogy kényelmesen berendezni. Az évezredek alatt összegyűjtött tudást védett helyre kellett szállítani, erre a célra a legalkalmasabbaknak az űrállomások ígérkeztek. A műalkotásaik azon részéről is gondoskodniuk kellett, melyek egyáltalán mozdíthatók voltak, ezeket szintén föld alatti folyosókban helyezték el. A sziget lakóinak csak töredékét tudták biztonságos helyekre szállítani, repülőeszközeik és hajóik főként a tudományos kutatásokat szolgálták, nem pedig a közlekedést. Az üstökösmag eltérítésének vagy megsemmisítésének még a gondolatát is el kellett vetniük, hiszen ehhez alkalmas kozmikus rendszert nem építettek ki, most, időhiányban nem is lettek volna rá képesek.

A végzetes nap egyre baljósabban közeledett. A csillagászok a Földön is, de az égen is, szüntelenül a közeledő testet követték műszereikkel. Az űrállomásaikat magasabb pályára vezérelték, bár sokkal nagyobb biztonságot ez sem nyújtott számukra, mégis megkíséreltek minden elérhetőt a károk mértékének a csökkentésére. A kozmikus "randevú" lezajlását csak az üstökösmag Hold melletti elhaladását követően tudták pontosan meghatározni, addig csak becslésekre szorítkozhattak, még akkor is, ha ezek értéke mind jobban megközelítette a valós adatokat. A bizonyosság megszerzése után a cselekvésre már csak mindössze 12 óra maradt.

Lázas igyekezettel próbáltak mind védettebb helyeket felkutatni, s eközben sajnos az is gyakran megtörtént, hogy egyes rakományokat ide-oda szállítottak, feleslegesen pazarolva az egyre drágább időt, hiábavalóan lefoglalva az amúgy is szerény járműkészletet. Ezek az apró, pici zavarok, idegeskedésekhez vezettek, az idegeskedések nyomán pedig egyre inkább kezdte felütni a fejét a félelem. A figyelem is ki-kihagyott, ez pedig további összeütközések forrásává vált az egyébként nyugodt és magabiztos  atlantisziak között. A riadalmat a tehetetlenség mindinkább fokozódó terhe is nyomasztóbbá tette. A tökéletességet megközelítő társadalmi-gazdasági rendszer összhangjában gondok mutatkoztak. Beláthatóvá vált, hogy a felépített falak csak vajmi kevés menedéket nyújthatnak az ár ellen, inkább szimbólumok, mint komolyan számításba jöhető védelmi eszközök. A sziget mélyébe lenyúló óvóhelyek pillanatok alatt egérfogókká válhatnak, ha az óceán felől érkező törmelék túlságosan vastagon borítaná be a kijáratokat. Bár a földalatti folyosókból nyíló raktárakban szinte kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkező hatalmas erőgépeket is elhelyeztek, de mi történik, ha az esetleges összeütközés nyomán mindek bizonnyal bekövetkező földrengések miatt ezek is megsérülnek?

A kételyek ellenére a lakosság túlnyomó része a főbb szigeteken maradt, és nem is igen akart elvándorolni, bízva saját maguk, a gépeik erejében, s nem utolsó sorban a szerencséjükben.

Néhányan, dacolva a józan ésszel, tengerre szálltak, tengeralattjáróval, kisebb-nagyobb hajóval, attól függően, hogy ki mivel rendelkezett, vagy éppenséggel mit sikerült megkaparintania. Megpróbáltak partot érni valahol Európában, Afrikában vagy Amerikában, annak tudatában, hogy a hátralévő idő alatt biztos helyre nemigen tudnak elvergődni. Ezekért a járművekért szabályos közelharc folyt. Elegendő élelmiszert sem sikerült a fedélzetekre juttatni, révén már korábban elhelyeztek szinte mindet az óvóhelyek raktáraiban.

A megváltozhatatlan elleni dühödt érzés általánossá vált. Az űrállomásokon élő kutatóknak végig kellett nézniük ezeket a drámai napokat. Szinte mindannyiuknak volt odalent hozzátartozója, barátja, kedvese.

A végső felismerés híre valóságos bombaként robbant. Az üstökösmagra vonatkozó becslések tévesnek bizonyultak, sebessége a várt értéknél jobban megnövekedett, aminek mértékéből azonnal kiderült, hogy az összeütközés menthetetlenül be fog következni, a csapás pedig magát Atlantiszt sújtja.

Ezt már néhányan korábban megérezték.

A még le nem szerelt földi távcsövek egészen apró részleteket mutattak ki a közeledő test felszínén. Emellett pontosan behatárolták alakját, meghatározták tömegét, összetételét, átmérőjét. Ezek a mérések azonban a jelen helyzetben teljesen érdektelenek voltak.

A hosszú bizonytalanság után a vég bizonyossága különösképpen hatott. A korábban elszabadult pokol lassan lecsendesedett. A kikötőkben az egymást marcangoló, egy-egy hajóért élethalál harcot vívó emberek barátokká váltak. A jajveszékelést kísérteties csend követte. A sziget legmonumentálisabb vulkánjának baljóssága fenségességgé emelkedett. Egy páran még most is a menekülésre gondoltak, úszva próbálták elérni a legközelebbi kontinenst. Esélyük egyenlő volt a nullával.

Alkonyodott. A főváros lakosságának túlnyomó része a központi téren gyűlt össze. Az ismerősök, együvé tartozók, csoportokat alkottak, tüzeket gyújtottak, hogy utolsó vacsorájukat így - ősi módon, a lángot körülülve - fogyasszák el.

Lassan leszállt az est. Itt-ott énekszó kezdett felhangzani, majd az egész nép egyetlen hatalmas kórussá vált. A dal róluk, tetteikről, eredményeikről, történelmükről szólt.

A tragédia utolsó felvonása nem sokkal éjfél előtt játszódott le. A Hold, a Nap és a Föld között helyezkedett el. Gravitációs terükben már eltért - ha töredék foknyival is - a retrográd keringésű üstökösmag a számított pályától. Ragyogó csillagos éjszaka volt. Az égbolt sziporkázó gyémántkristályai hunyorogva szórták tétova sugaraikat a lentiekre. A légkör magasabb rétegeiben a világűr távoli részéből érkező vándorok fejezték be életüket egy-egy rövid felvillanás kíséretében. A nagyobbak által keltett derengő fénycsík másodpercekig kivehető volt. A Perseidák-meteorraj tagjai fogyatkoztak meg kiválásukkal.

Augusztus idusának utolsó percei következtek. Atlantisz szigetére majdnem teljes sötétség borult. Eloltották a tüzeket és lehúzódtak a mélyben kiépített óvóhelyekre. Tökéletes csend honolt. Még az egyébként zajos tücskök sem ciripeltek, a tavak környéke is néma volt, a békák beszüntették harsogó lármával megtartott esti koncertjüket. A mező felett sem rikoltoztak az éjszaka érkeztével aktívvá váló madarak. Mintha valamennyien megéreztek volna valamit a közeledő veszélyből.

Az emberek közül senki sem tudta nyugovóra hajtani a fejét.

A nyugati égen mintha megmoccant volna valami. Lent mindenki éber volt, a szíve mélyén még halványan pislákolt a reménység utolsó szikrája. Bátorságtól, vakmerőségtől, kíváncsiságtól, vagy ki tudja milyen okból vezéreltetve néhányan a hatalmas fákkal és monumentális műalkotásokkal övezett főtéren gyűltek össze, és várták ennek a nagyon valóságos rémálomnak a végét. Többen sejtették, mintsem látták azt a moccanást, abból, hogy az említett irányban egyik-másik csillag fénye el-eltűnt egy szemvillanásnyi időre. Egyikük suttogva megszólalt, de ebben kézzelfogható hallgatásban mennydörgésszerűen hatottak szavai:

- Beteljesedett...

A test haladási irányába eső égi lámpások mind határozottabban és hosszantartóbban tűntek el. A közelgő súlyos test tömege mintegy rájuk nehezedett. A légkör óceánjának határára érve egy pillanatra felvillant, majd tétován kihunyt a fénye, hogy aztán a másodperc töredéke alatt szemet kápráztató, izzó-vakító lángtengernek adja át a helyét. A tűzgolyó a nappalinál erősebb fényességet árasztott. Még egyszer, utoljára, egymásra tekintettek. Némelyeknek könny csillogott a szemében. Az izzón fortyogó üstökösmagról apró darabok váltak le, és más-más irányokba repülve képezték részét eme halálos látványosságnak. Az üstökösmag pályája mentén, az égbolton keresztülhúzódva, mint bíborvörös palást, ragyogott az atmoszféra.

Az ütközésbe az egész Föld beleremegett. A becsapódás a fősziget északi, legvulkánikusabb területét érte. Ereje egy szemvillanás alatt forráspontja fölé hevítette a talajt, mely az ütődéstől több kilométeres magasságra fröccsent fel. Az üstökösmag olyan rettenetes erővel vágódott a Földnek, hogy annak még a szilárd kérgét is áttépte, aztán a földköpenybe hatolt.

Gondolatnyi idő alatt pusztult el minden élő, s minden, amit élő alkotott.

A plazmává alakult levegőből lökéshullámfront indult szerte, körkörösen. A legeslegnagyobb hurrikánnál is sokkal sebesebben száguldó fal további légrétegeket tornyozott fel maga előtt. Gigász hangrobbanások hallatszottak. Az Atlanti-óceán felett északra és délre szabad volt az útja. Haladása közben felkavarta, majd örvénylő tölcsérekbe kényszerítette a vizet. Hatalmas tornádók alakultak ki, aztán végigsöpörtek a partvonalak mentén rettenetes pusztításokat okozva, míg el nem enyészett energiájuk. A lökéshullámfrontnak végül is a környező kontinensek magasra törő hegyláncai vetettek némi gátat, a vákuumhatás azonban e területek mögött is nagy károkat okozott.

A totális megsemmisülés övezete mintegy háromezer kilométer átmérőjű területre összpontosult.

A detonáció hangja többször körbeszáguldta a Földet. A becsapódás helyétől a legtávolabb levő pontokon először csak halk, mély majd egyre erősödő morgást lehetett hallani, aztán mintha ágyút sütöttek volna el, a fájdalmasságig fokozódott a robaj, hogy újra a csendes dübörgésnek adja át a helyét.

A becsapódás környékéről kivágódó szikladarabok még több ezer kilométeres távolságra is tüzeket gyújtottak, a  légkörbe nagy mennyiségű por és korom került, mennyisége egyre csak növekedett.

A keletkezett kráter átmérője a fősziget negyedrészét is kitette. Belsejében a még napok múltán is lángvörösen izzó, fortyogó anyag füstölgött szüntelenül.

Atlantisz legnagyobb vulkánjának a gyomrában, a magmakamrában, a láva méltóságteljesen, lomhán mozgásba lendült. Évszázadok óta pihent már nyugodtan a csúcsain nemrég még jégsapkát viselő tűzhányó, s nem gondolt senki arra, hogy valaha még egyszer újra működni fog. Most azonban ismét az ő ideje következett. Mint nyújtózó óriás próbálgatta erejét, apró földrengések jelezték tevékenységének megindulását.

 Néhány nap eltelt, mire a helyzet kezdett valamelyest áttekinthetővé válni. A szórványosan fellobbanó, majd lángtengerekké váló tüzeket lefékezték az útjukat keresztező folyók, a hő hatására a hóval borított hegycsúcsokról, valamint a megolvadt gleccserekből alázúduló víz, és a katasztrófa után néhány órával szemerkélni kezdő, később szakadó eső. A csapadék a lefolyástalan területeken összegyűlt, a kimosott koromtól, pernyétől, portól, fekete színű, hatalmas tavakat alkotott.

Az Atlantiszi fő szigeten keletkezett állóvizek tartalma a felszínt szabdaló repedéseken keresztül lassan a mélybe kezdett szivárogni.

A nagy tűzhányóból füstoszlopok szálltak fel, melyek egy-egy talajremegéskor pamacsokká szakadoztak, mintha a hegy pipázott volna. A kalderát porfelhők is elhagyták, később pedig a környékre ülepedve tovább csökkentették az amúgy sem túl nagy látástávolságot.

Atlantisz főszigetének egykori szépségét földjének északi részén hatalmas meteorkráter csúfította el, a vadregényes, ligetes, tavas déli területek pompáját a zuborgó, fortyogó mocsarak változtatták kietlen pusztasággá. A sziget pusztulása megállíthatatlanul folytatódott. Az erősödő földrengések által kitágított repedéseken egyre nagyobb mennyiségű víz zúdult alá a föld alatti mesterséges- vagy természetes járatokba. Ez az egykori alagutak, raktárak  roncsaiban összegyűlt, később a központi atomreaktort fenyegette. Zárlatok keletkeztek, a kábelek sisteregve égtek. A reaktorban az irányíthatatlanná vált láncreakció immár megfékezhetetlen lett. A védőburkolatok nem tudták megakadályozni a fő  erőmű, s a kisebbek felrobbanását. A felszínen néhány tó hirtelen eltűnése, a talaj egyik pillanatról a másikra történő lehuppanása tudatta az alant elszabadult gigászi erők működését.

A központi tűzhányó magmakamráját is elérte az alattomos ár. A békésnek tetsző pöfékelés megszűnt, iszonyatos erejű gőzkilövellés következett, majd látszólag elcsendesedett minden. A mélyben azonban két őselem küzdött egymással. A keletkezett gőz fantasztikus feszítő ereje szabályosan emelni kezdte az egész hegyet. Ezzel egyidőben szerte a mocsarakból gejzírek és fumarolák törtek fel, szivárványos, átláthatatlan ködbe és párába burkolva az egész tájat. A sisteregve mind nagyobb és nagyobb magasságokba feltörő  vízoszlopok színes szökőkutak pazar látványt idézték.

A vulkán oldalfalai fel-felszakadoztak, az így született repedéseken is gőz csapott ki. Az alacsonyabban támadt bazalthasadékokon lávafolyamok kezdtek szivárogni, s a rájuk zúduló víz miatt sisteregve, füstfelhőket eregetve meg-megtorpant a folyásuk.

A hegy tovább emelkedett, hogy végül a földtörténet legmonumentálisabb explóziójaként iszonyatos csattanás kíséretében darabokra hulljon. Több száz köbkilométernyi anyag került az atmoszférába a mikroszkopikus méretű hamuszemcsétől a domb nagyságú szikláig.

A robbanás helyén óriási üreg maradt vissza, melyet az Atlanti-óceán mennydörgő robajjal aláhulló víztömege próbált meg feltölteni. A magmával érintkezésbe kerülő sós víz további robbanásokat váltott ki, azok hatalmas földlökéseket okozva tovább mállasztották a tűzhányó megsemmisülése miatt kettészakadt fősziget maradványait.

A még megmaradt földlakók ennek a  szerencsétlenségnek is hallhatták a hangját, feltéve, hogy nem nyomta el a szűnni nem akaró égzengés.

Atlantisz régóta szunnyadó kisebb vulkánjai is működni kezdtek. A magmakamráiba betörő víz gőzzé válva sorban végzett valamennyiükkel,az elsőhöz képest jóval szerényebb méretű detonáció kíséretében. Az egész fősziget, a kráterfalak egy részének kivételével, fokozatosan az óceán hullámsírjába merült. A sötétséget szinte vágni lehetett, mintegy  gyászpalásttal vonta be a pusztulás helyszínét. Ezen az állapoton néha egy-egy felrobbanó vulkán fénycsóvája változtatott rövid időre.

A világ tengerei több tíz kilométerrel húzódtak vissza megszokott partvonaluktól előrevetítve egy újabb pusztító katasztrófa fenyegető közelségét.

Az emberi civilizáció  fellegvárának megsemmisülése után az óceáni áramlás iránya megfordult. A hullámok mind feljebb és feljebb csaptak, majd egyszerre, egy középpontból kiindulva, gyűrű alakban, száguldva nekilendültek, hogy teljesítsék halálosztó küldetésüket.

Az Atlanti-óceán medencéjében 1000 méternél is magasabb árhullám söpört végig letarolva mindazt amit a lökéshullámfront és a felgyulladó tüzek megkíméltek. A szó szoros értelmében kő kövön nem maradt. A tengerpartokon a hullámok még magasabbra csaptak, helyenként elérték a 3000 métert is. A parti népeket nyomtalanul eltörölte a Föld színéről, ha kellő időben nem tudtak  védett helyre jutni. És általában nem tudtak...

A Földközi tenger mellékének lakói sem jártak jobban, mert az Európát Afrikával összekötő földhíd már az első árhullám pörölycsapása alatt átszakadt, s özönvíz öntötte el őket. Megszületett a Gibraltári-szoros.

Egyszer minden rossznak vége szakad. A légkörbe került nagytömegű apró részecske néhány hét alatt egyenletesen eloszlott, és kezdett a bolygót uraló sötétség is felszakadozni. A Napból mindössze egy bágyadt, vöröses korongot lehetett csak látni, fénye és hője elnyelődött. Lehűlés kezdődött.

A hihetetlenül nagy hőenergia felszabadulása nyomán irdatlan mennyiségű jég olvadt el és emelte meg a világtengerek szintjét. A tektonikus lemezek határán működésbe lépő tűzhányók előbb-utóbb kihunytak. Ezer évig tartó jégkorszak kezdődött, melynek során az északi félteke átlaghőmérséklete hat fokkal csökkent.

Az atlantisziak megmaradt maroknyi csapata a Földön titkos társaságokat alkotott, ilymódon mentette át évezredeken át felgyülemlett tudásukat. Az űrben lévők pedig egyesítették erőforrásaikat és eszközállományukat, majd elindultak a Nemezis második bolygója felé, hogy ott építsék fel új civilizációjukat. Úgy érezték, erre a Földön már nem lennének képesek.

Ez a Föld már nem ugyanaz a Föld, melyet egykoron elhagytak. Éghajlata átrendeződött forgástengelye kicsit kibillent. A Szahara dús őserdői és végtelen szavannái felett a homokdűnék sivár világa vette az uralmat, a Golf-áramlat irányának megváltozása és Atlantisz megsemmisülése miatt. A bolygó csodálatos szépségben pompázik, mit sem változtatott arculatán a katasztrófák sorozata, és azt hiszem, nem érezhetnénk erősebb késztetést, minthogy ezt a szépségét megőrizzük.

Immár mindörökre.

 

 

3. Mit mutatnak a naptárak?

 

Atlantisz egykori létezésére átfogó bizonyítékrendszert kívánok nyújtani. Ahogy lépésről-lépésre végignézzük mindazokat a dolgokat, melyek az elpusztult birodalomra vonatkoznak, az olvasó maga is kutatónak érezheti majd magát, aki izgalmas felfedezések sorozatát teszi. Hogy magát a letűnt civilizációt megismerhessük, mindenekelőtt hasznos lenne igazolni azt, hogy egyáltalán ezen a néven valaha volt egy szigetbirodalom. Amikor ez sikerült, akkor lehet elgondolkozni olyan kérdéseken, mint például, vajon elérhetett-e a fejlődés ott egy olyan szintet, amikor már lakosai megtehették az első lépéseket a világűr meghódítása felé, s ha igen, akkor ezt hogyan tették.

Tételezzük most fel, hogy mindez megtörtént, állnak-e ténylegesen rendelkezésünkre olyan közvetett és közvetlen bizonyítékok, melyek ezt egyértelműen igazolják? Megannyi kérdés, s a válaszok is legalább annyira szerteágazóak. A feleleteket keresve célszerű két részre osztani a problémát. Egy fejlett civilizáció különféle nyomokat hagy maga után, ezek a nyomok pedig minden bizonnyal fellelhetők más népek írásos- és tárgyi emlékei között, illetve maguk az atlantisziak is őrizhettek (őrizhetnek!) a katasztrófa után megmaradt technikai eszközeik közül néhányat. A második oldala a dolognak, - bár ez talán inkább a közvetett bizonyítékok kategóriájába tartozik -, hogy a hirtelen pusztulásnak hatással kellett lennie az egész Földre - ezen belül természetesen az emberiség fejlődésére is - a kultikus hagyományokon át, a szöveges feljegyzésektől, a naptárrendszerekig. Nézzük most e legutóbbit!

A Föld különböző népei az időszámításuk kezdetét általában jelentős eseményhez kötötték. Nem is olyan távoli múltunkban, a Nagy Francia Forradalom idején szintén volt ilyen próbálkozás, de ez kudarcba fulladt. Egyes népek többféle időszámítást is használtak és használnak a mai napig párhuzamosan, mivel pedig nagyon sokféle időszámítási rendszer van, jó kiindulópontul szolgálhat, ha találunk olyan időszámítási rendszereket, melyeknek kezdeti időpontja jó szórással azonos kezdőpontokra esnek. A fennmaradt írásos emlékek közül - a teljesség igénye nélkül - válasszunk ki néhányat, ezen belül is azokat a részeket, melyek ilyen időpontokra vonatkoznak. Az adatok persze gyakran  ellentmondásosak, de hiba lenne ezen ellentmondásokról megfeledkezni, és egy előre eltervezett végeredmény szerint összeválogatni az adatokat.

Bár nem kifejezetten időszámítás-kezdeti pontot tűz ki, mégis, közismertsége folytán Platón írását a Kritiászt kell megemlíteni mindenek előtt. A sok-sok adatból és ismeretből, melyek az elveszett civilizációra vonatkoznak, most csak a megsemmisülésének az idejét ragadjuk ki.

A történet maga Solontól származik, aki  görög törvényhozó volt, s Kr.e. 560-ban lezajlott egyiptomi útja során egyiptomi papoktól hallotta és elmesélte Platónnak azt is, hogy a feljegyzések a katasztrófa idejét 9000 évvel korábbra, tehát Kr. e. 9560-ra teszik. Platón nem cseréli össze Atlantiszt Amerikával, teljesen egyértelműen írja le, hogy Atlantiszon túl, nyugatra van egy igazi kontinens, azt pedig igazi óceán veszi körül, melyhez képest a Földközi-tenger csak egy kisebb öböl. Az adat szövevényes eredetére való hivatkozással, valamint különböző másolási hibákat emlegetve sokan  már eleve elvetik a Platón által leírt történet hitelességét. De már engedtessék meg, ha Schliemann is így tett volna a Homérosz mű kapcsán, akkor a mai napig sem tudnánk, hogy hol volt Trója, és talán azt sem, hogy egyáltalán létezett-e. No de nézzük tovább!

Solont jó néhányan tévedéssel vádolják, s az egyiptomi útját 9000 évvel megelőző katasztrófa időpontját önkényesen átjavítják 900-ra, az Atlanti-óceánban leírt, mintegy 600 ezer négyzetkilométer kiterjedésű szigetbirodalmat, áthelyezik a  Földközi-tengerbe, a mindössze 75 négyzetkilométernyi területű Szantorin vulkán térségébe, hogy aztán a krétai-mükénéi korral próbálják azonosítani. Ebben persze turisztikai meggondolások is vannak, és véleményem szerint ez a megközelítés alapjaiban is téves a további adatok tükrében. A Szantorin-elméletről egy későbbi fejezetben még bőven lesz szó.

Nagy hasonlóság van a perui és az egyiptomi naptár között. Mindkét ősi civilizáció 20 napos hónapokat, és 18  hónapos éveket használt, megtoldva még öt nap ünneppel. A zoroastrian kronológia az idők kezdetét Kr. e. 9660-ra teszi, ez pedig nem esik túl távol a Solon által elbeszélt 9560-tól. Az egyiptomi időszámítás kezdete valószínűleg nem ehhez az eseményhez köthető.

Az ősi egyiptomiak 1460 éves napciklusokat használtak. Az utolsó előtti ilyen ciklusuk  Kr. u. 139-ben ért véget. Nyolc napciklust visszafelé számolva időben, eljutunk a Kr.e.-i 11541-es évhez. Ez azért érdekes, mert a holdnaptárt használó asszírok, akik 1805 éves ciklusokat használnak, s a legutolsó 712-ben ért véget, hét ciklussal visszaszámolva megkapjuk a Kr.e. 11923-es évet. Az, hogy ez az időpont közel esik a másikhoz, arra is utalhat, hogy mindkét népnél közös ok váltotta ki az időszámításuk kezdeti pontjának kijelölését.

A Brahman időszámítás 2850 éves ciklusokat használ. Az egyik ilyen periódusról biztosan tudjuk, hogy Kr.e.3102-ben ért véget. Ha három ilyen ciklust visszafelé számolunk, akkor megkapjuk a Kr.e.-i 11652-es évet. 111 év eltérés az előzőekhez képest.

A maja naptár azt mutatja, hogy Közép-Amerika őslakosai 2760 éves ciklusokat használtak. Az egyik ilyen ciklus 3373-ban időszámításunk előtt kezdődött. Három 2760 éves periódus, vagy másképpen 8280 év ettől a bizonyos Kr.e. 3373-as évszámtól visszavisz bennünket Kr.e.11653-ba, ami csak egy évvel tér el az ősi indiai időszámítástól.

A vatikáni A-3738 jelű kódex az aztékok időszámítását mutatja. Ők más rendszerint számlálják éveiket, korszakokat írnak le. Az első 4008 évig tartott, és áradás okozta a végét. A második 4010 évet ölelt fel, s hurrikánok jelezték a  végét. A harmadik korszakuk 4801 évig tartott, s tűz pusztítása jelezte a végét. A negyedik 5042 évet ölelt át, és éhínség zárta le. A jelenlegi korszak az ötödik, Kr.e. 751-ben kezdődött. Az azték időszámítás kezdete pedig a távoli, Kr.e.-i 18612-es évre esik.

Egy bolíviai régész szerint a Tiahuanacoban épülő naptemplomot a munkások hirtelen elhagyták, a mű így félbemaradt, körülbelül Kr.e. 9550-ben.

Az adatok mutatnak bizonyos egyezést, de jelentős szórással is találkozhatunk. Bizonyára az egyes népek egészen máshogy élték meg ugyanazt, amennyiben eltérő kulturális örökséggel rendelkeztek, és nem feltétlenül ugyanazt a momentumot, ráadásul nem is ugyanakkor, tartották a legfontosabbnak. De nem hiszem, hogy túl nagy hibát követnénk el, ha vizsgálódásainkat mintegy 15000 évvel visszatolnánk a jelenhez képest és megvizsgálnánk, vajon hogyan festett akkor a Föld?

 

 

4. A jégkorszak üzenete

 

15000 évvel ezelőtt bolygónkon javában tombolt a jégkorszak, aztán pedig nagyon gyorsan véget is ért, hogy az északi félgömbön, az Atlanti-óceán északi térségére koncentrálódva egy ezer évig  tartó lehűlés kezdődjön. Itt a hangsúly a "nagyon gyorsan" fogalmon van, és ez - a klímakutatások jelenlegi álláspontja szerint - maximálisan 20 évet jelent. Ennyi a mérésekben a hibahatár, és ha akarnának sem tudnának a folyamatokra egyelőre pontosabb adatot adni. A jégnek jelentős fajhője van, rengeteg energia szükséges felolvasztásához, ráadásul több kilométer vastagon fedte be dél-Európáig terjedően az egész északi féltekét.

Ekkora jégmennyiség megolvadásához tekintélyes mennyiségű energia kell, nem is beszélve arról, hogy a déli félgömbön hasonló nagyságú jégmező terpeszkedett. A jégmennyiség érzékeltetésére igen szemléltető az az adat, miszerint a világtengerek akkori szintje több mint száz méterrel múlta alul a jelenlegit, sőt, egyes tudósok véleménye szerint, 200 méterrel. Ekkora vízszintkülönbség miatt természetesen jóval nagyobb volt a szárazföldek területe, az ősi szövegekben és legendákban egyébként szó is esik két nagyobb szárazulatról, már-már kontinensről, mellesleg ezekhez szintén magasan fejlett civilizációkat kapcsolnak a már említett források. Mu-ról és Lemuriáról van szó.

 Lemuria az Indiai-óceánban a jelenlegi Seychelle-Mauritiusi Platón terült el,  megmagyarázhatja egykori léte Madagaszkár különös állat- és növényvilágát, míg Mu a  Csendes-óceánban a Galapagos-szigetek környékén, vagy a Tuamotu-szigeteknél. E szárazföldekről, szigetbirodalmakról vándorolhattak ki sok nép ősei, ahogy ezt az AB0 vércsoportok világméretű eloszlása is igazolni látszik. Különös módon, forrásaim közül egyik sem említi meg, hogy ezt eddig valaha valaki is kutatta volna! Ebben az összefüggésben.

 

 

A 0-ás vércsoport világméretű eloszlása. Jól látható az Amerikai kontinensen való egyedülálló dominanciája, de az is, hogy az amerikai őslakosok nagyszámban települtek be Ausztrália északi részére, miközben az európai telepesek csak kismértékben hígították fel Észak-Amerika génállományát.

 

Az emberi szervezetben négy fő vércsoportot szoktak megkülönböztetni. Ezek rendre: A, B, AB és 0. Minden egyénre jellemző, hogy hordoz valamilyen vércsoportot, ezek veleszületett, örökletesen meghatározott biológiai sajátosságok. Az élet folyamán változatlanul megmaradnak. A fő vércsoportok határozzák meg, hogy az egyik ember vérének vörös vérsejtjei a másik ember vérével érintkezve, akár érpályán belül, akár vizsgálati lemezen, kicsapódnak-e vagy sem. Kicsapódás akkor jön létre, ha nem megfelelő vércsoportú emberek vérét hozzák össze egymással. Vérátömlesztéskor vagy azonos vércsoportú (például A-nak A-s, B-nek B-s csoportú) vért adnak, vagy az általános adót, a 0 csoportot. Ezt minden ember vére általában melléktünetek nélkül befogadja. Az AB-s vércsoportú egyén viszont bármilyen vért kaphat, ezért hívják általános  kapónak is. Egy másik felosztás szerint Rh-pozitív vagy Rh-negatív minden ember vére. Ennek elsősorban a terhesség szempontjából van jelentősége.

Az egyes fő vércsoportok tehát öröklődnek, s habár újabban számos alvércsoportot is leírt az orvostudomány, ezen alvércsoportok világméretű eloszlásáról nem készült felmérés. A fő vércsoportokra készült megoszlás-térképeknek inkább olyan területekre vonatkozóan van értelme, ahol a méréseket az őslakosságra is elvégezték, vagy főleg arra. Az Európai és ázsiai vidékeken a nagyarányú népvándorlások elmosták a kezdetekkor minden bizonnyal létező különbségeket.

Az érdekesség kedvéért megemlítem, hogy a főemlősöknél is megtalálhatjuk valamennyi fő vércsoportot, azzal a különbséggel, hogy fajonként vizsgálva, egyik-másik vagy akár több is, hiányzik a négy közül. Ez a momentum azt is sejteti, hogy az ember fejlődési útja valamelyest más volt az eddig feltételezetthez képest. De ez csak jó lehet, hagy maradjon a jövő tudósainak is felfedeznivaló!

A felső térképen a B-vércsoport világméretű eloszlása látható. Szembetűnő, hogy az amerikai kontinensen és Ausztráliában szinte egyáltalán nem fordul elő, alig-alig Nyugat- és Észak-Európában, valamint a Vörös-tenger mellékén, s Közép-Európa, valamint Afrika Száhel-övezeten kívüli részének lakossága is elég alacsony mértékben hordozza csak ezt a vércsoporttípust. A Föld többi részén ez az arány magasabb, a legmagasabb pedig India északi részén, illetve a Himalája térségében, és hozzá vehetjük még az Indonéz szigetvilágot. Már ez a térkép önmagában is sokat elárul, de ha a többit is mellévesszük, a dolog sokkal világosabb lesz.

Az alsó térképen a 0-ás vércsoport világméretű eloszlása látható. Ez a vércsoport szinte elő sem fordul azokon a területeken ahol a B-s volt a leggyakoribb, viszont ez a vércsoport alkotja szinte kizárólag Amerika őslakosságát. Jelentős az aránya Ausztráliában, valamint az Indonéz szigeteken. Gyakori Szibériában, Nyugat-Európában, Közép-Afrikában és a Szíriai-félszigeten. Rendkívül magas az arány Korzika szigetén is.

Az A vércsoport 35%-os  előfordulási aránnyal Ausztrália déli részén, a skandináv országokban és Észak-Amerika egyes pontjain fordul elő. Ennél valamivel kisebb mértékben Magyarországon, Portugáliában, Ausztrália középső vidékein, valamint Kanadában. A lakosság negyedrésze hordozza ezt a vércsoportot Európa többi részén, a Japán-tenger parti sávján és India nyugati partjain. Szinte nem fordul elő az amerikai földrészen New York vonalától délre, valamint Nyugat-Afrikában.

Ezek a térképek több szempontból elgondolkodásra adnak okot. Azonnal látszik belőlük az, hogy az Amerikát állítólag benépesítő, a Bering-szorosnál levő szárazföldi hídon átkelő szibériai vadászok nemigen jutottak messzire, s azok is nagyon kevesen, tehát nyugodtan el lehet vetni azt a feltételezést, miszerint az indián őslakosság szibériai vadászoktól származna. Nem is beszélve a jelentős anatómiai különbségekről, de ezekre most nem térnék ki. Amerika már réges-régen lakott volt amikor a szibériai vadászok  megérkeztek, ezt a tényt a régészeti leletek is igazolják. De nem csak a régészetiek, a nyelvészeti emlékek is. A Csendes-óceánban elsüllyedt szárazföld lakosai minden bizonnyal ezzel a vércsoporttal rendelkeztek, mármint a 0-sal, s az indián törzsek jó része vallja is, hogy ők nyugatról érkeztek az amerikai kontinensre.

Az indiai és a kínai legendák népeik eredetét az Indiai-óceánban egykor létező Lemuria nevű kontinensről származtatják. Ezen elképzelésüket alátámasztja ez a térképrészlet-gyűjtemény is. Úgy látszik - bár itt sokkal nehezebb ilyesmit kijelenteni - az európai lakosság eredetét is híven tükrözi, miszerint Kis-Ázsián át, Afrikából érkezett. A skandináv és a szász népek eredete meglehetősen rejtélyes, ők lehetnek az atlantisziak legnagyobb létszámú túlélő képviselői. Ez meglehetősen szokatlan következtetés lehet, ám ha végigvesszük az egyes vércsoportokhoz tartozó ősi embertípusokat, és ezen embertípusokról megpróbáljuk lefejteni a környezet miatt  kialakult változásokat, akkor  nagyjából erre a megállapításra lehet jutni.

 

 

A két térkép összevetése alapján egyértelműen látszik a következtetés: a jégkorszak mindkét földtekén egyszerre, és igen gyorsan ért véget.

 

Természetesen a dolog nem ennyire egyértelmű önmagában, sokkal inkább azzá válik a fennmaradt dokumentumok, szokások, legendák alapján, de azokról majd később. Arra a kérdésre egyelőre meg sem kísérlek válaszolni, miszerint miért fejlődtek szinte önálló népcsoportként egy adott vércsoportok hordozói, s miért csak kialakulásuk után jóval, kezdtek el keveredni? Nem lehet most még azt sem pontosan tudni, hogy az így elkülönült emberfajták milyen fejlettségi szintet értek el külön-külön. Azt sem lehet tudni, hogy vajon ez a megoszlás kizárólag a véletlen műve lett volna-e? Talán Atlantiszról csak azért esik a legtöbb szó, mert ez a civilizáció volt legközelebb hozzánk, a kereskedelem révén pedig az Atlanti-óceán medencéjében élő népek ismerhették őket leginkább? Ez is elképzelhető. Az is elképzelhető azonban, hogy az atlantisziak rendelkeztek a legfejlettebb technikával - most senki se gondoljon a mai értelemben vett technikára, bizonnyal alapvetően más jellegű volt, valamint céljaiban is eltérhetett, amiért megalkották.

 

 

A Föld két féltekéjét érő sugárzási eloszlása látható az ábrán. Semmiféle különleges körülmény nem jelentkezett, ami miatt hirtelen véget kellett volna érnie a jégkorszaknak.

 

A vércsoportok mai eloszlása olyan módon függ össze a jégkorszak hirtelen véget-érésével, hogy ez a momentum vezetett a népek összekeveredéséhez, mely folyamat a mai napig tart. Akkoriban talán csak az éghajlatváltozás és a helyi csatározások inspirálták ezen elvándorlásokat, manapság a helyi ellenségeskedések mellett a gazdasági és a politikai helyzet is nagy kényszerítőerővel jelentkezik.

Az elmúlt 30 év klímakutatásai bebizonyították, jégkorszakot alapvetően kozmikus környezetváltozások okoznak. Ezek többfélék lehetnek. Az első számú ilyen tényező a Föld forgástengelyének hajlásszöge. A forgástengely iránya jelenleg a függőlegeshez 23,5 fokos szöget zár be, de ez a szög 41 ezer éves periódussal 21,5 és 24,5 fok között ingadozik. Minél nagyobb a hajlásszög, annál szélsőségesebbek az évszakok mindkét félgömbön: a nyarak melegebbek, a telek hidegebbek.

A második tényező, amely az évszakok jellegét - ámbár gyengébben - de befolyásolja, a Föld pályájának alakja. A pálya 100 ezer éves periódussal változtatja alakját: egyszer megnyúlik és egészen elliptikussá alakul, majd szinte tökéletes kör alakúvá válik. Ha nő a pálya excentricitása, vagyis nő a különbség a Föld napközel és naptávol pontja között, ez oda vezet, hogy az egyik féltekén mérsékeltebbé, míg a másikon szélsőségesebbé válik az éghajlat. Jelenleg a Föld akkor távolodik el legjobban a Naptól amikor a déli féltekén tél van, ennek következtében a déli féltekén a tél valamivel hidegebb, a nyár viszont valamivel melegebb, mint az északin.

A harmadik tényező az előző kettő egymásra hatásának eredménye.

A negyedik a precesszió, vagyis a Föld forgástengelyének billenése. A precesszió határozza meg, hogy egy adott féltekén a nyár a naptávol vagy napközel pontra esik-e. A forgástengely irányultsága nagyjából 23000 évenként ír le egy teljes kört az égen. Milutin Milankovics nevű csillagász kiszámította, hogy szélsőséges esetben a Nap sugárzásának erejében akár 20 % különbség is felléphet, pusztán csillagászati tényezők hatására.

 

 

Több természeti körülmény alakulása a jégkorszak hirtelen véget-érésének időszakában. Láthatóak a mélyebb összefüggések is.

 

Jégkorszakhoz vezethet még a Nap sugárzási tevékenységének gyengülése, valamint egy kozmikus porfelhőn való áthaladás. Jelenleg mindkét utóbbi tapasztalható, s talán ez is közrejátszik abban, hogy a Föld nem a várt mértékben melegszik fel. Szerencsére. A csillagászati ciklusok, melyek meghatározzák a földpálya alakját, a Föld forgástengelyének irányítottságát és dőlésszögét, 23 ezertől 100 ezer évig terjednek. A hatások rendkívül lassan változnak csak, és akkor is a többi tényezővel kölcsönhatásban. Ezért rendkívüli módon szemet szúró az a körülmény, hogy a legutolsó jégkorszak körülbelül 20 év alatt véget ért. Akkor sem akárhogy!

Ha ez a folyamat a maga törvényszerűségei szerint zajlott volna le, minden külső hirtelen változás nélkül, akkor  jó párezer évig eltartott volna (mint korábban mindig) a jégtakarók elolvadása, és akkor is olyan módon, hogy a Föld északi féltekéjén lévő jégpáncél nem azonos időben húzódik össze a délivel. Sőt. Olyan eset is előfordult szép számmal, hogy az egyik féltekén jégkorszak volt, addig a másikon mintha semmi sem változott volna. A most tárgyalt esetben az a különös, hogy a hatalmasra terpeszkedő jégtakarók mindkét  féltekén egyszerre olvadtak el! S most ennek igazolására nézzük a mérési eredményeket tartalmazó ábrákat!

Időben egybeesett a jég visszahúzódása az északi félgömbön (balra) és a déli félgömbön (középen). A diagramok, amelyek a hegyvidéki gleccserek és a jégmezők kiterjedését ábrázolják kilométerben, egy-egy központi térséghez viszonyítva, egyértelműen azt mutatják, hogy 14000 évvel ezelőtt a jég mindenhol gyorsan zsugorodni kezdett. Az évszakok jellegének megváltozása nem okozhatta közvetlenül a jég visszahúzódását, mert az északi félgömbön melegebbek lettek ugyan a nyarak, a délin viszont ugyanannyival mérsékeltebbekké váltak (jobbra).

Vizsgálták a jégtakaró által lerakott törmelékkupacokat, és révén ezek szerves anyagokat is tartalmaznak, lehetőség volt radiokarbonos kormeghatározásokat is végezni. Ezek azt mutatták, hogy a gleccserek mintegy 19.5-14 ezer évvel ezelőtt érték el legnagyobb kiterjedésüket a déli félgömbön is, vagyis akkor, amikor az északi féltekén is a legnagyobb mértékű volt az eljegesedés. Később, amikor a jégtakaró elkezdett visszahúzódni, a hegyi gleccserek délen is hirtelen összehúzódtak, s méretük 13500 évvel ezelőtt már csak töredéke volt a korábbi csúcsértéknek.

De ha megváltozott a nyári napsugárzás mennyisége Izland földrajzi szélességén, hogyan válthatta ez ki Új-Zélandon vagy a déli Andokban a gleccserek növekedését vagy visszahúzódását? A tudósok két elméletet dolgoztak ki erre az összecsatolódásra, azonban a tüzetes próbák után egyik sem állta meg a helyét. Helyi jelenségek magyarázatát adják legfeljebb. Próbálták bizonyos mélytengeri óceáni áramlások megváltozásával is magyarázni a jelenséget. Még talán ez a próbálkozás bizonyult a legsikeresebbnek, ez  sem adott magyarázatot azonban az események rendkívül gyors lefolyására.

A már említett mérések mellett továbbiak és végezhetők. A jégnek megvan az a jó tulajdonsága, hogy parányi légbuborékok, zárványok formájában képes megőrizni az adott kor légkörének összetételét. A légköri széndioxid mennyisége csak mintegy kétharmada volt a jégkorszakok közötti szintnek, viszont igen nagy mennyiségű por lebegett atmoszféránkban - ez a jégkorszakok normális kísérőjelensége. Érdemes megnézni ezen tényezők alakulását!

Az utolsó jégkorszak végén az ábrán összefoglalt, világméretű változások következtek be, melyek azonos időben, mintegy 14 000 évvel ezelőtt kezdődtek, bár később különböző sebességgel folytatódtak. Az Atlanti-óceán cirkulációs rendszere a jégkorszaki működési módról hirtelen átváltott interglaciális működési módra, amiben rövid visszaesést képvisel a Dryas-kori lehűlés. Ezt a hirtelen lehűlést, és különösen csak egy bizonyos területre való korlátozódását meglehetősen nehéz megmagyarázni. Pláne, ha figyelembe vesszük a mértékét! Az Atlanti-óceán északi térsége ugyanis 20-30 fokkal hűlt környezete alá, aztán ez az állapot több ezer éven át fenn is maradt. Ezt a folyamatot sikerült számítógépes éghajlatkutatások során reprodukálni is.

 

 

 

A fiatalabb Dryas periódusban, nem sokkal a legutolsó jégkorszakot követő felmelegedés kezdete után, úgy 11000 évvel ezelőtt, hirtelen újabb lehűlés kezdődött. A hőmérséklet visszaesése Európa nyugati partvidékein volt a legerősebb, és valószínűleg az Atlanti-óceán részén kialakuló nagykiterjedésű jégtakaró váltotta ki. A térképen az Országos (USA) Légkörkutató Központ modellje által számított hőmérsékletváltozások vannak feltüntetve. A szimuláció azt az eredményt adta, hogy az óceán a 45. szélességi körig befagyott. Talán ennek a jégsapkának a maradványait őrzi mind a mai napig Grönland, a Zöld Föld mely ugye meglehetősen régen volt zöld. A hajósok mégis emlékeznek rá, mint ahogy sok minden másra is.

A jégkorszak hirtelen véget érésével gyökeresen átrendeződött Földünk arculata is. Az is elképzelhető, a legújabb feltételezések szerint, hogy a jég nagy tömegeinek elolvadása miatt bekövetkező tömegeloszlás-megváltozás még Földünk forgástengelyének helyzetét is megváltoztathatta. Erre, mármint hogy a jég milyen rettenetes nyomással rendelkezik, jó példa Antarktisz, melyet 700 m-rel nyom le hatalmas súlyával, valamint a mai napig emelkedő Nyugat-Európa, mely ettől a tehertől már megszabadult, s a folyamatok ezredévekkel később is tartanak.

De ha hirtelen el is olvasztanánk bolygónk legnagyobb jégkészletét, az antarktiszi jégpajzsot, az sem járna olyan hatalmas változásokkal, melyek a Földön úgy 14000 évvel ezelőtt végbementek. A tengerszint megemelkedne ugyan mintegy 70 méterrel, a tektonikai és egyéb változások, legalább is olyan mértékben, mint az említett korszakban, bizonyára nem következnének be. Nézzünk ezek közül is néhányat!

Megnyílt a szoros Gibraltárnál. Korábban a Földközi-tenger beltenger volt, s az egyébként is jóval alacsonyabb világóceáni szintnél további 100 méterrel hömpölyögtek mélyebben hullámai. Erre bizonyíték a jelenlegi partvonaltól sok-sok kilométeres távolságra benyúló folyóvölgyek nyomai, a tengerszint alatti városromok, valamint azok a barlangok, melyeknek bejárata messze a jelenlegi vízszint alatt van, viszont csodálatosan szép  barlangrajzokat rejtenek. Ez idő tájt keletkezett a Niagara-vízesés. Vajon milyen gigászi erők működhettek, hogy egy félmagyarországnyi tó hirtelen lezuhant majd 50 m-rel? A Niagara korát könnyű megállapítani. A tudósok megmérték a peremkőzetek kopásának mértékét, majd megnézték az eredeti határvonalat, aztán egyszerűen elosztották a lekoptatott távolságot a kopás mértékével. így azt is ki tudták számolni, hogy vajon hány ezredévig csodálhatják még meg utódaink ezt a csodálatos természeti képződményt.

A katasztrófa körüli időszakban kezdett felgyűrődni az Andok és a Cordillerák. Erre több bizonyíték is van, mindenekelőtt a 3-4000 méteres magasságban található inka kikötővárosok, melyek kifejezetten tengeri kikötők voltak, a környezetükben fellelhető régészeti leletek ezt alátámasztják. A Titicaca-tó is igazolást jelenthet, vize mind a mai napig sós, holott kilométerekkel a tengerszint felett fekszik és bő édesvizű folyók táplálják.

Hatalmas, tenger alá süllyedt erdők is találhatók a világon szinte mindenfele. A Bermuda-szigeteknél, méghozzá a Nagy Bermudánál, bukkantak egy egész cédruserdőre. A radiokarbon mérések azt az eredményt adják, hogy ez az erdő mintegy 11000 évvel ezelőtt hirtelen merült a víz alá. De találhatók még ugyanebben az időszakban elmerült különböző fajtákat tartalmazó erdők Írország, s Németország partjainál is.

Ilyen méretű változások nem hagyhatták érintetlenül az állatvilágot sem. A már korábban emlegetett porszint is igen magas volt, a jégkorszakok közötti szintnek a húszszorosa, és már eleve ez a körülmény is nyilván érzékenyen érintette őket. Ezt az értéket az antarktiszi jégbe fagyott minták tanúsítják. Itt is a már jól megszokott szén 14-es izotópjára alapozott vizsgálatokat végezték. Ezen vizsgálati értékek adatait véleményem szerint majd korrigálni kell, ugyanis nagyarányú sugárzás is érte bolygónkat, ez a sugármennyiség pedig odavezetett, hogy a radiokarbonos mérések eredményei tévesek. Ehhez persze ismerni kellene a megnövekedett sugárzás mértékét és mennyiségét.

A megnövekedett sugárzásra szintén régészeti leletek adnak igazolást. Több olyan leletet találtak - különös módon ezek nagy részét a Földközi-tenger szigetein fellelhető barlangokban - melyek sugárterhelés miatt kialakult jellegzetes csontelváltozásokat mutatnak. Az állatcsontok mellett embermaradványokat is napvilágra hoztak, főleg a szardíniai sziget barlangjaiból. Ez emberi csontleletekben az is különös, hogy bár különböző életkorú csontokat rejtett a barlang, értem ezalatt azt, hogy gyermek és  felnőtt csontok egyaránt előkerültek, mégis a sugárzás miatti csontelváltozások egyenlő mértékűnek tűntek, vagyis valamilyen nagyjából egyenlő ideig lehettek kitéve e káros hatásnak haláluk előtt.

Igen sok állatfaj pusztult ki ebben a periódusban. 15000 évvel ezelőtt még nagytestű emlősállatok, mamutok, kardfogú tigrisek, őstevék, őslovak, óriáslajhárok, óriásmedvék, stb. - népiesítették be Észak-Amerikát. Mindössze ezer évvel később már nyomuk sem volt ezeknek az óriásoknak. Az őslénytankutatók máig sem fejtették meg, hogy mi lehetett az oka e nagytestű állatok maradéktalan kipusztulásának. Egyesek az éghajlati viszonyok kedvezőtlen megváltozásával, mások az életközösséget felborító katasztrófával, például kontinentális következményekkel járó vulkáni tevékenységgel, magyarázzák az ősállatok kihalását.

Napjainkban egy új elméleten vitatkoznak a világ paleontológusai. Paul S. Martin professzor, az Arizona egyetem tanára, szerint az ember okozta Észak-Amerika ősfaunájának kipusztulását, mert - mint állítja - a legkevésbé sem lehet véletlen, hogy az amerikai kontinens északi részének nagytestű emlősei a történelem előtti kornak abban a szakaszában tűntek el, amikor az ember megjelent Észak-Amerikában. Természetesen a professzor úr ezt évekkel ezelőtt gondolta így, s nem vette figyelembe - sajnálatos módon -, hogy az első amerikainak tartott (hosszú ideig annak tartott) folsomi lelet is maximum 12 000 éves, tehát jó kétezer év hiányzik. De ez a körülmény itt és most nem is annyira lényeges.

Képes lehetett-e a primitív kopjákkal, lándzsákkal, íjjal és nyíllal vadászó ember arra, hogy viszonylag gyorsan kiirtsa a veszedelmes, nagytestű emlősök sokaságát? Elméletének kidolgozásához Martin professzor a számítógépes szakemberek, s a biológiai statisztikával foglalkozó kollégái segítségét vette igénybe. A számítógépre olyan programot készítettek, amely matematikailag modellezte a 15 ezer évvel ezelőtti Észak-Amerika emberi és állati populációját. Az általánosan elterjedt vélemény szerint ebben az időben keltek át az első telepesek Ázsiából Észak-Amerikába azon a földnyelven, amely a mai Bering-szoros helyén még összekötötte a két kontinenst. Hogy mennyien lehettek az első amerikaiak? Martin professzor szerint nem voltak többen száznál, ám miután megérkeztek a kellemes éghajlatú észak-amerikai élettérbe, e kedvező életviszonyok közepette oly gyorsan kezdtek el szaporodni, hogy népességük viharos növekedése felért egy korabeli demográfiai robbanással. Népességnövekedési rátájuk évi 2,4%-os lehetett, ennek az ütemnek köszönhetően 293 év alatt az első száz átkelő utódainak száma már elérhette a 300 ezret. (Természetesen ennek az elméletnek nagyban ellentmond a vércsoporteloszlási világtérkép, melyen egyértelműen látszik, hogy Ázsiából bevándoroltak csak New York vonaláig jutottak, s akkor is csak a lakosság elenyésző részét, 0-5%-át alkották. Ha pedig már voltak ott korábban emberek, márpedig voltak, miért éppen ezalatt  az ezer év alatt irtották volna ki az összes nagytestű állatot, ha korábban olyan jól megfértek velük. Eszközeik minősége sem változott meg.)

Az állatpopuláció meghatározásánál a kutatók az analógia módszerét használták: a mai Kelet-Afrika faunájának létszámértékéből indultak ki. A 15000 évvel ezelőtti Észak-Amerika állatsűrűségét a matematikai modellben azonosnak vették azzal a populációsűrűséggel, amely ma Tanzánia nagy nemzeti parkjában, a Szerengeti Természetvédelmi Területen található. Eszerint az ősi Észak-Amerikában a nagytestű állatfajok együttes létszáma több mint 100 millió példány lehetett! Az óriási aránykülönbségre Martin professzor azzal a magyarázattal állt elő, hogy a hatalmas és rettenetes amerikai ragadozók nem ismerték az embert, evolúciós alkalmazkodásuk pedig annyira lassú volt, hogy erre nem is maradt már idejük, hagyták magukat szép nyugodtan lemészárolni. Valamennyien. Az abszolút ártalmatlan óriáslajhár is.

Ez az elmélet ma is széleskörűen elfogadott, azért is ismertettem ennyire részletesen. A tudomány minden elképzelhető magyarázattal előáll olykor, csak az igazság nyomasztó súlyát ne kelljen elviselni. Természetesen nemcsak Amerika északi részén pusztultak ki állatok - ráadásul nem is csak a nagytestűek -, hanem az egész világon. Olyan szigeteken is, ahol ember sohasem élt, és ma sem él! Az ilyesféle ellenvetéseket az elmélet védelmezői természetesen figyelmen kívül hagyják. Hasonlóan azt is, hogy ha az ember irtotta volna ki ezen állatokat, akkor csontjaik bizonyára szétszórtan heverésznének emberi települések közelében, ennek azonban éppen az ellenkezője tapasztalható. Szibériában, de a világ más részein is, hatalmas mamutcsordákat találtak jégbe fagyva, s a jég olyan jól megőrizte testüket, hogy egy moszkvai kongresszuson mamutpecsenyét szolgáltak fel, illetve a mamuttetemekből kinyert és még feléleszthető sejtekből próbálnak újra élő mamutot teremteni elefántanya felhasználásával.

Ezen állattetemek arról tanúskodnak, hogy az állatok békésen legelésztek amikor hirtelen rájuk tört a halál. Némelyikük szájában tökéletesen épségben megtalálható az a virág, amit éppen rágicsált életének utolsó pillanatában. Más helyeken olyan állattemetők vannak, ahol a legkülönbözőbb állatok lelhetők fel együtt, olyanok is, melyek egymásnak halálos ellenségei voltak. Ezen állattemetők feltérképezése során egyértelművé vált, hogy az állatok menekültek valami elől, és e menekülés közben érte őket a halál. A futásukban egyáltalán nem érdekelte őket, hogy barát vagy  ellenség fut-e mellettük, egyszerűen csak minél távolabb akartak kerülni valamitől. Megint más helyeken, főleg az örökké fagyott vidékeken, az állatok teteme úgy, olyan módon maradt meg, ahogy éppen a katasztrófa pillanatában voltak. Aki látta Pomeii gipsszel kiöntött alakjait, vagy ezek fényképét, annak nagyon ismerős lehet ez a kép.

A másik gyors kipusztulási okként a klímaváltozást szokták emlegetni, melyhez aztán a különböző állatfajok nem voltak képesek alkalmazkodni. Ennek az elméletnek ugyanaz a szépséghibája, mint az előzőeknek, ugyanis a hatalmas mamuttemetőkben jó néhány állat tele gyomorral és friss fűvel a szájában pusztult el. Nem volt idejük az éhenhalásra. Sem. Másik idevonatkozó érv a Kínában igen fejlett az elefáncsontművesség. Az elefántcsont csak friss állapotban jól megmunkálható. Kínába nem élnek elefántok, és korábban, amikor nem tudtak friss elefántagyarakat becsempészni, akkor is virágzott ezen művészet. Nemrégen derült ki, hogy a kínaiak által megmunkált elefántcsontok tulajdonképpen mamut csontok, melyeket a Himalájából szereznek megfagyott állapotban lévő mamutcsordákból. Akkora mennyiségű állattetem van ott, hogy jó néhány ezer év óta kiszolgálja a kínai "elefántcsontfaragók" igényeit.

Természetesen Amerikában nagyon sokan nem értenek egyet Martin professzor elméletével, többek között az ismert mexikói tudós, Garcia Pioca sem, aki ásatásokat végzett a Kordillerák 3700 méteres magasságaiban, s a vastag jégtakaró alatt két kunyhó maradványát tárta fel. A kunyhókat körülvevő állatnyomok, főleg kis rákocskák, valamint a tengeri tevékenység egyéb nyomai azt beszélik el számunkra, hogy ezek a házak  valamikor a tengerpartján állottak. A radiokarbon mérések szerint ez nem lehetett 10 000 évnél sokkal régebben. A hegység tehát meglehetősen fiatal, s meglehetősen gyorsan tornászta fel magát ekkora magasságba.

 

 

A másik egyet nem értő a kiemelkedő amerikai tudós William Frank Libby, aki egyébként Nobel-díjas is. Ő nagy híve a radiokarbon vizsgálatoknak, s a mérések eredményeit úgy magyarázza, hogy körülbelül 11 400 évvel ezelőtt az ember nyomai hírtelen eltűnnek Amerikában - a rendelkezésre álló leletek mintha arról tanúskodnának, hogy éppen ekkor történt valami szakadás az emberi élet folyamatosságában. Ezt a jelenséget - Libby szerint- nehéz lenne megmagyarázni a jégkorszak puszta véget érésével. Az újabb kori ember nyomai a Skandináv-félszigeten és Angliában szintén  körülbelül 11400 évesek, ami természetesen Európa többi részéről nem mondható el.

Például az ősember egyik legérdekesebb településének, a közép-franciaországi Lascaux-barlangnak a rajzai jóval korábban, mintegy 15000 évvel ezelőtt keletkeztek. Meglepő, hogy az életnek ez a szünete mennyire általánosan fordul elő, és mennyire egyidejű. Megfigyelhető az amerikai kontinensen éppúgy, mint Európában vagy Közép-Ázsiában. Az alábbi grafikont Libby készítette, s az észak-amerikai állapotokat tükrözi.

 

 

Híres a Kurdisztán hegyeiben fellelhető Sander-barlang, ahol a kultúrrétegek szinte megszakítás nélkül tükrözik az emberi történelem 100 000 éves krónikáját. A rétegek egymásra épülnek, az egyik korszak a másikat váltja - míg a Kr.e.-i 10000-ik évben be nem következik az élet hírtelen megszakadása. Az ember nyomai hirtelen tűnnek el. úgy tűnik, mintha a barlang és környéke ekkor teljesen elnéptelenedett volna. A kultúrrétegek helyett más fajta nyomok jelennek meg: például  víz porlasztotta üreges kőzet, ami arról tanúskodik, hogy a barlangot, mely most a tengerszint felett 750 méterrel fekszik - akkoriban víz öntötte el. A barlangban olyan szikladarabok is találhatók, melyeket a környéket megrázó heves földrengés rázott ki a mennyezetből. Csupán öt évezreddel a megszakítás után kezd újból növekedni a kultúrréteg, először lassan, majd egyre intenzívebben.

Az új-mexikói Sandia-barlangban is hasonló rétegződés figyelhető meg, s szintén aránylag nagy tengerszint feletti magasságban, bár ott a legalsó kultúrréteg, ahol emberek által készített eszközök is találhatók, csak mintegy 20 000 éves.

Eddig csak a szárazföldi élőlényekkel foglalkoztunk, nézzünk kicsit szét a tengereken is! Cesare Emiliani (Harold C. Urey kutatócsoport, Chicagói Egyetem) a klímaváltozásokat kutatta, és így fordult a figyelme a tengerfenéken élő, likacsoshéjúak rendjébe tartozó foraminiferák felé. Ezeknek az egysejtű állatoknak kalcium-karbonátból álló háza van. Amikor e lények elpusztulnak, lesüllyednek a tenger fenekére, s az ott képződő üledéket gyarapítják. A héjukat alkotó mész megőrzi annak a tengervíznek bizonyos tulajdonságait, amelyben éltek. Nevezetesen: az oxigén 18-as tömegszámú nehéz és az oxigén 16-os tömegszámú közönséges izotópjának az arányát, mely ugyan akkora a mészhéjban, mint a tengervízben.

De azt is tudjuk, hogy az oxigénizotópok tengervízbeli aránya szorosan megfelel egy másik aránynak: azt jelzi, hogy a Föld vízkészletének hányadrésze van megkötve gleccserekben és a jégmezőkben. A nehezebb izotópot tartalmazó vízmolekulák egy picivel könnyebben csapódnak ki és hullanak le a felszínre csapadék formájában, mint a könnyebb izotópot tartalmazók. Ezért a meleg óceánokból elpárolgó és a származási helyéről eltávolodó vízpárából  18-as tömegszámú oxigén izotóp a könnyebb izotópnál nagyobb valószínűséggel tér vissza a tengerbe. Abban a vízben, ami végül hótakaró formájában a jégmezőre hull, vagy a hegyi gleccserekre jut, viszonylag  kevés oxigén-18 található. Az oxigén-18-ban szegény jég képződése során az óceánokban feldúsul a nehezebb oxigén izotóp. Minél nagyobb kiterjedésű a jégmező, annál nagyobb az oxigén-18 koncentrációja a tengervízben, következésképpen az üledékben is.

A tengerfenék üledékéből vett fúrómagminták elemzése alapján Emiliani megállapította, hogy a szóban forgó izotópok hányadosa nagyjából a Milenkovics által leirt ciklusokkal összhangban növekedett és csökkent. E mérések azt is igazolni  látszanak, hogy a legutóbbi jégkorszak nagyon gyorsan - ezen adatok szerint kevesebb, mint ötven év - ért véget. A tengeri üledék mennyisége - ezen belül is a foraminiferák váza - másra is enged következtetni, nevezetesen arra, hogy e mészvázas lények létszáma erősen lecsökkent a Dryas periódusban az Atlanti-óceán északi térségeiben. Ez a körülmény is igazolja a számítógépes modellkísérletekkel már kiderített atlanti-óceáni jégsapka megjelenését.

Eddig - kissé méltánytalanul - Afrikáról alig esett szó. Pedig ezen a kontinensen is hatalmas méretű változások zajlottak: ekkortájt született meg Földünk legnagyobb sivatagja, a Szahara.

A földtörténészek és a régészek jó ideje tudják, hogy mintegy 9000 esztendővel ezelőtt a Szahara középső területein még meglehetősen csapadékos volt az éghajlat. Azok a törzsek, melyek ezt a ma jóformán élettelen sivatagot lakják, halászatból éltek, dúskáltak azoknak a folyóknak és tavaknak a gazdag állatvilágában, amelyek időközben mind kiszáradtak, eltűntek. A monszunesőzések, amelyek korunkban már csak nagy ritkán - kivételes időjárási jelenségként - érintik Afrika nyugati partvidékét, 9000 évvel ezelőtt rendszeresen öntözték a fekete kontinens belsejének buja növényzetű vidékeit is. Arra, hogy volt valaha is ilyen kedvező éghajlat a Szaharában, ma már csak egyes törzsek szájhagyományaiban fennmaradt legendák vannak.

Az elmúlt években amerikai kutatók sokoldalú elemzéssel kísérelték meg felderíteni azokat az okokat, amelyek a messzi múltban a Szahara éghajlatának gyökeres megváltozásához vezettek. Vizsgálataik annak a következtetésnek a megfontolására késztették őket, hogy a szaharai monszunok eltűnését a Föld napkörüli keringésének a megváltozása okozta, azoknak a pályaértékeknek a módosulása, amelyeknek bizonyított függvénye a napsugárzás erősségének alakulása bolygónk atmoszférájában, illetve a Föld felszínén.

Korábban már volt szó a különböző jégkorszak-okozó tényezőkről, így nem ismétlem meg ezeket. Az amerikai tudósok szerint a Szahara kialakulása arra az okra vezethető vissza, hogy míg jelenleg a Föld akkor jár napközelben amikor az északi féltekén tél van, addig 9000 évvel ezelőtt ez szinte pontosan fordítva volt. Ilyen módon hét százalékkal kevesebb napsugárzás érte a Földet a téli hónapokban, s ahogy ez az arány megváltozott, úgy vált a dúsan zöldellő őserdős-szavannás terület sivataggá. Ennek az elméletnek is van néhány szépséghibája, de mindenekelőtt a legfontosabb: a Szahara 23000 évvel ezelőtt, amikor szinte pontosan azonosak voltak a csillagászati körülmények, mint manapság, akkor nem vált sivataggá. Hát nem furcsa? Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a katasztrófa körüli időszakban az egész Föld klímája megváltozott, és ennek csak egy kiragadott része a Szahara.

Az állatkipusztulásokkal kapcsolatban már esett szó hirtelen változásokról, s még esik eztán is. A Szaharát egykor hatalmas folyóvölgyek hálózták be keresztül-kasul. Olyan óriási és bővizű folyók, melyek mellett a Nílus szinte csak patakocskává szelídül. A Columbia űrrepülőgép rakodóterében felvitt SIR radartérképező berendezés, mely radarsugarai révén mintegy "belátott" a sivatag homokja alá, 60 km széles, s több ezer kilométer hosszú folyóvölgyeket fedezett fel, alig 20-30 méterrel a sivatag homokja alatt. Sok-sok  város romjaira is bukkant, és talán ezek között szerepel több legendás, elveszettnek hitt település is. Mindenesetre a kutatásokat feltétlenül folytatni kellene. Ezek a folyók, ha jócskán megszelídülve is, mint talajvízáramlások a mai napig léteznek, és éppen e radarmérések következményeként, hamarosan kísérleteket tesznek majd arra vonatkozóan, hogy vízkészletüket hasznosítsák.

A Szahara tehát elsivatagosodott. Szibéria viszont lehűlt - és lehetne még további példákat sorolni. Nem szabad azonban minket, az emberiséget érintő változásokról sem megfeledkezni! A legutolsó jégkorszak végetérésével eltűnt az élet színpadáról a Neandervölgyi ősember is. (Már amennyiben valóban eltűnt, s nem maradt fenn jetiként a különböző magashegységekben.) Ez az emberfaj noha nem közvetlen ősünk, szép karriert futott be, jó néhány tízezer évet átfogóan leleteik tucatjai kerültek elő. Koponyatérfogata noha jóval nagyobb volt mint a mienk, tagolt beszédre képtelen volt - legalábbis a jelenlegi ismereteink szerint -, s még valamire, a képi elvonatkoztatásra. Lehet, hogy a végzetét a hideghez való túlságos alkalmazkodása okozta, de lehet, hogy más. Ki tudja?

Észak-Amerika őslakosságának és ősállatvilágának eltűnése után, valamint a Szahara születése körüli időszak megvizsgálását követően nézzük most meg, hogyan alakult magának az emberiségnek a létszáma!

A kutatók az Antarktisz jégpajzsában megtalálták azt az időszakot, mely a jégkorszak végét jelezte. Szó esett már arról is, hogy ennek a  pornak a mennyisége a szokásosnak húszszorosa volt. A kutatók azt is megpróbálták kideríteni, vajon ez a megnövekedett por a helyi vulkánok tevékenységének köszönhető, vagy netán nagyobb távolságokról hordta ide a szél. A kezdeti radiokarbon mérések 8-12 ezer évvel ezelőtti keletkezésre utaltak. Ekkora időtávlatban már ennyire bizonytalanná válik a szénizotópokra alapozott kormeghatározás. A tudósok megpróbálták leszűkíteni különböző módszerekkel az ilyen módon kapott  időtartamot, s megkísérelték pontosabban meghatározni egy esetleges katasztrófa időpontját.

A Novoszibirszkben élő tudós, V.G. Kuklin a tanulási folyamat információs oldalának tanulmányozásakor szembetalálkozott az ismeretek felhalmozódásának törvényszerűségeivel. Ezeknek a törvényszerűségeknek a lényege abban áll, hogy a bonyolult önszabályozó rendszerek a művelet mind egyetemesebb programjának megvalósítása érdekében az ismeretek felhalmozódásának mértékében átalakítják magát a programot. Nem kaotikusan, hanem szigorúan meghatározott ritmusban változtatják az információ felhalmozódásában az emelkedés és a csökkenés periódusát. Az emelkedés periódusai jellemőzek a kapott információkkal végzett műveletek pillanataira, a csökkenés periódusai pedig - a régi, kimerült programok felszámolásának, valamint az új, jóval egyetemesebbek felépítésének az időszakára.

Ha feltételezzük, hogy ez a törvényszerűség általános érvényű, s bármely bonyolult önszabályozó rendszerre érvényes, akkor az elmúlt két évezred demográfiai adatait figyelembe véve felrajzolható e törvényszerűségek alapján a  múlt demográfiai görbéje. Ezzel a módszerrel olyan eredményre jutunk, mely meglehetősen közel áll a demográfusok számításaihoz. (A Föld lakóinak a száma évezredekig 250 millióra tehető, míg a demográfusok adatai szerint ugyanez a szám 150-200 millió között mozog.)

Továbbhaladva a múltba, a demográfiai görbe - némi ingadozással - a 8800-8600-as évek határáig csökken, s a Föld népességét körülbelül nyolcmillióra teszi. A görbe néhány évszázadon át szinte párhuzamos a kiindulással, később mind gyorsabb ütemben növekedni kezd, mígnem a Kr.e. 11800-11600 között kiemelkedő csúcsot ér el  (körülbelül 500 millió ember).

Ha megvizsgáljuk ezt a görbét - nem a napjainktól a múltba, hanem úgy, ahogy az a valóságban történt, azaz a múltból a jelen felé haladva -, akkor azt mutatja, hogy a lakosság lélekszáma a fordulatot jelentő pillanatig növekedett, majd a Kr.e. 11800-11600-as évek közötti időszakban hirtelen csökkenni kezdett, s ez a folyamat közel két évszázadig tartott.

Számítógépes szakember (is) révén annyit szeretnék hozzáfűzni ezen kutatáshoz, hogy mindenfajta ilyen szimuláció elkeni a változások ütemének valódi sebességét. Vagyis, az a bizonyos kétszáz év, amikor a lakosság száma nagymértékben csökkenni kezdett, lehetett egészen rövid periódus is.

Maradjunk még a Föld népességénél egy időre, és nézzük meg azon kiindulási adatokat, melyeket a novoszibirszki tudós is felhasznált. A lakosság eloszlásában hatalmas eltérés mutatkozik Ázsia és a többi kontinens viszonylatában - az előbbi javára - jelenleg is, ám ha kétezer évvel visszapörgetjük az idő kerekét ezek az eltérések és aránytalanságok még jelentősebbekké válnak. Az akkori Amerikának mindössze tízmillió lakosa volt, 26 millió Afrikának, 30 millió Európának és 133 millió Ázsiának! (Ausztráliáról nem állnak rendelkezésemre adatok.) Ezeket a kiugró eltéréseket nem  lehet kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb éghajlattal magyarázni, s az Európán végigsöprő pestisjárványokkal sem, hiszen ilyen járványok, vagy hasonlóak, a Föld más pontjain is a maguk törvényszerű rendje szerint fel-felütötték a fejüket. Valami iszonyatosan nagy dolognak kellett történnie a Föld másik részén, hogy még kétezer évvel ezelőtt is a Föld összlakosságának háromnegyede Ázsiában éljen, feltételezve a korábbi egyenletes elterjedést, amire a régészeti leletek utalnak. A nyomok tehát a népesség eloszlási adatokat figyelembe véve is az Atlanti-óceán medencéjére terelik a figyelmet, ezért célszerű most már tüzetesebben körülnézni ott is.

Az óceán aljzatát több expedíció vizsgálta, ezek közül talán legismertebb a francia, melynek tudósai az óceán mélyéről olyan lávaszerű bazaltos kőzeteket hoztak a felszínre melyek egyértelműen a szabadlevegőn szilárdultak meg, s korukat a jelenleg is tárgyalt 10-14000 évvel ezelőtti periódusba teszik. A minták származási helye több, mint 3000 méterre volt a felszíntől. Most azonban a Szovjet Tudományos Akadémia kutatásait szeretném részletesebben ismertetni. A tudósok az Atlanti-óceán üledékrétegeit tanulmányozták.

Ami az Atlanti-óceán medrének üledékrétegeit illeti, e lerakódások összetevői közül a talajképző, a szárazföldieket alkotó ásványok mennyiségének-arányának alakulása a legbeszédesebb adatszolgáltató, azoknak az ásványoknak a viszonylagos előfordulása a tengermederben, amelyek a kontinensek folyóinak hordalékaként kerülnek az óceánba, illetve a partokról oldódnak a vízbe. Elemezve a különböző ásványok lerakódási eloszlásának térképeit, a kutatás viszonylag eredményesen következtethet az óceán medencéjének geológiai fejlődésére is. Ez a munka persze korántsem egyszerű. A tengerfenék iszapjának anyaga rendkívül változatos összetételű, s különösen szórtan vannak benne a kutatás számára a legérdekesebb ásványok. Nem meglepő tehát, hogy az első tengerkutató expedíció, a Challenger-út (1872-1876) lebonyolítása óta eltelt több mint száz esztendő alatt a tudományos beszámolókban váltig ritkák az említések a nehézásványokról. Az ismeretek ezen foghíjait csak úgy lehet beépíteni, ha a kutatás nagyobb mennyiségű, néhány gramm helyett több kilogrammnyi nehézásvány-mintasorozathoz jut. E célból végeztek a szovjet hajók mintegy másfél évtizedig tartó kutatássorozatot.

A mélytengeri üledékekből származó talajképző vegyületek szóródásmintáiból kiderült, hogy azok az atlanti kőzetminták, amelyeket egyazon szélességi körön gyűjtöttek az expedíciók, hasonlóak egymáshoz, lényegesen különböznek azonban azoktól a mintáktól, amelyeket ugyanilyen üledékből gyűjtöttek az Atlanti-óceán más szélességein. Az óceánmélyi ásványi vegyületek képződésének alapvető "anyagellátói" a szárazföldi kéregkőzetek. Ilyen tápláló tartományoknak kell tekinteni nemcsak az Atlanti-óceán partjának vízmenti sávjait, hanem a kontinenseknek a part menti szakaszokkal érintkező belsőbb sávjait is, azokat a területeket, ahonnan a folyók óriási mennyiségű finomszemcsés anyagot mosnak a tengerbe. Az Atlanti-óceán középső részén állandó a szárazföldről érkező ásványi oldatok keveredése és elegyedése.

Az Atlanti-óceán mai üledékeiben felhalmozódó ásványi vegyületek  arányának ugyanazon a szélességen tapasztalható hasonlósága arra vall, hogy kéregkőzeteinek átlagos összetételében Észak-Amerika  Eurázsiához hasonló, Dél-Amerika pedig Afrikához. Ez a jellegzetesség is azt a nézetet támasztja alá, hogy a messzi múltban Észak-Amerika és Eurázsia, illetve Dél-Amerika és Afrika egy-egy egészet alkotott. Megfejtésre vár azonban továbbra is az a talány, hogy miként váltak szét e nagy egészek, s hová lett a közülük hiányzó földdarab?

Erre a kérdésre a kisebb óceáni mélységekben képződött üledékrétegek tüzetes vizsgálata adhat választ. Azoknak az üledékeknek az összetétele, amelyek főként a partközeli hordalékokból képződtek. A sekély tengerszakaszokon végzett vizsgálatok eredményei azt bizonyítják, hogy az Atlanti-óceán szemközti partjai mentén a kontinentális padozaton létrejött ásványi üledékek összetétele sokkal inkább hasonló, mint a mélytengeri lerakódásoké. Az Atlanti-óceán nyugati és keleti partjai mentén tapasztalható rendkívüli ásványtani hasonlóság beszédesen vall arról, hogy ezek az óriási kontinensek a messzi múltban milyen vonalak mentén szakadtak el egymástól.

Ezek az ásványok nem csak a földkéreg vízszintes, a kontinensek elszakadását eredményező mozgásaitól, hanem a mélybeli zónákban végbement folyamatairól is felvilágosítást adnak, az Atlanti-óceán térségében. Egyes szovjet kutatóhajók a nyugat-európaival határos óceáni medencében, közel a nagy Faraday-töréshez, szárazföldi kavicsokat hoztak fel  négyezer méteres mélységből. Ebből a geológusok arra következtetnek, hogy ezek a szárazföldi kavicsok a jégkorszak idején, a jégtáblákkal kerültek az Atlanti-óceánnak ebbe a távoli körzetébe. (Itt jegyzem meg aggályomat erre az elképzelésre, miszerint a sodródó jégtáblák az óceán más részeibe mért nem szállítottak szárazföldi  kavicskészleteket?) A jégkorszak utáni időben - mintegy tízezer esztendeje - az Atlanti-óceán mélyének ebben a körzetében 30-50 centiméter vastag üledékréteg képződött. Nagyon érdekes, hogy a Faraday-törés közeléből származó üledékmintákban a kutatók gránitgreisz darabokat is találtak. Afanaszjev akadémikus véleménye szerint ezek a gránitgreisz darabok a közép-atlanti hátságból származnak. Az ő feltevésének is - amint a jégkorszakkal kapcsolatos elképzelésének is - gyengéje azonban, hogy a közép-atlanti hátság nagyon messze van attól a helytől, ahol a kutatófúrások a kavicsokat 1977-ben a felszínre hozták.

A rejtélyt - úgy tűnik - hosszú idő elteltével végre sikerült megoldani. Miután végeztek a tengermélyi üledékek legfelső rétegeiből származó minták vizsgálatával, a kutatóhajók mélyebb fúrásokat is végeztek ugyanazon a területen. A tengerfenék mélyebb rétegeiből kiemelt - 270 centiméter hosszú - fúrómag rétegződése elárulta, hogy az Atlanti-óceán e tartományában az üledék felső rétegeire a szarufény túlsúlya (40%), illetve az augit (20%) és a fémércek azonos aránya a jellemző. A fúrómag utolsó szakaszán azonban feltűnően megnőtt a fémércek hányada (19 százalékról 62 százalékra) és a cirkónium (egy százalékról kilenc százalékra) aránya is. Márpedig ez az üledékösszetétel jellegzetesen self-szerkezet, amely a kontinentális talapzatok perdöntő sajátossága! Ilyen üledék csak valamely földrész sekélytenger-övezetében alakulhat ki!

A vizsgált Atlanti-óceáni mederkörzetben közel, s távol sincs egyetlen számottevő tengermélyi kiemelkedés  sem. A meder fölött az egész területen több mint háromezer méteres a víztömeg vastagsága. Akinek van bátorsága hozzá - fejtette ki elképzelését I.I.Surko a geológiai-ásványtudományi kandidátus, a fúrásokat végző expedició vezetője -, megkockáztathatja a feltevést, hogy ebben a körzetben süllyedt el a hajdani Atlantisz, és ennek a legendás kontinensnek a selfjéből származnak a fúrómagban felszínre hozott üledékrétegek.

Ha egy szovjet tudós ilyen bátran mer nyilatkozni, nincs más hátra, vegyük elő az Atlanti-óceán fenékdomborzatát ábrázoló térképet, mely a Világatlaszban is megtalálható, és nézegessük végig az óceán mélyének földrajzi neveit. A kutatni vágyó olvasó jobb eredménnyel jár, ha sikerül megszereznie a National Geographicban megjelent hasonló térképet, de végül is nem létszükséglet.

Mindjárt két olyan elnevezést is találunk, melyek enyhén szólva is: gyanúsak.  Egyik a kettő közül a Nagy Meteor táblahegy. A Kanári-szigetektől mintegy 1000 km-re nyugatra található, s mindjárt akad egy másik érdekesség is - a Világatlasz és a National Geographicban megjelölt mélységadat eltérő, az utóbbi, az újabb térkép negyven méterrel a felszínhez közelebb adja meg a Nagy Meteor táblahegy legmagasabb pontját.  (Újra kiemelkedne az elsüllyedt szárazföld?) A másik földrajzi név sokkal egyértelműbb: Atlantisz fenékhegy. Ha soha nem létezett volna Atlantisz, vajon miért szerepelnek ezek a földrajzi elnevezések a térképeken, s ha Atlantiszt nem meteor pusztította el, akkor miféle ötlet sugallhatta a névadást,  mindjárt "nagy" meteorról beszélve? Szerettem volna e két földrajzi név eredetére, és névadójára bukkanni, de teljesen kudarcba fulladtak ilyetén próbálkozásaim.

 

 

No de nézzük tovább a térképet, van rajta még érdekesség bőven!

A Nagy Meteor táblahegytől északra található  az Atlantisz fenékhegy, most forduljunk el keletre, majd vegyük az irányzékot Portugália felé. Közvetlen az ibériai ország partvonala mellett egy szabályos, kör alakú alakzat ötlik a szemünkbe. Hatalmas sáncfalakkal körülvett, 5179 méteres mélység. Aki már valaha is látott holdtérképet, s netán távcsővel is megszemlélte kísérőnket, annak a számára ezen alakzat értelmezése nem lehet kétséges, bizony itt egy kráterrel állunk szemben. Igen ám, csakhogy a holdat vizsgáló tudósok a mai napig nem tudnak egyértelmű álláspontra helyezkedni az ügyben, hogy egy holdbeli krátert egy meteor becsapódása okozta-e vagy vulkáni tevékenység, a vulkánnak a felrobbanása. Furcsa mód ezen kráterről sem lehet ezt egyértelműen eldönteni, én egyfajta hibrid megoldást választottam: egy kis bolygóbecsapódás által kiváltott fokozott vulkáni tevékenység miatti robbanást.

 

 

Több ilyen katasztrófát ismerünk a földtörténetből amikor egy vulkán robbanása vezetett kultúrák megsemmisüléséhez, szökőárakhoz, hamuesőkhöz, hogy csak a legjellemzőbb tulajdonságokat ismertessem. Időben legközelebb hozzánk a Krakatau vulkán múlt századi pusztulása áll, ennél jóval nagyobb katasztrófa volt mind méreteire, mind kihatásaira való tekintettel a Szantorin vulkán felrobbanása. Ez a tűzhányókatasztrófa gyökeresen megváltoztatta a Földközi-tenger népeinek az erőviszonyát, és ezzel magát a történelmet is, gondoljunk csak a krétai-mükénéi civilizáció elbukására, vagy a zsidók egyiptomi fogságukból való megmenekülésükre! Még ennél is hatalmasabb pusztítást okozott egy malaysiai vulkánnak a felrobbanása, de ez már az írott történelem előtti időkben történt, s inkább csak régészeti leletek vallanak a katasztrófa méreteire.

Furcsa mód a felsorolt katasztrófák tényét manapság nemigen vitatja senki. Akkor vajon miért az a hatalmas érzelmi töltés sokakban, hogy Atlantisznak még a létét is tagadják, holott pusztulása maga jóval nagyobb volt, az egész Föld bolygóra kiterjedt, és ennek megfelelően erről van a legtöbb régészeti, valamint írásos emlékünk, illetve fennmaradt kulturális hagyományunk. Mért akarták és akarják valakik elfeledtetni velünk e büszke és nagyravágyó civilizáció puszta létezését is. Megannyi kérdés. Talán egyszer ezekre is választ kapunk.

 

5. A Katasztrófa

 

Most már elérkeztünk oda, hogy megkísérelhessük az események rekonstruálását. A könyv elején  irodalmi eszközökkel próbáltam ezt megtenni, és ilyen módszerrel nyilván nem lehet annyira kihangsúlyozni a többesélyes lehetőségeket és a bizonytalanságokat, melyek persze azért maradnak bőven. Természetesen lehetséges az eddig tárgyalt dolgokat véletlen egybeesésekkel is magyarázni, de azt hiszem a felsorolt különböző tudományterületek közel egybehangzó állításait nehéz lenne olyan globális véletlenrendszerrel értelmezni, ami elmosná a tényeket. Ugyanis, az a kráter márpedig ott van.

A Portugália partjai mentén található, víz alatti, több mint ötezer méterbe nyúló krátert, két dolog is létrehozhatta. Egy tíz kilométeres átmérőt is meghaladó kisbolygó becsapódása, vagy pedig egy méreteiben minden előzőt és utóbbit meghaladó vulkáni robbanás. A kisbolygóbecsapódás mellett több érv szól, figyelembe véve a fennmaradt különböző nyelvi és kulturális emlékeket, de a vulkáni működés felerősödése is ugyanezen a forrásokban említésre kerül. Lehet, hogy mindkét tényező működött.

A kráter déli részén keresztülhalad az Európát Afrikától elválasztó törésvonal. Ezen törésvonal mentén közeledik jelenleg egymáshoz a két kontinens, s a közeledés eredményeként gyűrődik fel az Eurázsiai-hegységrendszer Európai része, Afrikában pedig az Atlasz hegység. Ezen a törésvonalon találhatók Olaszország híres-hirhedt vulkánjai, az Etna a Vezúv és a Stromboli. Ez a törésvonal a kráter térségében nem látszik. Ez arra vall, hogy a kráter még nagyon fiatal lehet geológiai értelemben, hiszen ha sokkal idősebb lenne, akkor a kontinensek közötti elválasztóvonalként jelentkező törésvonal már magának a kráternek az alakját is eltorzította volna. Vagy - s ez egy másik dolog - a belseje feltöltődött volna üledékkel. Ennek sincs különösebb nyoma. Rendkívül különlegesnek tartom, hogy akik a dinoszauruszok pusztulásához vezető kisbolygóbecsapódás kráterét keresték, hogyan nem bukkantak erre? - de ez egy más téma.

A becsapódást kisebb méretű égitest is végrehajthatta, de mivel éppen a már említett törésvonalat érhette az ütközés - s az ilyen  törésvonalak mentén jelentős hőfeláramlások, illetve vulkánikus tevékenység zajlik - a becsapódás erejét megsokszorozhatták az azt követő vulkáni működések. Én végülis ezen az állásponton vagyok.

Az ütközés olyan rettenetesen nagy energiával történhetett, hogy a kisbolygó még a Föld szilárd kérgét is átszakíthatta! Erre úgy nyílt mód, hogy valószínűleg retrográd pályán (az óramutató járásával megegyező irányban) keringett a Nap körül, és ilyenkor a Föld keringési sebessége, amely közel harminc kilométer másodpercenként, hozzáadódott a kisbolygó keringési sebességéhez, a két sebesség pedig együttesen akár a 70 km/s-ot is meghaladhatta! A becsapódás éjféli időpontjára abból gondoltam, hogy a szibériai mamutok vígan táplálkoztak abban az időben, és hasonlóan tettek az Észak-Amerika nyugati részén élő ősállattársaik is. A mamutok és az említett többi állat főleg nappal táplálkozott, így született ez a becslés a becsapódásra vonatkozóan. Az augusztusi dátum is hasonló módon adódott. Az őslénytankutatók meghatározták azokat a növényeket, melyeket a hirtelen elpusztult állatok éppen fogyasztottak. Ismerve a növények  virágzási-termési ciklusait, jó közelítéssel ki lehetett jelölni azt az időpontot, amikor a becsapódás történhetett. Augusztusban egyébként több meteorraj pályáját is keresztezi a Föld, ezek közül a legismertebb a Perseidák. A meteorrajokhoz általában nagyobb égitestek is tartoznak vagy tartoztak, és elképzelhető az, hogy egy ilyen nagyobb, valamelyik meteorrajból kivált égitest okozhatta a pusztítást.

A meteorrajok többnyire úgy keletkeznek, hogy az öreg üstökösök darabjaikra hullanak, és ezen darabok sokáig együtt keringenek a Nap körül, miközben az így keletkező felhő mindinkább elnyúlik. Megfigyelték néhány évvel ezelőtt, hogy a földközelben járt Halley -üstökös is két darabra vált, ez a két darab össze-össze fog ütközni, ezáltal még apróbb darabokra kopik. Valószínűleg a Halley-üstökös néhány keringés múlva csak már mint meteorraj fog visszatérni. Szinte minden üstökösnek ez a sorsa.

Az üstökösök a Naptól körülbelül egy fényévre található üstökösfelhőből, az Oort-féle felhőből származnak. Ebben a felhőben milliárd számra keringhetnek, hogy aztán egymásra ható gravitációs terük, vagy a hivatalosan még fel nem fedezett Nemezis, vörös törpe kísérőcsillagunk gravitációs hatása a Naprendszer belső tere felé lendíti őket. Itt azután különböző elnyúltságú ellipszis pályára állnak, melyeknek egyik gyújtópontjában a Nap áll.

Nagyon érdekes megfigyelést tettek csillagászok jó néhány évvel ezelőtt, miszerint minden nagybolygónak meg van a maga üstököscsaládja. Ez azt jelenti, hogy a Nap körül keringő üstökös az adott nagybolygó naptávolságában fordul újra pályája során a Nap felé. A legnagyobb üstököscsaládja a Jupiternek van, Naprendszerünk legnagyobb bolygójának, de például a Halley üstökös, melyről korábban szó volt, a Neptunusz üstököscsaládjához tartozik. Ilyen üstököscsaláddal - ha jóval szerényebb méretekben, s szerényebb méretűekkel - természetesen a Föld is rendelkezik.

A becsapódó  kisbolygó tehát átszakíthatta a szilárd földkérget is, ez pedig azért volt különösen veszélyes, mert a hirtelen feltárult, igen magas hőmérsékletű földköpeny, közvetlenül érintkezhetett a  tengervízzel. De magától a becsapódástól is, a katasztrófa helyén, több száz,  de az is lehet, hogy több ezer köbkilométernyi tengervíz párolgott el a  másodperc parányi töredéke alatt. Ez óriási légnyomáshullámot gerjesztett, a Földet ért óriási ütés miatt pedig a  környező törésvonalak mentén szinte azonnal erőteljes vulkanikus tevékenység kezdődött.

A becsapódás térségében egyszerűen megszűnt a légkör. Ennek a jelenségnek a magyarázata a következő. Amikor egy kisbolygó vagy üstökös beleütközik valamely légkörrel rendelkező bolygóba, akkor a robbanáskor keletkező forró gázok gyorsabban terjednek ki, mint a bolygón a szökési sebesség. Ezek a gázok magukkal ragadhatják a környező légkört, és vele együtt akár a bolygóról is megszökhetnek. Két egyesült államok-beli csillagásznak e gondolatsor alapján elvégzett számításai azt valószínűsítik, hogy a Marsnak korábban hasonló légköre volt, mint a Földünknek, ám azt, a belécsapódó objektumok miatt miatt - elveszítette. A Mars bolygó sokkal közelebb fekszik a kisbolygóövezethez, mint a Föld, így rendszeresen csapódhattak felszínébe nagyobb égitestek, ami aztán légkörének szinte teljes elvesztéséhez vezethetett. A Földet ritkábban érik ekkora kozmikus csapások (szerencsére), így van idő a légkör újratermelődésére.

Az átmenetileg megszűnt légkör térségében a Nap gyilkos sugarai szinte akadálytalanul bombázták a Földet. Ez a jelenség vezetett a sugárkárosodott élőlények megjelenéséhez, amire a csontleletek egyébként egyértelműen utalnak. Hasonló, habár jóval kisebb mértékű, sugárkárosodás jelentkezett a Tunguszkai-katasztrófa idején, amit aztán sokan földönkívüli űrhajó atomreaktora felrobbanásának tulajdonítottak.

Az ütközéskor felszabadult energia nem kis részben járult hozzá a jégtakarók rendkívül gyors elolvadásához. Atlantisz megszűntével a Golf-áramlás előtt szabaddá nyílt az út az északi területek felé, persze csak a Dryas periódus után, amikor kialakult az Atlanti-óceán északi térségében a jégsapka. A Szahara éghajlata is ekkor változott meg, és nem a katasztrófát követően azonnal. A geológiát és az élővilágot érintő hatásokról már hosszadalmasan beszélgettünk, tulajdonképpen egyvalami maradt ki, éspedig a Vízözön.

A hirtelen elpárolgó óceánvíz helyére a környékről rögtön új víztömegek érkeztek, melyek szinte azonnal elpárologtak az iszonyatosan magas hómérséklet miatt. Hatalmas szívóhatás jelentkezett, és tulajdonképpen elkezdtek az ég vizei egy helyre feltornyosulni, már amikor a hőmérsékleti egyensúly végre helyreállt. A víznek elég nagy a tehetetlensége, tehát minden bizonnyal még hosszú-hosszú napokig akkor is Atlantisz helye felé áramlott, amikor a hőkiegyenlítődés már végbement. Mialatt az óceán vize egy helyre hömpölygött, egymás után robbanhattak fel Atlantisz vulkánjai a magmakamráikba beszivárgó víz miatt, míg a fő magmakamra felrobbanása vághatta ki azt a krátert, mely a mai napig megfigyelhető Portugália partjainál. A víz tehát félelmetes magasságokba tornyosult fel, egy hosszú pillanatig - amíg a szívóhatás és a kifelé ható nyomóerő kiegyenlítette egymást - megállt, majd teljes erejéből nekilendült.

 A becsapódást rögtön is követhette egy kisebb szökőár, de az csak szelíd cirógatásnak minősülhetett e második mögött. Több kilométer magas vízfal söpörhetett végig bolygónkon! A pusztítás erejére mi sem jellemző jobban, hogy több kilométeres tengerszint feletti magasságban fellelhető barlangok mélyén egy métert is meghaladó vastagságú márgaréteg található, és mind e réteg alatt, mind felette emberi lelet-együttesek. A márgarétegek azonban többnyire semmiféle őslény maradványait nem rejtik, csak egyszerűen ott vannak! Észak-Amerikában is vannak ilyen barlangok, ezek pedig szintén Amerika kétszeri benépesülését igazolják, de maga az a tény is, hogy a hopi indiánok élénken emlékeznek az arizóniai meteorkráter keletkezésére, az ezt kiváltó becsapódás pedig akkor történt, amikor sokak szerint az Amerikai földrészen még emberek sem éltek. Ők már csak tudják.

A becsapódás helye felett állandó páraréteg alakult ki, ez felnyúlt egészen a magaslégkörig - állandó utánpótlása révén, valamint a nagy feláramlási sebesség miatt. A napfény jelentős részét visszaverte, azáltal az éltető meleg nem tudott lehatolni a felszínig, kialakult a már emlegetett jégsapka (a Golf-áramlás melegítő hatásának ellenére is!). Atlantiszból eleinte nem maradt más csak egy fortyogó, mocsaras terület, majd a nagyobb szigetek egymás után merültek el a hullámsírba, manapság pedig a büszke szigetbirodalomból csak néhány kisebb szigetcsoport maradt, mégpedig a következők: az Azori-szigetek, a Zöld-foki szigetek, Madeira, valamint néhány kisebb-nagyobb hegycsúcs. A fő szárazulat maga is hatalmas robbanások közepette az óceánba merült, bár még a mai napig is vannak a felszínhez közelebbi vidékei is, ezekről a területekről majd később esik szó, földjének nagy része felett azonban 3 km mély óceán hullámzik. Hogy ezek a mélyen fekvő területek valaha valóban szárazföldek voltak, illetve sekélytengerek aljzatát képviselték, erre vonatkozóan a szovjet tudósok végeztek méréséket, melyeket részletesen ismertettem, de találtak olyan vulkanikus kőzeteket is, melyek egyértelműen légkör jelenlétében szilárdultak meg.

Van azonban még egy eljárás, mellyel igazolható, hogy az Atlanti-óceánban egy kisebb kontinensnyi szárazföld terült el - persze apróbb méretű kontinensnyi - ez pedig a következő: a kontinensek "gyökerekkel" rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy belsőbb területeiken a földkéreg jóval vastagabb, mint az óceánpartok felől eső széleiken. Míg a szárazföldi földkéreg nagyjából 30 km  vastag, ez a belsőbb területeken meghaladhatja a 60-70 km-t is. Ilyen képződmény - a földrengéshullámok terjedésének mérése szerint - egyértelműen létezik Atlantisz helyén! A kontinensek gyökerei magára a Föld belső magjára is hatást gyakorolnak, és az Atlanti-óceán középső térségében a földmag olyan, mintha felette kontinens terülne el! Ezeket az adatokat viszont már nagyon nehéz lenne véletlenek különös egybeesésével magyarázni.

A pusztítás nagyságára vonatkozóan: az élőlények (nem fajok!) legalább 80 százaléka kipusztult. Ehhez hasonló katasztrófa a dinoszauruszok kipusztulásának idején volt, valamint a perm-triász átmenetben, melynek szintén nem ismerjük a kiváltó okát. Az emberiségre vonatkozóan még szomorúbb a statisztika, a becsapódást megelőző mintegy félmilliárdos létszámuk mindössze néhány milliósra apadt, a túlélők nagy része pedig egymástól elszigetelten, jobbára éhezve-fázva tengette életét. A büszke civilizációk  megsemmisültek, ám néhány túlélőjük azért minden bizonnyal megmaradt és próbálta menteni a menthetőt.

Fejlett csillagászati eszközeik révén a kisbolygó közeledését észlelték, hogy a becsapódásra magára gondoltak-e vagy csak egy erős földmegközelítésre, ezt ma még nagyon nehéz lenne eldönteni. Talán csak egy szokatlanul erős dagályra számoltak és ezért figyelmeztették a Föld népeit a közelgő veszélyre? Ki tudja? Azonban már maga a figyelmeztetés ténye azt jelenti, tudták, hogy történni fog valami - ha ennyire rosszra nem is számítottak.

Mindenesetre az tény, hogy egy égitest tömegét nem lehet meghatározni addig, amíg el nem halad egy másik, ismert tömegű égitest mellett. Talán ez a körülmény okozhatta azt, hogy tévedtek, a kisbolygó esetleg még a Hold mellett is  elhaladt, és ez a körülmény csak növelhette a hibalehetőséget. A Nap melletti elhaladásnál pedig nem lehetett tudni mennyi a pályaváltozásból magának a Napnak a hatása, mennyi az égitest felszínéből kitörő gázsugaraknak a reaktív erejéből származó pályaváltoztatás, mennyi a tömegcsökkenés, valamint a naplégkör fékező hatása. Az összes paraméter így külön-külön - de együtt meg pláne - szinte lehetetlenné tette a pontos tömegszámításokat.

Az Atlantisziak közül csak kevesen maradhattak meg, annyira kevesen, hogy itt a Földön már nem tudtak ismét egy virágzó civilizációt megteremteni. Persze nem lehet kizárni azt, hogy ezt más égitesten megtették, például a már említett Nemezis valamelyik bolygóján. Bázisaik korábban behálózhatták - és esetleg ma is behálózhatják - akár az egész Naprendszert is, és a Földre is visszalátogathattak-visszalátogathatnak. Bizonyára  köztük is vannak kisebb termetűek - nem mindannyian óriások - akkor pedig akár közöttünk is élhetnek, teljesen észrevétlenül. Különböző titkos társaságok tagjai között is előfordulhatnak. Vannak ilyenek jócskán, és szinte minden nép írásos hagyományában szó is esik ilyen csoportokról, kasztokról.

A veszély azonban, hogy egy újabb kisbolygóbecsapódás várható, napjainkban is fennáll. Legalább 150 kisbolygó kering olyan pályán, mely erősen megközelíti, alkalmasint keresztezi a Földét. Mostanában már a hírek is beszámolnak ilyen találkozásokról. Néhány évvel ezelőtt az USA felett egy 1,5 km átmérőjű kisbolygó szinte súrolta égitestünket, mindössze 35-40 km közötti magasságban húzott el a felszín fölött, igen nagy sebességgel. Az amerikaiakban nem is tudatosult a veszély, aznap is nyugodtan bementek a tőzsdére, még az árfolyamok sem nagyon változtak. 1992 március 13-án egy kisbolygó súrolópályán érintette a Földet, mintegy 1000 km-es magasságban száguldott el Hazánk, valamint Törökország felett. Ez utóbbiban komoly földrengéseket váltott ki, 800 ember halt meg. 2000-ig még legalább négy ilyen "találkozásra" számíthatunk. Szomorú látni azt, hogy azok az országok, melyek végül is tehetnének valamit, mégsem tesznek...

Még elgondolni is szőrnyű, mi lett volna ha... Ha egy tized fokkal arrébb száguld el az említett két  kisbolygó..., ha a Tunguszka folyó vidékén történt eset lakott területeket érint..., ha a szihot-alini meteoreső Európa felett következik be... Mindnyájunkon áll, egyenként is, hogy úgy 13000 év múlva ne azon filozofálgasson a Földön valahol egy valamilyen intelligens lény, amikor fejlődése során eljut égi kísérőnk, a Hold felszínére, hogy vajon miféle alakzat lehet az az ovális forma - vékony barázdákkal keresztbe - a Hold porában, és vajon mit jelenthetnek a közelében lévő fémtáblán azok a különös jelek...?

 

 

6. Nyelvi és kulturális emlékek

 

Míg a korábbi fejezetek tudományos eszközökkel vizsgálható, úgynevezett "kemény" bizonyítékokat tartalmaztak, a most ismertetendő dolgokkal kapcsolatban ez korántsem mondható el ilyen határozottan. A történelmet attól a pillanattól kezdve tekintjük "hivatalos"-nak, ahonnan az első írásos emlékek származnak. Ezek pedig legfeljebb hatezer évesek. Atlantisz mintegy 13500 évvel ezelőtt pusztult el, ilyenformán tetemes időkülönbség van a két időpont között. A hatezer évnél régebbi események sokszor csak legendáknak minősülnek. Akkor mit lehessen mondani egy 13500 éves eseményről? A helyzet azonban ennyire nem reménytelen. Az Atlantiszi birodalom olyan módon pusztult el, hogy az az egész világ írott történelmére, s mondavilágára egyaránt kihatott. Az egyes szövegek elemzése közben nagyon sok átfedéssel is találkozhatunk, ezek lehetnek valós átvételek különböző népek között, de lehet természetesen ugyanannak a történetnek az adott nép sajátosságainak megfelelő változata is.

A történelem az írott történelem korában is "változik". Egyre több ország írja át teljes mértékben saját történelmét, vagy legalábbis sok ponton igyekszik másként értékelni bizonyos eseményeket. Ezzel azt szeretném érzékeltetni, hogy a történelemírásban meglehetősen nehéz objektivizmusra törekedni, a történelemírást végző személy többnyire nem tud elrugaszkodni az események kapcsán a saját véleményétől, illetve nemzeti hovatartozásától. Ezeket a jelenségeket az ismertetésre kerülő emlékek kapcsán is tapasztalhatjuk. De ez így is van rendjén.

Mit kezdjük viszont azokkal a problémákkal, miszerint egyes kultúrák időszámításának kezdeti pontja akár több tízezer évvel is megelőzi az adott kultúra írott történelmének kezdeti időpontját - már ha egyáltalán rendelkeztek írásbeliséggel. A kérdésre valamelyest magyarázatot adhat a történelem folyamán szinte periodikusan ismétlődő könyvégetések eseménysorozata. Ha egy új hatalom, vagy eszme kerül uralomra, akkor többnyire igyekszik valamilyen módon megsemmisíteni elődje eszmeiségét. Ez a fajta ténykedés is - sajnos - kitűnően végigkövethető az emberiség történelme folyamán. A legnagyobb ilyen pusztításokat - az alexandriai könyvtár többszöri megsemmisítését - bizonyára mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát hallomásból. Az egymással rivalizáló szellemi irányzatok is kíméletlenül pusztították a más véleményűek írott emlékeit. De nem csak az írásos emlékeket pusztították, az esztelen gyűlölet és rombolási vágy ki tudja  hány település földig rombolásához és a lakosság teljes lemészárlásához vezetett. Én hiszem azt, hogy ezek a pusztítások sohasem lehettek teljesen "sikeresek", s jócskán vannak még olyan ősi, írásos dokumentumok, melyek csak felfedezésre várnak. Nagyon sok a még megfejtésre váró írásos emlék is, tehát nem érdemes csüggednünk!

 

 

A tudományos világ nagyobbik része még nem fogadja el Atlantisz létezését, holott az elsüllyedt földrészre vonatkozó emlékek az átfogó pusztítások ellenére is fennmaradtak, és mondanivalójuk is komoly hasonlóságokat mutatnak, különösen az előző fejezetekben felvázoltakkal összhangban. Természetesen lehet tagadni a Platón által leírtakat, különböző mesterkedésekkel - rosszul írta a görög bölcs az évszámot, 900-at akart, de  9000-re sikerült, vagy hogy a "Herkules-oszlopai" kifejezés nem a Gibraltári szorosra  utal, hanem a Szicíliát az Itáliai-félszigettől elválasztó Messinai-szorosra, és így tovább - cáfolni próbálják a beszámolót - ezt az egyet természetesen, a többit pedig megpróbálják más időbe helyezni, mondván, minden népnek meg van a saját vízözön-legendája, s szó sincs ugyanarról az eseményről, pusztán az Atlantisz  létezését igazolni vágyók kapcsolják össze ezeket a teljesen különböző körülmények között keletkezett "legendákat". Konkrétan akkori időkből származó írásos dokumentumokkal tehát még nem rendelkezünk, emiatt ezen "legendákból" kell leválasztani a ténylegesen legendának minősülő részeket, és így jó esélyünk van arra, hogy a valós történelemhez közelálló eseménysort kapjunk. Az előző fejezetekben tárgyalt ismeretekkel összhangban nagyon jó esélyünk van arra, hogy az így kapott történet közel álljon az igazsághoz.

Platón meglehetősen részletesen írta le Atlantiszt ahhoz, hogy ez az egész kitalációnak minősülhessen. Beszámol a nagy kikötőkről, a hatalmas flottákról, az óriási templomokról, a különböző ismert és ismeretlen fémekből készült díszítésekről, leírja a főváros katonai védelmét, a hadsereg felépítésének rendszerét, a civilizáció mezőgazdaságát, öntözőrendszerét, szót ejt katonai parádékról, harci eszközökről, kormányzatról és kereskedelemről. Rá is fogták azonnal erre az iratra, hogy Platón nem tett mást, mint jó filozófus révén elképzelt egy ideális társadalmat, aztán ezt írásba is fektette. (A 250 km átmérőjű kráterrel együtt!) Holott ő valójában csupán a rendelkezésére álló adatokat gyűjtötte össze, s foglalta egy csokorba.

A híres görög filozófus két munkájában a Timaioszban és a Kritiászban foglalkozik Atlantisszal. Az utóbbi sajnos csak töredékesen ismert, míg az előbbi, ha rövidebb is, de befejezettnek látszik. Platón a kedvelt stílust használja, párbeszédben írja le az eseményeket, valamint a hozzájuk kapcsolódó filozófiai gondolatait. Ez a módszer annyira kedvelt volt, hogy még Galilei is alkalmazta híressé és hirhedtté vált munkájában közel kétezer évvel később. A Timaioszban Szokratesz mesterrel három tanítvány beszélget, a a vitatéma pedig a tökéletes társadalmi berendezkedés, ehhez a témához mesél el Kritiász egy történetet, amit a nagyapjától hallott, az pedig a saját apjától, és így tovább. Ez a fajta visszahivatkozás is nagyon gyakori az ókori iratokban, gondoljunk akárcsak a Bibliára. A módszer a "biztos forrás" alátámasztására hivatott. Elképzelhető, hogy Platón több művet írt még Atlantiszról, de ezek elpusztulhattak a különböző égetések és tűzvészek során. Ha az egész mű az ideális társadalom Platón által elképzelt utópiája lett volna csak, akkor miért választotta helyszínül azt az egyiptomi várost, Szaiszt, ahol papok fordítottak görögre ősi egyiptomi szövegeket, s egyben kommentálták is. Szolón, ebben a tartományi fővárosban ahol ősi királyi paloták is vannak, hallotta Atlantisz történetét az egyiptomi papoktól. Túl sok a véletlen egybeesés, ami ugye nem lehet véletlen!

Atlantisz bevezetését a régi görögök hőstetteinek felemlítésével kezdi, ez a kis írói fogás pedig arra volt jó, hogy az olvasót kíváncsivá tegye a folytatásra, s nem utolsó sorban, hogy felébressze benne a nemzeti büszkeséget az athéni városállam életének egyik mélypontján, amikor balsikerű háborúkat folytattak. Az alábbi idézet mély, és nagyon távoli múltba visszavezethető ismereteket sejtet:

"Egyszer szóra akarván bírni őket a régi dolgok felöl (mármint Szolón az egyiptomi papokat) Hellász legrégibb történeteit kezdte elbeszélni nekik. Erre megszólalt a papok közül egy nagyon öreg: 'Ej, Szolón, Szolón, ti hellének, mind gyermekek vagytok, öreg hellén pedig nincs is.' Hallván ezt Szolón így szólt: 'Hogy érted ezt?' Erre ő: 'Mindnyájan ifjak vagytok szellemileg, mert nincs a fejetekben ősi hagyományokon alapuló régi képzet, sem az idők folyamán megérett ismeret. Ennek oka pedig a következő. Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek és még lesz is: tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer más okból enyhébbek is.' "

Az öreg pap "ismétlődő" katasztrófákról beszélt, és hangsúlyozták is gyakran, hogy nekik birtokukban is vannak ezen események feljegyzései, habár Szolón szaiszi látogatása előtt sok ezer évvel korábban történtek. Idézzük őket!

"...mindez felírva és megőrizve itt van templomainkban. Ellenben nálatok és a többi népeknél az írás és minden egyéb, amit a városi élet megkövetel, csak most fog kifejlődni, hacsak a szokásos idő leteltével, mint valami betegség, rátok nem zúdul újra az égi özön és csupán az írástudatlanokat és a műveletleneket hagyja meg közületek, úgyhogy ismét újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az ottani dolgokról, mi minden történt a régi időkben."

Milyen hatalmas és mélyértékű bölcsesség van ezen szavakba sűrítve! Az egyiptomi pap ki is fejti bővebben, hogy az áradások idején csak a pásztorok és a csordások menekültek meg, s ők azok akiknek elölről kezdve meg kell teremteni az új civilizációt. Nem kevés az egybecsengés az előző fejezetekkel! Felvilágosítja Szolónt mennyire fiatal a görög kultúra, hiszen csak egyetlen vízözönre emlékszik, holott a valóságban sokkal több volt, és olyan korszakok is ismétlődtek, melyek nem tudták írásban kifejezni magukat, így a velük történt események látszólag örökre elvesztek.

Platón korában nem volt ismeretlen jelenség egyes városok elsüllyedése, hiszen éppen a görög Heliké jutott erre a sorsra minden lakosával, valamint a kikötőiben tartózkodó hajóival együtt. Atlantisz szóba hozását mégis a görög nemzeti öntudat felszításával kezdi:

"Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt nálunk feljegyezve, de nagyságával és hősiességével egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a ti városotok, mikor az fennhéjázva vonult egész Európa és Kis-Ázsia ellen, kívülről, az Atlanti-tengerből kelve útra. Akkor még belehetett járni az ottani tengerbe, azzal a szorossal szemben, amelyet ti Héraklész-oszlopainak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt mint Líbia és Kis-Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szembelévő szárazföldre, amely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindaz, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel, azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, amint az őt körülvevő földet is joggal igazi szárazföldnek. Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, amely nem csak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama külső szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Líbián is uralkodott egészen Egyiptomig, és Európán is Tyrrhéniáig."

Kicsit arrébb:

"Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, és eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, melyet a süllyedő sziget halmozott fel."

Még a középkorban is tiltott övezetnek számított Atlantisz helye. Egyes területeken szinte fortyogott a tenger, s különös viharok tomboltak a térségben. Most már ismert ennek a jelenségnek a magyarázata, de a középkorban mindezt persze a gonosz szellemek művének tartották. Az Azori-szigetek pontosan szemben vannak Spanyolország és Portugália nyugati részével. Alattuk halad el a Nagy Központi Gázövezet északi ága. A gázövezet hatására bukkantak a felszínre, a tenger szintje fölé emelkedő tenger alatti hegyvonulat csúcsai. A Furna de Furnao Forge barlang egyértelműen arra vall, hogy ez a gázövezet-rendszer összefüggött Atlantisszal, hiszen ez a barlang tulajdonképpen egy vízszintes állapotba került vulkáni kürtő, és már a léte is a geológiai mozgások arányára, s nem utolsósorban irányára, utal.

Platón céloz a kisbolygóbecsapódásra is:

"Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaeton, Heliosz fia, atyja kocsiját befogva - minthogy képtelen volt atyja után hajtani - a földön is felperzselt mindent és maga is villámsújtottan pusztult el, meseszerűen hangzik, de igaz benne a Föld körül keringő égitestek pályáról való eltérése, és a földi dolgok nagy időközönként bekövetkező pusztulása a túl sok tűz miatt."

Atlantisz isteni eredetére utal a Kritiász, ennek legutolsó sorait idézem:

"Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsítottak mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak a tömegét, és minthogy nem részegedtek meg a gazdagságban való dőzsöléstől és nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodtak, ha ellenben igyekezetük és megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is elpusztulnak, és az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának következtében gyarapodott is minden, amit az előbb felsoroltunk. De midőn az isteni rész tünedezett bennük, mert gyakran és sok hasonló elemmel keveredett, és túlsúlyba került az emberi jelleg, nem tudva már jelenlegi javaikat elviselni, elkorcsosultak, és éles látású ember szemében bizony hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbnek és legboldogabbnak, amikor már tele voltak igazságtalan kapzsisággal, és hatalomvággyal. Az istenek istene Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy egy derék nemzedék milyen nyomorúságos állapotba jutott, és büntetést akart mérni rájuk, hogy észre térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfenségesebb székhelyükre, amely, a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a keletkezésben, és összehívván őket, így szólt hozzájuk..."

És itt szakad meg a Kritiász. Bosszantó. Talán éppen a legérdekesebb résznél, mint egy folytatásos krimi. Vajon mikor tudjuk meg a folytatást? Megtudjuk-e egyáltalán?

Platónnak ezen történeteit akarták ráruházni a Szantorin vulkánra?! Nézzük meg hogy hogyan! R.Graves és R. Patai szerzőpáros "Héber mítoszok" című könyvükben kísérletet tesznek arra, hogy a "leviatán" nevet viselő ősszörnyet azonosítsák. Idézem a legendát:

"Leviatán szörnyűséges agyarai rémületet keltettek, torkából tüzet és lángot okádott, orrlyukaiból füst gomolygott elő, szeméből vad fény lövellt, és szíve nem ismerte a könyörületet. Szeszélyes kedve szerint kószált a tenger felszínén, fénylő nyomdokvonalat hagyva maga mögött, vagy pedig sekély részeken járt, és ott felforrt a tenger, mint egy fazék víz... Amikor Isten fényből és vízből halakat meg tengeri állatokat teremtett, megengedte Leviatánnak, aki nagyobb volt mint összes társa együttvéve, hogy egy óriási víz alatti sziklán emelt trónusról kormányozza azokat... Amikor (Leviatán) éhes volt, füstölgő gőzt eregetett, amely hatalmas területeken zavarossá teszi a vizeket: amikor szomjas, akkora hullámzást okoz, hogy hetven évnek kell eltelnie, mire megnyugszik a mélység..."

Itt egy vulkán szimbólumokba rejtett megjelenítéséről van szó. Kevés vulkán van Palesztina partjai közelében, kizárásos alapon pedig a Szantorin tűzhányót fogadták el, mint Leviatánról alkotott kép ihletőjét. Kr.e. 1500 körül produkálta azt a hatalmas kitörést, mely a krétai civilizáció végét jelentette, és aminek következtében hatalmas szökőárak pusztították a Földközi-tenger egész medencéjét. Ez a vulkánkitörés vezetett bizonyára a zsidók egyiptomi fogságának befejeződéséhez is, ahogy azt érzékletesen leírja Hédervári Péter "Évezredek, vulkánok, emberek" című könyvében. Több tudós valamint - nem utolsósorban görög idegenforgalmi szakember is - kapott az ötleten, és elkezdték Szantorin-szigetét mint Atlantisz maradványát turistaszenzációként emlegetni, s hirdetni. A Szantorin-Atlantisz elméletet Angelos Galanopoulos professzor dolgozta ki teljes részletességgel, aki akkor az athéni földrengéskutató intézetnek volt igazgatója. Ő ötlötte ki a már említett "cáfolatokat" is. Nem kevesebbet állít, minthogy a platóni leírás pontosan ráillik a Szantorinra, és az is igaz, hogy a hegy egy nap alatt pusztult el. Kiegészíti a döntő érvvel, az Atlantiszra vonatkoztatott ünnepek és szokások a Krétából ismertekre hasonlítanak, tehát - őszerinte - Krétáról szól a leírás. Még az ősállatok példáját is felhozza, ehhez bonyolult magyarázatokat is fűz.

Hosszas cáfolat helyett, egyetlen apró ellenvetés. A nagy görög filozófus ismerte a Leviatánról szóló legendát. Valószínűleg azt is, hogy a Szantorin vulkánt szimbolizálja. Azt hiszem hiba lenne akkora hanyagsággal és a dolgok rosszul tudásával vádolni, hogy két ennyire különböző dolgot összekevert volna. Ezenkívül, nem tűnt volna fel tanítványának, Arisztotelésznek, sem a tévedés?...

"Abban a korban óriások éltek a Földön." Valóban vannak olyan méretű ősemberleletek, melyekből akár egy intelligensebb példány is kifejlődhetett, ha ugyan valóban így történt. Feltételezhető azonban, hogy ez tényleg megtörtént, és akár még királyságot is alapíthattak, akik emlékét őrzik az egyiptomiak. Amikor a zsidók elözönlötték palesztinát, ott emberméretű, de óriások által irányított harcosokkal találták magukat szembe. A görög-mezopotámiai hagyomány egyaránt óriáskirályokról beszél, olyan csatákról, melyeket egy ember - nyilván óriás - döntött el. A legismertebb jóságos óriások Prométheusz és Heraklész voltak, ők hozták el az emberiségnek a civilizációt, de többségük gonosz volt, és vagy egymást irtották ki, vagy az ember áldozatául estek. A Kabbalában is történik említés óriásokról. Találtak régészeti leleteket is, főleg Algéria és Marokkó területén, főleg szerszámokat, melyekhez valóban óriások kellettek, hogy használhassák őket - nem úgy néznek ki, mintha csak dísz céljából készültek volna -, illetve hatalmas méretű bútordarabokat és sírhelyeket. A hatalmast egy átlag ember testmagasságához értem, ami nagyjából 175 cm, ezen eszközök használói két és fél méteres magasság körül lehettek.

Kicsit elemezgessük a Biblia "nephilim" szavát. Ez az a szó, melyet az angol nyelvű Bibliák le sem fordítanak angolra, a magyar nyelvűek pedig az "óriások" szóval adják vissza a jelentését. A szó maga többes számú, egyes számú alakja a "nephilé", ami felhőt jelent, de jelenthet felhőlakót, vagy felhő nagyságút is. Egyszóval kifejezhet "felhőből érkezettet", amit alátámaszt az "istenek fiai"-nak az emlegetése ugyanebben a szövegrészletben. Aki felülről jön, vagyis képes repülni, az csakis valamiféle isten lehet, pláne ha még a termete is elég tekintélyes. Ilyenféleképp kapcsolódhatott össze a két fogalom jelentése egyetlen szóban kifejezve, és lehetett vonatkoztatva a Föld legfejlettebb civilizációját alkotó Atlantisziakra. Az emberiség elpusztításának oka a Biblia szerint szinte ugyanaz, mint amiért Zeusz összehívta az istenek tanácsát. Kézenfekvő a feltételezés: ugyanarról az eseményről volt szó.

De maradjunk még néhány gondolat erejéig a Bibliánál! Noé - sokáig legendának tartott története - beszéli el ezt a rendkívüli eseményt. A Bibliában előforduló változat szinte szóról-szóra megegyezik a Gilgames-eposzban leírt vízözön-történettel, és ráadásul a Gilgames-eposz az ősibb. Mózes tehát pusztán átvette a történetet. Fel is merül azonnal a kérdés, ha a vízözön történetet Mózes más szerzőtől vette át, vajon hogyan is áll a helyzet például a világ teremtésével? Ki valójában a szerzője a mózesi könyveknek? A világ teremtésének lépései megegyeznek a Világegyetem keletkezéséről szóló legkorszerűbb elmélettel az Új Felfúvódó Modellel. Mózes, révén az egyiptomi udvarban nevelkedett, hozzájuthatott az ősi tudáshoz. Még az is lehetséges, hogy a Gilgames-eposz vízözön-története, valamint Noé történetének, egyetlen, még régebbi, de közös forrása volt. Igen ám, de akkor mit mondjunk a világ teremtéséről? Csak a legkorszerűbb, hatalmas költségeken előállított gyorsítóberendezések vizsgálati eredményein alapuló elméletek vezettek bennünket oda, hogy megállapítsuk a Bibliában foglaltak igazát. Mások ugyanerre jó néhány ezer évvel ezelőtt egyszer már rájöttek. vajon milyen eszközökkel?

Nézzük a két történet azonos vonásait pontokba szedve, ahogy azt F. Unger, "Az ásatások és az Ószövetség"- című könyvében tette:

1. Mindkét történet megállapítja, hogy az özönvíz isteni eredetű volt.

2. Mindkettő megegyezik abban, hogy az özönvíz hősének Isten jelentette ki a küszöbön álló veszélyt.

3. Mindkettő az emberi faj gonoszságával indokolja az özönvizet.

4. Mindkettő megállapítja, hogy Isten utasította az özönvíz főalakját, hogy építsen hatalmas hajót a megmeneküléshez.

5. Mindkettő leírja a főalak, valamint a családja megmenekülését.

6. Mindkettő jelzi az özönvíz természetes okait.

7. Mindkettő megemlíti az özönvíz időtartamát, bár az említett időtartam különböző.

8. Mindkettő megnevezi a hajó kikötésének a helyét.

9. Mindkettő leírja, hogy bizonyos időközönként madarakat bocsátottak ki a víz apadásának megállapítására.

10. Mindkettő megemlíti a megmenekülés után tartott istentiszteletet.

11. Mindkettő említi a különleges áldásokat, melyeket a szereplők kaptak a megmenekülésük után.

Most pedig vessük be magunkat egy hatalmas kalandba, nézzünk meg néhányat a fennmaradt ismert, és kevésbé ismert iratok közül!

Az európai nyelvektől nagymértékben eltérő nyelvet használó baszk nép egyik legendája arról számol be, hogy egykoron egy olyan rettenetes katasztrófa következett be, mely során tűz harcolt a vízzel. Őseik barlangokba menekülve élték túl ezt az eseményt. A baszk nép az atlantiszi katasztrófa jelenlegi tőszomszédságában él. Elképzelhető, hogy a hegyek nyújtotta menedékben ekkora közelségben is túlélhettek egy ilyen hatalmas méretű katasztrófát. Bár ha a kisbolygóbecsapódás hatóerejét túlhaladta a vulkanikus robbanássorozat, akkor már annyira nem is nehéz elképzelni a helyzetet. Törökországban van olyan föld alá épített "városrendszer" melynek sok-sok kilométeres hosszúságában elnyúló rendkívül bonyolult alagútrendszere még egy atomtámadást is túlélne - vélik az amerikai tudósok. Bár az atlantiszi katasztrófa jócskán meghaladta léptékeiben egy atomtámadást, a hegyek gyomrában mégis lehetséges volt a túlélés. Az is elképzelhető, hogy csak hetekkel a becsapódást követően mászták meg a legmagasabb hegyeket, s a szemük elé táruló látványt örökítették meg elbeszélésükben, azt a mozzanatot, amikor az áttépett földkéreg gigászi kemencéjét hűteni próbálja a nagy tömegekben érkező tengerár, elbeszélésükben ezt a fajta elemek "harcát" említik. A baszk nyelv egyébként sok megmagyarázhatatlan hasonlóságot mutat dialektikai szempontokból az amerikai indiánok nyelvjárásaival. Egy baszk misszionárius minden nehézség nélkül képes volt megértetni magát Guatemala indiánjai között.

Egyre több számítógépekkel elvégzett nyelvelemzéshez lehet hozzájutni különböző szaksajtótermékek révén, ezek mindegyike elkülönítve kezeli a baszk nyelvet (mostanában már a magyart is!). A számítógépes programok képesek olyan nyelvi rokonságokat, illetve különbségeket felderíteni rövid idő alatt, melyek emberek számára akár évszázadokig is eltartanának. Rendkívül hasznosak az ilyen  jellegű kutatásokban.

A baszk nép világképe is hasonló némely amerikai indián törzséhez. Ezek közül legjelentősebb a kígyónak, mint szimbólumnak a használata, ami az aztékoknál volt rendkívüli módon elterjedt. Más kérdés, hogy Kínában is használták-használják ezt a jelet, ez pedig eredetének felkutatását jócskán megnehezíti.

Egy baszk labdajáték a maják pok-a-tok játékával szinte teljesen megegyezik. Nem csak ezek a nyelvi és kulturális hagyományok különböztetik meg azonban kizárólagosan a baszk nép tagjait Európa más népeitől, vércsoportjuk is jelentősen eltér általánostól. E nép lakosainak túlnyomó többsége a 0-ás vércsoporthoz tartozik, míg más vércsoportok csak néhány százalékos arányban jelennek meg közöttük. Hasonló a helyzet az Rh-faktorral is. Európában sehol sem fordul elő akkora arányban az Rh-negatív vércsoport, mint a baszkoknál, arányuk eléri az afrikai berber törzs tagjai között előforduló szintet, mely a világon a legmagasabb. Nehéz erre a jelenségre magyarázatot találni, akármerre indulunk is el, előbb-utóbb ellentmondásokba ütközünk.

A baszk nép tehát nincs rokonságban legközelebbi földrajzi szomszédaival a spanyolokkal és a franciákkal. Ráadásul olyan - Európában már kihalt - szokások léteznek kulturális hagyományaik között mint a totem- és állattáncok járása. Más szokásaik az egyiptomiakéval mutatnak azonosságot. Temetkezési rítusaik viszont nyugati eredetet sejtetnek. Egyszóval sok minden nincs velük kapcsolatban "rendben".

Folytassuk utazásunk Európában, és keressük fel Ovidiust, a történetírót, aki tulajdonképpen befejezte Platón krónikáját a nagy áradásról. Idézzük őt:

"Akkora gonoszság terjedt el a Földön, hogy az igazság az égbe menekült, és az istenek királya elhatározta, hogy véget vet az emberi fajnak. Jupiter haragja nem volt már többé bezárva az ő égi tartományába. Neptunusz, az ő tengerkék fivére a hullámokat küldte a megsegítésére. Neptunusz lesújtott a Földre a háromágú szigonyával, és a Föld megborzongott és reszketett. Hamarosan minden víz alá került, és a pusztítást a nereidák tették teljessé, lerombolva az erdőket, a házakat és a városokat. Majdnem minden elpusztult a víz csapása által, akiknek azonban mégis sikerült megmenekülniük, azok - révén nem volt élelmiszer - éhen haltak."

Már így első ránézésre is sok érdekességek találhatunk a szövegben. Elterjedt az emberi gonoszság, az istenek királya dönt a sorsunk felől - csupa azonosság a Bibliával és a Gilgames-eposszal. Itt azonban olvashatunk a Földet megremegtető "szigonycsapás"-ról, ami a kisbolygóbecsapódás is lehetett, az emberi javak pusztulásáról, aztán a mindezeket követő éhínségről is.

Természetesen az ősi egyiptomi iratok is foglalkoznak a témával. Ezekből megtudhatjuk, hogy Nu, a vizek istene azt tanácsolta fiának, Rának, hogy pusztítsa ki az egész emberiséget a Földről, mert minden nép az istenek ellen lázad. E két történet között is szembeszökő az azonosság. A szentpétervári Hermitage-ban őrzött, 3000 éves, a 12. dinasztiából származó papiruszon is szó esik a történetről.

Az egyiptomi szövegek magáról a kisbolygóbecsapódásról is tudnak, ami természetesen egy üstökösmag is lehetett. Nézzük a következő idézetet:

"Egyszer egy csillag lehullott az égről, és a hullámok elnyeltek mindent. Minden égett, és egyedül csak én menekültem meg. Amikor megláttam a hullahegyeket, majd meghaltam a szomorúságtól."

Ennél az elbeszélésnél az a figyelemreméltó, hogy beszél a becsapódást követő rettenetes tűzvészről. Ha ezek a legendák csak legendák lennének, akkor nehezen tudnának megfelelni annak a természettudományos követelményrendszernek, melyet egy ilyen katasztrófa-leírás esetén elvárhatnánk. Ezek a beszámolók pedig a legapróbb részletekig eleget tesznek ennek.

A négyezer éves, már többször említett, Gilgames eposz is egy egész részben szól az emberek pusztulásáról, melyet a vízözön okozott, a legérdekesebb pedig az, hogy az éhínség is szóba kerül, ráadásul nem is akármilyen megvilágításban:

"Nagyobb pusztítást okozott, mint maga az ár."

1800 évvel ezelőtt Lucian feljegyzett egy érdekes történetet azzal kapcsolatban, hogy milyen mély nyomokat hagyva őrződött meg a Nagy Áradás az ókori népek kulturális szokásvilágában. A hagyományt Baalbek papja őrizte, ő hajtotta végre a szertartást. A Földközi-tenger vizéből merített, és ezt a templom melletti sziklahasadékba töltötte. Az út legalább négy napig tartott, ilyképpen emlékezve meg az áradás északi határáról, melyet az a bizonyos szikla jelképezett, a déli határ pedig valahol a Zambézi folyó környékén lehetett.

A busmanok is beszélnek egy Afrikán túli elveszett szigetről, mely a tenger alá süllyedt. Ők is csak egyek azonban a hosszú sorban a népek között, melyek a pusztulást megőrizték emlékezetükben.

Most nézzünk szét egy kicsit az amerikai kontinensen!

Az egyik maja kódexben a következő áll:

"Az ég egy napon megközelítette a Földet, és minden elpusztult. Még a hegyek is víz alá merültek."

A drezdai maja kódex pedig képekben beszéli el a történetet.

A Popol Vuh, a guatemalai maják szent könyve is leírást ad a katasztrófáról. Szavai szerint:

"Felülről tűz robaja hallatszott, a Föld megremegett, és a dolgok az ember ellen támadtak. Az égből kátrányos eső esett, a fák himbálóztak, a házak összeomlottak, a barlangok falai leroskadtak. Aztán a nappal fekete éjszakává vált."

Rendkívül pontos megfigyelés a légkörbe jutott nagymennyiségű por és korom kimosódására, és magára a kisbolygóbecsapódásra is, hiszen először hallották az égből a tűz robaját, a mindent elpusztító földrengések csak ezután következtek be. Ha vulkán kitörésről szólna a leírás, akkor ez a két esemény felcserélve kellett volna, hogy rögzítésre kerüljön, vagy a legrosszabb esetben is - párhuzamosan. A Popol Vuh még azt is megemlíti, hogy a katasztrófát követően a Nap nem volt látható az égen, és nagy hideg is támadt. E jelenség magyarázatáról is volt már szó,a légkörbe jutott nagymennyiségű szennyezőanyag egyszerűen elnyelte vagy visszaverte a Nap sugarait, a Föld pedig globálisan lehűlt. Ugyanilyen átmeneti lehűlés következne be egy esetleges atomháború után - legalábbis a számítógépes szimulációk szerint. A sötétségben és a hidegben a növények elpusztulnak, s velük a táplálék is megszűnik. Ezzel a momentummal más szövegekben már találkoztunk. Egyik nép ezt, a másik azt tartotta inkább kiemelésre méltónak.

A légkör ismert kutatója, W.John Humphrey A levegő fizikája című monográfiájában a sztratoszféra szennyeződésének kérdését érintve különösen fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a vulkanikus por óriási hatást képes gyakorolni a Föld hőcseréjére. Meghatározott mennyiségű porrészecskék 30-szor nagyobb intenzitással verik vissza a napsugarakat, mint amennyire a Föld hőkisugárzását megőrizni képesek. Ahhoz, hogy a napenergia-átadás intenzitása 20%-kal csökkenjen, elégséges, ha a légtérben mindössze 1/174 köbkilométer port szórunk szét. Atlantisz korában ennél nagyságrendekkel több került. Meg is látszott a hatása.

Egy fehérbőrű indián törzs, a  Pária, Venezuelában él, falujuk neve pedig nagyon hasonlít Atlantisz nevéhez, "Atlan"-nak hívják. Emlékeik között szerepel egy hatalmas baleset, mely elpusztította eredeti otthonukat, egy hatalmas szigetet az óceánban. Érdemes megjegyezni azt is, hogy mintegy 130 indián törzs rendelkezik világméretű pusztulásról, katasztrófáról szóló beszámolóval.

A Chilam Balam, a maják anyaföldjéről, Yucatánból származó elbeszélés leírja, hogy a területet elárasztotta a tengerár, de szót ejt borzalmas földrengésekről, tüzes vulkánkitörésekről is - a régi korokra vonatkozóan.

De egyáltalán elfogadhatjuk-e amit a mitológiák és a legendák állítanak? Erre a kérdésre hagy feleljen Jefremov professzor:

"A történetíróknak jóval nagyobb figyelmet kellene szentelni az ősi tradícióknak és népszokásoknak."

Pláne, ha azok természettudományosan is megalapozottak! - De ezt már én jegyzem meg.

Egy eszkimó legenda meséli  el a következőket:

"...Azután egy hatalmas ár jött. Sok férfi megfertőződött és lázasak lettek."

Az eszkimóknak, hasonlóan a kínaiakhoz, igen különös mitológiai elbeszéléseik vannak arra vonatkozóan, hogy a Föld megbillent a Nagy Áradás érkezése előtti időszakban.

A tudósok egy része nem fogadja el azt az álláspontot, hogy a Föld forgástengelye egy ekkora méretű kisbolygóbecsapódás következtében megváltozhat. De úgy vélem, hogy ez az álláspont a ködösítést szolgálja inkább, és megpróbálják elkendőzni az igazságot, valamint elbagatellizálni a jelenleg is fennálló veszélyt. Ebben a században is számos, igen nagy kárt okozó meteorbecsapódás történt, szerencsére aránylag lakatlan területeken, a tengeri becsapódások pontos számát pedig egyáltalán nem ismerjük. A csillagászok úgy vélik, hogy a Földet körülbelül 10 millió évenként találja el egy nagyobb meteor. Álláspontjuknak ellentmond, hogy a sajtó szinte néhány hetenként beszámol egy közeli "találkozásról", s éppen magyar csillagászok fényképfelvételéből tudunk arról, hogy a Hold túlsó felét egy óriási meteortalálat érte 1991 tavaszán. Ha a Hold pályájának más részén tartózkodott volna,...

Ha csak azt a 150 kisbolygót vesszük, mely a Földhöz igen közel záródó ellipszispályán kering, akkor is könnyen belátható, hogy egy becsapódás előbb-utóbb elkerülhetetlen. Ideje lenne felkészülni rá, ellenlépéseket ugyanis lehet tenni. Minimum már réges-régen ki kellett volna dolgozni és rendszerbe állítani egy figyelőszolgálatot ebből a célból is, nem csak a katonai tevékenységek követésére.

Atlantisz kapcsán is többen és  többször megfogalmazták a meteor általi elpusztulásnak a lehetőségét, a XX. században a nagy orosz tudós, N.S. Vecsinkin vetette fel ismét. Az ő teóriája is szót ejt állatok és növények totális pusztulásáról, de a hegyek lerombolódásáról is.

A legendáknak még természetesen nincs vége. A guatemalai kicse indiánok emlékeznek arra az időre, amikor fekete eső hullott az égből, s ugyanezen időszak alatt földrengések pusztították el házaikat és barlangjaikat. Eme erős tektonikai mozgások összefüggésben lehetnek Atlantisz pusztulásával. Füst, hamu és pára emelkedett fel a magaslégkörbe, melyek ezután a Föld  tengelyforgásának következtében  mindenhova eljutott mint feketére szennyezett csapadék. A kicse törzs története igen közeli rokonságban áll az amazóniai indiánok mondavilágával, ők egy hatalmas  robbanásról beszélnek, mielőtt minden elsötétült volna. A perui indiánok ezt azzal egészítik ki, hogy a vizek elérték a hegyek magasságát.

A Zend-Aveszta is beszámol a "sötétség királyáról", a rettenetes lehűlésről, sőt elbeszéli azt is, hogy az árjákat előre figyelmeztették a pusztító hóviharokra, s a kegyetlen fagyok beköszöntére.

Az özönvízről és következményeiről jóval több könyv jelent meg mint Atlantiszról, számuk megközelíti a százezret, nem kevesebb, mint 100 nyelven. Nyilvánvalóan olyanok is kiadásra kerültek, melyek nem kerültek fel a tárgymutatókra. E könyvek többsége az ásatásokkal, s a földrajzi jelenségekkel foglalkozik, nem pedig azokkal a szájhagyományokkal, valamint népköltészettel, melyek az ősi társadalmak történetét mesélik el. Ennek ellenére a hagyományok roppant fontosak, mert ha az özönvíz valóban mindent elsöprő volt, akkor joggal várhatjuk el, hogy a Föld különböző részein élő népek között fennmaradtak ilyen hagyományok.

Dr. Johannes Rien,a híres német kutató jelentette ki az özönvíz szájhagyományairól szóló könyvének bevezetőjében (Die Sinflut in Sage und Wissensehaft):

"Az összes hagyományok között egyik sem általánosan elterjedtebb, egyetlen sem olyan széleskörű a Földön, és egyik sem mutatja oly szemléltetően, hogy mivé fejlődhet ugyanaz az anyag az emberek más-más lelki beállítottsága mellett".

Elmondja még, hogy az özönvíz tényét megalapozottnak tekinthetjük, mivel az összes hagyomány mélyén ott a tény, a valóságos tény.

Az elkövetkező korokban azonban az emberek az adott anyagra ráépítették a jelenlegi mondajelleget, és formát.

Miller Hugh, a neves XIX. századi skót földrajztudós, a világ leggyakrabban visszatérő regéjének lelkes adatgyűjtője írja:

"Akad egy különleges hagyomány, mely a jelek szerint mélyebben bevésődött az emberek gondolatvilágába és elterjedtebb, mint bármilyen más hagyomány. Az emberiség történelmének korai szakaszán történt, csaknem az egész emberi fajt elpusztító hatalmas vízözön, mély benyomást tett a néhány megmenekültre, s ezért tovább adták azt gyermekeiknek. Méghozzá olyan  rémület-szülte megrázó módon, hogy még a ma élő kései utódok sem feledték el teljesen. Ott találhatjuk ezt  minden regevilágban, a legtávolabb eső országokban, a legműveletlenebb törzsek között..."

Még az emberi faj legelfeledettebb tagjai között is (orinocói indiánok) még mindig friss és felismerhető hagyományára bukkant az özönvíznek, s ez nemcsak egy törzsre korlátozódik, hanem óriási területre, számos indián törzsre.

Dr. Rien könyve további fontos adalékkal rendelkezik.Egy világtérképen feltünteti azokat a területeket, ahol özönvízhagyományra bukkantak. Ázsiában és Észak-Amerikában találták a legtöbbet, de a  Föld szinte minden pontján élőknek meg van a saját maguk által továbbadott változata. A következő kérdés merül fel: vajon elegendő-e a hagyományoknak ennyi közös vonása ahhoz, hogy ugyanazon esemény különféle változatainak tekinthessük őket?

Ázsia, különösen Kína a legmegrázóbb özönvízhagyományok otthona. Azt mondják például, hogy Kr.e. 2300-ban hallatlan méretű özönvíz pusztított. E beszámolók szerint a folyók áradása okozta az árvizet, amit azután a tenger fejezett be, mikor végül az is túláradt. A rege hőse azonban feleségével, három fiával és három leányával, elkerülte a pusztulást. De ez még nem minden. Más kínai hagyományok azt állítják, hogy az összes kínai egyetlen, Nu-Wah nevű ős közvetlen leszármazottja. Ez a Nu-Wah arról volt híres, hogy egy hatalmas árvizet élt túl.

A kínai vízözön történet egyik lenyűgöző vonása az, hogy ősi kínai írás olyan szavakat tartalmaz, melyek visszanyúlnak Nu-Wah-ig és az özönvízig. Például a kínai "igazság" szót az "önmagamért" szó fölé rajzolt fektetett bárány képjele alkotja. A hittudósok ezt úgy magyarázták meg, hogy  minden valószínűség szerint ez onnan van, hogy Nu-Wah a bárkából való kiköltözése után égő áldozat bemutatásával igyekezett igaznak bizonyítani magát az Isten színe előtt.

Dr.E.W. Thiwing kutató, aki a Noéról szóló beszámolók utáni nyomozás során hosszú évekig élt Kínában, megjegyzi:

"A kínaiaknak vannak a Nagy Áradásról szóló hagyományaik, s ide vonatkozó  feljegyzéseik. Érdekes tény, hogy a mai kínai "hajó" szó nagyon régi képszó, s a "csónak", valamint a "nyolc száj" jelekből tevődik össze, ami arra utalhat, hogy az első hajón nyolcan utaztak.

Amikor az ősi történetekről és hagyományokról szóló könyveket olvastam, feljegyzéseket találtam az őselődről, Nu-Wah-ról. Érdekes, hogy a "Nu" asszonyt jelent, a "Wah" pedig virágost. Ebből az tetszhetne ki, hogy nőnek tartották ezt a bizonyos őst. Igen ám, de a képírás alaposabb vizsgálata után kiderül, hogy két kis jegyet tettek a szó mellé, ami azt jelenti, hogy a szó hangzása, nem pedig a jelentése a fontos, ami viszont férfi ősre mutat, aki hajón menekült meg az istenek haragjától."

Az ősi kínai történetírás is támogatja a kínai, illetve Kína létrejöttének Noéval való kapcsolatát. Megemlíti, hogy Jung-Hu volt az oka annak, hogy a világ vízözön által pusztult el. De Nu-Wah volt az, aki az újjáépítést végezte. Három rege-alak, három férfi követte Nu-Wah-t, és bár a különböző feljegyzések vagy hősöknek vagy uralkodóknak írják le őket, mégis kitöltik azt az űrt, mely az ős és a legelső kínai uralkodó családok - Hsia, Shang és a Chon ház - között tátong. Feltételezhetjük-e hát, hogy a kínaiak Nu-Wah-ja és a bibliai Noé egy és ugyanaz a férfi?

A történetek sokaságában a Noé név túlélte az évezredeket, és bár a betűjelektől függően gyakran kissé eltorzult a kiejtése. Ez a helyzet a hawaii legendával, mely Nu-u-ról szól. aki igaz ember volt. A szigetlakók hite szerint jóval a világ teremtése után az emberek annyira elvetemültekké váltak, hogy Káne, az istenük elhatározta, hogy elpusztítja őket. De mert belefáradt a teremtésbe úgy döntött, hogy megengedi egyetlen igaz embernek, Nu-u-nak és családjának, hogy megmeneküljenek a haragjától, egy olyan hatalmas csónak építésével, amelyen ház áll.

Aztán megparancsolta Nu-u-nak, hogy fogja feleségét és gyermekeit, valamint a  tetszésének  megfelelő összes állatot, vigye be a hajóba, és ott várják meg a nagy árvizet.

Amikor megjött az eső és a víz színe emelkedni kezdett, az óceánok pedig mind egybefolytak, a Waa-Halau napokig hánykolódott a vízen, miközben az emberiség kipusztult. Végül is Káne, miután örök bocsánata jeléül szivárványt varázsolt az égre, leapasztotta a vizet és utasította Nu-u-t és három fiát, hogy népesítsék be újra a Földet.

A távol-keleten több mint harminc özönvíz-legendát találtak, az indonézeké a legérdekesebb közül valók.

A szummátrai battakok azt  tartják, hogy amikor a Föld megöregedett és beszennyeződött, akkor a teremtő, akit ők Debatának neveznek, árvizet küldött minden élőlény megsemmisítésére. Debata nagyon haragudott. Az utolsó emberpár nem bárkába, hanem a legmagasabb hegyre menekült. Az özönvíz már a térdüket mosta, amikor Debata, a mindenek ura, megbánta döntését, hogy elpusztítja az egész emberiséget.

Nagyszerű képes legendák születtek a Szummátrától nyugatra fekvő Engano sziget bennszülöttei között, valamint a borneói Saravak tengeri Dayák népei között is. A Celebesz középtáján élő bugi nyelvű toradjasok olyan áradásról beszélnek, mely befödte a legmagasabb hegyeket is, kivéve a Wawom Pebato csúcsát. Ezúttal nem volt szerencsés emberpár, aki megmenekült volna. Ehelyett egyetlen terhes asszony és egy terhes egér élte túl az özönvizet.

Folytassuk most keleti irányban megkezdett utunkat és nézzünk szét ismét az amerikai kontinensen! Az észak-amerikai vízözön legendák közül 46 szól az egész világra kiterjedő pusztulásról. Az arapago törzsből származó Sherman Coolidge mondta el a következő történetet, melyet egész törzse tiszteletben tart:

"Réges-régen, még mielőtt állatok éltek volna a Földön víz borította el bolygónk egész felületét, kivéve egyetlen magas csúcsot. Ezen a csúcson ült egy magányos arapago elárvultan, sírva és elkeseredetten. A Nagy Szellemnek megesett rajta a szíve, három kacsát küldött a szegény rézbőrűnek. Az arapago megparancsolta a kacsáknak, hogy hozzanak fel a csűrükben földet. Az első kettő próbát tett, de bár sokáig a víz alatt maradtak, mégis üres csőrrel jöttek vissza. Amikor a harmadik is lebukott, nagyon sokáig nem történt semmi, a víz elcsitult mögötte, és a hullámfodrok is elcsitultak. Az arapago már kezdte azt hinni, hogy vízbe fúlt a kacsája, amikor az hirtelen és váratlanul felbukkant, s földet hozott a csőrében. Amikor odaadta a földet az arapagonak,a víz apadni kezdett. Rövidesen annyira leapadt, hogy már nem is látszott többé a hegytetőről. De ez az arapago, akinek természetfeletti volt az ereje és a bölcsessége, tudta, hogy a víz körülöleli még a szárazföldet. Az az arapago akit a kacsák mentettek meg, a Föld egyedüli ura lett, ő alkotta a  folyókat, növesztette a fákat, majd bölényeket és szarvasokat tenyésztett, és az összes fát és bokrot, meg ami csak magról nő."

Az Egyesült Államok nyugati részén az atapaszka indiánok egyik ősi mondája arról szól, hogy az istenek ki akarták javítani az eget, mert leszakadt. A dolog vége az lett, hogy felhőszakadások zúdultak a Földre:

"Esett minden nap, és éjjel is zuhogott az eső. Mindenki aludt. Az ég lehullt, a föld eltűnt. Nagyon-nagyon messzire, sehol sem lehetett látni szárazföldet. Az óceánok vize egybeolvadt. Valamennyi állat belefulladt a vízbe. Amerre a víz járt, nem volt többé erdő. Szárazföld sem maradt. Jött az árvíz - így mondják. Teljesen beborított mindent. Nem voltak állatok, sem halak, sem madarak. A víz elsodorta az embereket meg az állatokat is. Nem fújt szél a föld tájairól, nem volt se hó, se fagy, se eső. Nem dörgött és nem is villámlott, mivel nem volt fa, amibe belevágjon. Nem volt felhő, se köd, és a Nap se sütött.

Akkor történt, hogy ez a hosszúszarvú fölkelt és északról lejött. Amikor mélyebb helyekre ért, a válláig ért a víz. Mikor sekélyes területre érkezett, fölpillantott. Hullámtörő sziklasort látott fönn északon. Mikor e föld közepéhez ért keleten, a kelő nap alatt újra felnézett, és ahol felnézett, nagy földrész keletkezett, a parthoz közel. Messze délre folytatta útját, és még mindig fölfelé nézett. A föld alatt haladt tovább. Mivel északról jött, messze délre utazott, és ott lefeküdt. Nagaitse, mivel a Föld a fején állt, messze délre került, ahol az lefeküdt. Nagaitse lefektette a fejét, ahogy kell, szürke agyagot helyezett szeme közé mindkét szarvnál. Az agyagra helyezett egy nádréteget, majd megint egy réteg agyagot.

Ebbe helyezte állva a kék füvet, bokrot és a fákat. Befejezem - mondta- legyenek hegycsúcsok itt a fején, had csapdossák azokat a tenger hullámai.

És a Föld újjá lett."

A McKenzie folyó alacsonyabb partjain élő indiánok még élénken emlékeznek rá, hogy a kellemesen meleg terület hirtelen arktikusan hideggé vált, s a meleget kemény fagyok váltották fel. A területi áthelyeződések hozhatták a változásokat, amelyekről az indiánok beszélnek. Minden bizonnyal Atlantisz pusztulása gyors volt és borzalmas.

"A korszakok folyamán a hagyományok változásokon esnek át - jegyzi meg Alfred Rehwinkel az áradásokról szóló egyik művében. - Hatottak rájuk a különféle népek szokásai, a népek környezete, valamint egyéb kulturális emlékeik. Helyi színezeteket öltöttek, olykor meg rendkívüli és képzeletbeli méretekkel lettek felruházva. Olyannyira, hogy csaknem eltakarják a bennük levő igazság magját. De mégis, ha ezeket letisztogatjuk, lekaparjuk róluk a lerakódásokat, amelyek akkor gyűltek rájuk, amikor apáról-fiúra szálltak, könnyen felismerhetjük a nagy szerencsétlenség lényeges tényeit. Három fontos ponton csaknem teljesen egyetértenek, ezek pedig a következők:

1. Világméretű pusztulás érte vízözön képében az emberi fajt, s az összes élőlényt.

2. Bárkát, vagy hajót szerepeltetnek menekülés céljára.

3. Az emberiség magja megmarad, hogy a faj fönnmaradjon.

Ezekhez adhatunk még egy negyediket is, amely bár nagyon gyakran szerepel, mégsem fordul elő az összes hagyományban, ez pedig az, hogy a pusztulás oka az emberek gonoszsága volt."

Érdemes összevetést készíteni az egyes mondákban szereplő vízmagasságokról. Természetesen rendkívül nehéz itt is a dolgunk, hiszen le kell választanunk a történetekről  a színező elemeket. Ez valamennyire lehetséges is, az eredmény pedig nagyon tanulságos. Az ősi görög mitológiákban az ár magassága a nagyobb helyeken élő fák csúcsaiig ért. A Zend Aveszta, melyet a perzsák alkottak, embermagasságú árról beszél. Ahogy keletebbre utazunk, az ár egyre alacsonyabb szintet ért csak el, s a Kínából származó történetek azt is elmondják, hogy érkezése előtt a tenger messze visszahúzódott a partjaitól. Ezek a történetek nyilván a belsőbb területekről származnak, hiszen a part mentén nem maradtak olyanok, akik tovább adhatták volna az események leírását.

Mexikóban egy ősi szokás alapján a mai napig megemlékeznek arról az időszakról, amikor országuk felett más csillagok ragyogtak, mint manapság. Régen ezt a  napot ünnepként jegyezték.

Hasonló eseményekről ír Martinus Martini, egy 17. századbéli jezsuita misszionárius, aki összeállította Kína történetét régi szövegek alapján. Ezek a leírások beszámolnak arról, hogy észak felől az ég hirtelen leszakadt. A Nap, a Hold és a bolygók megváltoztatták pályájukat, azután a Föld hirtelen megremegett. Ez a leírás úgy is értelmezhető, hogy a Földet hatalmas ütés érte, mely  megváltoztatta Kína egét (is).

Egyiptomban is vannak hasonló feljegyzések, méghozzá Hatsepsut királyné sírkamrájában. Az egyik pontosan megfelel az Egyiptomból manapság megfigyelhető csillagzatnak, hozzászámítva természetesen a Föld forgástengely-irányítottságában bekövetkező periodikus változásokat (precessziót), a másik csillagtérkép ettől jelentősen eltér, úgy ábrázolja a Földet, mintha azt valaki egyszerűen felborította volna. Harris papirusza is említi a Föld forgástengelyének a keringési síkra történt megváltozását, ezen kívül a már említett szentpétervári Hermitage is őriz ilyen  feljegyzéseket, méghozzá az Ipuwer papiruszon.

Európából is rendelkezünk hasonló írásbeli emlékekkel.Terentius Varro történész, aki ősi szövegeket is használt, ezt írja:

"A Vénusz csillaga megváltoztatta a fényét, méreteit, formáját, útirányát és külsejét olyanra, amilyenre se eddig, se azelőtt nem volt."

Júdeában is hasonló verzió élt, ott úgy tudták, hogy az árvíz azért következett be, mert az Úristen megváltoztatta két csillag helyét a csillagképben.

Az özönvíz mellett - mint látható- a Föld forgástengelyének a Föld pályasíkjára bezárt szögének megváltozásáról is a világ teljesen különböző részeiről származó iratok is említést tesznek. Újabb közös vonásként talán ezt is fel lehet venni a katasztrófa általános jegyei közé. Érdemes megfigyelni a sorrendet is! Először beszélnek az iratok a csillagképek megváltozásáról, és csak aztán a nagy áradás érkezéséről. Ez a momentum is alátámasztja a kettős katasztrófa elméletét, mely szerint először volt kisbolygó becsapódása, és csak utána az általa közvetett módon kiváltott vízözön.

Jó néhány szövegben az szerepel, hogy maguk az istenek figyelmeztették az embereket a közelgő katasztrófa veszélyeire. Az atlantisziak (is) ismerték a repülés tudományát, s azon népek számára akik nem, a felülről érkezők, a felhőkön át érkezők, a Nap vagy a Hold felől érkezők, egyenlőek voltak az istenekkel. Az "istenek" között azonban előfordulhattak földönkívüliek is, ahogy erre több jel utal.

Hiba lenne azt feltételezni, hogy az atlantisziak kultúrája, és főleg a szellemi síkon kiművelt, nem annyira technikai, civilizációja, szigorúan a szigetbirodalmukra korlátozódott volna csak.Telepeket kellett, hogy létrehozzanak a környező kontinenseken is, mindenek előtt Európában, Afrikában, valamint Észak-Amerikában. Bizonyára élénk kereskedelmi tevékenységet is folytattak, s valószínűleg gyarmatosíthattak is bizonyos területeket. A jelek arra vallanak, hogy több tízezer évvel ezelőtt különböző fémbányák működtek a Föld egymástól távoli pontjain, olyan helyeken, ahonnan különösebben magasan fejlett emberősünk leletanyaga nem került elő. Nem feltétlen kell a földönkívüliekre gondolni ezekben az esetekben, s az atlantisziak kizárólagossága sem feltétlenül biztos. Említettem korábban is, hogy a Földön több olyan terület volt, mely a jégkorszak miatt hosszú időn át szárazra került, ezeken a földeken további fejlett civilizációk létezhettek, ahogy az emlékek utalnak is erre. Legfeljebb méretükben és fejlettségükben maradtak alul az atlantisziakkal szemben.

Rokonságukat igazolja még a közös mondavilág, a nyelvi rokonság, a vércsoportok világméretű eloszlása, de mindezeken túl más szálak is összekötik e távoli földrészek lakóit. Igen szoros egyezést mutatnak az építészeti stílusok. Az egyiptomi piramisok, a babailóniai zikkuratok, s az amerikai indiánok - elsősorban a maják, aztékok és toltékok - templomai mintha csak egymás másolatai lennének. Hasonló jellegű piramisok lelhetők fel Kínában és Dél-Amerikában. Ezek a jelek mind az emberiség hajdan közös kultúrájáról árulkodnak, és nem különben a valaha egyetlen, létező közös nyelv - amint ezt a  legújabb számítógéppel segített nyelvészeti kutatások igazolni látszanak.

A maják képi megjelenítése rendkívüli módon hasonlít az egyiptomiakéhoz,  ugyanazt a frontális-ábrázolásos technikát használják, erre pedig nemigen van példa  más pontján a világnak. Talán még az asszíroknál, ám birodalmuk nem esett távol Egyiptomtól, így kézenfekvő a közös eredetet feltételezni. Nem lehet tudni azt, hogy az Egyiptomban élőkön kívül a többi piramis-építő nép is ismerte-e vajon a piramis-effektust vagy sem. Néhány piramisról bebizonyítható, hogy csak egyszerű másolásról volt szó.No de mi a helyzet a többivel? A másolás gondolata onnan fakad, hogy az egyiptomi piramisok, a nagy piramisok, sokkal ősibbek a Föld bármely más pontján felállított piramisoknál. Egyes tudósok Khufu és Khepfren piramisának korát 100 ezer évre taksálják! Valamint úgy tartják, hogy egyáltalán nem az egyiptomiak műve.

Azt már sikerült igazolni, hogy Khufu nevét csak utólag vésték a Nagy Piramisra, és ettől a húzástól a legtöbben magát az építést is neki tulajdonítják. Pedig az írás olyan stílust használt, mely Khufu halála után csak mintegy ezer évvel vált használttá. Vagyis - közönséges hamisításról van szó. Emellett - ha a hamisítás tényétől egy kicsit eltekintünk -  Egyiptomban bevett gyakorlat volt, hogy ha új fáraó került a trónra, s netán utálta elődjét, akkor minden lehetséges helyről lekapartatta a nevét, majd a sajátját íratta fel helyette. Ha egy ellenséges területet szálltak meg, akkor is hasonlóképpen cselekedtek. Minden jel szerint így tett Khufu fáraó is, és mivel ő volt a Nagy Fáraó, az ő nevét már senki sem merte levakartatni.

Látható, még közel sem járunk a megismerés rendkívül hosszú és kacskaringós ösvényének a végén, itt-ott dereng már valami, de rengeteg kutatásra van még szükség.

Ahogy nem szabad minden legenda eredetét Atlantiszra és a vízözönre visszavezetni, ugyanúgy nem szabad minden talányt, vagy megmagyarázhatatlan eredetű alkotást a "számlájukra írni" csak azért, mert nem ismerjük az adott dolog pontos eredetét vagy rendeltetését, vagy a piramisok, valamint más különböző kő-megalitok esetén, még működésről is lehet beszélni. A marsi, a holdi, s a távolabbi óriásbolygók holdjain fellelhető piramisok megalkotásáért bizonyára ősibb, emberi civilizációk tehetők felelőssé, köztük az atlantisziak is. Bár nem valószínű, de jelenlegi ismereteink szintjén, nem is kizárható, hogy más, kívülről érkező kultúrák is besegítettek. A piramisoknak rendkívül fontos szerepe lehet bizonyos kozmikus energia-feldolgozásoknak, de nem kizárt, hogy a végtelen sebességgel zajló kommunikáció eszközei is. A piramisokról azonban később még lesz szó.

A kőgúlák rejtélyei tehát manapság egyáltalán nem feltártak, s különös módon, bár sok ezer évesek, egyre újabb és újabb megdöbbentő felfedezéssel rukkolnak elő velük kapcsolatban a kutatók. Sajnos ezek közül az információk közül sok ki sem jut a nagyközönség elé, a tudósok nem szívesen tesznek közzé olyan, különböző módszerekkel megszerzett eredményeket, melyekkel kapcsolatban legfeljebb csak a karjukat tudják széttárni. Emellett természetesen a piramisokkal összefüggő jelenségek nagy része sem fér bele a jelenlegi "tudományos" világképbe.

Érdemes az ősi írásos emlékek és hagyományok vizsgálatát tovább folytatni és kideríteni, hogy egyes népek mit tartanak a saját eredetükről! Ehhez segítséget ad a következő ábra is.

Ha nem létezne más bizonyíték Atlantiszra vonatkozóan, csak a neve, az ember még akkor is majdnem bizonyosra vehetné, hogy van valami igazság  ebben a legendában. Az előző oldalon látható az a térkép, mely a legtöbb ősi nép legrégibb hagyományai szerint mutatja egy olyan földi, vagy égi paradicsomként szolgáló sziget helyét az Atlanti-óceánban, melyen felsőbbrendű lények, netán maguk az istenek laktak. Figyelemre méltó, hogy az euro-afrikaiak szerint nyugatra fekszik, míg az amerikai indián fajok tőlük keletre fekvőnek tartják. A legtöbbjük ma is azt vallja, hogy fajuk, vagy törzsük egyenesen ebből az elbűvölő paradicsomból érkezett, mielőtt az elpusztult a tengerbe süllyedve. Szinte mindegyikük egy hatalmas tengeri birodalomra emlékezik, amelyet az "atlantisz" szó valamilyen variánsával jelöl, amelyben megtalálhatók az A,T( vagy D), L és N hangok. Az tény, hogy ezek a nevek különböznek olykor egymástól, de nyelvészetileg közel állnak egymáshoz, s ez a körülmény azt mutatja, hogy a nyelvi és területi különbségek ellenére a közös ős léte több, mint valószínű.

Platón az "atlantisz" szónak az "Atlasz lánya" jelentést tulajdonította (Atlasz a neve annak a mitológiai óriásnak, aki a Földet tartotta a hátán). De Atlasz a neve annak az észak-afrikai hegyvonulatnak is, amelynek láncai folytatódnak az óceánban, s csúcsai néha szigetekként bukkannak a felszínre. Az egyik ilyen csúcs a Kanári-szigetek. Ha a Kanári-szigetek lakói kapcsolatban lettek volna a Római Birodalommal, akkor elmesélhették volna, hogy ők az elveszett világ lakói. Bizonyos észak-afrikai törzsek magukat ataranteseknek és atlantioiknak nevezték, s klasszikus írók is gyakran utaltak a spanyolokra, mint atlantiaiakra.

A karthagóiak és elődeik, a föníciaiak kétségtelenül látogattak egy Antilla nevezetű nagy szigetet az Atlanti-óceán közepén, amely gyakran szerepel a középkori térképeken, s lehetséges, hogy Atlantiszt ábrázolja. Nagyon valószínű, hogy Kolumbusz első utazása során magával vitte Benicasa térképének másolatát, ami az Atlanti-óceán közepén mutatott egy olyan Antilla vagy Antilha nevű szigetet, melyet már jóval azelőtt felfedeztek.

Az óceán túlsó oldaláról is vannak példák. Az aztékok például azt állították a spanyol hódítóknak, hogy őseik egy keleten elsüllyedt földről, Atzlánról származnak. Híres tanítómesterük Quetzalcoatl, szintén egy szigetről jött közéjük, melynek neve Tollán-Tlallapan. Egy másik nyelvtani hasonlóságot is felfedezhetünk: az azték "atl" szó, amely egyébként vizet jelent, ugyanazzal a jelentéssel bír berber nyelven, pedig ők észak-afrikai Atlasz-hegységben laknak.

A maják akik szintén Dél- és Közép-Amerikában laknak, ezt a legendát egy Kukulkán nevű fehér istenhez kapcsolják, aki a civilizációt hozta. Ugyanúgy  emlékeznek Atzlánra mint a venezuelai "fehér" indiánok, akik egy települést neveztek el az eltűnt szigetről. Az inkáknál a civilizációt hozó személy Virakocsa volt, s ő szintén keletről érkezett.

A sort Európában is folytathatjuk, a walesiek megemlékeznek Avallon nevű titokzatos őshazájukról, a germánok Walhallának emlegetik ezt a földet, mely a harcosok paradicsoma volt. Utunkat folytatva megvizsgálhatjuk az egyiptomi papiruszokat, s ezek különös névvel illetnek egy Atlanti-óceánban elhelyezkedő birodalmat. A "Halál királyságá"-nak nevezik. A szövegek szerint 500 évvel a végső katasztrófa előtt lakosai áttelepültek Egyiptomba és megalakították a "Halál dinasztiáját". Az egyiptomi holtak völgye megtalálható Amerikában is, csakhogy ott Aalunak, vagy Amentinek nevezik. Ezekhez a szavakhoz hasonló a babiloniak paradicsoma az Arallu.

Az ősi görög dal, az "Elyseumi mezők", távoli, nyugatra fekvő eltűnt szigetről szól. Tartarus, a halál otthona, szintén nyugatra esett tőlük. A föld, amely az egyiptomiaktól, s a hozzájuk közel eső népektől nyugatra, míg az amerikai népektől keletre terült el, nem lehetett más, csak Atlantisz!

Habár sok ősi nép a lélek halhatatlanságában hitt, mégis a peruiak és az egyiptomiak úgy vélték, hogy a lélek ugyan halhatatlan, de a test mellől nem távozik el, ott lebeg a közelében. Az említettek miatt halottaik testét balzsamozással tartósították. Ennyire távoli népek közel azonos hitvilága nyilvánvalóan nem lehet a véletlen műve.

A Nyugat-Indiai szigetek lakói Kolumbuszban az istenek követét tisztelték, s hallani sem akartak arról, hogy ő valójában nem az. Karjaikon hordozták és összevissza csókolták, valamint elhalmozták mindennel, amijük csak volt.

Montezuma Közölte Cortessel, hogy az ő ősei nem azon a földön születtek, hanem Aztlanból érkeztek, ő  tulajdonképpen csak egy helytartójuk, aki a törvények betartására ügyel, és régen, az ősi időkben, rendszeresen felkeresték a keleti  birodalmat eligazításokért. Erről a Popol Vuh is beszél. A konkvisztádorok könnyű győzelmének ez is egyik oka volt. Mind az aztékok, mind a maják és az inkák magas, fehérbőrű, szakállas istenek érkezését várták keletről, ráadásul pontosan abban az évben, melyben Cortes Amerika földjére lépett. Más kérdés: mért nem jöttek az igazi istenek? Ez persze csak egyik oka az amerikai civilizációk összeomlásának, habár egyáltalán nem jelentéktelen oka.

A tudomány legújabb álláspontja szerint valaha csupán egyetlenegy közös nyelv létezett az egész bolygón. A kis-ázsiai és a közép-amerikai szent szövegek szintén erről tesznek említést. A bibliai történet Bábel-tornyáról egy emberi fajt és egy  nyelvet említ úgyszintén. A toltékoknak szinte pontosan ugyanez az esemény él az emlékezetükben, csak a helyszín más. Ugyanilyen érdekesség az is, hogy a "szfinx" nem csak egyiptomi jelenség, a Yucatán-félszigeten is találhatunk belőle néhányat.

Atlantisz a jelek szerint valószínűleg sokkal inkább szellemi, mintsem technikai civilizáció volt,a beszédet kiegészíthette a telepátia, a különböző anyagok mozgatását daru helyett pedig telekinézissel, teleportációval, de a földsugárzási vonalak koncentrációjával is megoldhatták, amint erről később szó lesz. Az atlantisziak eltűnésével ezen képességek is nagyrészt eltűntek, vagy feledésbe merültek, bár vissza-visszatérnek egyes szent szövegekben, de immár "csoda"-ként. A szervezettség foka akár a világállam szintjét is elérhette.

Szintén érdemes megemlíteni, hogy az inka és a pre-inka korokban a krumplinak 240 féle változata létezett, a kukoricának is több mint 20. Ez a fajta típusgazdagság jellemző volt a zöldségekre és a gyümölcsökre egyaránt, mértéke messze meghaladta a világ más részein tapasztaltakat. Ebből a tényből egyesek arra következtetnek, hogy Mexikó középső részére menekítették az atlantisziak a fejlett mezőgazdaságukat. Sok-sok termény a világ más részein teljesen ismeretlen volt Amerika "felfedezése" előtt. Miért pont arra a vidékre vitték ilyen jellegű termékeiket, ha valóban ők tették ezt? Nehéz kérdés.

Érdemes talán kicsit foglalkozni Atlantisz állami berendezkedésére is. Vegyünk néhány részletet Platón művéből.

"Az előzőekben már szóltunk az istenek közötti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet itt nagyobb, ott kisebb részekre, és szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak.Így  nyerte Poszeidón is Atlantisz szigetét és itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait..."

"...Fiúgyermekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az egész Atlantisz szigetét tíz részre osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyja, Kleito lakhelyét és a körülötte fekvő tájékot - ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet juttatott. Nevet is adott mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt, amelyről az egész sziget és a tenger elneveztetett - tudniillik az Atlanti-tenger-, mert Atlasz volt az első király neve. Utána született ikerfivérének, aki a sziget szélét nyerte osztályrészül Heraklész oszlopaitól addig a földig, melyet azon a vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla nevezték el a vidéket is. a második párból az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak nevezte el: a harmadikból az elsőbb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhthón nevet adta: a negyedik párból az idősebbet Elaszpposznak, az ifjabbikat Nesztórnak nevezte el: végül az  ötödik párban az idősebbiknek Azaész, a fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és Türrhéniáig."

Itt részletes leírás következik arról, hogyan alakult ki a gazdasági élet, a bányászat, a növény-és állatgazdálkodás, milyen állatok éltek Atlantiszon, s milyen tájai voltak. Hogyan hódították meg az atlantisziak szárazföldjüket, milyen épületeket, hidakat emeltek. Megismerkedhetünk Atlantisz földrajzával, lakosságával, valamint lakosságának hadsereg-állítási kötelezettségével is.

"A hatóságokat és a méltóságokat eleve a következőképpen szervezték meg. A maga osztályrészében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az embereknek és nagyrészt a törvénynek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A királyok egymás közti hatalmi viszonyát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, amelyeket a hagyomány és egy, az ősöktől  orekhalkosz oszlopra vésetett felirat őrzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában állt. Ide minden ötödik,  illetve hatodik évben összegyűltek, hogy mind a páros mind a páratlan számnak megadják a magáét, és tanácskoztak közügyekről, és megvizsgálták, nem lépte-e át valamelyikőjük a hatáskörét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek..."

A bika-kultusz is fontos szerepet töltött be Atlantisz életében, minden  valószínűség szerint innen terjedt el a világ különböző pontjaira, nem pedig máshonnan. A tíz királyról szóló történet nemcsak jelen van az ősi iratokban, hanem az atlanti-óceánon lévő szigetek őslakossága a mai napig használja is ezt az államformát. Most azonban azt nézzük meg, hogy más írásbeli feljegyzésekben milyen nyomai maradtak ennek a berendezkedésnek.

Fontos - az özönvíz szájhagyományaival és legendáival fölérő - értesülések rejlenek Mózes első könyvének az özönvíz előtti pátriárkák családfájának a fölsorolásába rejtve. Gyakran kigúnyolják e névsort, mert a Biblia nagyon hosszú életkort tulajdonít nekik, akik mellesleg óriásnövésűek is voltak. Matuzsálem, a leghosszabb élettartammal rendelkező, állítólag 969 évig élt. A többi pátriárka is sokkal öregebb korában halt meg, mint a ma élő nemzedékek.

A bírálók készek kétségbe vonni a Teremtés könyvének ezt az egész szakaszát, mert szerintük e hosszú élettartam nem tartozik a valóság birodalmához. Egyelőre azonban a pátriárkák hosszú életénél fontosabb, a nevük és a számuk. Ésszerű feltételezni, hogy ha a Biblia története pontos, akkor Noé és fiai magukkal hozták az özönvíz előtti történelem és műszaki tudás alapvető ismeretét, s ez a történelem kétségkívül magába foglalja az özönvíz előtti királyok számát - azokét a vezérekét, akik az idő kezdetétől a pusztulás percéig uralkodtak. Az is magától értetődő, hogy a nevek, akár az özönvíz története, nyelvi változásokon esett át, amikor szétágaztak a világ más-más részein élő, már esetleg kialakult különféle nyelvekbe. További szempontot is figyelembe kell venni: attól függően, hogy e fejlődő nemzetek mennyire tartották becsben a vallásos, a politikai és a társadalmi rangokat, e korai pátriárkákra még az istenek rangját is ráruházták.

Ha elfogadható feltételezésnek tekintjük ezt, akkor rá kell bukkannunk a tíz ősszülő felsorolására - talán más címzetek alatt. Nem kell azonban sokáig  kutatnunk e névsorok után, mert mind az egyiptomiaknál, mind a babilóniaiaknál ott találhatjuk a tíz özönvíz előtti vezér névsorát.

Bibliai pátriárkák: Ádám, Sét, Énos, Kainan, Mahalaelleel, Jared, Énok, Matuzsálem, Lámek, Noé

Egyiptomi istenek: Ptah, Ra, Su, Seb, Osirus, Set, Hor, Tut, Ma, Hor.

Kaldeus királyok: Alorus, Aloparus, Almelon, Ammenon, Amegalarus, Daonus, Anemosinus, Otiartes, Xisuthros.

Amíg a Bibliában Noé az özönvíz hőse, a kaldeus történetben Xisuthros a nevezetes menekült. Ha összevetjük a történelem előtti kaldeus királyok névsorát az özönvíz előtti pátriárkákéval, akkor roppant érdekes párhuzamra bukkanunk, mely ugyancsak alátámasztja az eredeti feltételezést.

A harmadik király neve Almelon embert jelent, a harmadik pátriárka neve Enos, pedig emberiséget. A kaldeus névsor negyedik neve, Ammenon, mesterembert jelent, s ugyancsak mesterember a negyedik pátriárka nevének jelentése is: Kainan. A hetedik kaldeus király neve az isteni kijelentések hordozóját jelenti, azt, akinek tudatára adták, a menny és a Föld titkait. Énok a bibliai megfelelőjének a neve, csaknem pontosan ugyanezzel a jelentéssel bír. A nyolcadik király esetében, akit az eredeti névsor Sukarlamnak nevez, részben maga a név azonos a kilencedik pátriárka nevével, Lámekkel. Végül a tizedik név Xisuthros, a babilóniai Bel-Marduk templom főpapja, Berosus szerint annak az embernek a neve, aki megmentette az emberiséget a borzalmas pusztulástól. A sumér királyok névsorában Xisuthrost Utnapistimnek nevezik, és azt írták a neve mellé, hogy ő utána özönvíz öntötte el a Földet. Az egyiptomi istenek neve, s szerepe sajnos nincs ekkora részletességgel tisztázva, vagy ha van is, nem áll rendelkezésemre.

Van azért annyi különbség az Atlantiszra vonatkozó, valamint az egyéb szövegek között, hogy míg az elsüllyedt földrészen a tíz király egyszerre uralkodott, a többi  szövegekben egymást követték. Ezen eltérés ellenére, ami persze jelentős, nagyon sok azonosság is van, és inkább az azonosságokból kiindulva kell folytatni a kutatást, hiszen elég nehézkes lenne már azt is megmagyarázni önmagában, hogy több ezer éves különbséggel keletkezett szövegek hogyan hordozhatnak ennyi rokon vonást, amikor még ráadásul eléggé távol is íródtak egymástól.

A teljesség igénye nélkül végigjártuk a legfontosabb írásos emlékeket, melyek fennmaradtak. A Föld mélye, és a különböző távoli, európai ember számára megközelíthetetlen könyvtárak, még elrejthetnek előlünk további forrásokat, és bizonyára el is rejtenek. Azonban ahhoz, hogy civilizációnk jelenlegi helyzetén elgondolkozzunk, már a jelenleg elérhető forrásmunkák is bőségesen elegendőek. Talán nincsenek már tiltott könyvek, mint korábban. Éppen ellenkezőleg, egy kicsit mintha a bőség zavarával is küzdenénk, és így becsúszhatnak olyan értekezések, melyeknek nem kellene. De a hiteles forrásokból is belátható, hogy mennyi-mennyi tisztázatlan dologgal van tele az őstörténelmünk. Az iratok ilyen mérvű egyezése már kezelhető tárgyi bizonyítékként, hasonlóan azokhoz a kultikus szokásokhoz, melyeknek még az eredetét sem ismerjük.

Nincs még egy eseménye - nem is volt, és reméljük nem is lesz - a világtörténelemnek, ahol ennyire megrázó és összecsengő leírásokkal találkozhatunk. Valakiknek még ez is kevés, és további "tárgyi" bizonyítékokat akarnak. Jellemzően technikai beállítottságú megközelítés. Egy túlnyomóan szellemi energiát használó kultúra nyomán nemigen maradhattak fenn a szó mai értelmében vett tárgyak, pláne ekkora katasztrófát követően. Hogy mégis vannak ilyenek, az az emberi kapzsiságnak, és nagyravágyásának is köszönhető. De erről majd a következő fejezetben.

 

 

7. Tárgyi emlékek

 

Sok-sok tárgyi lelet maradt fenn az írásos történelmet megelőző időkből, így koruk nehezen meghatározható, vagy egyenesen lehetetlen, és csak becslésekre lehet szorítkozni. A hibalehetőség az ilyen esetben pedig szinte korlátlan. Az ismert korokban is szép számmal előfordulnak olyan leírások, melyek oda nem illő eszközökről szólnak, feltételezve, hogy az adott korra vonatkozó ismereteink legalább főbb  vonalaikban megfelelnek a valóságnak, bár a leletek tükrében erre a feltételezésre semmi alapunk sincs. Súlyos hiba lenne azonban minden különös leletet az atlantisziak keze munkájaként besorolni, arra azonban kiválóan alkalmasak ezek a tárgyi emlékek, hogy a miénk előtt létező, magasan fejlett civilizáció nyomairól tanúskodjanak. Hogy Atlantisz mellett, vagy azt megelőzően, Mu-n és Lemurián kívül még hány igen fejlett kultúrát sikerül majd elkülöníteni - azt a jövő dönti el. Amit ma el lehet mondani, az a következő: nem mi vagyunk az elsők, s elődeink sorsából tanulva az intő jeleket fel kell ismerni, nehogy az utolsók legyünk...

Nehéz kiválasztani a legjellemzőbb, és a legbizonyítóbb erővel rendelkező leleteket, hiszen annyi van. A széles közvélemény előtt alig, vagy egyáltalán nem is ismert nagy részük. Egyiptomban ma is gyakorlat, hogy a megmagyarázhatatlan dolgokat besuvasztják egy raktárba, ott pedig várhatja a szerencsétlen lelet a sorsának jobbra fordulását. Ez a fajta tevékenység felér egy modern kori könyvégetéssel. Mégis alkalmazzák, csak azért, hogy az illúzióink megmaradjanak, miszerint mi vagyunk az elsők. Ehhez a magatartáshoz, mármint a leletek titkolásához, egy nagy adag hiúság is  járulhat, sokan ily módon próbálják igazolni az emberi faj töretlen fejlődését a kőbaltától az űrhajóig. Csalóka és súlyos következményeket magában hordozó ábránd! E leletek egyben figyelmeztetésül is szolgálhatnak: túlzott magabiztosságunk, a tudomány "hivatalos" képviselőinek a véleménye, biztonságérzetünk, mennyire megalapozatlan. A földi élővilágot - benne foglalva az embert is -, körülbelül egy tucat tényező fenyegeti teljes kipusztulással. Ezek közül néhány: szennyeződés, erdőirtás, sugárzásnövekedés,   a sugárzásnövekedés miatt  bekövetkezett immunrendszer gyöngülés, járványok, energiaválság, éhínségek, háborúk, szociális válság, stb. Van mit tennünk!

A minket megelőző magasan fejlett civilizációk elbuktak. A róluk fennmaradt szöveges emlékek segítségével levonhatunk különböző tanulságokat, mely hibákba estek. Megtalált tárgyi emlékeikből, vagy leszármazottaik tárgyi emlékeiből, viszont arra a tudásra következtethetünk, amellyel rendelkeztek. A rejtélyes eredetű leletek az egész Földön fellelhetők, kezdjük hát  újabb utazásunkat! Sajnos ebből az utazásból ki kell hagynunk a déli sarkvidék környékét, mert talán ha máshol ennyire nem is, de itt aztán mély hallgatásba burkolózik a tudomány. Egyes állati leletek még be-bekerülnek a sajtóba, így például az a legfeljebb 30 ezer éves, melegvérű delfincsontváz, amit 2300 méter magasságban találtak, emberi településekről azonban, nem esik szó, pedig azok is vannak. Kicsit hasonló ez a helyzet a "Majmok bolygójában" leírtakkal, ahol a fejlett emberszabásúak minden eszközzel titkolják, hogy az ősük emberek voltak...

De vannak további gondok is a leletekkel, méghozzá az eredetükkel kapcsolatban, ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy valamennyi közülük a Földön készült. De ez már más téma, és további vizsgálatokat igényel. Ahol nem szükséges  feltételezni földönkívüli eredetet ott természetesen nem is érdemes. A kérdés jóval összetettebb annál, mintsem minden esetben kategorikusan állást lehetne foglalni.

Rendkívül nehéz lenne bármiféle  csoportosítást, rendszerezést alkalmazni, hiszen maguk is a leletek annyira különbözőek, valamint annyira különböző helyekről, s különböző körülmények közepette kerültek elő. Ezért már előre is elnézést kérek ezért a "fejetlenségért", de szeretnék minél több dolgot bemutatni, melyek között aztán később esetleg lehet összefüggést találni. Még valamit szeretnék újra megemlíteni, ez pedig az időtényező. A forrásokban rendkívül tág időhatárokra bukkantam, ezek pontosságáról nem vagyok meggyőződve. Néhány tévedési, illetve hibaforrást az adott leletnél említeni fogok. Ilyen mindjárt az első is. 1959-ben a Góbi-sivatagban több millió éves cipőtalplenyomatot találtak. A felfedezést egy közös szovjet-kínai kutatócsoport tette, Dr.Chow Ming Chen vezetésével. A következő, hasonló cipőtalplenyomatra a Fisher-kanyonban, Nevada államban bukkantak, ha pedig a kormeghatározás helyes, keletkezése a dinoszauruszok korába, azaz a triászba tehető. Dél-Amerikában, Peruban, több tízezret, átlagosan 40 cm átmérőjű követ ástak ki a sivatagból, ezeken a mesterségesen elkészített, ismeretlen eredetű tárgyakon, többek között dinoszauruszokkal harcoló vadászok, illetve az ősállatot háziállatként tartó emberek láthatók. Az egyik képen éppen egy ilyen Itza kő látható. Ezeken a köveken még sok minden más is látható az anatómiai részletességű képektől kezdve a vadászatokon át az egyszerű díszítésekig. Minket azonban most legfőképpen a dinoszauruszok érdekelnek ezekről a tárgyakról. Vajon hogyan ábrázolhatták őket, ha 60 millió évvel ezelőtt kihaltak? A kövek kora legalább 1800 év, de nem egyszerre keletkeztek, és grafológusok elemzése szerint ráadásul ahány kő, annyiféle kézjegyet mutatnak fel. Az első dinoszauruszcsontvázat csak a múlt században találták. A kövek mesterséges eredetéhez nem férhet kétség, mert több rétegből állnak, s csak nagyon bonyolult "gyártástechnológiával" lehet őket létrehozni, viszont éppen ebből kifolyólag hamisítványok sem lehetnek, mert ki az a hamisító, aki több tízezer embert be tud fogni az üzletbe (ennyi ugyanis a kövek száma, s valószínűleg az alkotóik száma is), elkészítik a köveket, aztán beássák a sivatag homokjába ki tudja hány évig, aztán pedig a több tízezer ember közül egy sem vallja be, hogy részt vett volna ilyen vállalkozásban. Több, mint lehetetlen. A magyarázatot tehát máshol kell keresni, de hol is?

Az Itza kövek között jó nagy méretűek is vannak, mint például az az 1,41 méter átmérőjű, mely csillagképeket ábrázol. Vannak olyanok is szép számmal, melyek a dinoszauruszokon kívül, más, kihalt állatokat ábrázolnak. Nemcsak a perui sivatagból kerültek elő olyan leletek, amiken dinoszaurusz-ábrázolások láthatók. Crespi atya az indiánoktól kapott egy vésetet, ezen dinoszaurusszal játszadozó gyermekek láthatók. Ennek a kőlapnak egy részletét mutatja a másik kép. De térjünk még vissza egy kicsit a lábnyomokhoz!

Manapság már ötszázat is meghaladó ilyen lelettel rendelkezünk, s nézzük meg  ezek közül az egyik különösen érdekeset! A helyszín Dél-Amerika, közelebbről a Paluxy folyó vidéke, El Boqueron szomszédságában, Tolina államban, Kolumbiában. Amikor a régészek elkezdtek ásni 1971 áprilisában, Henero Henao Marin professzor vezetésével, hamarosan egy húsz méter hosszú dinoszaurusz csontvázat találtak, az iguanodon családból. Ebben önmagában még nem volna semmi különös, viszont közvetlenül az őshüllő csontjai mellől emberi csontleletek is a felszínre kerültek. A csontok korát több millió évre taksálták, és mégis kitűnő állapotban maradtak fenn. De ez még nem minden. A két csontváz olyan helyzetben feküdt, mintha egy temetési szertartás keretében kerültek volna a földbe, s a dinoszaurusz az ember hátas állata volt, ahogy azt például az avarok temetkezési szokásainál is látható. A csontleletektől nem messze, a vízmosásban, lábnyomokat is találtak, ezek a lábnyomok láthatók a következő két képen. A korukat itt is több millió évre becsülik, szerintem abból a téves feltevésből kiindulva, hogy a dinoszauruszok  már több millió éve kihaltak. Az Amerikában talált leletek egyáltalán nem erre vallanak!

A régészek a leletek korát különböző kémiai elemek bomlásidejéből határozzák meg, különböző elemeket felhasználva erre a célra. A kedvenc a szén 14-es izotópja, de más elemeket is használnak már. A módszer azon alapszik, hogy az élőlény az élete során az elemeket beépíti a szervezetébe. Miután elpusztul, több elem már nem épülhet testébe, így a vizsgálandó izotópok  elkezdenek bomlani. Ismerve az izotópok előfordulási gyakoriságát, valamint a kémiai elemek felezési idejét, a fellelhető elemmennyiség, az adott elpusztult szervezet testében, jó közelítéssel megadja azt a kort, amikor véget ért élete. Ez a módszer úgy nagyjából ötvenezer évre visszamenően használható. Minél távolabbi múltba megyünk vissza, természetesen annál pontatlanabb. A rádióizotópos eljárásban nagy hibalehetőségek rejlenek, ugyanis a lelet környezete (savas, lúgos stb.) erősen befolyásolja azoknak az izotópoknak a mennyiségét, melyeket mérni kívánunk. Az említettnél régebbi időpontokat csak becsléssel lehet meghatározni, abból, hogy a lelet mely üledékrétegből kerül elő, és ismerve az üledék-képződés jelenlegi sebességét, ilymódon lehet kort is meghatározni. Ez eddig tetszetősnek tűnik, csak a dolognak van egy szépséghibája. Nem számol azzal a hatalmas mennyiségű üledékkel, mely a vízözön "jóvoltából" rakódott le. Ezáltal aránylag fiatal leletek nagyon mélyre kerülhettek, ez pedig aztán megtéveszti a hivatásos korbecslőket. Az én álláspontom a következő, s tudom, ez nagy vitákat válthat ki, a dinoszauruszok nem 60 millió éve pusztultak ki, hanem csak legfeljebb 13500!

Most már szinte bizonyosnak látszik, hogy a dinoszauruszokat kisbolygóbecsapódás irtotta ki, a tudósok meg is találták azt az irídium-réteget, mely kisbolygókra jellemző, a Földön azonban nem fordul elő akkora koncentrációban. A réteg alatt még nagy számban fellelhetők az őshüllők csontjai, felette azonban nem, hanem egész más állatok, például emlősök maradványai vannak csak. Az irídium-réteg nagyon mélyen fekszik, ezért is becsülték korát 60 millió évre. Azóta a tudomány már fejlődött, csakhogy ezeket az új eredményeket még senki sem merte hangosan kimondani, pláne összefüggéseikben. Találtak ugyanis Kalifornia partjainál 1800 éves kőolajat. A kőolaj keletkezési idejét korábban évtízmilliókban adták meg. Szintén nem olyan régen, találtak Skóciában 3000 éves szénmezőket. A szén képződésére is jó néhány millió évet szoktak adni. A hegységek is kialakulhatnak néhány ezer év alatt, így az egész, eddig használt időskála összeomlott. Ráadásul itt vannak ezek a leletek, meg egy csomó olyan beszámoló is, miszerint utazók Dél-Amerikában, de Afrikában is, élő őshüllőket láttak! Akkor most mitévők legyünk? Azt hiszem nincs sok értelme tovább fenntartani azt az álláspontot, hogy azok az irídium-rétegek annyira régiek, amennyire nem, s Atlantisz csupán a fantázia terméke lenne...

Az ősi emberek a jelek szerint nem csak dinoszauruszhátról vadásztak, aztán nem is olyan dárdával, lándzsával és nyíllal, s nem is csak állatokra. Ezt látszik alátámasztani az a Londoni Természettudományi Múzeumban őrzött koponya, melyet 1921-ben találtak Rhodésiában a Broken Hill mellett. A koponya bal felén tökéletesen kör alakú lyuk található, a lyuk körül nem látszanak repedések, aminek feltétlenül lennie kellene, ha nyíl vagy dárda ütötte volna. Csak afféle nagysebességű lövedék, mint például a puskagolyó, üthet ilyen lyukat. A lyukkal  szemben a koponyacsont zúzott a belülről kifelé repülő lövedéktől - ugyanez a jelenség figyelhető meg a mai áldozatokon, akiket nagyerejű lófegyverrel lőnek fejbe. Lassúbb fegyver semmi esetre sem ütött volna ilyen pontosan kör alakú lyukat és nem zúzta volna szét a csontot a koponya átellenes oldalán. Nagytekintélyű berlini német törvényszéki orvosszakértő jelentette ki a leghatározottabban, hogy a rhodésiai férfi fejsérülését nem okozhatta más, csak puskagolyó.

Korábban említettem, hogy a rádióizotópos kormeghatározással bajok vannak, vagyis a koponya lehet egészen fiatal is, s csak a kémiai környezet tette olyanná, hogy sok ezer évesnek tűnik. Ennek azonban jelen esetben ellentmond az, hogy 20 méteres mélységben találták, üledékes kőzetben, és az az üledékes kőzet feltétlen idősebb háromszáz évesnél, amióta egyáltalán lőfegyvert használnak. Tehát elmondható az, hogy a rhodésiai férfit puskagolyó ölte meg, de ez a fegyver az emberi történelem igen korai szakaszán lett elsütve. A rhodésiai koponya vizsgálatából levont következtetések azonban nem  egyedülálló bizonyítékai annak,hogy a távoli múltban valaki (sőt esetleg néhány nemzet) lőfegyverekkel, vagy ahhoz hasonló harceszközökkel rendelkezett. A Moszkvai Őslénytani Múzeumban ugyanis olyan kiállítási tárgy látható, amely erősen alátámasztja ezt a feltevést. Ez a tárgy egy ma már kihalt ősbölény koponyája. E koponyát a Léna folyótól nyugatra találták, néhány ezer évesnek becsülik a korát.

Az vonta magára a moszkvai múzeum igazgatójának, Konsztantyin Flerov egyetemi tanárnak, valamint tudóstársainak a figyelmét, hogy a bölénykoponya homlokán kör alakú kis lyuk van. A lyuk csaknem csiszoltnak látszik, és nincsenek körülötte repedések, jelezve, hogy a lövedék ebben az esetben is nagy sebességgel hatolt be a bölény koponyájába, csaknem vízszintes vonalú pályán. Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a bölény még élt, amikor a találat élte, ezt bizonyítja az, hogy a lyuk szélein csontosodási folyamatok kezdődtek, vagyis túl élte a lövést. A lövész és a bölény közötti távolság túl nagy lehetett ahhoz, hogy a lövés halálos legyen, az állat tehát túlélte a sebet, és csak évekkel később pusztult el - más okok miatt. Csontjai azonban megmaradtak a hosszú korokon át, velük együtt a valamikor élt nép pusztító hatalmának bizonyítékai is.

Az ilyen és hasonló koponyalyukakra a kedvenc ellenérv egy bizonyos kagylóféle felhozása, mely a csontokon ilyen lyukat  hagyva fúrja keresztül magát. A másik kedvenc érv a szándékos koponyalékelés, a halott vagy az elpusztult állat agyvelőjének kinyerése. A ma élő törzsek ezt az orrlyukon keresztül érik el, csak a lehető legritkábban fúrják meg a koponyát. Nincs is hozzá olyan eszközük, mellyel ilyen éles szélű lyukakat produkálhatnának. A legsúlyosabb ellenérv azonban e magyarázatokra, hogy az ősbölény koponyán az újracsontosodás jelei láthatók, s nemigen akad állat, amelyik agy nélkül évekig még szaladgál. Az említett ősállat koponya szerencsére nem egyedi eset, az Uránia Csillagvizsgálóban egy Szovjetúnióból érkezett tudós előadásán tucatnyi diát állt módomban átvizsgálni, közöttük olyanokat is, melyek mikroszkopikus felvételeket mutattak. Meggyőzőek voltak mind a képek, mind az előadó személye.

1960-ban - szintén a Szovjetúnióban - egy ogyesszai barlangból kerültek elő ősi struccok, tevék és hiénák csontjai. A leletek korát egymillió évesre becsülték, a csontok maguk pedig fémszerszámok nyomát viselik.

Ha már a barlangoknál tartunk, kicsit nézzünk körül a barlangok, s a barlangokban talált rajzok világában!

Mikor az átlagember maga elé képzeli a kőkorszakban élt embert, rendszerint torzonborz alakot lát, aki csak állatbőr ruhát visel a derekán és a fél vállán. Az embertan tudósai évezredeken át így festették le a történelem előtti népeket. 1937-ben azonban Leon Pericard és Stephane Lwoff az egyik Lussac-les-Chateaux melletti barlangban néhány, a magdalén korból származó vésett követ talált, melyek gyökeresen megváltoztatták ezt az elfogadott képet. A lapos köveken hanyag tartású férfiak és nők rajza látható, köpenyben, cipőben, övvel, kabátban és - kalappal a fejükön. Az egyik karc fiatal nőt ábrázol oldalnézetben, aki ülve figyel valamit. Kertésznadrágot visel rövid ujjú kabátkával, apró cipő a lábán, s díszes kalap a fején. A kalap a jobb fülénél a válláig nyúlik egészen. Ölében négyszög alakú lapos tárgy, amelynek eleje visszahajlik a tárgyra, nagyon hasonlóan a mai pénztárcákhoz. Más köveken férfiak látszanak jól szabott nadrágban, széles és csatos övvel, nyírt szakállal és bajusszal.

A Lussac-féle karcolatok ellentmondanak mindannak, amit a történelem előtti tudományokról eddig tanítottak. Az embertan tudósai azonnal hamisítványoknak is kiáltották ki a rajzokat. Azonban elsietett véleménynyilvánításuk ellenére 1938-ban hivatalosan is a valódiság mellett tették le a voksukat. Breiul abbé is azok között volt, akik kimutatták, hogy ezek  a valóban jólöltözött emberek minden bizonnyal a felső csiszolatlan kőkorszak magdalén korszakának idején éltek. Ma a kőkarcok java része Lussac-les-Chateauxban van a történelem előtti idők könyvtárában. Néhányat pedig a Párizsi Embertani Múzeum állít ki a közszemlére, melyek nem túl sokat árulnak el, s nem ütköznek túl élesen a hagyományos álláspontokkal. A többi a raktárakban van, és csak különleges engedéllyel lehet megtekinteni, akkor is csak azoknak, akiknek "megfelelő megbízóleveleik" vannak. Úgy gondolják, hogy a rajzok túlságosan nyugtalanítóak ahhoz, hogy közszemlére tegyék ki őket

A Lussac-féle karcok azonban egyáltalán nem az egyedüli bizonyítékok arra, hogy a kőkorszakban választékosan ruházkodtak. A délnyugat-afrikai Kalahári sivatag történelem előtti barlangfestményei, melyek keletkezési idejét a kőkorszak idejére rögzítették, világos bőrű embereket ábrázolnak, szőke szakállal, divatosan nyírt hajjal. Lábukon magasszárú cipő, ruházatuk többi része pedig feszes nadrág, többszínű ing és kabát, sőt kesztyű.

Az északi területeken, Moszkva közelében, Vlagyimir városa mellett találtak a csiszolatlan kőkorszakból származó sírt, mégpedig Otto Bader egyetemi tanár, a Szovjet Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének a kutatója. "Vlagyimir ember"-nek nevezték el a leletét. Tárgya a történelem előtti időkben élt férfi, rénszarvasokra és mamutokra vadászott. Ruháinak maradványaiból kiderült, hogy jól öltözött lehetett. Jókora szőrmenadrágot, hímzett inget és nagyon célszerű kabátot viselt. Magukból a ruhadarabokból alig maradt meg valami, de az épségben maradt elefántcsont csatok és gombok segítségével sikerült megállapítani, hogy mit viselt.

Rengeteget lehetne még a barlangrajzokkal foglalkozni, többek között azokkal a különös "szkafandert" viselő alakokkal, akiknek ábrái a világ szinte minden pontján felbukkannak. Lehetne még beszélni a "szárnyas emberek"-ről, akikkel szintén találkozhatunk eme rajzokon, vagy a több tízezer éves csillagtérképekről, melyek minden vonatkozásban rendkívül érdekesek. Néhány orvosi vonatkozású rajzról azonban feltétlenül érdemes szót ejteni.

Dél-Amerikában - állítólag tudatlan indiánok - véstek olyan jeleneteket a sziklákba, melyek többek közt szívátültetést ábrázolnak, és mai mértékkel is korszerűnek tűnnek. Ábrázolnak továbbá császármetszést, szülést, agyátültetést, valamint a sebészet más vívmányait, melyek a mi korunkban csak a legutóbbi nemzedékek alatt fejlődtek ki. További kőbevésések szívműtéteket ábrázolnak, annyira részletesen, hogy még az erek is látszanak, orvosokat, amint műszereikkel dolgoznak, és betegeket, akiket bonyolult csőrendszer köt az életfenntartó berendezésekhez.

A legkomolyabb gyűjtőmunkát a  perui Limában Dr.Jose Gabrena végezte, aki a Perui Egyetem embertan és történelem tanára volt. A tudósok, akik megvizsgálták a véseteket - vagy azok fényképeit - szemlátomást zavarban voltak a felfedezések miatt. Zavarba ejtette őket, hogy a "primitív"-nek nevezett őslakosok hogyan voltak képesek ilyesmire. A válasz egyébként nagyon egyszerű: nem voltak primitívek!

De maradjunk még egy kicsit a barlangoknál, annál is inkább, mert az "ősemberek" nemcsak szimpla víz-és szélvájta üregekben laktak, hanem hatalmas barlangrendszereket építettek ki mesterségesen, ily módon egész föld alatti metropolisokat alkottak! A leghíresebb ilyen földalatti város a törökországi Derinkuyu, amely jelenleg is feltárás alatt áll.

Egyszer egy egész nagyváros terült el itt a föld alatt, húszezer ember élt a mélybe nyúló szinteken. Elmondható az, hogy amikor ez a település lakott volt, nem alkalmi menedékhelyül szolgált. A városnak igen bonyolult infrastruktúrája volt. Hatalmas közösségi termeket találunk itt, különálló lakásokat háló- és nappali szobával, istállókat, sőt még kitűnő borospincéket is, nem is említve az üzleteket és más kényelmet- és szórakozást nyújtó létesítményeket. A különböző helyiségek más-más szinteken helyezkedtek el, jelenleg 13 szintet tártak fel a mélységbe haladva. Az egyes szinteket szűk lejárók kötötték össze, az átjárókat hatalmas kerek kövekkel lehetett zárni - mindig csak belülről. Derinkuyuba kívülről bejutni abban az időben szinte lehetetlen volt. A legmélyebb szinteken kutakat, sírokat, fegyverraktárakat, valamint menekülőjáratokat lehet találni. A rendkívül zseniális tervezőknek valami ismeretük volt a légkondicionálásról is. 52 kürtőt vájtak a sziklába ebből a célból. Így a friss levegő a város minden egyes sarkába eljutott egy rendkívül bonyolult cirkulációs úton. Derinkuyu, s a hozzá nagyon hasonló Kaymakli, csak kettő a tizennégy föld alatti városból, melyekről a török archeológusok tudnak. A kutatók mára már azt is felderítették, hogy egy olyan alagútrendszer is létezik, mely az összes föld alatti várost összekapcsolja. A kalkulációk azt igazolják, hogy nem kevesebb, mint 1.2 millió ember élt ezekben a katakombákban hosszú időn át.1.2 millió ember! Ez azt jelenti, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszerről is kellett gondoskodni. De hogyan? És honnan?

A régészek úgy gondolják, hogy ezeket a városokat az időszámításunk szerinti első században építették azok a keresztények, akik ilyen módon menekültek el üldözőik elől. Van egy kis gond ezzel a feltételezéssel, ugyanis a lentieknek élniük kellett valamilyen módon. A föld alatt nem lehetett gabonát nevelni, egyszerűen ehhez nem volt elég fény. De ha nekik szántani kellett volna a föld alatt, és állatokat tenyészteni, akkor ez nem lehetett egy egyszerű alkalmi menedékhely, márpedig kellett, a nyomok erre vallanak. Tény, hogy itt hosszú időn át éltek emberek, és ráadásul folyamatosan. Az üldözőknek csak le kellett volna ülni nyugodtan a bejáratok elé, megvárni, amíg az éhes, elcsigázott üldözöttek elő nem bukkannak. Semmi szükség sem lett volna semmiféle harcra, a blokád kikényszerítette volna ellenfeleiket a föld alól.

Eltekintve ettől a kritikától van más elgondolkodtató körülmény is e gigantikus föld alatti létesítménnyel kapcsolatban, ez pedig a törmelék. Hegyekben kellene állnia a homoknak és a kitermelt kőtörmeléknek, ilyeneknek azonban nyomuk sincs. Az emberek tervszerűen építkeztek évtizedeken át, de az sincs kizárva, hogy évszázadokon át. A lakosok valóban menekülhettek valami elől. Szerintem inkább a külső természeti körülmények lehettek ilyen kiváltó okok. Ők tudják mi volt az. Remélem egyszer mi is megtudjuk.

Szintén barlangokkal kapcsolatos a következő lelet is.1965-ben egy kínai régész, Tsum-Um-nui cikket jelentetett meg Pekingben "12000 évvel ezelőtti űrhajósok" címmel. Akkoriban a Tibetet Kínától elválasztó hegyes vidéken, a Bajankara barlangjaiban a régészek írásos táblákat találtak: tányér alakú kerek korongokat, amelyeket ismeretlen módszerrel vágtak ki a  gránittömbökből.

A barlangok közelében nyílegyenes vonalban sorakozó sírkövekre is bukkantak, bennük csontvázakkal. A csontvázakból az őstörténészek megállapították, hogy ezek az emberek a dropa és kham fajtához tartoztak, ezek képviselői pedig - mivel testmagasságuk nem haladta meg a 130 cm-t - semmiféle ma élő fajtához sem sorolhatók. Ez a fajta nem azonosítható a mongol és a tibeti fajtával sem.

Az ősi kínai legendák említést tesznek apró, vékony, sárga emberekről, "akik  a felhőből jöttek", s akiket különleges rútságuk miatt - törékeny testükön rettenetesen nagy fej ült - először elkülönítettek, majd "gyors lovakon ülő emberek" (kétségtelenül a mongolok) lemészárolták őket.

A csontvázak analízise 12000 éves kort állapított meg.

Az első régészeti jelentések egy "kihalt majomfajról" beszéltek. Ez az állítás, ha arra gondolunk, hogy ezek a lények sírokat ástak maguknak és kőből készült fontos leleteket hagytak hátra, olyan valószínűtlennek tűnik, hogy a jelentés egyik szerzőjét, Tchi-Pou-tei régészt a sajtóban szenvedélyesen meg is támadták érte. Tchi Pou-tei azzal vágta ki magát, hogy szerinte az írásos lemezeket a dropáknál régebbi civilizált lények hagyhatták a barlangokban.

1965-ben Tsum-Um-nui professzor tanulmányozta bővebben a problémát és elképesztő felfedezéseket tett. A Bajankara barlangjaiban 716 kőtányért találtak, mindegyik közepén egy lyuk volt, mint a mi mikrobarázdás lemezeinken. Csak növeli a hanglemezeinkkel való hasonlóságukat az, hogy ebből a lyukból kiindulva, egészen a tányér széléig egy spirál alakú kettős barázda halad.

A Pekingi Őstörténeti Akadémia türelmes munkával tisztázta a tányérok titkát, de felfedezéseiket olyan fontosnak találták, hogy nem hatalmazták fel Tsum Um-Nui professzort arra, hogy a közeljövőben nyilvánosan is beszámoljon  róla. Ez a vonalas írás űrhajósok odüsszeáját meséli el, egy olyan korból, amikor régi adatok szerint nem létezhettek csillagközi űrhajók.Íme a Tsum Um-nui professzor által közölt fordítás egy része:

"A dropák légi csúszdájukon jöttek le az égből. Napkeltéig tízszer menekültek a barlangokba a férfiak, asszonyok és gyerekek. Végül jelzésekből megértették, hogy az égből jött látogatóknak békések a szándékaik, s megengedték, hogy a dropák megközelítsék őket"  

A khamoknak tulajdonított más vonalas írásokból egy siratót is rekonstruáltak:

"Leszállás közben tönkre ment egy űrhajó az ellenséges hegyekben, s a kozmonauták meg sem tudták javítani, mivel ehhez sem nyersanyagaik, sem megfelelő utjaik sem voltak."

A kőtányérok leleplezése azonban nem állt meg ezen a ponton. A kínai tudósok óvatosan lekapargatták a becses tárgyakat, majd az összegyűjtött részecskéket analizálták. Nagy százalékban találtak kobaltot, valamint más fémeket. A sértetlen lemezek vizsgálatánál az oszcillátor olyan nagymértékű vibrációt jelzett, mintha a szerkezetet jelentős elektromágneses sugárzással terhelték volna meg. Úgy vélik, ha sikerülne ezeket átalakítani, - még ismeretlen - hullámlenyomatokra, a vonalas írásénál még fontosabb üzenetet fejthetnének meg.

A bajankarai barlangok falain karcolt sziklarajzokat is találtak. Ezek a felkelő Napot, a Holdat és a csillagokat ábrázolják, köztük a Földet is, ahogyan az kívülről, a világűr felől lett volna nagyjából 12000 évvel ezelőtt.

És még mennyi mindent nem árultak el erről az izgalmas titokról.

A változatosság kedvéért most nézzünk valami mást! 1885-ben egy különleges fémkockát találtak Ausztriában egy szénbányában, Wolfseggben, közel Schwanenstadthoz. A leletről beszámolt a Nature 1886-os novemberi száma is, valamint a L'Astronomie is. A súlya 785 gramm volt és kemény nikkel-karbon ötvözetből készült. Egyesek ősi meteoritra gyanakodtak, az élei azonban túl szabályosak ahhoz, hogy a légkörön áthaladt volna, s felmelegedett volna többezer foknyira. A szénrétegek kora, ahonnan előkerült, több tíz millió év. Itt megint ugyanazzal a problémával találkozunk - az időtényezővel. A szén nagy nyomáson, ideális körülmények között, néhány ezer év alatt kialakulhat a növényzetből, tehát a szénrétegek becsült kora a jelen esetben sem mond semmit.

Ugyancsak bányából került elő a 17. században az a közel 20 cm-es szög, melyre a spanyolok bukkantak Peruban. Valószínűsíthető kora több tízezer év. A fémmegmunkálást a mai ismereteink szerint az amerikai kontinensen nem alkalmazták, a lelet pedig annyira különös volt, hogy a spanyol alkirály, Francisko de Toledo is megemlíti a jelentésében.

Ha nem ismerték és használták a fémeket, vajon hogyan formázták tökéletes gömbbé a Costa Rica délnyugati részén, Guatemalában, valamint Mexikóban talált több száz kőgolyót. Méretük a tízcentiméterestől a két és fél méterig terjed, a súlyuk is ennek megfelelően néhány kilogrammtól több tonnáig. Némelyikük a dzsungelben található, míg társaik a hegytetőkön. A geológusok egy része természetes eredetűnek tartja a kőgömböket, de elképzelésüket meglehetősen nehéz lenne igazolni. A kőgömbök több rétegből állnak, s ráadásul még nem ismerünk olyan  folyamatot, mely ekkora méretekben ilyen szabályos alakzatokat produkál. Azóta már a világ sok pontján találtak ilyen kőgömböket, az anyaguk is a legkülönfélébb. Némelyikükre barázdákat véstek valamilyen módon, míg másikukra csillagtérkép szerű hálózatos alakzatot. Nehéz lenne most magyarázatot találni rendeltetésükre, valamint előállításuk körülményeire.

Máltán is különleges leletekre bukkantak. A régi időkben a sziget szinte teljes területét  behálózták a különös vágánynyomok, melyek eredete szintén több, mint különös. Ezek a vágányok elágaznak jobbra-balra, kereszteződéseket, váltókat alkotnak, aztán ismét egyenesen futnak tova a mészkőben. A vágányok nyomtávolsága általában 1.23 méter, de akad néhány szélesebb is, illetve keskenyebb nyomtávú szakasz is. A változó mélységben a mészkőbe vájt barázdák hegyen-völgyön át futva, gyakran egy-egy öbölnél végződnek, majd belesüllyednek a Földközi-tenger vizébe. Néhol a vágány hírtelen megszakad egy szakadék előtt, hogy aztán a mély völgyben  folytatódjék megint, mintha képzeletbeli jármű nem riadt volna vissza a mélységtől. A völgyekben termékeny talaj fedi be a vágányokat, a völgyek keletkezési dátumát 600 ezer évre becsülik.

Felettébb valószínűtlen, hogy ezek a vágányok természetes eredetűek lennének. Ez ellen szól a vágányok nagy száma és szabályossága, de az általuk leírt különböző alakzatok, váltók, kereszteződések, stb. A vágányok belső felülete is precíz megmunkálási nyomokat mutat. Sajnos a vágányok nagyrészét beépítették, de még elég jelentős terület áll rendelkezésre, ahol vizsgálhatók. Különböző magyarázatok születtek a vágányok elkészítési módjára, céljára, valamint arra vonatkozóan, hogy miféle közlekedési eszközök utazhattak rajtuk. Ezek többsége szerintem csak próbálkozás, de ilyesmire is szükség van, a próbálkozásokból alakul ki végül a megértés.

A vágányok ősibbek, mint a Máltán is található kőépítmények, azokat el is kerülik. Kellemetlen probléma, hogy Máltát körülvevő területeken sehol sem lehet hasonló alakzatokra bukkanni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem is voltak ilyenek. Mindenesetre annyira régen lehettek - ha voltak -, hogy az írásos történelem, de a szájhagyományok sem, tartották érdemesnek megemlíteni őket.

Felüdülésképpen tekintsünk ismét egy tárgyi leletet, egy olyat, melynek tudományos forrásokban is nyoma van. Scientific American 1851-es júniusi száma beszámol arról a leletről, melyet Dorchesternél hoztak napvilágra egy bányarobbantás során. A tárgy maga egy harang alakú edény volt, ismeretlen fémötvözetből készült, és ezüstből kialakított virágok díszítik. Szinte egy remekmű, a probléma pedig ugyanaz vele, mint a hasonló leletekkel: meghatározhatatlan a kora.

Nehéz meghúzni azt a határvonalat - ha egyáltalán lehetséges és szükséges -, mely a miénket megelőző civilizációk tudásanyagát és művészeti képességeit, alkotásait elválasztja a mienktől, hiszen a saját kultúránk is folyamatosan fejlődik (vagy csak mi hisszük azt), nem mindent örököltünk elődeinktől, bár jelenleg az újrafelfedezések korát éljük. A középkor sok olyan tudás ismeretét törölte az emberek tudatából, mely korábban hétköznapinak számított. Kezdve az elektromosságtól, folytatva az  agyműtéteken át, akár az űrrepülésig. Mindenesetre ma könnyebb a helyzetünk ilyen emlékek megértésében, mint teszem azt 50 évvel korábban. Könnyebben felismerhetünk űrrepülések leírását, asztronometriai adatokat, melyeknek nyilván létezniük kellett, ezen kívül a hozzájuk tartozó műszerezettségnek is, ahhoz, hogy egyáltalán leírásra kerülhessenek.

Idevágó téma, hogy a maják naptára a mai napig pontosabb, mint a mienk, ez pedig  csak az atomórák világába derült ki egyáltalán. Igencsak feladták a kérdést a ma tudományának azzal, hogy egy ilyen időmérési rendszert megalkottak. Állítólag mindenféle műszerezettség nélkül. Mindenesetre elgondolkodtató. Ugyancsak elgondolkodtató az építészeti technikájuk is, vajon hogyan voltak képesek megalkotni egy 60 km hosszú nyílegyenes utat a dzsungelen át, amikor ez a huszadik századi tudósoknak a lézeres irányítástechnika korában sem sikerülne, ugyanis 40 cm-rel elvétették az Angliát Franciaországgal összekötő Euro-alagút tájolását?

Arra sincs magyarázat, hogy hogyan, s főleg milyen eszközzel, tudtak az ősi peruiak olyan finom textíliát előállítani, amit csak csodálni lehet, jó néhány mai gyár talán képtelen is lenne rá.

Megdöbbentők azok a leletek is, melyeket Ekvádor tengerpartjánál találtak. Ezek nem voltak mások, mint kicsiny, platinából készült szobrok. Egészen jelentékteleneknek tűntek mindaddig, míg az anyagukat meg nem határozták. Amikor ez megtörtént, rögtön adódott a probléma: a platina olvadási hőmérséklete 1770 Celsius fok. Ilyen magas hómérsékletnek az előállítása különös technikát és technológiát igényel, és nem is sikerült csak az 1700-as évek legvégén. Akkor vajon hogyan voltak képesek megoldani a megfelelő olvasztókemence előállításának nehézségeit az ősi peruiak? Vagy ha nem ők, akkor kik?

Braghine az "Atlantisz árnyékában" című könyvében egy Ekvádor északi partja közelében fekvő kisvárosban, Esmeraldában talált leletekről számol be. A jelenleg Ernesto Franco gyűjteményében található tárgy nem más, mint kis obszidián tükör, mintegy 5 cm az átmérője, s konvex-lencsealakúra van csiszolva. A megmunkálása olyan tökéletes, hogy a legapróbb hajszálakat is láthatóvá teszi. A maják (vagy kik?) rendkívül fejlett optikai és matematikai ismereteiről tanúskodik ez a lelet, de a pálmát minden bizonnyal a kristálykoponyák viszik el.

 

 

Az egyik kristálykoponyára 1927-ben bukkantak rá Yucatántól délre. Egy brit régész vezette az ásatást, Frederick A. Mitchell-Hedges. A települést ahol dolgoztak, később Lubaantunnak nevezték el. Egy maja templom romjait próbálták kiszabadítani a dzsungelből. A vezető régésszel dolgozott annak nevelt lánya, Anna is. Ő találta meg végül is az oltár körül turkálva az 5.3 kilogrammos kristálykoponyát. A hozzátartozó álkapocs csak három hónappal később került elő, 10 m-re az eredeti helyszíntől. A legelső ilyen koponyára 1889-ben bukkantak, azt most a British múzeumban őrzik. A két említett koponya között van hasonlóság de eltérés is. A Lubaantunban talált minden bizonnyal női fejet ábrázol, az arcél  jobb és bal fele már-már tükörszerűen egyforma. Az arc középső része szokatlanul egyenes, semmi sem utal az élő modell bármiféle szabálytalanságára. Említésre méltó végül a kiugró orrtüske, valamint az álkapcsok függőleges állása. Ez a kristálykoponya látható az alábbi képen. A lubaantuni koponya kimunkáltabb, alsó álkapcsa különálló, mozgatható.

Mitchell-Hedges-féle koponya kitűnően ábrázolja a szemgödröket, a járomcsont íveit és a szemölcsnyúlványokat, míg a mexikói koponya csak sejteti e fontos részleteket, a szemgödröket pedig egyszerűen kereknek mutatja. A lubaantuni kristálykoponya igazi szenzációja azonban az anyaga.

A kvarc ásvány - hasonlóan más drágakövekhez. Sajátos tulajdonságai következtében a kvarcot kifinomult technikai módszerekkel lehet csak megmunkálni. Az átlátszó kvarckristály, vagy hegyikristály, tiszta formájában a szilícium-oxid, vagy a kovasav képletét mutatja: SiO'2. Az úgynevezett Mohs keménységi foka: 7. (A skála legmagasabb értéke a 10, s csak a gyémántok érik el.) A hegyi kristály kagylósan, szilánkosan törik, ezért nem hasítható. Csak fluorsavban oldódik.

Az indiánoknak, akik ebben a korszakban, mai ismereteink szerint semmilyen fémszerszámot nem ismertek, ezzel a kemény, ellenálló anyaggal kellett megbirkózniuk.

A lelet elkészítésének titkát Frank Dorland restaurátor és műemlékgondozó próbálta megfejteni, miután Anna Mitchell-Hedgestől kutatási célokra hat teljes évre megkapta a tárgyat. Dorland különös tulajdonságokat észlelt a kristálykoponyán. Vizsgálatának eredményeit a Hewlett-Packard elektronikai konszern kutatási osztálya teljes mértékben megerősítette.

Jim Pruett, az amerikai vállalat kristály-laboratóriumának vezetője az úgy nevezett x-y tengely és a polarizált fényben fellépő fáziseltolódás alapján megállapította, hogy a koponya és az alsó álkapocs eredetileg egyetlen darab kristályhoz tartozott. Amilyen könnyű volt ezt kimondani, annyira nehéz lehetett megcsinálni. A hegyi kristály nem hasítható, ugyanis szilánkosan törik. Hacsak nem azzal a bűvészmutatvánnyal van dolgunk, hogy egy eredetileg hatalmas kristálydarabot egészen finoman szétfűrészelnek. Azonban gépi megmunkálásra utaló nyomot még mikroszkóppal sem találtak. Mivel azonban kétségtelen, hogy valamiképpen mégiscsak elkészítették a koponyát, a furcsa talány továbbra is megoldatlan. Ha a természetfeletti erőket és más kultúrákból  érkezett, különleges műszaki fejlettségű látogatókat nem veszünk számításba, akkor a majáknak bizony kézi csiszolással kellett elkészíteniük a kristálykoponyájaikat. Szinte hihetetlen munka ez, amely a politikai és vallási körülményektől függetlenül, akár évszázadokig is eltarthatott! Nehezen képzelhető el, hogy hogyan tudták olyan mereven tartani magukat generációkon át egy ilyen terv megvalósításához.

Mitchell-Hedges emlékezett olyan régi indián mondákra, amelyekben a köveket meglágyító és könnyedén formázhatóvá tevő növényi nedvekről esett szó. Sajnos ezek csak olyan elbeszélések, mint amilyeneket Dél-Amerikában különösen gyakran emlegetnek monumentális épületekkel összefüggésben. A hegyi kristály is ásvány, tehát ugyanúgy kezelhető lett volna ezekkel a nedvekkel. De vajon el tudunk-e képzelni olyan növényi nedvet, vagy akár főzetet, amely a fluorsavnál is hatékonyabb?

A szakembereket, így a New Yorki Amerikai Indián Múzeum igazgatóját, Frederick J. is teljesen meglepte egy másik felfedezés. Mivel a kvarckristály spirálalakban növekszik, belsejében meghatározott tengelyek keletkeznek, amelyeket minden drágakőcsiszoló ismer. Már a tengelyekkel ellentétes megmunkálás is elég ahhoz, hogy a kristály javíthatatlan károsodást szenvedjen. Az átlátszó hegyi kristályban azonban ezt a tengelyt csak erős nagyítóval, vagy polarizált fénnyel történő megvilágítással lehet felismerni. A tudósok nagy meglepetésére a Lubaantunban talált kristályt a tengellyel ellentétes irányban munkálták meg, ami még megmagyarázhatatlanabbá teszi a titokzatos leletet. A tengely vonalának milliméternyi pontosságú felismeréséhez olyan elemzések szükségesek, amelyek jelenlegi tudásunk szerint a majáknak nem állt rendelkezésükre. Nem marad más, minthogy a maják kézi csiszolással készítették el a koponyát. Kiszámították, hogy ez hozzávetőlegesen hétmillió munkaórát igényelt volna. Ez 800 éven át, éjjel-nappal, megállás nélkül végzett szakadatlan csiszolást és fényezést jelent. Ha csak nappal dolgoztak volna, a dologhoz 1600 év lett volna szükséges, s ekkora időtartamot állítólag a maja birodalom meg sem élt...

Frank Dorland, aki alaposan megvizsgálta a kristálykoponyát, úgy találta,hogy a kora 1000 és 12 ezer év között bármi lehet.

E részletes elemzés után nézzünk további tárgyi leleteket!

1891 júniusában, Illinois államban, Morrisonville-ben Mrs Culp szenet lapátolt a konyha tűzhelyébe. Az egyik széndarab magára vonta a figyelmét, mert ketté esett, majd egy finoman megmunkált aranylánc pottyant ki belőle. A Morrisonville Times június 11-én jelentette, hogy Mrs Culp először arra gondolt, hogy valaki véletlenül beejtette a szén közé a láncát, de amikor felemelte, rögtön látta, hogy nem ez történt, mert amikor a kérdéses széndarab kettétört, csaknem középen hasadt el, s a lánc köre közrefogta egymáshoz a két féldarabot. Amikor a szén kettéhasadt, a lánc közepe ugyan kiszabadult, vége azonban beágyazva maradt a szénbe. Említenem sem kell, hogy  szénréteg korát több tízmillió évre becsülték...

A morrisoville-i lánc nem egyedül álló, mert 1844-ben Rutheford Mills (Anglia) közelében az egyik kőbányában másik, ismeretlen eredetű aranytárgyat fedeztek fel. 1844 június 22-én gránitot robbantó munkások váratlanul, 2.5 méter mélyen, a sziklába ágyazottan, egy aranyláncra bukkantak. A geológusok 60 millió évre becsülték a szikla korát...

A sziklák belsejéből nemcsak ilyen nemes tárgyak kerültek elő. Illionis állambeli Springfield Republican 1851-ben közölte, hogy Witt de Hiram nevű üzletember kaliforniai utazásából ököl nagyságú, aranytartalmú kvarcot hozott magával. Amikor de Witt megmutatta egyik barátjának a követ, kicsúszott a kezéből, a földre zuhant és kettéhasadt. A kvarc közepén kissé rozsdás, de teljesen egyenes, s tökéletes fejű szöget találtak.Tehát ismét egy szög, nem is az utolsó. A korát ugye meg sem szükséges említeni az alapkőzetnek, melyből előkerült, több millió éves...

Hat évvel azelőtt Sir David Brewster nagy feltűnést keltő jelentést adott be a Brit Tudományfejlesztési Társasághoz. Emberi kéz által készített szöget találtak félig beágyazva az észak-Britanniai  Kidgoodie bányából kivájt gránittömbben. Nagyon rozsdásvolt, de mégis felismerhető. A gránit kora...

Találtak oda nem illő képződményt földpátban is, Treasure Cityben az Abbey bányában. A csavar rég oxidálódott, de meneteit még jól fellehetett ismerni, különösen azért, mert tökéletesen épen maradt lenyomata megőrződött a földpátban. A nagysága körülbelül egy centiméter volt.

Mondanom sem kell, a régészek nem igazán örülnek az ilyenfajta leleteknek, persze hiba lenne általánosítani. Fémkockáról bár már volt szó, nézzünk meg egy másikat is, szintén Ausztriából, csak  egy kicsit részletesebben!

A különböző sziklarétegekben talált, nem igazán odaillő tárgyak nemcsak egyszerűen fémgyártásról tanúskodnak, hanem azt is jelzik, hogy vízözön előtti embereknek igencsak bonyolult gépek megépítésére is képesnek kellett lennie, hogy ezeket a munkákat elvégezhessék. Bár az is lehet, hogy általunk még ismeretlen technológiát alkalmaztak.

1855-ben az osztrák Isidor Braun vocklabrucki kohójánál jókora harmadkori széndarabot törtek szét. Kicsiny fémhasábot találtak benne. A váratlan lelet megragadta Braun fiának képzeletét. Ezért elvitték a hasábot a salzburgi múzeumba, ahol Karl Gurlsz fizikus vette alapos vizsgálat alá. Ebből kiderült, hogy a kocka acél és nikkel ötvözete volt. Mérete 7x4x4 cm, súlya 85 dkg, fajsúlya pedig 7.59. E szokatlan kocka élei tökéletesen egyenesek és élesek voltak. Négy oldala lapos, másik két, szembefekvő oldalán pedig domború volt. Körülbelül a fele magasságában mély vágatot lehetett találni. Elképzelhető, hogy valamely nagyobb szerkezet szerves része lehetett. Sajnos a fémhasáb eltűnt a Salzburgi Múzeumból, s a második világháború idején a fémhasáb kiállítására vonatkozó dokumentumok is megsemmisültek a bombázások során. A tudományos folyóiratok azonban közzétették a leletre vonatkozó beszámolókat, így mindenféleképpen nyoma van (Nature 1866, London, valamint L'Astronomie 1887, Párizs).

Közelebbi múltból származik az a lelet, mely három kőzetgyűjtő - Mike McCassel, Wallance Lane és Virginia Maxey - talált 1961-ben. Kőzetekbe ágyazott zárványok után kutattak a kaliforniai Olancha-tótól mintegy 10  km-re északkeletre. Miközben a Caso hegységben keresgéltek, az egyik csúcshoz közel, mintegy 1300 méteres tengerszint feletti magasságban, 110 m-re az Owen-tó kiszáradt aljzata fölött, találtak egy igen érdekes követ. A gyűjtők tévesen ért-tartalmazó kőzetnek nézték, melynek belsejét kristályok övezik, bár megkövesedett kagylók nyomait viselte magán. Másnap, amikor McCassel kettévágta a követ - tönkretéve 25 cm-es gyémántfűrészét - látta, hogy nem kristály van a kőzet belsejében, hanem teljesen ismeretlen valami, mégpedig valamiféle műszaki szerkezet maradványai. A megkeményedett anyag, kőzet, s zárványokon belül egy hatszögletű tárgy rejtőzött, puhább, mint az achát vagy a jáspis. Ez a réteg egy 2 cm vastag porcelán hengert vett körül, melynek közepén két milliméter vastag fémtengelyt találtak. Ez a tengely mágneses volt, nyoma sem látszott rajta rozsdának. A porcelán hengert rézgyűrűk fogták közre, ezek sem rozsdásodtak.

Nem tudták mit is kezdjenek szokatlan leletükkel, ezért elküldték a Fort Charles társulatnak, mely a rendkívüli leletek vizsgálatával foglalkozik. Miután megröntgenezték a megkövesedett maradványokkal körülvett követ kiderült, hogy valóban valamilyen gépi szerkezet része volt. A fényképeken meglátszott, hogy a fémrúd egyik vége szabadon áll, azt ki is kezdte a korrózió, a másik vége azonban egy fémrugóhoz van rögzítve. A Caso-lelet - ahogy manapság emlegetik - bonyolultabb annál, mintsem hogy egyszerű gépalkatrész lenne. A jól formált porcelán, a fémrúd, valamint a rézalkatrészek arra mutatnak, hogy valamiféle villamos berendezés része volt. Gyújtógyertyára hasonlít, de némely része, különösen a rugó, vagyis a csavaros betét, egyetlen ma ismert gyújtógyertyafajtával sem  azonos. A furcsa kis műszert körülvevő titokzatosságokat csak még bonyolultabbá teszi a tény, miszerint a kőzet, melyben találták, legalább félmillió éves...

A tudomány sajnos nem mer még kimondani egyértelmű, de beláthatatlan következményekkel járó dolgokat. Talán nem tartják rá alkalmasnak az emberiséget, hogy megtudja igazi múltját? Pedig baljós jövőjét csak úgy lenne képes kivédeni,  egyáltalán esélyt is csak úgy kaphatna, ha megismerhetné végre elődei igazi történetét. De folytassuk a sort egy kicsit más fajta leletekkel!

Peruban, a Prisco-öbölben bukkantak a spanyol hódítók a 16.században az inkák hatalmas alkotására. Ez nem más, mint egy hatalmas, 250 m magas sziklavéset, s  Neptun szigonyához hasonló formációt mutat főbb vonalaiban, noha annál azért valamivel bonyolultabb. Különlegessége, hogy 20 km-es távolságból is látható. Nagy fejtörést okozott a tudósoknak rendeltetése, annyit azért tudtak róla, hogy kötelekkel és csigákkal volt felszerelve a véset - nem többet. Különböző megoldási tippeket adtak, a darutól kezdve a földrengésjelző készülékig. Nekem ez utóbbi a legszimpatikusabb, már csak azért is, mert talán ez a legrégebbi feltételezés a rendeltetésre vonatkozóan. Beltran Gracia spanyol tudós dolgozta ki ezt az elméletet, szerinte úgy voltak a kötelek, ingák, csigák felrögzítve, hogy a világ bármely pontján kipattant földrengést is képesek voltak jelezni. Rendkívül tetszetős az elképzelés, csak azonnal felmerül a miért kérdése. Mi szüksége lehetett egy olyan népnek erre a tudásra, mely az írásbeliséget nem ismerte, az információtároló-eszközük a kipu (csomóírás) mai szemmel nem is volt alkalmas ilyen feladatokra. A kipu segítségével mnemonikokat jegyeztek le ily módon, ez a technika pedig rendkívül hasonlatos elektronikus számítógépeink logikájához. Bár elvi lehetőség fennáll - a többféle színből, több szálból, szinte végtelen mennyiségű csomóvariáció köthető -, az inka csomóírás, jelenlegi ismereteink szerint, csak nyilvántartásra, s egyszerűbb üzenetek küldésére szolgált.

Most folytassuk utunkat Kínába, bár természetesen rengeteg, érdekesebbnél érdekesebb leletről nem esett szó. Vajon ismerték-e az ősi Kínában a röntgensugarat? A kérdés teljesen abszurdnak tűnhet, de a régi szövegek szerint Tsin Shi (kr.e.259-210) nevű  uralkodó rendelkezett olyan tükörrel, mely "képes volt megmutatni a test csontjait". Ez a tükör 110x130 cm-es volt, mindkét oldalán különleges fényt bocsátott ki magából. A test szerveinek a képét, melyet a tükör mutatott, semmivel sem tudták elhomályosítani - ami a röntgensugarak áthatoló erejére jellemző. A tükör a Hien-Jang palotában volt felállítva. Ha valaki a tükör elé állt, azért, hogy megnézze magát benne, akkor azt tapasztalta, hogy testének képe először lassan átfordul negatívba, aztán ezután fokozatosan láthatóvá válnak belső szervei, s a csontjai.

250 évvel Tsin Shi előtt élt indiai tudós, Jivaka, akire ráruházták a "doktorok királya" címet, is rendelkezhetett valami hasonló elven működő készülékkel. A feljegyzések szerint olyan "ékköve" volt, amelyet a betegségek megállapítására használt, ugyanis amikor valamelyik betegét az ékkő elé állította, az úgy bevilágította a testét, mint ahogy egy lámpa bevilágít egy házba, s ezáltal ismertté váltak Jivaka számára a páciens bajai. Jivaka ékkövének is sajnos nyoma veszett. Erről a készülékről Sactaya Granthamban esik szó, mely mű a védikus irodalomhoz tartozik, azon a részen, ahol egyébként a védőoltásokról is szólnak. Mindezt, Krisztust megelőzően 2000 évvel.

Már többször is szó esett  az elektromosság használatáról, most ezt a témát járjuk körül kicsit bővebben!

A Bibliában is többször történik utalás világító berendezésekre, először mindjárt Noé történetében. Ott a "tsohar" szóval jelölik, melyet többnyire "ablaknak" fordítanak, de jelent "ragyogást", "verőfényt", "égi ragyogást", stb. Rokon fogalmaik: olyasmi ami csillog. A héber hagyomány évszázadokig ékkőnek tartotta ezt a dolgot, amit Noé a mestergerendára függesztett, segítségével bevilágítva az egész bárkát az özönvíz teljes időtartama alatt.

A jelek szerint századokon át megőrizték ezt a fényforrást, talán még bölcs Salamon is használta. A róla szóló történetben olvashatjuk, hogy palotájában nappali világosság uralkodott.

A századok folyamán a villamosság így vagy úgy, de többször is  a felszínre bukkan. Josephus történetíró szerint, Nagy Sándor jelentette tanítómesterének perzsai hadjárata közben, hogy az egyik indiai partmenti szigeten görögül beszélő, nyers hússal táplálkozó emberekre akadt. A hitük szerint, Ádám dédunokája, Cainan, az ő szigetükön volt eltemetve. Az özönvíz előtti monda szerint a síremlék fölött magas torony állt, mely figyelemre méltó módon védte a síremléket. Ha valaki a sírhoz közeledett, a torony tetejéről villámlás vágta agyon. Az özönvíz persze mindent elpusztított, de a történet fennmaradt.

1938-ban Dr. Wilhelm König, a Bagdadi Állami Múzeum alkalmazásában lévő német régész egyik alkalommal céltalanul pakolászott a múzeum alagsorában. Hirtelen olyan leletre bukkant, mely gyökeresen megváltoztatta a felfogást az ősi idők tudománya felől. Olyan ládát nyitott ki, melyben néhány kétezer éves cserépedény volt, melyeket Kujut Rabuában, az egyik Bagdadtól délkeletre eső faluban ástak ki.

 

 

A cserépedények már első pillanatra eléggé szokatlanok voltak. Mindegyikük  magassága 18 cm, a legnagyobb átmérőjük pedig 12 cm, s körülbelül egy 4 cm átmérőjű rézhengert tartalmaztak. A henger szélét mintha 60/40 arányú ólom-cink ötvözettel forrasztották volna le, ami a ma használatos forrasztó ötvözetekkel rokon. E titokzatos hengerek alján forrasztott rézfenék volt, belül pedig bitumennel, vagy aszfalttal szigetelték őket. Másik szigetelőréteg zárta le az edények tetejét, s rögzítette a rézhengereket, melyekbe vascsövek nyúltak le. E rudak félreérthetetlenül magukon viselték valamely anyag savas marásának a nyomait, bár a sav maga már réges-régen elpárolgott belőlük.

Dr. König jártas volt a villamosságtanban, így azonnal felismerte, hogy a réz, a vas, valamint a savnak a csoportosítása nem lehet véletlen műve. Az edények nem mások, mint ősi szárazelemek. E felfedezést a második világháború után erősítették meg, amikor Pittsfieldben (Massachusetts állam) a tudománytörténész William Ley, Willard Grey-jel együttdolgozva a General Electric Kutatóintézetben másolatot készítettek az ősrégi agyagedény-elemről. Rájöttek, hogy amikor rézgálicot, ecet-, vagy citromsavat töltöttek bele - mindhárom vegyületet ismerték kétezer éve -, akkor az elemek másfél-két Volt feszültséget állítottak elő. Jelenlegi világunkban ugyanez csak az 1800-as években vált lehetővé.

Többfelé találtak ezekhez hasonló elektromos telepeket. Négy hasonló agyagedényt ástak ki egy kuruzsló otthonában Tel Omárban(Seleucia), szintén Bagdadhoz közel. Vékony vas- és rézhuzalokat találtak mellettük, melyeket az elemek soros-, vagy párhuzamos kapcsolására használhatták, hogy erősebb áramot nyerjenek.

Az elemeket galvanizálásra is használták. Találtak ezüstözött tárgyakat Irakban, a babilóniai romok között is, ezek kora körülbelül 2000 évre nyúlik vissza. A jelek szerint a perzsa, és később a bagdadi aranyművesek az egyik legkorábbi civilizációtól örökölhették az elemkészítés fortélyait. Egyiptomban is találtak ezüstözött tárgyakat, mégpedig a híres 19. századi régész, Fr. Mariette Augusta. A gizehi szfinx közelében végzett ásatást, s 20 méteres mélységben  megmunkált tárgyakra leltek. Aranyékszerekre, melyek vékonyságából és könnyűségéből galvanizálási eljárásra következtettek.

Az évek múlásával a világ különböző részeiből számos és meghökkentő történet került nyilvánosságra, ezek közül több is lehet, melyek villamosság alkalmazásáról beszélnek.

Nyugat Iránban - azelőtt Holland Új-Guinea - Wilhelmina hegység közelében van egy falu, ahol a mesterséges világítás olyan rendszere működik, ami felér a nyugati világban használatos közvilágítással. 1963-ban Harold Guard, az egyik, a United Press-hez eljuttatott jelentésében idézi, hogy mit mondtak azok, akik már jártak e falucskában: "megdöbbenve látták, hogy jó néhány hold függ a levegőben és nagy fényességgel ragyog". Más látogatók arról számoltak be, hogy amint a Nap eltűnt a dzsungel szövevényes növényzete mögött, ezek a "holdak" mint óriási kőlabdák, titokzatos ragyogásba kezdtek. Magas oszlopokon álltak, s bevilágították az egész falucskát. Ez talán ugyanaz a jelenség, mint amelyről Barco Generara számolt be 1601-ben. Azt írta, hogy amikor a spanyol hódítók felfedezték a Paraguay folyó forrásvidékét, a Palo-alto de Mato Grosso területén a városban, 8 méter magas oszlopokon jókora hold volt, mely beragyogta az egész tavat és eloszlatta a sötétséget.

A történelmi feljegyzésekből tudjuk, hogy néhány titkos héber társaság egészen a középkorig megőrizte a villamosság ismeretét. Eliphas Levi jegyezte le a Historia de la Magia ( a varázslás története)-ben a Jechielle nevű titokzatos francia rabbi történetét, aki IX. Lajos 13. századi udvarának volt a tanácsadója. Kortársainak jelentése szerint gyakran képesztette el a királyt ragyogó lámpásával, mely magától kigyúlt. A lámpában nem volt se olaj, se kanóc, s Jachielle közszemlére helyezte a háza elé. De hogy mi volt a lámpa  titkos erőforrása, azt a rabbi senkinek sem árulta el. Egy másféle szerkezettel önmagát védte.

Ellenségei erős villamos ütést kaptak, ha ajtajának kopogtatójához nyúltak. A 13. századi krónikás elmondja, hogy aki hozzáért dolgozószobájában egy falba vert szöghöz, melyből kékes szikra ugrott ki, azonnal megbánta cselekedetét. Pláne akkor, ha ezután az incidens után még a kopogtatóhoz is hozzá akart nyúlni. Jaj volt neki. Kétrét görnyedt és ordított, mint aki megégette magát. Aztán oly sebesen kereket oldott, amilyen gyorsan csak vitte a lába. Úgy látszik Jechielle áramot vezetett a kopogtatóvasba.

Lehet, hogy az ősi embereknek több fényforrás állt rendelkezésére, mint képzeljük, nagyon sok jel erre is mutat. Amikor a 15. század elején Róma közelében kinyitották Pallos síremlékét, égő lámpást találtak benne, amely több mint kétezer éve bevilágította a sírbolt belsejét. Pausainas írja, aki Krisztus után a második században élt, hogy Minerva templomában olyan lámpa volt, ami legalább egy évig égett. Szent Augustin állítja (354-430), hogy Isis egyiptomi templomában olyan lámpa égett, amelyet se a szél, se a víz el nem oltott.

A villanyvilágítás feltalálása előtt (1890) csak gyertyáink, fáklyáink és olajlámpásaink voltak, melyek füstöltek, s kormos lerakódást képeztek a mennyezeten. Mégsem bukkantak soha füst nyomára, sem az egyiptomi piramisokban, sem a Királyok Völgyének földalatti sírjaiban. Eleinte azt gondolták, hogy az egyiptomiak talán valamiféle bonyolult lencse- és tükörrendszer segítségével juttattak nappali világosságot a kriptákba, ám sehol sem bukkantak efféle rendszerek nyomára, s különben is, néhány régi sírnak annyira bonyolult alagút- és folyosórendszere volt, hogy a legbonyolultabb tükörrendszerrel sem lehetett volna elegendő fényt közvetíteni a belső termekhez. Az egyetlen lehetőség az, hogy az egyiptomiak füst nélküli fényforrásokat használtak, ez a füst nélküli fényforrás pedig az elektromosságon alapulhatott. Ha képesek voltak az elektromosságot galvanizálási technikához befogni, akkor szükségképpen rá kellett jönniük az elektromosság befogásával történő világításra is.

Az egyiptomiak meglehetősen választékos tudással rendelkezhettek az elektromosság ismeretében és felhasználásában. Erre jó példa a Ptolemaioszok korában épült, Hathor  istennőnek szentelt Dendera templom 17-es szobájában található kép, melyet a falba véstek.

Az egyiptomi tudósok nem tudják vallásos, vagy regetörténeti eredettel magyarázni a kép értelmét. Néhány elektromérnök szerint azonban egészen másról van szó. A kép jobb szélén egy doboz látszik, amelyen Hórus, egyiptomi isten ül. Fején a jelképe, amely egyben az isteni erő jelképe is, a napkorong. Ez azt mutatja, hogy a doboz az erő forrása.

Fonott vezeték kapcsolódik a dobozhoz, melyet John Harris egyetemi tanár, elektromérnök, a ma használatban lévő elektromos vezeték kötegeknek a szakrajzokon ábrázoltaknak megfelelőnek vél. A dobozból kiinduló vezetékek végighúzódnak a kép aljának teljes hosszán, aztán két különös tárgynál érnek véget. Mindkét tárgy oszlopokon nyugszik. Harris professzor magasfeszültségű szigetelőknek tartja az oszlopokat. Mindkét tárgyat egy-egy "pap" működteti.

A templomi kép két tárgya nagyon hasonlít a televízió képcsövére, s ez a benyomás nem járhat nagyon az igazságtól, mert N.Zecharius villamos-szakértő Crookes-féle csöveknek ismerte fel e tárgyakat, a korszerű "távolbalátó készülékek" előfutárának.

A Crookes-cső légritkított üvegedény, melyben elektromos töltéssel rendelkező, fényt kibocsátó részecskék sugarát lehet előállítani. Amikor a cső működik, a sugár onnan indul ki, ahol a katódvezeték belép a csőbe, onnét terjed a cső másik végéig. A templomban lévő képen a kinyújtózkodott kígyó jelezheti a töltött részecskék sugarát. A kígyó farka ott végződik, ahol az erőforrásból érkező vezeték belép a csőbe. Az egyiptomiaknál a kígyó az isteni erő jelképe volt.

A kép jobboldalán lévő, az erőforráshoz közelálló második üvegládával azonban érdekes kísérletet végeztek. Michael R. Freedman elektromérnök szerint, a Hórus fején lévő napkorong nem más, mint egy Van de Graaf fejlesztő, ami viszont a nyugvó elektromosság gyűjtője - töltésmegosztó. A képen galléros páviánt láthatunk, amint késeket tart a töltésmegosztó és a második cső közé. Ha végrehajtjuk a kísérletet, a töltésmegosztóból kiáradó  feszültség a Crookes-csőben elhajlítja az elektromosan töltött részecskék pályáját, mert a negatív töltésű kések, s a negatív töltésű sugár taszítják  egymást.

A késeket tartó páviánnak más jelentése is van, mégpedig az, hogy az egyiptomiak tisztában voltak az elektromosság veszélyeivel.

A Crookes-cső nemcsak a távolbalátás, hanem a belső sérülések vizsgálatához használt röntgengép előfutára is volt. Még nem rendelkezünk bizonyítékokkal arranézve, hogy az egyiptomiak használtak volna röntgenkészülékeket, de az előzőekben már sző esett arról, hogy a hinduk és a kínaiak viszont nagy valószínűséggel igen.

A tudósok működő modelleket is készítettek a rajz alapján, ez pedig arra ösztönözheti a kutatókat, hogy további rejtélyes rajzokat fejtsenek meg. A zárt üveghengerből azonban még nem tudjuk, hogy hogyan tudták a levegőt eltávolítani.

"Tárgyi" bizonyítéknak nemcsak a szoros értelemben vett tárgyak számíthatnak, hanem mindazok az ismeretek is, melyekhez komoly műszerek "tárgyak" szükségeltetnek. Tallózzunk most el kicsit eme rejtelmes ismeretek birodalmában! 

A babilóniaiak tudtak a Vénusz "szarvairól". Ehhez annyit érdemes fűzni, hogy a Vénusz bolygó, vagy másik nevén az Esthajnal csillag, hasonló fényváltozásokat mutat, mint a Holdunk. Látszik korong alakúnak is, de elkeskenyedett sarló formát is ölt. Mindezek a változások csak viszonylag nagy távcsővel érzékelhetők. (Egy komoly amatőrcsillagásznak már lehet ilyen.) A kérdés az, hogy a babilóniaiak hogyan tehettek szert erre az ismeretre, ha - tudomásunk szerint- nem rendelkeztek távcsővel? Feljegyzéseik tudósítanak a Jupiter négy nagy holdjáról, ám Galilei előtt, hivatalosan, ezekről senki nem tudott. De akkor honnan származott a tudás?

Két elméletet szoktak felhozni magyarázatul. Az egyik szerint a babilóniaiak maguk rendelkeztek volna teleszkóppal - kicsit erőltetettnek tűnik, ámbátor nem lehetetlen. Találtak ugyanis egy lencseszerű kristályt Indiában, s manapság a British Múzeumban őrzik, ami arra utal, esetleg lehettek távcsöveik is. Mégis a kutatók többsége egy másféle megoldást prefelál, miszerint az indiaiak, a sumérok, s a többi, igen magas fejlettséget elért nép, az ismereteit egy közös forrásból merítette. Ez a közös forrás azonban sok-sok generációval megelőzhette az övékét. A babilóniaiak egyébként meg is említenek bizonyos hatalmas könyvtárakat, ahonnan ismereteik származnak.

Bizonyára mindenki ismeri a "már a régi görögök is tudták" - mondást. Pillantsuk át röviden, a teljesség igénye nélkül, mi mindent is tudtak a régi görögök!

Anaximenész két és félezer évvel ezelőtt nemcsak állócsillagokról beszélt, hanem sötét kísérőiről is. Ilyen kísérőket közvetlenül (megfigyelés útján) a mai napig sem sikerült észlelni, csupán közvetett módszereink vannak, ezek közül a legismertebb az, hogy maga a csillag is elmozdul sötét kísérőjének (bolygójának) gravitációs hatása miatt, s ebből a parányi elmozdulásból próbálnak aztán bolygók jelenlétére következtetni a csillagászok. Bár műszereink meglehetősen fejletteknek tekinthetők, alig tucatnyi olyan csillagot találtak, mely körül szóbajöhetnek bolygók - megfigyelésekből levont következmények szerint - noha valójában minden egyes csillagnak lehet bolygórendszere. A csillagok a legerősebb távcsövekben is pontszerűnek látszanak, ebből azt a következtetést levonni, hogy azok is napok, meglehetősen elrugaszkodottnak tűnhet. Anaximenésznek azonban bizonyára jó okai lehettek, hogy megkockáztatta a feltevését, már ha egyáltalán feltevésről volt szó, s nem egy tényként megtapasztalt ismeretről, vagy általa, vagy azok részéről, akik a forrásanyagot nyújtották tudásához.

Anaxagórász olyan "Föld"-ekről beszélt, ahol szükségszerűen megjelent az élet. A mai napig nem ismerünk olyan égitestet a Földön kívül, ahol jelenleg is élet van. Természetesen az élet kialakulásáról vallott tudományos elképzelések erősen inognak, s az a tartomány is többszörösére tágult, amelyben az életet egyáltalán lehetségesnek tartottuk. Miután megtalálták a tenger alatti hévforrásokban, 400 Celsius  fokon élő és szaporodó élőlényeket, valamint előkerültek a Holdat megjárt baktériumok, az élet hőmérsékleti tartománya - a víz olvadás és forráspontját átfogó tartományról - nyolcszorosára nőtt. Ez pedig azt jelenti, hogy Naprendszerünk bármely égitestjén, kivéve talán a Napot, jelenleg is lehet élet. Igen ám, csak nem mindegy, hogy a kutatási szempontokat, mely az élet megkeresésére irányul, hogyan választjuk meg. A téves választáson megbukhat bármelyik kísérlet, ha még oly jól is volt megtervezve.

Demokritosz magyarázatot adott az égbolton látható Tejút mibenlétére vonatkozóan, hogy tudniillik az nem más, mint sok-sok távoli csillag együttese. Körülbelül kétszáz éve fedezték fel csillagászaink ezt a tényt ismét. Kortársai szerint Demokritosz a föníciai mágusoktól szerezte tudását, mind az asztronómiai, mind az atomelméleti ismereteit. Ő adta az atomnak az "atom" nevet. De vajon a föníciaiak honnan vették ezt a tudást? Hajós nép révén vajon mért foglalkoztatta őket, hogy azok a fényes pontok valójában micsodák az égen, s mik keringenek körülöttük? Demokritosz leírja azt is, hogy a Nap ténylegesen óriási, a Hold felületén a sötét és világos foltok nem mások, mint a fény és árnyék kölcsönhatásának eredménye. Tudta, hogy a csillagok napok, s méretükben jelentősen eltérhetnek a mienktől, és azt is tudta, hogy hatalmas távolságokra esnek tőlünk.

Ptagórász kijelentette, hogy a Föld gömb alakú és a Nap körül kering. Erasztotenész be is bizonyította a Föld gömb alakját,  s egyben meg is mérte bolygónk átmérőjét, mindössze 350 km-t tévedett.

A görögök rendelkeztek ismeretekkel a Nap-Föld távolságra vonatkozóan is, melyet 804 millió stadionnak írtak le. Ha helyesen ismerjük a stadion átváltási arányát, ez az érték is igen pontosnak bizonyul. Ha ők maguk nem rendelkeztek precíziós műszerekkel, akkor vajon hogyan kaphattak ennyire pontos eredményt?

Ptolemaiosz akkora pontossággal mérte meg a csillagok pozícióját az égen,  hogy térképeit a mai napig használják a hajózásban.

Empedoklész arról is tudott, hogy a fénynek időre van szüksége a haladáshoz. Koncepciót dolgozott ki a fajok mutációjával kapcsolatban.

Lukréciusz arra dolgozott ki elméletet, hogy a testek légüres térben egyforma sebességgel esnek.

Anaximander posztulátuma az összes állat közös törzsből való származásáról szól.

Archimédesz planetáriumot épített.  A bolygók, a Hold és a Nap mozgását tudta vele megmutatni, s valószínűleg víz működtette. De nem csak a görögök rendelkeztek mély ismeretekkel.

A Földre, a Napra és a Holdra vonatkozóan a Brahminoknak is igen pontos ismereteik voltak. Mindössze néhány százaléknyit tévedtek. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy ezek a pályák nem állandóak, lehet, hogy nem is tévedtek, egyszerűen csak az akkori állapotokat mérték, vagy továbbadták azt a tudást, melyet őseiktől kaptak. A hinduk kozmogóniája igen nagy egyezést mutat a mai ismeretekkel a Naprendszer és a Föld kialakulásának idejére vonatkozóan, valamint az élet megjelenésének időpontjára.

India egyik népe különös időszámításról tanúskodik.  Egykoron a napot hatvan, 24 perces időszakra osztották, s ezt további 60, 24 másodperces egységre, és így tovább. A legrövidebb időegység 0,00000003 másodpercet jelentett. Ilyen rövid időtartam mérése, abszolút pontos eszközök nélkül - lehetetlen. A különös benne az, hogy ez a rendkívüli rövid idő  nagyon közel esik bizonyos atomi részecskék - mezonok és hiperonok - átlagos élettartamához.Csak nagy pontosságú, precíziós atomórákkal mérhető egyáltalán.

Az ősi embereknek globális ismereteik voltak a szárazföldek és óceánok pontos elhelyezkedéséről, számos forrás vall arra, hogy a vízözön után újra feltérképezték az egész Földet. Nézzük meg az erre vonatkozó forrásokat! Hindu szent könyvek említik, hogy közvetlen érintkezés állt fenn India, valamint a Föld távoli helyei között. Az indusok jól ismerték Nyugat-Európát, amit "Waraha-Dwipá-"nak hívtak. "Sweta Sailá"-nak, azaz "fehér sziklák szigeté"-nek nevezték Nagy-Britanniát. Hyraniát, vagyis Írországot, amint azt az ír mondák említik, dravidánok látogatták meg Indiából. Az írek szerint csak rövid ideig maradtak, s nem hódítók, hanem földmérők voltak. Az indus könyvek feljegyzései azonban messze túl haladnak Nyugat-Európán. Leírják Észak-Amerikát, a Jeges-tengert, Dél- és Közép Amerikát és más területeket.

Ha az Ősi sumérok tudása mögé nézünk, akkor is nagy felfedezésekre tehetünk szert. A sumérok összefüggésbe hozták a 12 állatövi csillagképet, valamint az irányukban fekvő területeket. Sumériától északnyugatra látszik a Bak csillagkép, s ez a Kaukázus vidékének felel meg, mely az ősi időkben vad hegyi kecskéiről, különösen pedig a sumériába szállított házi kecskéiről volt nevezetes. Északnyugatra látszik a Vízöntő is, erre fekszik Kis-Ázsia, a Tigris és az Eufrátesz forrásvidéke. A legendákban a folyók külön istenét mindig is úgy ábrázolják , hogy vizet önt a folyókba. A Hal csillagkép nyugat-északnyugatra látszik, a kánaáni és a föníciai partok irányába, mely a halászairól volt híres, aztán így tovább, a többi csillagkép is. A csillagképek vándorolnak az égen, s nyilván egy nevezetes dátumhoz kötötték ezt a megfeleltetést. Mindig is összefüggésbe hozták a csillagképeket, az irányukba eső területekkel. Ha ezt végiggondoljuk, akkor belátható lesz, hogy ez a nép többet tudott földrajzi környezetéről, mint amennyit nekik tulajdonítunk.

Egyiptomban is fejlett térképészeti ismeretekkel és technikákkal rendelkeztek. Az özönvíz után Mizraim részt vett a világ feltérképezésében. Az egyiptomi történelemből megtudható, hogy őt tartják az egyiptomiak ősatyjának, s igen figyelemreméltó, hogy a nem vallásos följegyzések tanúsága szerint, az egyiptomiak már történelmük hajnalán jártasak voltak a földmérésekben, fejlett volt a térképészetük is. Catullo Stechini, az ősi mértékek ismerői közül az egyik legnagyobb tekintély, a negyedik uralkodóháztól kezdve furcsa jeleket fedezett fel az összes fáraó trónján. E jelek csomózott kötélből álltak, ami Alsó- és Felső-Egyiptom egységét jelképezi. A jeleken  három pár, más-más méretű vonal látható, melyek azt a három különböző értéket jelképezik, amelyeket az egyiptomiak a Ráktérítőnek adtak. A középső jelzi a szokásos ráktérítő értékét 24 foknál, az alsó a valóságos földrajzi szélességet, a 23 fok 51 percet, a felső vonal  pedig a 24 fok 6 percet. Ez az utóbbi földrajzi szélesség, mely 15 percnyire fekszik a valódi értéktől, igen fontos, mert a 15 perc tulajdonképpen a Nap látszólagos átmérőjének a fele, ami azt jelzi,hogy az egyiptomiak tudták, hogy a földméréstan méréseihez nem a Nap közepét, hanem a külső peremét kell figyelembe venni. Pontosan ott, ahol a 24 fok 6 perc átszeli a Nílust, Asszuánnal szemben,  az Elefánt-szigeten, az egyiptomiaknak fontos csillagvizsgálójuk volt. A jelek szerint Egyiptomban számos fontos város az egyiptomi  nulla fokhoz és a ráktérítőhöz tájolva épült.

Az őskínaiaknál is fellelhetjük a fejlett földrajzi ismereteket. Ők is kivették részüket a vízözön utáni földfelmérésekben. Az egyik legrégibb kínai írásmű tartalmazza ezen mérések eredményeit. San Hai King-nek, azaz a hegyek és tengerek remekművének nevezik. Szerzőségét pedig a nagy Yunak tulajdonítják. Az írást később lerövidítették, s regénynek minősítették. Sokkal később - nem kis meglepetésre -  derült csak ki, hogy a regényesnek ítélt tájak tulajdonképpen Észak-Amerika tájai. A történet nemcsak a földrajzi adatokat tartalmazza, hanem beszámol a földmérők megfigyeléseiről és kalandjairól is, arról, hogy Nevadában fekete opált és aranyrögöket szedtek, hogy  San Francisko szikláin a fókák játékában gyönyörködtek. Megnevettette őket az a furcsa állat, mely úgy igyekszik megszabadulni az ellenségétől, hogy halottnak teteti magát - az opusszum. Érzékletesen írják le a Grand Canyon vidékét, s más pontjait is a Földnek, melyeket még elemeznek, mert nem sikerült őket egyértelműen beazonosítani.

A vízözön után tehát az egész világra kiterjedően szorgos térképezési, kárfelbecslési munkák folytak. Utána nagy üresség következik, majd a középkorban - látszólag minden előzmény nélkül - újra felbukkannak ezek a térképek. A legismertebb ilyen homályos eredettel rendelkező térkép a Piri Reis -féle. A török admirális egy nyilván még régebbi térképről másolta, sokan az eredetit egészen Nagy Sándor korába teszik. A térképen több olyan nagyobb sziget is fel van tüntetve, melyek ma már nem láthatók, vagy nem úgy. Meglehetősen pontos a déli sarkvidék partvonalának ábrázolása is, ez a rajz pedig több száz évvel korábban készült, mint ahogy az első utazók elérték a Déli-sark környékét.

A mai napig megvan még Orontius Phinaus térképe, melyet 1532-ben készített az Antarktiszról, s ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni két olyan fontos körülményt, melyek nem illenek bele az általánosan elfogadott magyarázatok listájába.

Az első: Antarktisz partvonalai meglepően pontosan tükrözik a mai állapotokat. Erre nincs magyarázat, hiszen közismert, hogy az Antarktisz  partjaihoz a hajózás, s a kontinens rajzának a térképre vitele csak jóval később, a 19. században ismétlődött meg.

A második: A maival összevetve a térképet mély fjordokat, valamint azokba torkolló folyók rajzolatát látjuk. A mai Antarktiszon azonban sem folyók, sem fjordok nincsenek. Viszont éppen azokon a helyeken, ahol a térkép folyókat mutat, ma gleccsereket találunk, melyek lassan kúsznak az óceán felé. Ez a tény a térkép megszerkesztésének időpontját még korábbi időszakra helyezi, akkorra, amikor a gleccserek helyén még folyók voltak. Mindenesetre Kr.e. 4000-nél nem később, mert Antarktisz jégpáncélja - a tudomány nem igazán osztja ezt a nézetet -, ekkortól fogva borítja be a kontinenst.

Van további bizonyíték is arra, hogy a jégkorszak idején térképek készültek. Ilyen Ptolemaiosz térképe is, mely Észak-Európát valamilyen fehér zónákkal borítottan ábrázolja. A legutolsó jégkorszak lefolyásának rekonstrukciója szerint ezeknek a zónáknak a kontúrjai fedik a jegesedés elterjedésének a területét. S ha ez így van, akkor Ptolemaiosz térképe több mint  tízezer évvel ezelőtti állapotokat mutat. Ez a körülmény pedig több mint elgondolkoztató.

Nézzünk még néhány további térképet! A Földközi tengert és az Égei tengert ábrázoló Ibn ben Zara térkép láthatóan pontosan mutatja a partvonalakat, de - az ismert szigetekkel együtt - olyan szigeteket is mutat, amelyek vagy nem léteznek, vagy tengervíz borítja őket. A víz alatti szigetek feltehetően léteztek még az eljegesedés idején, amikor a világtengerek szintje sokkal alacsonyabban volt.

Egy másik utazást tehetünk a múltba az 1559-ből származó török Hadzsi Ahmed-térképén. Ez nemcsak Amerika nyugati partjait mutatja, de egy Szibéria és Alaszka között húzódó föld-hidat is ábrázol - elképzelhető, hogy Hadzsi Ahmed forrásai a legutolsó jégkorszak végéről származnak, amikor  az amerikai indiánok és kiválasztott állataik átgyalogoltak a mai Bering - szoros helyén fekvő föld-hídon. Ezt az elképzelést  vallják az antropológusok, s ennek a neve az "ázsiai eredet". Makacsul inog ez az elmélet, de a tudósok többsége kitart mellette... Vajon miért?

A King Jaime világtérkép a Szaharát még nem sivatagként mutatja, hanem termékeny földként ábrázolja egykor létezett folyókkal, és tavakkal, melyek az írott történelem kezdete előtt léteztek.

 

 

Legvégére hagytam a Buache-féle térképet, ezzel ismerkedjük meg egy kicsit részletesebben. A térképet, mely a déli sarkvidéket ábrázolja, Philippe Buache készítette Párizsban, 1737-ben. Nyilvánvalóan másolnia kellett valahonnan, erről a forrásaim nem tesznek említést, de bevett gyakorlat volt ez a módszer. A térkép tehát jóval azelőtt készült, hogy valaki egyáltalán elérte volna a déli sarkvidék környékét, amire egyébként csak 1818-ban került sor. A térképet az 1958-as Nemzetközi Geofizikai Év alkalmával hozták nyilvánosságra, vagyis több, mint kétszáz évvel keletkezése után. Adódik  a kérdés: kik és miért tagadták meg e térkép nyilvánosságra hozatalát? És főleg: milyen jogon? Honnan veszi a bátorságot magának bármelyik tudományos intézmény, mely olyan ismeretek birtokában van, amelyek egyetemes fontosságúak, megtagadni a nyilvánosságra hozatalt? Vagy egy párhuzam, bár ez kicsit távolinak tűnhet. A fatimai jelenségek idején a megjelent hölgy három üzenetet bízott a jelentés látnokaira, a három gyermekre. Az első kettőt nyilvánosságra is hozta a Római Katolikus Egyház. A harmadik nyilvánosságra hozatalát 1961-től (ekkor kellett volna),folyamatosan megtagadja. Az említett egyház elismerte, hogy az üzenetek Istentől származnak, akkor hogyan helyezheti magát az Istentől származó kérésben foglaltak fölé, azaz hogyan bírálhatja felül az Isten kérését? Ha ez a fatimai üzenetek kapcsán megtörténhet, akkor hogyan is várhatnánk, hogy az ősi tudás dokumentumai végre napvilágra kerülnek, a maguk teljes valóságában?..

De térjünk vissza magára a Buache-féle térképre e kis kerülő után. Látható, hogy mennyire pontosan vannak megrajzolva az egyes szárazföldek körvonalai, kivéve Ausztráliát és Tasmániát, e két földrész, illetve sziget egy-egy darabja hiányzik. Láthatók a tengerek alatt húzódó törésvonalak(!), valamint az, hogy Antarktisz két nagyobb szárazulatból áll. A földtengely már a jelenlegi helyzetben van, tehát a térkép röviddel a vízözön után készülhetett. Nos, ha a térkép eredeti rajzolói meg tudták húzni mondjuk Dél-Amerika partvonalát nagy pontossággal, akkor hogyan lehet, hogy Ausztrália és Tasmánia vonatkozásában erre képtelenek voltak? Én erre csak egy magyarázatot látok, mégpedig azt, hogy abban az időben, amikor még a kisbolygóbecsapódás nem következett be a Földön, ez a rész volt a Déli-sark! Ha képzeletben elbillentjük a földgolyót, és felidézzük a könyv elején tárgyalt éghajlati megoszlásokat, akkor azonnal világos lesz a dolog, hogy ennek így kellett lennie. A térkép szerint Antarktisz két nagyobb szigetre oszlott - ennek a ténynek a valódiságát csak azóta ismerjük, mióta radarhullámokkal átvilágították tudósaink a sarki övezet jégpáncélját. A térkép tehát nem készülhetett ilyen technikával, mert annál azért régebbi, s továbbra sem magyarázná meg Ausztrália és Tasmánia partvonalának hiányát, Új-Zealandról már nem is beszélve, az ugyanis egyáltalán nincs a térképen feltüntetve. A tenger alatti törésvonalak feltérképezéséhez ha tengeralattjáró nem is, de egy visszhangos mélységmérő legalább szükséges, azzal viszont rettenetes hosszú ideig tart ez a munka, hacsak jó néhány hajó  részt nem vett benne. Az én véleményem szerint, s ez nem csak erre a térképre érvényes, hanem jó néhány másikra is, ezek a művek valószínűleg űrtechnikai segédlettel készülhettek, esetleg műholdfelvételek alapján. A térképek gömbi torzításának mértéke ugyanis ezt sejteti. A tengerek alatti törésvonalak is felderíthetők mesterséges égitestekkel, ha azok megfelelő hullámhosszon dolgoznak. Jó lenne még azt is tudni, hogy ezek a térképek hogyan kerültek azokhoz, akikhez kerültek, s miért csak nagy évfordulókon csepegtetnek valamit a nyilvánosság számára, annak a nyilvánosságnak mely fantasztikus tudásszomjjal szívja magába az információkat, ezt persze sokan fel is ismerik, s elkezdenek a saját pénztárcájukra dolgozva tetszetős elméleteket kifabrikálni, de vajon a "hivatalos" tudomány miért hagyja ezt, amikor birtokában van a hiteles forrásoknak (is)? Nagyon nehéz kérdés, talán megválaszolhatatlan is az egyszerű kutató számára.

A kívülállók egy része úgy véli, hogy a piramisokban rejtettek el valamiféle üzenetet (persze nemcsak kívülállók hiszik ezt) A tudást. A kopt szövegekben találhatunk  is erre vonatkozó állításokat. Maguk a koptok is meglehetősen különlegesek, de erről most ne beszéljünk, inkább nézzük magát a szöveget:

"Surid... egyike Egyiptom ár előtti királyainak... építtetett két piramist... Azt is elrendelte, hogy rejtsék el beléjük az összes bölcsességet és ismeretet a különböző művészetek, tudományok, a matematika, és a geometria területéről, hogy bízvást remélhessék, hogy egykor hasznára válik az utánuk következőknek, s képesek lesznek megérteni..."

A piramisok környékén különös sugárzások észlelhetők. Lehet, hogy mégis igazat írnak a feljegyzések, s az "időkapszula" mégis létezik, netán maga a Nagy Piramis az?

A világ legnagyobb rejtélye a Kheopsz piramis, mely Kairó közelében áll,  Gizehnél, a Nílus nyugati partján. Állítólag a fáraó sírhelye lenne, erre azonban  semmiféle bizonyítékot nem találtak. A piramisoknak ez a síremlék szerepe sohasem elégítette ki teljes mértékben a kutatókat, sem a történetírókat. Gyakran állították már, hogy a 2.3 millió kőből összerakott mesterséges hegynek más célokkal is kellett rendelkeznie, mint egyszerűen csak valamely uralkodó földi síremlékének. A negyedik században élt Marcellinus Ammianus történetírótól kezdve a kilencedik században élt arab Ibn Abd Hokemig arról szólnak az írók, hogy a piramis belsejében titkos termekben van elrejtve az ősi művelt társadalmak tudásanyaga. Azóta már nagyrészüket felfedezték a piramis termeinek, de semmi ilyen jellegűt nem találtak benne, még egy árva múmiát sem, melynek kedvéért állítólag az egész piramist felépítették. Ma már úgy gondolják a gondolkozni merők, hogy az igazság benne van az ősi hagyományokban, mert a tudás nem valami titkos termekben rejlik, hanem a piramis maga a tudás.

Az idők folyamán számos tudós látogatta meg a piramisokat, s néhányan szokatlan jelenségeket fedeztek fel a Nagy Piramissal kapcsolatban. Néhány évvel a századforduló után Siemens, brit feltaláló utazott el megtekinteni a Kheopsz piramist. Arab idegenvezető kíséretében a csúcsára is felmászott. Mikor felértek, a vezető arra a szokatlan jelenségre hívta fel a figyelmét, hogy ha felemeli a karját, s kinyújtja az ujjait, akkor elkezdenek csöngeni a fülei. Siemens követte az arab példáját, de fülcsengés helyett, határozott szúrást-bizsergést érzett. Sejtette, hogy ez valamiféle elektromágneses jelenség, ezért gyorsan elővette az újságját, megnedvesítette a nála levő borosüveg tartalmával, majd a megnedvesített újságot az üres üveg köré csavarta Ilyenformán Leyden-palackot készített - ami összegyűjti az elektromosságot. Mikor a feje fölé tartotta, érezte, hogy a palack egyre telítettebb lesz, olyannyira, hogy már szikrák is kezdtek kipattogni belőle. Az arab idegenvezető - aki mit sem tudott a villamosságról-boszorkánysággal vádolta Siemenst és meg akarta ragadni a karját. Siemens hirtelen mozdulattal az arab felé tartotta az üveget, s ezzel olyan elektromos ütést adott neki, hogy az  arab elterült a köveken. Mikor a halálra rémült idegenvezető kicsit összeszedte magát, vissza sem pillantva, nagysebesen leugrált a roppant kőépítményen, aztán elmenekült. Siemens azt a következtetést vonta le ebből, hogy a piramis valamely oknál fogva erőteljes sugárzást bocsát ki magából, de hogy mi okból, arra nem tudott megfelelni.

A Khephren piramissal is végeztek kísérleteket, ez a piramis a Nagy Piramis tőszomszédságában áll. 1968-ban az Ein Shams egyetem végzett millió dolláros kutatásokat az amerikai Smithonian Institute-tal együtt. Arra készültek, hogy lemérjék a piramisokon áthatoló sugarakat. Azt szerették volna megtudni, hogy rejt-e magában a piramis még fel nem fedezett termeket. A világűrből érkező sugarak mindenfelől egyenletesen érik a piramist, s az észlelő berendezéseknek egyenletesen kellene a szalagra venni a sugárzást abban az esetben, ha nincs a piramis belsejében üreg. Ha viszont van, akkor az azokon a területeken szalagra vett jelek erősségében eltérésnek kell mutatkozni.

A mágneses szalagok több mint egy éven át, éjjel-nappal hűségesen jegyezték az észlelőberendezések által érzékelt kozmikus sugarakat. Végül a kísérlet befejezésekor elvitték a szalagokat az Ein Shams egyetemre, s egy IBM 1130-as számítógéppel elemezték az adatokat. Az eredmény teljes zűrzavar volt. Ahelyett, hogy az észlelések az összes szalagon meglehetősen egyenletesek lettek volna, a számítógép kimutatásai azt jelezték, hogy a kozmikus sugarak  napról-napra változtak.

Dr Amr Gohed, a kísérlet vezetője a következőket jelentette ki-amint azt az 1969 július 14-i Timesból megtudhatjuk:

"Tudományos szempontból lehetetlenség. Olyan titkokkal állunk itt szemben, amelyekre nincs magyarázat... Nevezzük aminek tetszik, okkultizmusnak, vagy boszorkányságnak, olyan erő okozza ezt, amely a piramison belül fittyet hány a természet törvényeinek."

A piramis képességeire vonatkozó talán legjelentőségteljesebb kísérleteket, az ötvenes évek elején, M.Bovis francia kutató végezte. Fojtó hőségben érkezett meg a Nagy Piramishoz, s igyekezvén menekülni a tikkasztó forróságtól, bemerészkedett a "királykamrának" nevezett legbelső terembe. miközben a felhalmozódott szemét és törmelék között kutatott, talált egy döglött macskát. Bovis meglepetten vette észre, hogy a terem páradús levegője ellenére a macska nem indult oszlásnak, hanem múmiává aszalódott, tehát teljesen kiszáradt. Erre a szokatlan jelenségre nem talált magyarázatot. Később, amikor hazaérkezett Franciaországba, még mindig ezen törte a fejét. Ott aztán kisméretű, de részarányos piramist szerkesztett, körülbelül egyméteres oldalakkal. Azt sem feledte, hogy a Nagy Piramis a világ egyik legjobban tájolt épülete - az alapja alig három szögmásodperccel, vagyis a foknak 1/720 részével tért  el a tényleges északi iránytól, ezért ő is északra állította be piramisát, s néhány döglött állatot helyezett bele. Az elpusztult állatok ahelyett,hogy oszlásnak indultak volna, kiszáradtak. Bármiféle szerves anyagot is helyezett a piramisba, ugyanaz a jelenség ismétlődött meg. Az agyszövet, amikor egy  közönséges dobozba helyezte, már néhány órán belül oszlásnak indult, a piramisban azonban még két nap múltán sem. Egyszerűen múmiává aszalódott, 75%-os vízveszteséggel.

Később, az ötvenes években Karel Drbal prágai rádiómérnök figyelme ráterelődött Bovisnak, a piramisokkal végzett kísérleteire. Megismételte Bovis kísérletét, s ugyanazt az eredményt kapta. Ám Drbal nem állt meg itt, hanem tovább ment, és kísérleteinek eredményei a mai napig zavarba ejtik a szakértőket.

Drbal kitompult borotvapengét tett ki a piramis titokzatos képességének, s örömmel vette észre, hogy a életlen pengéje - miután 14 napig a piramisban tartotta -, újra éles lett.Ismerte a tudományos kutatás módszerét, ezért többször megismételte a kísérletet, ám mindig ugyanazt az eredményt kapta, a piramisban működő erő helyrehozta a penge élét.

Tudta, hogy ennek kereskedelmi értéke is lehet, ezért szabadalmaztatni akarta a felfedezését, s "Kheopsz piramis pengeélező"-nek nevezte. A Prágai Szabadalmi Hivatal azonban nem osztozott a kutató lelkesedésében, kereken megtagadta még azt is, hogy figyelembe vegye a találmány értékeit. Az egyik fő tanácsadó azonban maga is épített egy piramist, abban próbálta ki a hatását a saját pengéjére. Csodálkozva tapasztalta, hogy az életlen eszköz újra éles lett. Így aztán a piramis-élesítő 1959-ben 91304-es sorszámon szabadalom lett az akkori Csehszlovákiában. Kis üzem épült, hogy 15 cm-es keménypapír piramisokat gyártson. Rövidesen kiderült, hogy bármilyen anyag megfelel, ezért Drbal piramisai manapság sztirolhabból készülnek.

Mióta 1960-ban Drbal piramisai forgalomba kerültek, számos kutatást végeztek mind nyugaton, mind a keleti államokban, hogy megfejtsék a piramis erejének a titkát. A legtöbb ilyen kísérlet tudományos módszerekkel történt. Az utóbbi időben azonban a természetfeletti tudományok elébe vágtak a természettudománynak. Az Egyesült Államokban, Kanadában, Európában és Ausztráliában nem pengék élesítésére  használják a piramisokat, hanem azok gyors ütemben válnak az okkult tudományok eszközeivé és visszacsatolásos-titokzatos piramisoknak nevezik őket.

Az okkultisták szerint a javasolt módszer, hogy leírják kívánságaikat, majd belehelyezik a pontosan betájolt piramisba, aztán imádkoznak a piramisban lakó erőhöz, hogy teljesítse kívánságukat. Akik így használják a piramis erejét, azok azt állítják, hogy az valóban megfelel az imájukra, ráadásul ezt olyan mértékben teszi, ami már nem lehet véletlen.

De más híreket is lehetett hallani Csehszlovákiából. Robert Pavlita még egy lépéssel haladt túl Drbal kezdeti piramis-kísérletein. Ő különböző mértani testek összekapcsolásával kísérletezett. Kikísérletezte azt, amit az okkult tudományokkal foglalkozó körökben okkult gépnek neveznek. Ez olyan gép, mely állítólag képes tárolni az emberi gondolatok erejét, s ezáltal is működik - állítja Pavlita. Amikor a "gép" működtetője a gép valamely pontjára összpontosítja a figyelmét, a gép magához tud vonzani nem mágnesezhető anyagokat, mozgásba tud hozni légritkított térbe helyezett kis motorokat, megtisztítja a szennyezett vizet, serkenti a növények növekedését, gyógyítja a betegségeket. Mindezen kívül az a hír járja róluk, hogy végre tudnak hajtani néhány okkult, érzékfeletti műveletet is. A feltaláló határozottan állítja, hogy gépe képes a gondolatokban olvasni, megjósolja a jövendőt, és földönkívüli, valamint más síkokon élő lényekkel képes érintkezni általa.

Ezeket a gépeket az teszi a legelgondolkodtatóbbá, hogy Pavlita - bár kissé vonakodva - elismeri, hogy tulajdonképpen nem ő találta fel őket. Azt mondja, hogy a hihetetlen gépek működési elvét néhány, a prágai könyvtárban található hallatlanul régi kéziratokból szedte, ahol százával akadnak még a megfejtésre és fordításra váró, ősi nyelven írt iratok.

A Nagy Piramis kapcsán nemcsak ilyen elvont dolgok derültek ki, hanem olyanok is, amelyek pontosan mérhetők. Ezekből is válogassunk!

Az alapkerület és a magasság kétszeresének hányadosa a pí egészen közeli értékét adja. A Föld sarki tengelyének egymillomod része öt piramishüvelykkel egyenlő. Az alapkerület egyenlő 365,24 piramishüvelykkel, ami az év napjainak a száma. A magasság egymilliárdszorosa hozzávetőlegesen egyenlő a Föld naptávolságával. (A piramis építése idején a Föld szűkebb ellipszispályán is keringhetett!) Súlyának trilliószorosa, jó kerekítéssel, a földbolygó súlya. Az alapkerület kétszerese egyenlő az Egyenlítő egy foka egy percének ívhosszával.

Mivel még mindig fedeznek fel tudományos információkat a Nagy Piramissal kapcsolatban, az elméleti tudósok körében az a nézet alakult ki, hogy a belső folyosók piramishüvelykekben mért adatai profetikus üzenetet hordoznak. A mérések feltártak számos, a kanyargó járatokba beépített hasadékot, változtatást, kitüremkedő galériát, amelynek a múlt, a jelen, s a jövő fontos eseményeire utalnak. Az ezen elképzelésekben hívők közé tartozik a neves skót csillagász, Charles Piazzi Smith is. Jó pár piramidológus úgy véli, hogy ezen kőbe vésett jóslatok Kr.e. 4000 szeptember 22-én kezdődnek, s a hatodik évezred végéig, 2001 szeptember 17-ig tartanak, akkor hirtelen megszakadnak.

Nem kisebb talány maguknak a piramisoknak az építése sem. Ezzel kapcsolatban is született már sok elképzelés, de nekem lenne egy-két ellenvetésem a kialakult tudományos véleményekkel szemben. Ez pedig a "hogyan" kérdésével függ össze. A piramis, a Nagy Piramis, mint arról szó volt, körülbelül 2.3 millió kődarabból áll. Állítólag 30 év alatt épült fel. Ez napi 230 kő beépítését jelentette durván. Csakhogy nem dolgoztak minden nap, legfeljebb egy fél évet, a Nílus ismétlődő áradásai miatt. így azonnal megduplázódik a szám. A tudósok különböző rámparendszereket találtak ki, hogy ez a napi teljesítmény elérhető lehessen. A probléma nem is itt van. A köveket nem a helyszínen bányászták, hanem nagy távolságra, s a Níluson szállították az építkezéshez. A szállítással kapcsolatban is merülnek fel kétségek, ugyanis az építkezés ilyen üteme elég erőltetett tempót diktált volna. A gondom a kőfejtéssel van. Tegyük fel, a kőfejtőben egész évben dolgoztak és fejtették a napi körülbelül 230 követ. Csakhogy ez lehetetlen. Nem rendelkeztek fémszerszámokkal (állítólag!), csupán faékek és kötelek álltak rendelkezésükre. Ilyen eszközökkel naponta ennyi követ egyszerűen lehetetlen volt kitermelni, ráadásul semmi selejt nem maradt utánuk. Éppen ezért, a tudósok próbálták a kérdést megkerülni, révén ezt a problémát ők is észrevették, nemigen lehet nem észrevenni, s azt ötlötték ki, hogy a köveket a helyszínen öntötték. Csakhogy, a kövek természetes eredetűek, ezt igazolják az anyagelemzési kísérletek, ezek során a vizsgálatok során derült ki az is, hogy a kövek honnan származnak. Ismét egy olyan kérdés tehát, amire a tudomány még adós a válasszal. Netán fél megválaszolni.

Másik probléma. Ha százezer ember dolgozott az építkezésen, tűző napon, óhatatlan, hogy nagyarányú emberveszteség be ne következzen. Akár rabszolgák voltak a munkások, akár nem. Viszont semmi jel sem mutat arra, hogy az építési idő alatt nagyszámú ember pusztult volna el, ugyanis hiányzanak a temetők. A kínai Nagy Fal építése rengeteg emberáldozatot igényelt, ennek nyoma is van. Egyiptomban a két nagy piramis mellett nincs ilyen nyom, s a feljegyzésekben sincs.

A Nagy Piramisban több, 30-40 tonnás tartógerenda is van. Azt meg sem érdemes említeni, hogy tökéletesen illeszkednek. Az ókori építményeknél ez alapkövetelmény volt. Az "ókort" meg kellett volna kérdőjelezni, de nem biztos, hogy a többsége ezen  építményeknek valójában régibb. El lehet képzelni tetszetős megoldásokat, de azt hiszem nincs az a locsolgatott agyagrámpa (fagörgőket nem alkalmazhattak, mert egyrészt nem volt fa, ami meg volt, az teljesen alkalmatlan volt görgőnek), az a kötélrendszer, ami ekkora tömeget elbír, s azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs az az embersereg, amelyik ezt milliméternél is pontosabban képes illeszteni. De persze könnyű így az írógép mellől állítani dolgokat, amelyik tudóscsoport úgy gondolja, hogy ezt kötelekkel, csigákkal, agyagrámpákkal és tetszőleges számú ember bevonásával meg lehet oldani, kérem tegye meg a bizonyítást, s akkor belátom tévedésem. Más kérdés ami itt felmerül, vajon hogyan hasítottak ki 30-40 tonnás szabályos kőtömböket a falból? Ha ugyanis a hasítás nem sikerült elég pontosra, akkor csiszolni kellett jócskán. Képes volt tetszőleges számú ember napi 230 követ méretre csiszolni? Erről is azt hiszem, hogy nem. Ha viszont az építési idő volt jelentősen hosszabb, akkor ugyanazzal a problémával kerülünk szembe, mint a maja kristálykoponya során. Mi lehetett az a vezérelv, ami több generációt képes volt azonos célért dolgoztatni? S ha ez netán így is volt, akkor ez is egy újabb érv amellett, hogy a piramisok abszolút nem temetkezési célokkal készültek.

A másik alaposan tanulmányozott építészeti emlék a stonehenge-i építmény. Korát 4800 évben állapították meg, tehát nagyjából egyezik a két nagy piramis korával. 25-30 tonnás kövekből épült, s ha nem is olyan tökéletesen csiszoltak, mint a piramisok építőelemei, a problémák egy része itt is hasonló. Megtalálták a kőbányát, ahol kifejtették a nyersanyagnak valót. Körülbelül 300 km-re van az építési helyszíntől. Nagyjából két lehetőségük volt az építőknek a kövek szállítására: a vízi és a szárazföldi út. A vízi úttal az a baj, hogy a partvonal 50 méter magas sziklafal. Valahogy  le kellett volna ezeket a köveket engedni, aztán az út végén felemelni a másik oldalon. Szintén a megfelelő kötélrendszer léte a probléma. A másik lehetőség a szárazföldi szállítás lett volna, viszont többezer méteres hegyeken kellett volna keresztülcipelni a köveket. így ezt a megoldást sem választhatták. De akkor mit tettek?

Még mielőtt erre a kérdésre próbálnánk feleletet keresni, szükséges néhány további, kiegészítő információ. Csak Nagy-Britanniában 900 további kőépítmény van, szintén nagyjából hasonló korúak lehetnek. Európában már több ezret találtak, s végleges számuk a tízezret is meghaladhatja! Az akkori népsűrűséget körülbelül két fő per négyzetkilométerben határozták meg, ez az adat nagyjából igaz lehetett az ősi Egyiptomra is. Ebből következik, hogy a világon nem élt annyi ember, amennyi képes lett volna ezeket az épületeket felállítani, ha csak a tudomány álláspontját néznénk az építés technikáját illetően. Természetesen az egész Föld tele van  hatalmasabbnál-hatalmasabb kő-dolmenekkel  és monolitokkal, és nem csak a föld, de a tengerek mélye is. Ha helyes a becslés a Föld vízözön-előtti népességére, akkor is a férfi lakosság  generációkon keresztül csak kőépítményeket emelhetett... De emellett persze még voltak vízvezeték-rendszerek, mezőgazdasági termelés is folyt, kereskedelmi tevékenység, stb. Sok minden nem stimmel. Bevált módszert érdemes követni, meg kell nézni a hagyományokat, valamint a feljegyzéseket, hogy az adott népek maguk hogyan emlékeznek az építkezésekre.

A 12. századi angol történetíró, a monmouthi Geoffrey, jegyzi fel a Historia de Gestis Regum Britaniae-ben, hogy hogyan kerültek oda a Stonehenge hatalmas sziklái. Elmondja, hogy Arthur király apjának, Uther Pendragonnak a vezetése alatt 15000 brit foglalta el a területet, azt, ahol az óriási kőépítményt tervezték. Miután biztosították maguknak a földet, hozzáláttak a kövek elszállításához - de sikertelenül. Még vastag hajóláncokat, köteleket, s ostromlétrákat is próbáltak bevetni, ám a 15000 férfi akkor sem tudta megmozdítani a köveket, egy tapodtat sem.

Egyszerre hangos kacagás ütötte meg a fülüket. Merlin, a varázsló lépett elő és elkezdte összeszerelni a maga gépeit, melyek könnyedén fektették le a köveket, olyan könnyen, ahogyan senki sem képzelte lehetségesnek. E különleges gépekkel szállították, s építették fel a stonehenge-i építményt. Ez a történet persze csak legenda - mondhatnánk -, de ha valóban gépek voltak, jobbaknak kellett lennie azoknál, melyekkel a 20. század vége rendelkezik. A kő-dolmeneket még úgy-ahogy bírnánk technikával, de a nagy piramisokat nem tudná építőiparunk felépíteni! Talán még 30 év alatt sem, ahogy a tudomány ezt feltételezi. A feljegyzések mást mondanak, mégpedig azt, hogy a piramisok egész rövid idő alatt készültek el. Nincs arra írásos emlék - tudomásom szerint -, hogy komolyabb gépi berendezésekkel segítették volna az építkezést, legalábbis ettől az egy legendától eltekintve. Rajzok sem örökítettek meg gépeket, ha pedig  Egyiptomot vesszük, ahol a hieroglifák sűrűjében elektromos eszközök rajzát is megtalálhatjuk, akkor bizonyára a piramisépítő gépeiket is belevésték volna a kövekbe. Az azonban tagadhatatlan, hogy egyes kövekben lyukakat találhatunk, ezekbe a lyukakba különböző rudakat illesztve, magát a követ meg lehetett emelni. Persze adódnak az újabb kérdések, milyen anyagból készülhettek ezek a rudak (a fa semmiképpen sem bírhatott el több tucat tonnás alkatrészeket, a fémmegmunkálást pedig állítólag nem ismerték), valamint mekkora daruik lehettek, ha voltak. Nincs tudomásom olyan daruról, mely 80 tonnát képes megemelni. Vannak ugyan ekkora tömegek manapság, melyeket mozgatni kell, pl. az űrrepülőgépek, de ott is emelőrendszerek vannak és speciális anyagok, valamint maga a szerelőcsarnok is különleges, ahol ezt a műveletet végzik. Nem is beszélve arról, hogy ismerünk több ezer tonnás kőlapokat is, ezeket aztán végképp lehetetlen volt darukkal megmozgatni, ha a kisebbeket netán úgy is emelgették.

A hatalmas kőépítmények mellett különös vonalak is behálózzák a Földet, az ókori(?) munkások kövek tízezreit rakosgatták egymás mellé nyílegyenesen. Ezeket a vonalakat, melyeket "ugarvonalaknak" is neveznek, nyilván a kőépítményekkel együtt kell megvizsgálni. Ez a gondolat először az 1920-as években merült fel. Egy meleg nyári délutánon Alfred Watkins kereskedő, akinek a kedvenc időtöltése a történelem előtti kor kutatása volt, a Bredwardine dombok között lovagolt, az angliai  Hereford közelében. Mikor felért az egyik buckára, kis pihenőt tartott, s megpihentette a szemét a békés angol tájon. Hirtelen felfigyelt valamire, amit eddig még sosem vett észre. Néhány templomtorony pontosan egy vonalba esett. Tudta, hogy ezek a templomok a történelem előtti szent helyeken épültek, és az a gondolat jutott az eszébe, hogy valamikor talán a vonalak láthatatlan hálózata kapcsolta össze a helyeket. Amíg ezen töprengett, azt is megfigyelte, hogy nem csak az ősi templomok, hanem sírhantok, régi menhírek sorozata, keresztek, útkereszteződések, valamint szent kutak, mind ugyanazon az egyenesen helyezkednek el. Hazasietett, s a környék térképére gondosan berajzolta az ősi építkezések helyeit, emlékműveket, melyeket a tanulmányaiból megismert. Tudta, hogy már öt vagy hat egy vonalba eső épület sem lehet a véletlen műve, ezért megdöbbenve tapasztalta, hogy kilenc, sőt még több ilyen pont helyezkedik nyílegyenesen egyvonalban. Tovább folytatta kutatásait a többi helyi térképen, aztán rájött, hogy ezzel jókora távolságra tudja megnyújtani ezeket a vonalakat, amelyek rendszerint hegycsúcsokon, vagy magas sziklákon érnek véget. Egyik barátjának segítségével nekifogott egész Anglia és Skócia részletes átfésüléséhez, s mindenhol további nyomokat találtak a történelem előtti vonalhálózatnak a létezésére, mely valamikor a teljes szigetet behálózta.

Újabb kutatásokat is végeztek e rejtélyes vonalak ügyében, és ma már elmondható, hogy az egész európai láncolat főbb vonalakban felderített. Watkins, eredményeiből kiindulva, segítséget keresett maga mellé, hogy kutatásait folytathassa, H. Taylor őrnagy személyében, aki egyben földmérő is volt. Taylor további, ezidáig ismeretlen, vagy a mai térképekről hiányzó, tájékozódási pontokat talált. Majd végül könyvben is megjelentek a felfedezések "Az ősi építmények mértani elrendezése" címmel. Ez a könyv csak részben volt az első, ugyanis egy  konferencián Dr. Heinish, német térképész hasonlóról számol be a saját hazája vonatkozásában. Kifejtette, hogy létezett a régmúltban a varázsvonalak hálózata, ezek alapján jelölték ki a szent helyeket. Olyan vonalakon építették ezeket, amelyek összefüggtek a Nap, a Hold és a bolygók állásával. Azonkívül azt állította, hogy olyan bizonyítékokra talált, mely szerint a Föld különböző adatait is figyelembe vették a vonalak megépítésénél. Hozzáfűzte még előadása végéhez, hogy a Közel-Keletről is vannak ilyen adatai. Ez pedig azt jelenti, hogy a vonalak hatalmas területeket ölelnek fel. Ahogy a tudományos érdeklődés központjába kerültek ezek a varázsvonalak, azt találták, hogy az egész világot behálózzák. Ilyen mértékű munkát pedig egy elszigetelt civilizáció nem tud végrehajtani.

Az ősi emlékekben találtunk utalásokat a vonalak működésére, valamint építésük céljaira is. Írországban például jó néhány legenda él, melyek tündérösvényekről szólnak. Az ösvényeken az év bizonyos szakaszain tündérek és más szellemi lények utaztak. Ezek a régi "vasutak" mára már jól kitaposott ösvényekké, s forgalmas utakká váltak. Dr. Evans-Wentz a "Kelta országok tündérregéi" című könyvükben megemlítik, hogy ezeken az ösvényeken titokzatos áramlatok folytak, illetve folynak, de ezen áramlatok mineműsége feledésbe merült. Guichard Xavier folytatott hasonló kutatásokat, az ő felfedezései is messze alátámasztják a brit és német szerzőpáros következtetéseit. Szülőföldjének, Franciaországnak, néhány ősi városáról írja: "Ezeket a városokat az ősi időkben alapították, elmozdíthatatlan csillagászati vonalak mentén, melyeket először az égen jelöltek ki, majd szabályos közönként  rávetítették a Földre".

Kínában megfigyelték, hogy az erővonalak mentén jobban nőnek a növények, míg az ausztráliai bennszülöttek arról számolnak be, hogy isteneik bizonyos  energiaelrendeződésnél érkeznek a Földre, s hozzák helyre a földet, hogy a következő évben is jó legyen a termés. A hivatkozásokat még sokáig lehetne folytatni, de nagyjából már ennyi is elég ahhoz, hogy a magyarázat nyomára próbáljunk bukkanni. Nincs is más dolgunk, mint megkeresni ezt a rejtélyes energiasugárzást, vajon miféle dolog lehet ez.

Az első számú esélyes a Föld mágneses tere. Ezzel az a gondom, hogy a mágneses tér erővonalai nemigen érik el a felszínt, eltekintve a mágneses pólusok környékétől. Ha elektromágneses jellegű lenne a vonalakban folyó energiaáramlás, akkor azokon a helyeken, ahol a hálózatok a mai napig  különösen jól fennmaradtak, vagyis működhetnek is, zavarniuk kellene a rádiózást és a televíziózást. Persze az is lehetséges, hogy ezek a vonalak az Atlantiszt elpusztító kisbolygóbecsapódás előtti földmágneses helyzetre voltak tájolva, s az ütközés következtében a Föld  mágneses tengelyének irányítottsága is megváltozhatott, ezért az egész rendszer összeomolhatott, mint energiakoncentráló rendszer. Ez is elképzelhető, de nekem más az álláspontom, éspedig az, hogy ez a fajta energiahálózat a földsugárzásokkal függött, s függ össze.

Többféle földsugárzás van, ezek egy része hálózatos elrendezést mutat, mint például a Hartmann-háló, a Curie-háló vagy a fantom-háló, míg a vízereknél nem figyelhető meg ilyen mérvű szabályosság. Ha az ember bizonyos földsugárzási csomópontokban tartózkodik huzamosabb ideig, komoly betegségeket is összeszedhet, tehát ezek a földsugárzások károsak, emiatt előjelüket is negatívnak választották. Ezen sugárzások ereje függ bizonyos kozmikus helyzetektől, de az időjárási viszonyoktól is. Frontbetörés idején,

vagy zivatar előtt, a földsugárzási vonalak kiszélesedhetnek, az érzékenyebb embereken, vagy a fizikailag kimerültebbeken, ez azonnal meglátszik, s ezért beszélünk "fronthatásról". Az időjárási front ilyen módon hat, megnövekednek azok a területek, ahol a negatív sugárzás jelen van, illetve olykor maga a negatív sugárzás is erősödik.

A kutatók azt is észrevették, a szövegek ezt tartalmazzák is, hogy bizonyos égi vonalakat vetítettek le a felszínre. Ezek a bizonyos "égi vonalak" lehettek különleges bolygóegyüttállások, de mások is. Érdekes, hogy ufómegfigyelések előtt körülbelül fél perccel megfigyelhető az égen egy szabályos energiahálózat, s amikor a repülő csészealj távozik, maguk az energiavonalak is eltűnnek. Hosszú ideje már, hogy ezek a felvillanó hálózatok segítenek az ufóészlelésben. Látszólag az "égből" csöppentek a témába a földönkívüliek, pedig ez korántsem így van. Az ausztrál törzsek számolnak be bizonyos együttálláskor bekövetkező isteni látogatásokról. A régiek számára aki felülről jött, az csakis isten lehetett, tehát ezen nem is lehet csodálkozni. Az a feltételezés is minden bizonnyal megállja a helyét, hogy az asztrológia gyökerei valahova ide vezetnek vissza. Kiépült a Földön ez az energiahálózat, hatott rá a kozmosz energiahálózata, a bolygók elrendezése. Ez régen komoly tudomány lehetett, hiszen függött a bolygók helyzetétől az energiahálózat energiával való telítettsége. Különleges együttállásokkor lehetőség nyílt ezen energiák felhasználásával az űrrepülésre is, illetve az űrből való visszaérkezésre. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy több regényíró valamiféle energiahálózatokat ír le regényében, s ezen hálózatok, bizonyos energiaviszonyok mellett, képessé teszik az utazót a térugrásra, vagy eljutását egy párhuzamos világba. De ezen utóbbi gondolatok már eléggé elkanyarodnak az energiavonalak témájától. Túlságosan messze nem, mert a jelek szerint ez az energiavonal-hálózat ismét kezd kiépülni. Ennek a jelei lehetnek a titokzatos eltűnések - Bermuda-háromszög, Sárkány-háromszög,  Afar-háromszög, stb. -, létrejöhetnek azok az energiaegybeesések, melyek térugrást produkálnak. A mai emberek nem ismerik ezen energiarendszerek működését, tehát nagy valószínűséggel irányítani sem tudják, így csak szenvedő alanyai lehetünk ezen eltűnéseknek. Ha ezek szerint a szempontok szerint is megvizsgálnánk Földünk veszélyes pontjait, talán az energiavonalakról is többet tudnánk meg, netán megismernénk a pontos működésüket, fizikájukat. Energiaínséges világunknak nem kis gyógyír lenne gondjaira.

 

 

Szó esik a leírásokban arról, hogy ezeket a "tündérösvényeket" közlekedésre is használták. Érdekes módon, valószínűleg nem folyamatosan voltak képesek akkora energiát termelni, hogy egy jármű lebegve haladhasson felettük. Ha  járművek megtehették ezt, márpedig megtették, mert rengeteg tárgyi lelet van arra vonatkozóan, hogy az ősi civilizációk is ismerték a repülést, akkor meg tudták oldani a kövek szállítását is ezen az elven. Csak meg kellett várniuk az alkalmas rezgéskép összeállását. Tudjuk, különböző rezgésekkel épületeket lehet felrobbantani, egyszerre lépő katonák képesek hidat leszakítani, vagy a gyógyászatban rezgésekkel vesekövet zúzni. Egy nemrégiben a világűrben lezajlott kísérlet során hanghullámokkal irányítottak vízcseppeket. Ha a rezgéseket tehát megfelelően hangolni tudták, vagy ki tudták az alkalmas pillanatot várni, akkor lehetőségük nyílt arra, hogy ezeket a vonalakat tömegek továbbítására is felhasználják. Ha pedig ilyen "csomagküldő" szolgálatra ismerték ezen energiák működését, akkor ugyanezen rezgések felhasználása nem jelenthetett akkor sem gondot, ha a több tíz, több száz, netán több ezer tonnás köveket ki kellett bányászni a sziklafalból. Ha a köveket nem ilyen módon, tehát nem lebegtetve szállították, akkor meg kellene magyarázni azt, hogyan épülhettek az Indonéz-szigetvilág mocsarain oly hatalmas kővárosok, s hogyan kerülhettek oda a hatalmas kőgerendák olykor ezer  kilométerekről? De ugyanezt a kérdést fel lehet tenni bizonyos kolostorokra is, melyek egyszerűen megközelíthetetlenek, a feljutás "kosárliftben" történik.

A tibetiekről még ebből a századból való leírások elmesélik, hogy képesek voltak dobszóval, a dobszó rezgésével természetesen, hatalmas köveket felemelni. Ha még élő példa is rendelkezésünkre áll, a tudománynak nem kellene szemet lehunyva elmenni a kérdés mellett. Értem ezalatt a "hivatalos" tudományt természetesen.

Az energiavonalakon végzett közlekedés is a repülés egyik kategóriáját képezte, de nemcsak ez a mód volt ismeretes, s mint eddig többször is, nézzük meg először ezzel kapcsolatban a fennmaradt hagyományokat.

A repülés egyik legősibb említését a babilóniai Halkatha nevű törvénykönyvben találjuk, melyben eze a néhány sor olvasható:

"A repülőgép működtetése nagy kiváltság. A repülés ismerete a legősibb időkből származik. A régi istenek ajándéka ez, az életmentés céljaira."

A babilóniai Etena hősköltemény történelem előtti repülést ír le, de csak töredékben maradt ránk, a Kr.e. 3000-2400-ig terjedő korból. A hősköltemény elmondja, hogy Etena, a pásztorfiú, sérült szárnyú sast talált. Gyógyulásig ápolta a madarat, amely hálából megígérte, hogy felviszi őt a hátán az egekbe. Etena felült a sas hátára, s ezután együtt szárnyaltak fel a magasba. Időről-időre visszatekintettek a Földre.

Az első visszatekintéskor a sas felkiáltott: "Nézd barátom, milyen innen a Föld! Nézd meg a tengert is.Íme olyan lett a Föld mint valami domb, a tenger pedig akár a folyó." Ezt a megjegyzést kétórányi emelkedés után tette, ami 10-12 km-t jelenthetett. Egyre magasabbra emelkedtek Mezopotámia fölött, s Etena megpillantotta északon Örményország hegyeit, délkeleten a Perzsa-öblöt, mely folyóként nyúlt el a láthatárig.

A történet szerint háromszor kettő menetelésnyit emelkedtek tovább, mielőtt a sas újra a Földre irányította Etena figyelmét. "Innét - mondja - olyan a világ, akár az ültetvény, a Föld, akár a kunyhó a tenger udvara mellett." Etena olyan magasra ért, ahonnét már láthatta az Indiai-óceánt, a Vörös-, a Fekete- és a Földközi tengert.

Amikor még magasabbról tekintettek alá, a Föld köszörűkőnek, a tenger öntözőcsatornának látszott. A hegyek már nem is voltak  kivehetők. A Föld felülete simának és íveltnek látszott, akár a köszörűkő. A széleken Etena észreveszi az Ázsiát, Európát és Afrikát körülvevő óceánokat. Még magasabbra szárnyaltak, s a sas megjegyezte, hogy a Föld kertre hasonlít, a tenger pedig fonott kosárra. Kivehető volt a szárazföldek jellegzetes alakja, a narancsszínű sivatagok, a sötétzöld erdőségek, a szürke völgyek és a barnássárga hegyek, melyek, akár valamely kert, a különböző virágágyások színei. Ezúttal Etena látta a világóceánokat is, nemcsak mint a kép szegélyét, hanem mint külön medencéket, vízzel teli kosarakat.

Végül olyan magasra értek, ahonnan már Etena nem tudta megkülönböztetni a földet a tengerektől, ahol a felhők és a levegő páratartalma kékesfehér fátyolba rejtette a Föld részleteit. Innét már nem szálltak magasabbra, hanem visszatértek a Földre.

A hősköltemény egyetlen legendaszerű eleme a sas, amely valamilyen repülőgépet jelképezhetett, s az idő múltával madárrá alakították át az emberek, akik nem ismerték a repülés titkait. Bármi is volt a repülő jármű, az Etena hősköltemény kétségtelenül írja le a Föld különböző magasságokból megfigyelhető távlati képét.

A másik nagyon régi forrás, a kaldeus Sirf'ala, több, mint ötezer éves, s bár töredékes, fordítása csaknem száz oldalt tesz ki. Al'Haaron Iban régész és összehasonlító-néprajz tudós, aki a szöveg megfejtésén dolgozott, csodálkozva jött rá, hogy a mű részletesen leírja, hogy hogyan kell  repülőgépet készíteni és működtetni. Rezgő gömböket, grafitrudakat, réztekercseket emleget az alkatrészek közt, a repülésről szólva pedig légellenállásról, siklórepülésről és vezérsíkokról beszél. Sajnos a szöveg számos kulcssora hiányzik, lehetetlenné téve a jármű újbóli megépítését.

A régi kínai évkönyvek is gyakran hivatkoznak a repülés művészetére. Shun császár, aki Kr.e. 2258-2208 között uralkodott, a jelentések szerint nem csak repülőgépet épített, hanem még ejtőernyőt is kipróbált, több mint 36 évszázaddal Leonardo da Vinci előtt.

Kr.e. 1766-ban másik kínai császár, Cseng Tang, megparancsolta udvari mesteremberének, Ki-Kung-Si-nek, hogy építsen repülőgépet. A mesterember el is készítette a szerkezetet, s próbarepüléseket is végrehajtott Honan tartományban. A császár azonban  elrendelte a gép megsemmisítését, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljön a titka.

A repülés tudománya úgy látszik, hogy legalább a Kr.e.-i hatodik évszázadig fennmaradt, mivel Csu-Yan kínai költő zsád-zöld repülőgépen utazva írta le élményeit. Látta délnyugaton a Kunlun hegységet, megfigyelte a vidéket a levegőből, s a tényeknek megfelelően lejegyezte. I.sz. a 4.században Ko-Hung kínai író beszámol egy fából készült kocsiról, melyen forgó légcsavar volt,s az égbe röpítette a kocsit. Ugyanebben a században Ceylon szigete felett is jelent meg repülőgép, Gunarvarman buddhista szerzetes szállt rendszeresen innen a távoli Jáva szigetére.

Szó van még repülésről a nepáli Budhasvamin Brihat Katha Shlokasamgraha-ban is, az ismeretlen korból eredő szájhagyományban, melyet a 12. században örökítettek meg írásban. A történet Katha Rumanvit esetét beszéli el, annak a királynak a szolgájáét, aki repülőgépen kívánta bejárni a Földet. Rumanvit, hogy eleget tegyen ura óhajának, megparancsolta négy udvari tervezőnek, hogy építsék meg az óhajtott gépet. Ők azonban azt válaszolták, hogy nem tudják. Sok gép működését ismerik ugyan, de a repülés titkával csak a yavanák rendelkeznek.

Yavana a Földközi-tenger keleti medencéjében lakó, világosabb bőrű nép szanszkrit neve volt. Közelebbről a "Yavan"-ból származik , Noé egyik unokájától, akinek leszármazottai az özönvizet követően Görögországot, valamint a Földközi-tenger szigeteit népesítették be.

Rumavit története azzal végződik, hogy egy yavana elmegy urának udvarába, s teljesíti az uralkodó kívánságát, hogy az a levegőből lássa a világot, a repülés műszaki titkait azonban nem fedte fel előtte. Úgy látszik, azok a központok, melyekben valameddig megmaradt a magas műveltség, igyekeztek megakadályozni a felejtett műszaki tudás szétterjedését, azok között a társadalmak között, melyek ezzel nem rendelkeztek.

A nepáliakéhoz hasonló hagyományokat találtak a polinéziaiak között is. A Csendes-óceán déli részén, Penape szigetén, a bennszülöttek világosbőrű, tanult emberekre emlékeznek, akik nyugatról érkeztek hozzájuk, de sokkal korábban, mint az európai felfedezők. E réges-régi világosbőrű emberek "fényes csónakokon" érkeztek a szigetre, melyek a tenger felett repültek. Nagyon rövid ideig maradtak csak, de a bennszülöttek még mindig emlegetik a nyugati emberek "csodás dolgait".

A Gambier szigetcsoport legnagyobb szigetén, Mangareván, élő bennszülötteknek is vannak a régmúltból fennmaradt hagyományai a repülésről. Elmondják, hogy "repülő hajó" jelent meg előttük, s a "repülő papok" nagy távolságra tudtak szállni velük, egészen a Hawaii-szigetekig. Robert Lee Eskridge, a polinéziai népmeséknek a gyűjtője, találkozott olyan bennszülöttekkel, akik részletesen le tudták írni, sőt még meg is tudtak neki mutatni az ősi repülőhajóról készült kis másolatot. Eskridge szerint ez valóban repülőgép lehetett, s különösen a szárnya volt számára érdekes, mely az egyiptomi művészetben olyan gyakran szereplő Horus isten szárnyas napkorongjára emlékeztette.

1898-ban kis repülőgépmodellt találtak Egyiptomban az egyik sírban, Saqqara közelében. A sír körülbelül Kr.e. 200-ból származik. A lelet megtalálása idején a repülés még csak a feltalálók agyának mélyén szunnyadt, így elküldték a tárgyat a Kairói Ősi Leletek Múzeumába, majd ott 6347-es sorszámmal leltárba vették, s a 22-es számú szobában helyezték el. Attól kezdve a polcon porosodott a többi vegyes lelettel együtt, senki sem ismerte fel, hogy mi is lehet valójában.

1969-ben Dr. Kail Messiha, az egyiptomi ősrégiségek tudósa, régész, észrevette tisztogatás közben a raktárhelyiségében a kis modellrepülőt. A dobozban elraktározott többi tárgy nyilvánvalóan madár volt, de ez sehogy sem illett közéjük. Olyan jellegzetességei voltak, melyek nem lelhetők fel madarakon, hanem a korszerű repülőgépekre jellemzők. Dr. Messiha, aki fiatal korában repülő-gépmodellező volt, rögtön felismerte a repülőgép vonásait. Rábeszélte az egyiptomi művelődési miniszter helyettesét, Dr. Moukhtart, hogy alakítson bizottságot a modell megvizsgálására. 1971 december 23-án meg is alakult a történészekből és repülési szakemberekből összeállított bizottság. Az előzetes kivizsgálás olyan mély hatást tett rájuk, hogy a mintának a Kairói Múzeum nagytermének a főhelyére való kiállítását javasolták.

A modell szárnya egyenes, s a légmozgástan szabályai szerint képezett. A szárny hossza körülbelül 18 cm. A gép orra hegyes, 3 cm hosszú, a törzse pedig 13. Hosszú keskenyedő és függőleges vezérsíkban végződik. A külön darabból faragott beillesztett farok-felület pontosan olyan, mint a mai repülőgépek vezérlő-szárnya. A kis gép nagyon könnyű jávorfából készült és 30 grammot nyomott.

Amikor megkérdeztek néhány repülőszakértőt és pilótát, mindegyikük talált rajta valami figyelemreméltó vonást, s minden ilyen jellegzetesség azt bizonyította, hogy a modellrepülőgép építői jártasak voltak a repülés elveinek az ismeretében, ami az európai és amerikai tervezőknek 100 évig tartó kísérletezés eredményeként lett csak elérhető. A repülőgép az aerodinamikailag megfelelő alakján, s a szárnyszerkezet bogárhátú tervezésén kívül, a szárny alul vályús kiképzése, mely jelentős felhajtóerőt fejthetett ki, mutatta, hogy ezen ősi eszköz feladata inkább nagy rakományok szállítása volt, mintsem hogy sebesen közlekedjék. A repülésszakértők egyetértettek abban, hogy a modell eredetije nagy terheket tudott szállítani, de igen lassan, 100 km/h sebességen is alul. Az egyik repülési szakértő megjegyezte, hogy feltűnő a hasonlóság az  egyiptomi repülőgépmodell lehajló orra, hegyes szárnya, valamint az új amerikai ferdeszárnyú gép között, melyet éppen akkoriban terveztek. Ez utóbbit is nagy tömegű terhek viszonylag kis motorokkal történő továbbítására szántak. Azt azonban, hogy mi hajthatta ezt az ősrégi gépet, sajnos nem tudjuk. A farok alsó része egyenetlen, nyilvánvalóan letörhettek róla valamit, s ez a valami a motor lehetett.

A repülőmérnökök észrevették, hogy a kis modell még ebben az állapotban is tökéletes vitorlázógép.Tény, hogy kicsiny motorok is elegendőek lettek volna arra, hogy az eredetit a levegőbe emeljék. Még most is, bár a kis repülőgép jó 2000 éves, igen kis lökéssel jókora távolságot tud megtenni.

A repüléstan egyik szakértője tervrajzokat készített a modellrepülőről, és eközben észrevette, hogy igen pontos arányokat használtak a modell készítői. Ez pedig csak úgy lehet, ha a kis szerkezet nem a véletlen műveként jött létre, s nem is gyerekjátéknak készült, hanem sok-sok számítás és kísérletezés végső eredménye.

Azóta több modellrepülőt is találtak az egyiptomi sírboltokban, összesen tizennégyet. Ivan Sanderson, élet- és állattan tudós, a Megmagyarázhatatlan Dolgok Kutatása Társaságának a vezetője jegyezte meg: "Alig néhány éve, hogy a leletek azt a kétségbevonhatatlan tényt kényszerítették ránk, hogy az ősi emberek ismerték  repülést. Most valahogyan ezt meg kell magyaráznunk, s akkor át kell majd rendeznünk számos, az őstörténelemről kialakult felfogásunkat."

1954-ben a kolumbiai kormány az Egyesült Államokba küldte egy kiállítás-körútra  birtokában lévő ősi, megmunkált tárgyaknak egy részét. A kiállítás idején megbízták Emanuel Saubs-t, Amerika egyik legnevezetesebb ékszerészét, hogy készítsen öntvénymintát hat darab aranytárgyról. 15 évvel később átadták elemzésre Ivan Sandersonnak az egyik ilyen öntvényt. Miután alaposan megvizsgálta  tárgyat, s kikérte több repülésügyi szakértőnek a véleményét is, arra a megdöbbentő következtetésre jutott, hogy a repülőgépmodell egy lökhajtásos gép kicsinyített mása.

A tárgy 5 cm hosszú és láncon hordták nyakék gyanánt. Észak Kolumbiában találták, a csimu korszakból valónak nyilvánították. A csimu kultúra időben megelőzte az inkák korát, s körülbelül i.sz. 500 és 800 közé eszik fénykorukat. A kolumbiai kormány jobb híján "zoomorficá-"nak nevezte, vagyis állat-alakú tárgynak. Az állattan szemszögéből azonban, mind az élettan tudósa Sanderson, mind Arthur Pyslec, a New Yorki Repüléstani Intézet tagja, arra a következtetésre jutottak, hogy a tárgy nem ábrázolhat egyetlen szárnyas állatot, se madarat, se denevért, se rovart, se repülőhalat. A kis kolumbiai tárgy vonásai inkább repülőgép, mintsem állati jellegűek.

A fontos vonások között találjuk a kettős delta-alakú szárnyat, tökéletesen egyenes szélekkel, mely egyáltalán nem állatra jellemző. Arthur Young repülő-géptervező arra hívta fel a figyelmet, hogy ha a tárgy valamiféle repülő állatot ábrázol, akkor rossz helyen vannak a szárnyai, túl messze hátul helyezkednek el ahhoz, hogy egybeeshessenek az állat súlypontjával. A szárnyak azonban rögtön a megfelelő helyre kerülnek, ha mint lökhajtásos repülőgépet szemléljük a modellt.

Ezt a nézetet támasztja alá Jack A. Ullrich repüléstani szakértő, aki rámutatott arra, hogy a fő szárnyak delta alakja, valamint a törzs repüléstanilag tökéletes elkeskenyedése arra mutat, hogy a gép eredetije lökhajtásos volt, s a hangsebességnél gyorsabban közlekedett.

Másik repülőmérnök, Adolph Heuer, miután megvizsgálta az aranymodellről felvett fényképeket, felfigyelt egy olyan tényezőre, mely jelzi a repülőgép lehetséges sebességét. Bár a legtöbb korunkbeli gép szárnya felfelé hajlik, csak az aránylag nagy motorokkal ellátott gépeké hajlik lefelé, ahogy ezt a jellegzetességet a hangsebességnél gyorsabban száguldó Concorde utasszállító gépen, de a kolumbiai aranytárgyon is megtalálhatjuk.

Tehát a gép farka a legkevésbé állati, de leginkább repülőgépi jellegű. Egyenlőszárú háromszög alakú, sima a felülete, s pontos derékszöget képez a törzzsel valamint a delta szárnnyal. Nincs olyan madár, vagy rovar, melynek ilyen lenne a szárnya. Csak a halaknak van függőlegesen álló farokuszonyuk, de egyiküknek sincs álló uszonya ellensúlyozó alsó uszony nélkül. Az aranymodell háromszög-elrendezése azonban szabvány  alakzat a korszerű repülőgépeken. A farok másik érdekes vonása a jelzése, mely a kormányfelület bal oldali síkján látható, pontosan ott, ahol a mai repülőgépeken a felségjelzés. A jelzés legalább annyira oda nem illő, mint a kis modell létezése, ugyanis az arám, vagy kora héber B vagy "bet" betű áll rajta. Ez talán azt is megmutatja, hogy az eredeti repülőgép a Közel-Keletről érkezhetett.

Az amerikai kontinensen is szép számban kerültek elő további repülőgépmodellek, s az a különös közös tulajdonságuk van, hogy mintha valamennyi példány egy eszköznek lenne kicsit módosított változata. Korukat 1000 évre taksálják, de fémeszközök révén lehetetlen pontos adatot mondani.

A történelem előtti repülőgépek legérdekesebb leírásai Indiából származnak. Az ősi hindu szent könyvek között található a Samaranga, mely a 14. században összegyűjtött, de meghatározhatatlan korú szövegeket tartalmaz. A Samarangában 230 bekezdést találhatunk, melyek részletesen leírják a repülés minden lehetséges oldalát, attól kezdve, hogy mivel hajtották, egészen a repülősök ruházatáig és étrendjéig. Tudósok elemezték ezt, valamint más szanszkrit szövegeket, s erről értekezést adtak ki. Idézzünk az ősi szövegekből!

"Vimanának hívják azt a repülőgépet, mely a maga erejéből közlekedik akár a madár, földön, vízen, vagy a levegőben. Ami az égen tud utazni helyről-helyre azt nevezik a régi mondák Vimanának."

"A törzset könnyű erősnek és tartósnak kell építeni, olyan alakúra, mint a repülés közben kinyújtott szárnyú madár. Ebbe kell helyezni a higanymotort, alá pedig a vasból készült fűtőberendezést."

"A nagyobb gépekbe, mivel nehezebbek, négy erős higany-tartályt kell beépíteni. Mikor ezeket a fűtőberendezés segítségével irányítottan gerjesztjük, a higanytól a vimanának mennydörgés-ereje lesz. Jól hegesztett varratainak kell lennie, amit azután higannyal töltenek meg, és amikor átvezetik a tüzet a felső részbe, az erőt fejleszt olyan zúgással, mint az oroszlánordítás. A higanyban rejlő erő által a ható forgószél mozgásba jön, s a vimana belsejében az utas olyan messzire utazhat a levegőben, amilyenre csak akar."

Feltűnő módon hiányzik a szövegből az, hogy hogyan is kell felépíteni egy repülőgépet. Az ősi hősköltemény szerint: "Bajt okozhat bárki, aki nincs beavatva a repülőgépek építésébe. "Más szóval, a repülőgép-építés és a repülés bonyolult tudását néhány kiváltságos tartotta ellenőrzése alatt.

Különös a higany szerepe a motorokban. A pontos  működési mechanizmusa ennek a hajtóműnek még ismeretlen.

A repülésről még rengeteg leírást találhatunk az ősi szövegekben, bármelyik tájra is megyünk el, s bármelyik szent könyvet vesszük is a kezünkbe. Ezek közül talán a leghíresebb Ezekiel próféta leírása, mert szavai nyomán a NASA volt mérnöke, Blumrich, megalkotta a különleges szerkezetet, így sokkal látványosabb lett a próféta beszámolója. De nemcsak ilyen direkt módon esik szó repülésről, hanem jóval burkoltabb formában is. Egyes uralkodók, híres emberek utazásairól szóló történeteket ha térképre rajzoljuk, s bekalkuláljuk az akkori korban lehetséges közlekedési eszközöket, akkor belátható, hogy annyi idő alatt az adott személy egyszerűen nem kereshette fel a leírt helyszíneket, az ugyanis fizikai képtelenség. Ezt a fajta kísérletet Salamon király utazásaival kapcsolatban végezték el, ilymódon kiderült, hogy Salamon királynak mindenképpen rendelkeznie kellett valamiféle repülő eszközzel. Amekkora gazdasággal rendelkezett, ez nem is jelenthetett gondot számára.

A repülésekről gyakran szimbólumok formájába írnak, elképzelhető, hogy a titkosításnak ez is egy formája volt, s ha levesszük ezt a szimbolikus köntöst, gyakran látványos légiütközetekről is olvashatunk.

A számítástechnika sem maradt ki azokból a területekből, melyekről a régieknek alapos ismereteik voltak. Görögország partjai mentén került elő az alábbi különös lelet, pontosabban Antikythera közelében. Eleinte közönséges óraszerkezetnek találták, s egyáltalán nem zavarta a tudósokat, hogy a mechanikus órát csak mintegy 1600 évvel később fedezték fel (ismét). Még mielőtt egyáltalán óraszerkezetnek  titulálták volna, közönséges hajókormánynak vélték, és az sem zavarta a besorolás megalkotóit, hogy a szerkeze tele volt fogaskerekekkel. Akkor már inkább az óraszerkezet, bár ezzel is voltak gondok, éppen az előbb említett újrafelfedezés. Végre egyik kutatónak, Derek de  Solla Price-nak, eszébe jutott, hogy át kellene világítani röntgensugarakkal a megkövesedett leletet. Ez a vizsgálat meg is történt, s megállapították, hogy a szerkezet összesen mintegy negyven fogaskerék alkotja, s egyes fogaskerekekhez valószínűleg mutatók is tartoztak, szám szerint körülbelül kilenc. További apró alkatrészek is feltűntek a fotólemezen, de ezek rendeltetésére csak ötletek vannak. Végül a hosszas elemzések után úgy találták, hogy a szerkezet egyfajta planetárium, mely mutatja a bolygók állását, de előre is lehet vele haladni a jövőben, vagyis elkövetkező bolygóegyüttállások időpontját is meg lehet segítségével határozni. Mi itt Európában pedig máglyára küldtük 1600-ban Giordano Brunót, mert azt találta mondani, hogy nem a Föld a Világegyetem központja, de még csak nem is a Nap...

De azt hiszem nem ez a legkülönösebb lelet, mely összefügg a számítástechnikával, habár feltétlen ez a legismertebb. Még tulajdonképpen szerencsének is nevezhető, hogy óraszerkezet vagy számítógép helyett közönséges kormánykeréknek nézték, így legalább nem tűnt el  a tudományos süllyesztőben, s habár a "hivatalos" tudomány semmi magyarázattal nem tud eredetére vonatkozóan, de alkotóira vonatkozóan sem szolgálni, legalább a kutatóknak módjuk van tanulmányozni. Bizonyára vannak még nagy számban ilyen félreértelmezett leletek, volt is szó korábban a "madárformákról", érdemes lenne alaposan körülnézni a világ múzeumaiban, a mai, korszerűnek nevezett ismereteink fényében.

Új-Guinea északnyugati partjai közelében, Apraphul szigetén, leleményesen elrendezett kötelek és csigák porladó maradványára bukkantak a régészek. Úgy vélik, ez volt a legeslegelső, működő digitális számítógép. Robert L. Ripley (Charles Fort Collage, New York), az ásatás vezetője szerint, körülbelül i.sz. 850 körül készülhetett.

Az apraphuliak kiváló tengerészek voltak, csodálatos hajókat építettek, melyeket az elképzelhető legkidolgozottabb kötélrendszerekkel szereltek fel. Vajon ezirányú jártasságuk vezette volna az apraphuliakat a digitális számítógéphez, avagy fordítva történt a dolog? A szakértők hevesen vitatkoznak a kérdésről.

Az ősi köteles-csigás számítógépet Ripley és csoportja részben rekonstruálta a közeli Szumátrán, a Tengeri Régiségek Múzeumában. A rekonstrukció alapján jól be lehet mutatni azt az elvet is, ahogyan ez a rendszer működött.

A köteles-csigás számítógépre a Traepha-hegységtól keletre, egy sűrű, dzsungellel borított területet átfésülve, bukkantak. A csoport eltemetett jutaszálakat fedezett fel, valamint erősen korrodált rézcsigákat, s az eszközök egykori pontos helyét is meglelte.

 

 

Az apraphuliak, hozzánk hasonlóan, bináris számrendszert használtak, de a nullás és egyes számjegyeket nem különböző feszültségek kódolták, hanem a kötelek helyzete képviselte. Képzeljünk el egy fekete dobozt, oldalán egy lyukkal. Ha valaki megtartja ebben a helyzetben a kötelet, az jelentheti a nullás számot, míg ha meghúzza, s a kötél különböző nyikorgások közepette kijjebb jön, akkor ez az új helyzet pedig az egyes számjegynek felel meg.

Ilyen dobozokkal számok is ábrázolhatók, a nulla és a hét közötti számsor például három doboz segítségével jeleníthető meg. Több dobozzal a nagyobb számok is felírhatók, tíz doboz például elegendő a 0 és 1023 közötti valamennyi szám ábrázolásához.

Az apraphuliak fekete doboz helyett kisebb házakat használtak. Egyik alapeszközük a 0-t 1-sé, s fordítva, az 1-est nullává alakította. Ez az érdekes, s a mai számítógépes mérnökök előjelváltójával rokon szerkezet egy kis házacska volt, melynek első és hátsó falába egy-egy lyukat fúrtak. Ha valaki, vagy valami meghúzta a bemenő kötelet az első falon, akkor ugyanilyen hosszúságú kötél jelent meg a hátsó falon. A kötélnek nem csak a kint és bent helyzete kódolta a számjegyeket, hanem a kötelek mozgási iránya is. A számítógépben megtalálhatunk minden fontos térelemet, valamint a különböző logikai műveletek végzésére alkalmas kis házikókat is. A kérdés ott merül fel, hogy vajon hogyan kapcsolták össze ezeket a tárelemeket az apraphuliak számítógéppé?

Ripley és csoportja meglepődve fedezett fel a hatalmas apraphuli számítógépes-együttes közepén egy nagy, majdnem egy kilométer széles gazzal benőtt mezőt. Itt több ezer billenőelem-épületecskét találtak, nyolcas sorokba rendezve.

Ripley az ősszámítógépesek segítségével végül arra következtetett, hogy ez a mező volt az apraphuli számítógép központi tárolója. Minden nyolc épületecskéből álló sor egy-egy nyolc bites szót alkotott, éppen úgy, ahogy a korábbi példa három eleme egy hárombites szót.

 

 

A számítógép központi logikai egysége kétségkívül nemcsak a tárból a regiszterekbe történő információáramlást vezérelhette, hanem a regiszterek közöttit is. Pontosabban a multiplexerek és a demultiplexerek segítségével a számítógép bináris mintákat küldhetett az egyik regiszterből a másikba. Egy bizonyos regiszternél, melyet mi aritmetikainak nevezünk, a gép a bináris mintákat valószínűleg az összeadás és a szorzás szabályai szerint kombinálhatta.

A kutatók úgy hiszik, hogy a számítógép programozható volt. Ha ez igaz, akkor hatalmas tárának egy része a program tárolására szolgált. A program utasításai ugyancsak nullákból és egyesekből álló bitminták voltak, melyeket egy algoritmus keresett elő. Ez után a minták egy utasításregiszterbe kerültek, hogy a számítógép logikai egysége értelmezhesse őket.

 

 

Megdöbbentő dolog lehetett ezt a számítógépet működés közben látni. A felhasznált kötelek rendkívüli hossza következtében egyetlen emberi lény sem lehetett elég erős ahhoz, hogy a bemeneti karokat megfelelő helyzetbe állítsa. Az apraphuli építmény területén talált elefántcsontok azonban elárulják a bemeneti energia forrását.

A kimeneti oldalon nagy rugók biztosították a kötélrendszer megfelelő feszességét. Talán a végső kimeneteken elhelyezett jelzőzászlók tették lehetővé a műszaki papság számára, hogy leolvassa az eredményt a folyamatban lévő számításról, vagy a végeredményt.

Az apraphuli számítógép meglehetősen nagy, több ezer hektáron terül el. A döbbenetes a dologban az, hogy bármely modern számítógépnek meg lehet alkotni a köteles-csigás változatát, vagyis, ha valaha megszületik a mesterséges értelem, amiben egyébként személy szerint nem hiszek, az létrehozható kötelekből és csigákból is! Az apraphuli számítógéppel még van egy másik probléma is. A tapasztalat azt mutatja, hogy egy digitális számítógépet, mint amilyen az apraphuli is volt, mindig megelőz a fejlődés során egy analóg. Namármost el lehet képzelni, hogyan nézhetett ki egy analóg számítógép kötelekből és csigákból! De vannak itt más gondolatébresztő kérdések is. Vajon kiknek és miért volt szükségük erre a köteles-csigás számítógépre, mely sok mindennek volt mondható, csak éppen gyorsnak nem. Fejben sokkal hamarabb ki lehetett számolni minden bizonnyal az eredményt, mint mire az elefántokat megfelelő mozgásra lehetett késztetni. A köteles-csigás rendszer kettes számrendszerben dolgozott. Vajon az alkotók is ezt használták, vagy a számítások előtt és után bonyolult  átszámításokat végeztek? Ki tudja. Bár ez a lelet aránylag fiatal, mégsem lehet az eredetére vonatkozóan szinte semmit sem mondani. Talán ha találnánk esetleg egy hasonlót. De ha találnak is a régészek, vajon ki ismeri fel benne  az igazi rendeltetést, s nem minősítik korabeli kártolóüzemnek, vagy tudom én minek.

 

 

A fejezet végén beszéljünk magának Atlantisznak a közvetlen maradványairól. Érdemes magán a néven is elgondolkodni, mely később egy óceán nevében is tovább élt. Az "atl" szó vizet jelentett, az "is" pedig várost. Ilyenformán Atlantisz neve "Vizivárosnak" fordítható. Ennek a fordításnak későbbiek  során fontos szerepe lesz majd.

A bretonok között él egy legenda az elsüllyedt Is városról, vagy helyesebben Keris-ról, ami első várost jelent. A legenda, mely erről a városról szól, középkorinak tűnik, a történetben szereplő személyek valóban éltek, méghozzá az 5. század környékén. A különös viszont az, hogy maga a legendagyűjtemény csak közel ezer évvel később, a 15. században bukkan fel, innentől kezdve fejlődik, s végleges alakját a 19. században éri el. Ez a jelenség nem lehet ismeretlen a néprajzkutatók számára, amikor egy ősi történetet melynek szereplői elfeledettekké válnak, úgy alakítanak át, hogy ismert személyek nevét helyezik bele. Nézzük meg a legendagyűjtemény néhány tagját, s nem lesz ismeretlen a dolog, kísértetiesen hasonlítanak a jóval korábbi elbeszélésekhez.

 

 

1. Le Baud verziója.

" Grallon bizalmas barátságban volt a kegyes Corentinnel, neki is ajándékozta a palotáját. Röviddel ezután Corentins Corisopitenses püspökévé szentelték... és az ő nagy Ys városa, amely a hatalmas tenger közepén feküdt, ekkoriban a lakosai bűne miatt elmerült a tengerből kilépő vízben, lakosai pedig meghaltak. Ettől az elmerüléstől Grallon király, aki éppen a városban tartózkodott, csodálatos módon menekült meg: ez Szent Guinhalois érdeme. És azt beszélik, hogy a tenger partján láthatók e város maradványai, a romok a város régi neve alapján máig Ysnek nevezik."

Eddig az első változat, s azt nagyon fontos megjegyezni, hogy bár a történet keletkezési ideje nem tűnik túl távolinak, mégis, ha a város a mai Franciaországban, vagy ahhoz közel terült volna el, mint sokan hiszik, akkor az ókori térképeken szerepelnie kellene, márpedig nem szerepel, s ezért is sorolták az Is-sel kapcsolatos történeteket  a legendák sorába.

A legrészletesebben talán Albert le Grand számol be az eseményekről a Bretagne-i szentek élete című művében. Legyen ez a következő idézendő mű.

2. Albert le Grand változata.

"Szent Guelloné gyakran meglátogatta Grallon királyt Is büszke városában, és nagyon bátran prédikált azon szörnyűségek ellen, amelyeket ebben a fényűzésben, kicsapongásban és földi hívságokban elmerült városban követtek el. A lakosok azonban megmakacsolták magukat bűneikben. Isten kinyilatkoztatta Szent Guellonének, milyen igazságos büntetéssel akarja őket sújtani. Amikor Szent Guelloné szokása szerint meglátogatta a királyt, beszélgetésük közben Isten kinyilatkoztatta neki, hogy a városlakók példás megbüntetésének az órája elérkezett. A szent, elragadtatásából és eksztázisából magához térve, így szólt a királyhoz: 'Ah, Uram, távozzunk nyomban e helyről, mert Isten haragja rövidesen lesújt rá. Felséged ismeri a nép feslettségét: hiába prédikáltam nekik, a mérték betelt, el kell nyerniük büntetésüket: sebesen távozzunk, máskülönben minket is ugyanaz a  balszerencse ér.' A király azonnal felmálháztatta legdrágább javait, tisztjeivel és szolgahadával nyeregbe szállt, s lovát megsarkantyúzva elmenekült a városból. Alig vágtatott ki a kapun, amikor heves vihar keletkezett, és olyan vad szél támadt, hogy a tenger kilépett a medréből, és fúriaként vetette rá magát a szerencsétlen városra, szempillantás alatt elöntötte, úgyhogy sok ezren a vízbe fúltak."

3. változat Kardanet részéről.

"A hagyomány szerint Is városát a tengertől csupán fal védi, amelynek a közepén elmés szerkezetű zsilip enged át akkora mennyiségű vizet, amennyi a nagy számú csatorna táplálásához szükséges. Grallon király nagyon gondosan őriztette a zsilipek kulcsait, minden hónapban ő maga felügyelt a víznek a városba való bebocsátásánál. Ahez intrikái és vétkei megfosztották a királyt a hatalmától, s a hercegnő megkaparintotta a kulcsokat: de a szörnyű tumultusban, a féktelen indulatok közepette, melyeket ő maga szabadított fel, képtelen volt megtartani értékes talizmánját: a kulcsok tudatlan és barbár emberek kezébe kerültek, azok a zsilipeket pedig megnyitották. Az óceán vize azonnal elöntötte a bűnös várost, amely néhány pillanat alatt elmerült a habokban..."

A harmadik változat egy új lehetőséget is felvet, illetve magyarázni látszik valamit, ez pedig Atlantiszt körülvevő hatalmas falak rendszere. A jégkorszak kezdett véget érni, az óceánok vize lassan emelkedni kezdett. Mint ahogy ma is teszi. A vízszintemelkedés lassú volt (amíg a kisbolygóbecsapódás fel nem gyorsította, de akkor már Atlantiszból nem sok maradt). Atlantisz lakóinak módjuk volt védekezni az elöntés ellen, éspedig úgy, hogy minden fontosabb területet hatalmas falakkal vettek körül. Sajnos ez a fajta védekezési mód éveken belül napirendre kerülhet az emberiség számára, hacsak nem akar búvárruhában járni a szupermarketba. A Föld melegedése közben egyre gyorsabban olvadnak a jégsapkák, főleg a déli sark-vidék területén. A tudományos lapok óriási jéghegyek leszakadásáról tudósítanak, ezek között akkorák is vannak, mint egy-egy nagy megyénk területe. Számítások szerint, az elkövetkezendő 20 évben a világóceánok szintjének 1.5 méteres emelkedése várható, 50 évre előretekintve pedig hat méter! Ez utóbbi érték már hatalmas területek elárasztását jelentené, ha nem védekeznénk. A védekezésnek pedig csak az lenne az egyetlen módja, ha óriási falakat emelnének a tengerpartokon. Ez is természetesen csak ideiglenes megoldás lenne, hiszen ha a Föld szennyezését és pusztítását az egyik pillanatról a másikra megszüntetnénk, még akkor is jó ötszáz év beletelne, mire visszaállna az ipari forradalom előtti állapot. Szép kilátások!

 

 

Ha ezek a gigászi falak léteztek, nyilván nem tűnhettek el nyomtalanul, s  természetesen nem is tűntek. 1958-ban egy bizonyos Marc Valentin halra vadászott, s több mérföldön keresztül követte az ígéretesnek tűnő zsákmányt. Így fedezte fel Gibraltár marokkói területéhez tartozó vizeiben azt a falat, mely nyolc méter hosszú és hat méter magas kövekből lett összerakva, s mely legkeskenyebb részén is legalább 14 méter széles volt. A fal fő vonala mentén kis kövek helyezkedtek el, hasonlóan az Atlanti-óceán partjai mentén található, a felszínen álló régi kőfaragásokhoz. A kőfalat elkezdték alaposabban is tanulmányozni, s kilenc mérföldes távolságig sikerült követni a tenger felszíne alatt.

A sok tekintetben különös és rejtélyes Bermuda-háromszög a vízalatti leletek szempontjából is egyedülálló. Mióta rendszeresen repülőjáratok húznak át e térség felett, illetve a második világháború időszakában, sok pilóta beszámolt arról, hogy falakat és utakat látott a víz alatt. Más, alacsonyabban repülő pilóták pedig úgy vélik, hogy az általuk észlelt alakzatok különböző épületek tetejére emlékeztetnek.

A Bermudákon, illetve a víz alatti sziklákon elhelyezkedő épületeket századokon át mellőzték, noha, mind a halászok, mind a könnyűbúvárok rendszeresen felkeresték őket. Hogy mégsem tudtak többet róluk, annak több oka is van. Akkoriban a szállítóhajókat és a kalózokat, akik rendszeresen üldözték a szállítóhajókat, semmi más nem érdekelte, csak a szállítás lebonyolítása. Amit az elkövetkezendő években a halászok, vagy az óceánográfusok kőszerkezetnek véltek, ők természetesen alakzatoknak, vagy hajóroncsokból származó ballasztnak tartották. Az ilyen struktúrák nyilvánvaló mesterséges volta nem látható a tenger felszínéről, de gyakran egészen tisztán kivehetők a levegőből, ahonnan nézve, az egyenes vonalak és a geometriai alakzatok jól megkülönböztethetők. Végül azért sem volt jelentős érdeklődés az ember által alkotott épületek iránt  Nyugat-Atlanti-óceánban, mert semmi ok sem volt arra, hogy ott ilyesmit egyáltalán feltételezzenek. De még ha ezek az épületek nem is tulajdoníthatók  esetleg száz százalékosan az atlantisziaknak, nagy valószínűséggel lehetett hozzájuk közük, hiszen ezek a szigetek régebben, a jégkorszak idején, nagyobb szárazfölddé álltak össze, s ráadásul ez a terület nem esett messze Atlantisztól, tehát a kulturális befolyás ebből egyértelműen igazolható. Célszerű ezt a  területet is vizsgálni, mert Atlantisz eredeti helyén akkora lehetett a pusztulás, hogy csak kevés maradt emberkéz alkotta létesítménnyel találkozhatunk. Szerencsére, ez a kicsit távoli régiókra nem feltétlenül így van.

Alig negyedmérföldnyire Bimini partjaitól, hosszú falak egész sora látható, melyeket jelenleg könnyedén fel tudnak keresni a búvárok, s ezt rendszeresen meg is teszik, a korábbi fejlett civilizáció alátámasztása, vagy cáfolása végett. Folyamatos kutatás során keletkezett felismerések mind nehezebbé teszik a "hivatalos" tudomány álláspontját, melynek azt kellene valahogy érvekkel alátámasztani, hogy ezek a falak a véletlen hatására, a parti sziklákból letöredezett kődarabokból álltak össze így. Még ezt a hajánál fogva előrángatott elképzelést is képesek komolyan venni, csak ne kelljen kimondani a valót: Atlantisz létezett!

De próbálkoztak más elképzelésekkel is szembeszállni a nyilvánvalóval.  Törésvonalaknak nézték, lávafolyásoknak, s ki tudja minek még, e jellemzően falszerkezeteket. Ritka az a törésvonal, mely derékszögben elfordul, mert egyik törési irány megsemmisíti a rá merőleges töréseket, lávafolyásból ugyanezt elképzelni pedig dicséretes fantáziára vall, legalább annyi kellene hozzá, mint egy gombolyaggal játszadozó kiscica a hancúrozás közben köt egy kardigánt.

Más példák is vannak, főleg a Bahamák környékén. A maradványok némelyike köröket formál, mint az angliai Stonehenge. Más maradványok víz alatti utakon kapcsolatban állnak egymással, vagy más szigetekkel, míg ismét mások a friss vizű források körül emelkednek kör alakú falakat formálva, s messze a  felszín alatt. Messze a felszín alatt gyakran látni egyenesek, s egymást különböző módon metsző vonalrendszerek egész sorát, hasonlóakat, mint a perui Nasca-fennsíkon.

Ezeket a nagyon meggyőző formációkat tanulmányozta Dr. Manson Valentine, aki foglalkozására nézve paleontológus, geológus és víz alatti régész, s Miamiból való. 25 évig kutatta a Bahamák körüli területeket, ebben segítségére volt, hogy aktív pilótaként sokat repült, valamint nehézbúvár-képesítése. Mindenekelőtt olyan barlangokat tanulmányozott a Yucatani- félszigeten, melyek bizonyíthatóan hosszabb időt tartózkodtak a víz felszíne alatt, majd   ismét felemelkedtek. Ezekben a barlangokban vésetek találhatók.

Ezután a vizsgálatait folytatta Orange Key és Bimini között, ahol egész sora található az egyenes vonalakkal összekapcsolt hatalmas négyszögeknek. A Riding-sziklánál azt találta, hogy az egész tengerfenék négyszögekre van osztva. Minden Biminihez vezető út és kő, valamint a terek és négyszögek építészeti munkái, annak méretei és nagysága azt sugallta, hogy ősi népek alkotásait rejti a mély.

A kutatásai nyomán derült ki, hogy a falak anyaga egyáltalán nem hasonlít a parti sziklákéhoz, tehát nem töredezhettek le onnan. A fal alkotóelemei kovakő keménységűek, szorosan egymás mellé helyezésük által képzett vonalak egyenesek, mindkét oldaluk párhuzamos, és sarokkövek határolják őket. A kőfalak nem követik a parti sziklák vonalvezetésének görbületeit, hanem egyenesek.

A hosszú fal hatalmas sima kövekből van kirakva, melyeket a sarkoknál oszlopkövek támasztanak meg, hasonlóan a nyugat-európai dolmenekhez. Tökéletes négyszögek, derékszögek és egyenesek által határolt formációk, s rendszerek  fekszenek lent számlálhatatlan mennyiségben, egy természetes  víz alatti alakzatban. A teljes épületrendszer még nincs kiásva, ki tudja mekkora részét még a tenger finom üledéke fedi.

Vannak akik ezekben az alakzatokban nem falakat, hanem utakat vélnek felfedezni, s erre alapos okuk van, hiszen a maja útvonalhálózathoz mutat némi hasonlóságot. Viszont akkor feleletet kellene arra adni, hogy miért szelik át olyan sűrűn keresztül-kasul a terepet? 

Dr. Zink is vezetett Bimini partjaira két kutatóexpedíciót. Ő történész, búvár és író, s a vizsgálódásai során hónapokra lehorgonyzott a Bimini fal mellett, hogy részletesen megvizsgálja a köveket, valamint azok környezetét.

Az expedíció  kutatóideje alatt előkerült egy stilizált jaguárfej-véset, melyet 100-150 kg tömegűre becsültek. Alátámasztotta a kövek eredetéről vallott felfogását Dr Valentine-nak, aki bebizonyította, hogy nem lehetnek parti eredetűek.

A Bermuda-háromszög északi régiójába is indult expedíció, ezt Herbert Sawinski vezette. Ezen a területen is vannak kőfalak. Az egyikük 25 láb mélységben kezdődik a víz színe alatt, s elég romos állapotban van. Mintegy negyed mérföld hosszan tudták követni, aztán eltűnt a mély vízben. Az expedíció búvárai felfedeztek egy kőfejtőt is a víz alatt, még a kialakított kőblokkokra is ráleltek. Hasonló "kutakat" is találtak, mint Chichen Itzában. A floridai félszigettől nem messze hatalmas piramist találtak, még 1977-ben, de azóta ezt a piramist nem sikerült még egyszer megtalálni.

Több kutatóexpedíció is vélt még piramisokat látni, de ezek vagy mélyben voltak, vagy a leküldött kamerák az óceán víz zavarossága miatt nem tudtak kiértékelhető felvételeket küldeni. Az alacsonyan repülő pilóták is észleltek piramisszerű alakzatokat bizonyos napállásnál, különleges törésviszonyok között, illetve erős apály idején. Szintén nehéz ezeknek a feltételezéseknek utánajárni, miszerint ténylegesen piramist láttak, mert nehéz pontosan ugyanazt a területet még egyszer megtalálni, s még ha sikerül is, könnyen megtéveszthető lehet a tengerfenék szeszélyes alakzatainak tréfája.

Mindenesetre a konkrétan felderített falak adnak annyi kérdést a tudomány számára, melyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül.

 Elképzelhető, s az eddigi tapasztalat ezt mélyen igazolja is, hogy vannak olyan körök, melyek teljesen biztosan tudják mi van lenn az óceán mélyén, mivel megvannak azok az eszközök a birtokukban, melyekkel olyan méréseket lehet végezni - akár nagy mélységekben is - amik teljesen megbízhatóak. Nem kell túl messzire visszamenni az időben, elég a Titanic megtalálásának körülményeire visszagondolni. Miután a kutatók több éves számítgatások és keresés után végre ráleltek a roncsra, az amerikai haditengerészet közölte, hogy a Titanic elsüllyedt maradványa már hosszú évek óta tájékozódási pont a tengerfenéken az amerikai ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók számára... Azért nyugodt szívvel elnézték, hogy a kutatók mit görcsölnek össze, mire  végre nagykeservesen rábukkantak a roncsra. Mi mindent rejthet még a különböző országok haditengerészeteinek archívuma? Borzasztó jó lenne azokat a felvételeket is látni, melyeket egy szovjet expedíció készített az Ampere víz alatti hely környékén, s ugyancsak falakat ábrázol, valamint különböző romokat. A leírások még egy amfiteátrum-szerű épületet is megemlítenek.

A felsorolt, az összesnek alig szánalmas töredékét kitevő alkotások és felfedezések nyilvánvalóan nem egy  időben születtek, legalábbis így tudjuk. Abban azonban valamennyien közösek, hogy a kutatók még nem akadtak balul sikerült találmányra, vagy komolyabb tudományos zsákutcára. Kisebb tévedések persze előfordultak. Nehéz elképzelni azt, hogy az állítólag vadászó-halászó-gyűjtögető ősember egyik napról a másikra csodálatos sziklarajzokat alkot, piramisokat épít, agyműtéteket végez, padlófűtéses fürdőszobákkal felszerelt házakra cseréli a vályogviskókat, lőfegyverekkel öl, hirtelen képessé válik arra, hogy semlegesítse a gravitációt, elektromos energia felhasználásával világít, s többezer tonnás köveket rakosgat egymás mellé vagy egymás tetejére. Ez is csak a felsorolás töredéke, hiszen a "legendákban" elbeszélt dolgok egy részét még nem is értjük, hasonlóan az indiai szövegekben leírt atomháborút csak néhány évtizede sikerült beazonosítani, vagy a "madárszerű tárgyat" a századforduló környékén repülőgépnek, s így tovább. Az ősi írások jó ha egy százaléka meg van fejtve, s azt gondolom, hogy az ősi írásoknak jó ha hasonló arányú része érhető el a kutató számára, a többi részt valakik és valahol nagyon jól rejtegetik.

Aztán ez az óriási tudás fokozatosan kihalt, manapság az újrafelfedezések korát éljük. Hiúságunkban gyakran érezzük magunkat elsőnek, mert szeretünk elsők lenni, jobban mondva:szerettünk volna... Nehéz lenyelni azt a pirulát, hogy mindezt valakik egyszer már használták, sőt még olyan dolgokat is, amiről még mi csak álmodunk (higany-hajtómű, lebegtetés stb.). A szóbeli és írásbeli hagyományokban rengeteg olyan információ van továbbadva, melyekre érdemes lenne odafigyelnünk. Ehhez persze először meg kellene értenünk ezeket az üzeneteket, s ahhoz, hogy felfogjuk jelentőségüket, félre kell tennünk minden előítéletünket, s az eredményre vonatkozó előzetes  várakozásunkat. Csak így kaphatunk valamennyire objektív képet.

 Az emberiség ismét nagyon messze jutott a fejlődésben, és egyáltalán nem úgy látszik, hogy erre pszichológiailag is megfelelne. Vannak csodálatos találmányaink, de az általuk keltette rombolás gyakran még erősebb, mint a haszon. A technika egyfelől áldás, más felől átok. Jó, hogy vannak repülőgépeink, hogy különböző szerekkel kényelmesen tudunk dolgozni, jó,hogy autózhatunk, stb. Viszont ezekkel együtt jön az üvegházhatás miatti felmelegedés, az ózonpajzs megritkulása, a szárazság, az éhínségek, a járványveszély, stb. Az elődeinknek - révén csak egy kicsivel voltak fejlettebbek nálunk, legalábbis így hisszük - szintén szembe kellett nézniük ugyanezen problémákkal. A jelek arra vallanak, hogy nem sikerült számukra elhárítani a totális katasztrófát. A végeredmény szempontjából most teljesen közömbös, hogy ezt végül egy kisbolygóbecsapódás hajtotta végre. Ha valami pusztulásra van ítélve, akkor az elpusztul. A Földön a Föld és saját magunk számára mi vagyunk a legveszélyesebb és legagresszívabb faj. A Föld  élni akar, s ha mi is, jó lenne ezen elgondolkodni.

AZ atlantisziak bizonyára matematikából is fejlettebb ismeretekkel rendelkezhettek, mint mi most, mégsem tudták megakadályozni a totális pusztulást. Talán nem is akarták? Talán jobbnak látták azt, hogyha valami újrakezdődik? Az időkapszula bármikor feltárulhat - meg lett ígérve.

Nem hiszem, hogy az atlantiszi civilizációból csak a víz alatti maradványok, és semmi egyéb semmi, maradt ránk. Ha csak az időkapszulát választották volna, mint a tudás átmentésének egyedüli lehetséges forrását, súlyosan hibáztak volna, hiszen bármi megtörténhet. Kis létszámú csoportjaiknak itt kellett maradniuk a Földön, s szüntelen felügyelve irányítani a fejlődést. Néhány titkos társaságnak nyilvánvalóan szoros  kapcsolata lehet velük. Egy részük el is vándorolhatott a Földről, s távolról is segíthették az itt maradt társaikat a feladat megoldásában, miközben újra megpróbáltak egy fejlett civilizációt felépíteni, ami valószínűleg sikerült is nekik. Különben mért tagadná még mindig a hivatalos tudomány a Nemezis létezését, holott Napunk kísérőcsillaga nagyszerűen látszik az IRAS mesterséges hold felvételén. Az infravörös tartományban dolgozó űreszköz a Kígyótartó és a Skorpió csillagkép környékén bukkant rá.

A Nemezis számunkra menedéket nyújtó bolygóján kevesebb a fény, mint nálunk, s elszoktak a földi körülményektől is. Ezért tehát ne lepődjünk meg, ha az utcán szembetalálkozunk két méter körüli, átlátszatlan szemüveget viselő, különös járásmódú és furcsa bőrszínű emberekkel. Itt vannak közöttünk, vigyáznak ránk. De hogy ezt sikeresen megtehessék, nekünk is kell saját magunkra, ebben az esetben valamennyien jól járunk és hamarosan megismerhetjük teljes múltunk is.

 Ellenkező esetben mi is hozzáláthatunk, hogy elkészítsük az időkapszulánkat...

  

 

8. A Mars üzenete 

 

Ha egyszer közvéleménykutatást rendeznénk, s a kérdés az lenne, hogy vajon a Holdon kívül melyik az az égitest, mellyel az emberek  legtöbbet foglalkoznak, bizonyára a Mars bolygó kerülne az első helyre.1877 óta, amikor Schiaparelli itáliai csillagász első ízben számolt be a Mars felszínén mutatkozó különös, vonalas képződményekről, az úgynevezett Mars-csatornákról, valóban jó néhány tudományos könyv és fantasztikus regény foglalkozott a témával. Schiaparelli úgy vélte, a csatornákat a marsbeli élőlények építették avégett, hogy a pólusok vidékéről vizet szállítsanak a vízben szegény egyenlítői területekre.Így kapcsolódott a Mars-csatornák problémájához a marsbeli élet kérdése.

 

 

A Viking űrszonda leszállóegysége által készített fénykép-pár. A bal oldali képen a sziklán tisztán láthatók vésetek, mindenekelőtt egy "A" betű. A jobb oldali képen mások a fényviszonyok, a véset eltűnik.

 

Ma már tudjuk - révén sokkal jobb felbontású távcsöveink vannak, mint az itáliai csillagásznak -, hogy az általa csatornának vélt képződmények hatalmas kanyonok, s természetes eredetűek. Ehhez a megállapításhoz nagyban hozzásegítettek az amerikai mars-szondák fényképei és mérési eredményei. Két ilyen szonda az élet nyomai után is kutatott, de a pozitív kísérleti eredmények ellenére a tudomány nem merte kijelenteni, hogy a Marson élet van, inkább óvatosak maradtak a kérdésben, ami persze érthető is, de az űrszondák élet-kereső kísérleteinek eredményeit földi laboratóriumokban nem tudták megismételni, így az élet volta jelen pillanatban sokkal valószínűbb, mint ennek az ellenkezője.

A nem elég jó felbontású műszerek megtréfálták a régi korok tudósait, akik egymás után fedezték fel a különféle mesterséges dolgokat bolygótársunk felszínén, s ahogy a felvételek javultak, és űrszondáink felkeresték a Marsot, ezekről a megfigyelésekről a legtöbb esetben kiderült a tévedés mivoltuk. Ilyen tévedésektől nem mentes mai világunk sem, erre jó példa az, hogy egyik hazai szerzőnk értelmes lények üzenetét vélte felfedezni néhány marsi vulkán helyzete alapján. Rendkívül tetszetős matematikai fogásokkal a legkülönbözőbb dolgokat vezette le egy olyan alakzatból, mely tulajdonképpen nem úgy létezik, ahogy a szerző arról beszámolt. A térképek felbontóképessége javult, a korábban szabályosnak vélt alakzatok már nem látszanak annyira szabályosnak, még kevésbé mesterségesnek. A szerzőt nem zavarta, hogy a vulkánok keletkezési ideje között millió évek, olykor  több tízmillió is van, mindenképpen értelmes híradást vélt mögötte elrejtve felfedezni. Eközben elkerülte a figyelmét, hogy a nagy háromszög nem egyenlőszárú, az alapél hossza 130 km-rel tér el az általa mért adattól. A nagy háromszög alapéle közelében elhelyezkedő vulkán pozícióját 30 km-rel vétette el, s ez a bizonyos vulkáni csúcs egyáltalán nem az egyenlítőn fekszik. A nagy háromszög két befogóját 200 km-es hibával adta meg a szerző, s a kis háromszögnél is legalább ekkorák a hibák. Balról-jobbra haladva az eltérések nagyjából a következők, az egyes oldalakra vetítve: 55, 80, valamint 95 km. Az alakzat tehát nemhogy nem szabályos, hanem a keletkezése is oly hosszú időt ölelt át, így bármiféle üzenet ilyen formában nehezen elképzelhető.

 

 

A Naptól 228 millió km-re keringő vörös bolygó azonban bőven tartogat még  meglepetéseket. Több olyan alakzat van a felszínén, mely mindenféle trükközésnek ellenáll, melyek természetes eredetet igyekeznek bizonyítani, s minél komolyabb számítógépes elemzéseket és képjavításokat végeznek, annál különösebb és rejtélyesebb dolgok kerülnek elő. A végső választ bizonyára csak az emberes marsexpedició fogja megadni eme képződmények valóságos kinézetére vonatkozóan, de addig még sokat kell várnunk. Hamarosan űrszondák indulnak bolygószomszédunk felé, és egyméteres felbontással végeznek majd térképészeti munkálatokat. A kérdés az, hogy a széles közvélemény tudomást szerezhet-e a szenzációsabb felismerésekről, vagy úgy járnak az ezután elkészítendő fotók, mint holdbéli társaik, ezek közül ugyanis 10000 van a mai napig zárolva. Ki tudja miért. Aki tudja, az nem mondja meg.

A fentebb látható alakzatok azok, melyek dacolnak a természetesnek bemutató megállapítással. Az alábbiakban ezekről ismertetném röviden a kutatások jelenlegi helyzetét.

Sokévi kutatás után egyre több tudós ismeri fel ezekben a képződményekben a stonehenge-ihez hasonló monolitrendszert, mert a Marson látható elrendezések igen hasonlóak - csillagászati szempontok szerint is - az angliai építményhez. Abból a célból, hogy ez belátható legyen, Maurice Chatelain mérési eredményeiből idézek, aki a NASA repülőmérnöke volt, nyugdíjba meneteléig. A jelenlegi mérések szerint a marsi poláris átmérő 21.333.312 méter, a Földnek a hasonló adata pedig 39.999.960 méter. Az arány  pontosan nyolc a tizenöthöz. Ha megnézzük az ősi babilóniai mértékegységet, a kubitot, ami 533,333 mm,vagy másként 8/15 méter, nagyon különös egyezést találunk. Másként nézve, ha a  bolygó adottságához képest meghatározzuk a földi méter hosszát, ez számszerűleg ugyanakkora lesz, mintha a Marson az ősi babilóniai mértéket, a kubitot használnánk!

Példának okáért, a földi poláris átmérő 39.999.960 méter, ami pontosan a Mars bolygó kubitokban kifejezett átmérőjével egyenlő szám. A sarki tengely a Földnél mérve 12.727.260 méter, a Marson ugyanennyi kubitban, amennyiben az ősi pi faktort használjuk a számításhoz, ami 22/7. Az átlagos hossza egy szélességi foknak 111.111 méter a Földön, s persze ugyanennyi kubit a Marson. A szélességi perc 1851,850 méter, ami tulajdonképpen a tengeri mérföld a Földön és kubitban a Marson. Chatelain úgy gondolja, hogy a babilóniaiak mértékrendszere, melyet hatezer évvel ezelőtt alkalmaztak, egy általános mértékrendszer, a Marson is használatban lehetett, sok-sok ezer évvel ezelőtt. Különös, hogy a babilóniaiak alkalmazták ezt a mértékrendszert, holott, a Föld - és pláne a Mars - átmérőjét csak közel hatezer évvel később sikerült ennyire pontosan megmérni. 

Az alábbi vázlat azt a hat érdekes pontot tartalmazza, melyekkel érdemes jobban is foglalkozni. A számok jelentése a következő: 1 - városközpont, 2 - az ötszögletű piramis központja, 3 - a kis arc középpontja, 4 - a jobb oldali sarka a háromszögnek, 5 - a nagy arc középpontja, 6 - a szikla középpontja. Ha a térkép helyes, a pontok között a mérték a következő, Kubitokban megadva, Chatelain szerint:

1-2    45600    1-4    93600

1-5  132000    2-3    60000

2-4    79200    2-6  102000

3-4    43200    3-6    68400

4-5    49200    5-6    36000

Az 1-3-5-ös és az 1-4-6-os irányok valószínűleg napfordulók irányát jelenthetik, legalábbis így látszik.

A forgástengely elferdülése következtében, a jelenlegi helyzet nyilván nem azonos azzal, amikor ezt a rendszert létre hozták. Ha pontos adatokkal rendelkeznénk a Mars forgástengelyének billegéséről, akkor meg lehetne határozni azokat az időpontokat, amikor az előbb említett két egyenes éppen napkelte, vagy napnyugta pontokra mutatott, a különböző napfordulók idején. Jelenleg jó néhány fokos eltérések vannak, ami persze természetes is.

Ha megnézzük az ötszögletű piramis adatait, akkor is különös hasonlóságokat találhatunk. Az alapéle 4800 kubit, a felfutó éle pedig 3000. A kettő aránya 1,6 ami nagyon hasonló az 1,618-hoz, vagy  másként a 89/55-höz, amit az egyiptomiak alkalmaztak a Nagy Piramisnál. A marsi piramis magassága 1800 kubit, ami hat és félszer több, mint a Kheopsz piramis, ezt szintén nehéz lenne a véletlennek tulajdonítani, kiváltképp, ha hozzávesszük az Olympos Mons-t, mely pontosan 28-szor magasabb a maga 27000 méterével, vagy 50600 kubitjával.

A Mars és a Föld csillagászati adatai között is különös rezonanciák léteznek. 149 marsi nap egyenlő 153 földivel, ezenkívül 193 marsi év egyenlő 363 földi évvel. A Mars és a Föld között a legkisebb távolságok, rendre: 15, 17, 32, 47 és 79 földi évenként állnak fel, marsi években nézve ez: 7, 8, 15, 22 és 37.

 

 

Ha valaha ősi lakosok éltek a Mars felszínén, minden bizonnyal rendelkeztek valamiféle naptárrendszerrel, követték a Nap heliákus keléseit, valamint az évszakok váltásánál bekövetkező napfordulókat. Elképzelhető az is, hogy a marsiak a Mars holdjait használták időszámítási alapul, mint ahogy azt mi is tettük a Holddal. A Phobos keringési ideje 7 óra 39 perc, a Deimosé 30 óra 21 perc. Minden 1670 órában együtt állnak, ami 68 marsi nap.

Régen víz volt a Marson, s ennek nyomait a Viking űrszondák felvételei mutatták  meg a legtisztábban. Hatalmas (például 1 km mély, 200 km széles és 2000 km hosszú) folyóvölgyeket fényképeztek le, de a jelenlegi alacsony hőmérséklet nem teszi  lehetővé, hogy a Mars felszínén folyékony víz lehessen jelen. Azonban a sarki hősapkákban továbbra is nagy mennyiségben jelen van, s az ozonoszféra, mely a Mars körül szintén megtalálható, ha sokszorosan ritkábban is mint a Föld körül, egyértelműen egykori, vagy jelenleg is létező, életre vall.

 

 

A marsi gravitáció 2.63-szor kisebb, a földinél. Ez azt jelentheti, hogy a marsiak 2.63-szor lehettek nehezebbek, mint mi, valamint 1.38-szor magasabbak, ami körülbelül 2.8 m, és 200 kg-t nyomhattak. Ha ők valóban léteztek, ők lehettek a Bibliában említett óriások, másként a "Nephilim" szóval jelzett lények, akikről a sumér táblák is említést tesznek, mint az őseikről.

Nagyon fontos felfedezést tettek az amerikai Viking űrszondák leszállóegységei is, amikor a talajt elemezték Marsot érésük közelében. Az anyagösszetételben jellemző volt a fémek magas aránya, különösen az alumínium, a magnézium és a klór. Ez az összetétel pontosan egyezik azzal, amit a Földön az óceánok mélyén találhatunk, vagy az USA területén Georgia és Carolina államok egyes területein, melyek egykor az óceán aljzatát alkották. Ezek az adatok azt jelzik, hogy  a Viking űrszondák egyike olyan területen szállt le, mely egykor a marsi óceán alját képezte.

A legalaposabb vizsgálatnak a Marson látható emberfejet vetették alá. Az amerikai kormány a saját hatáskörébe vette át azon fotók sorát, melyek ezt az alakzatot ábrázolják. Az első időben még a magyar tv is bemutatta a Delta című műsorban, azonban a másnapi ismétlésből már hiányzott, s a fotó eltűnt a nyilvánosság elől jó 12 évre. De nyilván akkor is voltak már akik a tv-képernyőről (hozzám hasonlóan) csináltak egy fotót, netán videóra vették - bár ez igen régen volt. A képnek nekiláttak a legkülönbözőbb számítógépes elemzésekkel, az azonban továbbra is őrizte titkát, s mindinkább mesterségesnek tűnt rajta az alakzat. Amikor már a fotó létét végképp nem lehetett tovább titkolni, nyilvánosságra hozták azokat az elemzéseket, melyek ugyanolyan módszerekkel készültek, amiket az Öböl-háború idején is használtak. Itt olyan fraktálgeometriai összefüggésekről van szó, melyek segítségével egy fotóval tetszőlegesen lehet "játszani". Elő lehet állítani háromdimenziós változatát, meg lehet forgatni, különböző szögekből láttatni. Minden ilyen trükknek alávetették az emberfejet ábrázoló fotót, az azonban csak nem akart természetes eredetűvé válni. Vajon kik lehetnek az alkotók? Vajon az emberiség Atlantiszon megtelepült része a Marsról érkezett, mert a vörös bolygót valami katasztrófa érte és el kellett onnan menekülniük? Vagy a Mars ökoszféráját csak mesterségesen tudták fenntartani, amikor pedig megismerték az űrutazást, tudtak csak életteret változtatni? Az ősi szövegekből ilyen változatot is kiolvashatunk, ha az istenek fiai óriásait, vagy a napfiakat azonosítjuk a Marsról érkezettek népével. Érdekes, hogy valamennyien különös félelmet érzünk a marslakókkal szemben. Már azelőtt meg volt ez a félelem mielőtt megjelent a Világok harca című könyv. Vajon ennek a félelemnek megvolt az alapja? A Mars miért a hadisten bolygólya?

A képen egy maja arc látható, s tudjuk azt, hogy a maják (is) előszeretettel használtak különböző módszereket arcuk és testük deformálására. Vajon az "istenekhez" akartak hasonlítani?

Vajon lehetséges, hogy az emberi civilizáció egy része a Marson alakult ki? Régebben a Nap intenzívebben sütött, a Mars volt az ideális bolygó az élet hordozására a Naprendszerben. Lehet, hogy amikor a marsutazást fontolgatjuk csak őseink földjére akarunk visszatérni?

Akkor hát irány haza! A Mars Nagy Piramisa is rejteget még számunkra titkot. Az időkapszula ott is lehet...

 

9. Magyar őshaza

 

A legutolsó fejezet elé nem fűznék különösebb kommentárt és magyarázatot sem a végére. Egyfajta gondolatébresztőnek szánom, s az eddig a könyvben szerepeltetett információk alapján az olvasó végkövetkeztetése nem lehet nagyon más, mint az enyém. Legfeljebb csak részletekben térhet el.

Az elkövetkezendő töredékek a magyar őstörténet legendagyűjteményéből valók, s rendkívül érdekes már az a mód is, ahogy eljutottak hozzám. Egyszer talán arra is alkalom nyílik, hogy a teljes gyűjtemény a nagyközönség elé kerülhessen, most azonban csak a témához szorosan kapcsolódó részekből gyűjtöttem.

Az Arvisurák Paál Zoltán ózdi  kohász révén kerültek be az országba. A második világháború alatt munkaszolgálatosként került el ózdi otthonából Szlovákiába, ahol a helyi lakosság irányítása mellett küzdött a német megszállók ellen. Itt került kapcsolatba a partizán mozgalommal, pontosabban egy szovjet felderítő csoporttal.

Hozzájuk csatlakozva, velük maradt a háború végéig. Tőlük kapta a történeteket, hogy honfitársait megismertesse régi regevilágukkal.

A felderítő csoport eszmei vezetője Szalaváré Tura, a rokon manysi nép szülötte volt. Nagyapja - mint a manysik sámánja - őrizte e történetek eredeti írásait, és ezek másolatával indult el Szalaváré Tura a háború forgatagában, hogy hozzánk eljuttassa azokat.

Az eredeti ősi iratokat - más szóval Arvisurákat - a hun népek szellemi vezetői, sámánjai íratták régi rovásírással, s adták nemzedékről-nemzedékre azokat. így jutottak-nagyapja révén - Szalaváré Tura birtokába.Tura ismertette meg a régi írások másolatával Szőnyi Mártont, akivel a szovjet kiképzőtáborban ismerkedett meg.

Szőnyi, aki Tura csoportjának volt a tagja, segített a másolatokat eljuttatni hazánkba, és szerette volna közkinccsé tenni tartalmukat. Hősi halála azonban megakadályozta ebben. Akkor a felderítőcsoport tagjai rábízták Paál Zoltán ózdi kohászra, amit ő híven megőrzött a szintén hősi halált halt Szalaváré Tura örökségeként.

 

 

Arvisurák

 

Előtörténet

 

Sok ezer évvel ezelőtt egy hatalmas sziget létezett valahol a Csendes-óceánban - mesélik az ősi regék. Ataisznak, Ata-Isisnek nevezték boldog lakói. Mediterrán éghajlata alatt bőven termett a föld és az ott élő - magas kultúrájú - népek az írás tudományát is kiművelték. Idővel bejárták hajóikon a tengereket, és a Föld különböző helyein különböző kolóniákat hoztak létre.

A Mezopotámiában megtelepedettek, akik magukat úr népének, a velük rokon népek némelyike szumirnak nevezett, létrehozták Anina istenasszony tiszteletére Anina-óm városát.

Az Egyiptom földjén kolóniát létesítők - Hikszosz-óm nevű központjukkal - tovább fejlesztették az őshaza kultúráját.Isteni származású uralkodóikat kúpalakú hegyek alá temették.

Harmadik telepüket Dél-Ázsiában alapították Párszi-óm fővárossal. Egy kalandozó csoportjuk - Indijó-óm centrummal - Peruban állapodott meg.

Az Agaba-népek a mai Kína partjaira hajóztak Ataiszból és felépítették Agaba-ómot. A széttelepülők Ataisszal és egymással fenntartották kapcsolataikat.

 

 

Történt, hogy a mezopotámiai úr-népe elhatározta, hogy Anina-óm mellett felépíti áldozati templomát. Az őshazából 24 hajón segítségük érkezett, nemes építőanyagot, kézműveseket és hun lovasokat szállítva, akik a fuvarozásban segítettek és a felavatási szertartás lovas-versenyét bonyolították volna le. A hasonló nyelvet beszélő rokon hun törzsek (uzok, kabarok, avarok, széki- és kazahunok,stb.) jó lovasok és egyéb törzseik neves kézművesek voltak.

Ez időben - néhány év híján 7000 évvel ezelőtt -, következett be a nagy kataklizma. Megrendült a Föld, felháborodott a tenger, a vulkánok pirosra festették az esti égboltot. Később érkezett hajósok hozták a hírt úr-népének: elsüllyedt Ataisz legnagyobb része, lakosainak csak elenyésző töredéke tudta puszta életét megmenteni.

Úr-népe - az őshazával elpusztult Uruk városa emlékére - fővárosát Anina-ómot Uruk névre változtatta. Az ott rekedt lovas hunok - mivel hazájukba nem mehettek vissza és élelmük fogytán volt -, a termékeny síkságra húzódtak, majd legelőik fogytával északra indultak.

A széki-hun (később székely) törzsből származó Magya fejedelem fiaival és 576 lovaslegénységével - 60 holdévig (60holdhónap) vándorolt, amíg olyan vidékre érkezett, amelyik az elsüllyedt ataiszi lakóhelyükre emlékeztette őket.

Itt Magya fejedelem egy bőséges legelőn megalapította Paripa és Dabósa városát. A két város között felállították az egyisten-hívő úr-népe kegyhelyét, ahol fejedelmi ifjakkal együtt 480 fiatal kötött házasságot Uruk városának leányaival.

Az időnként fellépő szárazságok és betegségek elől a hunok többsége a legközelebbi hegyeken ( Kaukázus) át - egy termékeny síkságra telepedett. Ott várost alapítottak, és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Másik fia, Kurd, Dabósa és Paripa városában maradt, majd-mivel egy hegyi törzsből nősült - feleségének családjával együtt a hegyek közé költözött.

Magya legnagyobb fia, Hunor és a lovasok többsége kelet felé ment tovább, s egy nagy lovaspusztán felépítették Hunnor városát az Ataisz pusztulását követő 250. holdévben (kb. 19 év múlva). (Hunor város Mongólia déli részén a Hun-nor, Hun-tó mellett feküdt. Később ez a terület sivataggá változott.)

Múlt az idő, évszázadok teltek el. Ezalatt a hunok folytatták vándorlásukat.

A gazdagabbak  letelepedtek Dabosa-Magyarka-Hunnor vonalának térségében, a szegényebbjeik a rokon agaba-népek felé keletre vonultak, ahol jó legelő területek ígérkeztek.

A Hangun (Sárga) folyó mellett élő, őshonos két népcsoport: a jürcsinek és az  ajnók háborús viszonyba kerültek egymással. A hunok a jürcsinek mellé álltak és az őshaza pusztulása után a 12000. holdévben (körülbelül 930 naptári év?) legyőzték az ajnókat. Hálából Jümmön jürcsin vezér a hunok ifjúságának adományozta Ordosz térségét. A hunok emberségesen bántak a fogságba jutott ajnókkal. Nem  vetették béklyós rabságba, hanem 3 hónap múlva - hun nőkkel való házasságkötésük után - felszabadították őket.

Az ajnó törzsek - látva a jóindulatú bánásmódot - szövetségre léptek a hunokkal. Később a jürcsinektől is követelték a béklyós-rabságba hurcoltak szabadon bocsátását. Amikor Jümmön vezér ezt megtagadta, a hunok segítségével elűzték a jürcsineket Hangun térségéből. A szövetségből tartós barátság lett, és 130 holdév (10 esztendő) elteltével 24000 ifjú hun harcos - Hunnor birodalmi központ jóváhagyásával - az ajnókkal összeházasodott.

A hun törzsek egy része a Hanguntól északra telepedett meg. Az uzok a folyó-kanyartól nem messze állították fel székhelyüket, Ordoszt. A tengeröböl síkságán élő, Ataiszból származó rokonokkal felvették a kapcsolatot, s velük cserekereskedelmet folytattak. Az agabák az itt töltött ezer esztendő alatt megsokasodtak. Az észak felé terjeszkedő kinajokkal gyakorivá váltak háborúzásaik, végül a kinajok elfoglalták az agabák által lakott tengerpartot. Az agabák egy része behódolt, többségük a hunokhoz menekült. Vezetőjük Agaba nevű bölcs sámán volt, akinek leányát az összes uz törzs vezére, Uzon vette feleségül.

A többségükben hajón menekülő rokonok magukkal vitték legértékesebb áruikat.

Élelmük hamar elfogyott, és a tél közepére a helyzetük aggasztóvá vált, éhínség fenyegetett. Az egyetlen számbavehető élelmet a medve jelentette, de ennek vadászatát a hunok törvénye tiltotta. Ők mint halász-vadász nép, hittek a medve égi eredetében. A medvék így igen elszaporodtak, az ínységes időkben az emberekre is veszélyessé váltak. Az agabák nem voltak medve-tisztelők és egy alkalommal egy túl harcias mackót leterítettek, megették. A hunok csodálkozva látták, hogy ezért nem sújtotta égi büntetés a medve-fogyasztókat.

Ez az eset új ötletet adott Agabának.

Ordoszba téli vásárra jöttek össze a hun törzsek sámánjai. Agaba felvilágosította őket: istenük azzal büntette meg a kegyetlenkedő medvéket, hogy medvetoron kell befejezni az életüket. Megindult a vadászat, amihez Agaba népe újfajta fegyvereket szolgáltatott. Az első medvetor holdtöltétől-holdtöltéig tartott. Ezen idő alatt - Agaba javaslatára - megalakult az Öregek Tanácsa, a 25. napon pedig létrehozták a hun törzsszövetséget, 24 törzs részvételével.

Egyeztették mitológiájukat és megszervezték a törzsszövetség rendjét. Agaba javaslatára újrakezdték időszámításukat, mivel a holdévek számolása . a gyakori hibák miatt - nehézkes és eltéveszthető volt.

Ekkor már az Ataisz pusztulása utáni 12968. holdévet írták (Kr.e.4040). Az új időszámítás szerint egy esztendő egyik medvetortól a másikig tartott, tehát egyik téltől a másikig. Az első törzs-szövetségi fősámán Agaba lett, aki írásukat is megreformálta és az általa alkotott rovásírást általánosan használttá tette a sámánok körében. Az ő javaslatára kezdték el írni a történelmüket is. A fősámánok mindenkori kötelessége lett, hogy a hun törzsszövetség eseményeit a valódiságnak megfelelően megörökítsék. Ezért  a történetírásunknak az Arvisura - Igazszólás - nevet adták és ezeket aranylemezekbe rótták, hogy az idő foga el ne pusztítsa őket.

Ennyiben foglalható össze röviden az előtörténet és innen szóljanak eredetiben az ősi írások regéi, melyeket az uzok Arvisuráiból lettek összeválogatva. Nyelvük az uz nyelv, mely évezredek alatt alig változott, s amit ma magyar nyelvnek nevezünk.

 

 

 

Batour - Uzapani

 

Batour halotti torán Uzapani elmondotta az előző fősámánnak minden jócselekedetét és a 22 medvetoros év alatt végzett munkáját, amelyet Batour az Úr városában végzett látogatásai alatt megtudott, majd Kanszu kinaj tartományban az Agaba-féle bölcsektől szerzett nagy tudását lerótta a vakulástól-látásig tartandó Arvisura-éj számára.

Ataisznak égi-fejedelme Armogur, felépítette Kosztroma városa feletti hegyen Napistennek, a bölcs Rátennek a kegyhelyét. Ugyanis Ráten, az egyedüli égi istenség nagyon megharagudott, hogy Ataisz mindentudást kereső népe megfeledkezett az égiek tiszteletéről és még a Holdanya kérésére sem szüntette meg gyakori lángolását. Hajós fejedelemnek  jelentették, hogy hatvan telehold után a jégmezők kezdete messze esik eddigi útjaiktól. Jégmezők alól kizöldült szárazföldek tűnnek elő és Kosztroma bölcseinek Föld-Anya golyóján újabb földrészeket varázsolt elő a Vöröshasú Cethal. Ekkor  Armogur elrendelte, hogy tíz fejedelmi fia közül a hét idősebb maradjon vele Kosztromában, Kuszkó és Buda folytassa az Amu földrésznek felfedezése után, a kimelegedési földterületek ismeretét.

Bölcs Rátennek a Bálvány hegyén épített szenthelyének példája nyomán a 30. telehold után Buda fejedelme elérte a jégmezők kezdetén a legtermékenyebb síkságot és megalapította állatjaikkal egy telehold idő alatt az első lakott települést és az elmenekült népeknek szálláshelyén megalapította Úr városát. Hajóikon mindenféle állatból hoztak öthegyről valókat, amelyek a dús legelőkön igen elszaporodtak.

Buda fejedelem ekkor a visszaküldött hajók parancsnokával, Eridóval azt üzente Armogur öreg fejedelemnek, hogy a Kosztroma feletti bálvány-hegyről építő köveket küldjön kifaragva, hogyha Rátennek nem is, de legalább Anahyta istenasszonynak Ráten-köveiből kegyhelyet emelhessen, mert ezen a vidéken csak termékeny termőföldek bújnak ki a jégmezők alól, a bölcs Ráten parancsára. Bálvány hegyének másik oldalán az agabák kőfaragó és állatbőrök készítő törzsei, míg a Tigris folyam másik oldalán Góg hun fejedelem, Kosztromával szemközti síkság dombos oldalán Dorozsma város épült, akik értesülést szereztek Buda értékes felfedezéséről Góg fejedelmi család az Anina istenasszonynak hívói voltak és vállalkozott nővére férjének Armogurnak megsegítésére és  legidősebb fiának Magyának azt a parancsot adta, mesteremberei vezetésével készüljön fel arra, hogy Anahyta-Anina közös istenségi kegyhelyük felavatására Ildu édesanyja tulajdonából hozzák el Magóg hun-törzsbeli lovas-seregét az ünnepség fényének emelésére!

Buda fejedelem 30 holdtöltéig építtette Anahyta istenasszony kegyhelyét,amely az ataiszi Bálványhegy kifaragott köveinek fényével csillogott. Suhan, a felesége, azonban édesapjának, Suténak, névnapi ünnepén meghalt és Eridó hajósvezér leánya, Mari, vállalta két leányának, Arannak és Enéhnek nevelését.

A 208. holdévben érkezett meg Magya ifjúsági fejedelmi személyiség Magóg leányának, Ildunak, 576 lovaslegényével és Góg furmányosaival, hogy két  holdtöltéig Anahyta-Anina istenasszony kegyhelyének építkezésén az utolsó simításokat elvégezzék.

Felavatási ünnepség akkor lett kitűzve, amikor a jéghegyek aljáról megérkeztek a Nagyvizek. Buda hálaadással fordult az égiek felé. Fején egy kosárba vitte a kegyhely-építkezés befejező kövét, Anahyta szobrocskájával, amikor megrendült a föld, felháborodott a tenger, messzi vulkánok tüze pirosra festette az esti égboltot és Ráten Napistenből óriási tűznyelvek csaptak ki és Élám kőfaragói félelmükben elfutottak, sokan közülük nem tudtak megszólalni félelmükben. Közben megeredt az eső és a Nagyvíz elborította a termőföldeket és a szennyes hullámok tajtékozva verték Anahyta-Anina istenasszonyok közös kegyhelyének lépcsőzetét. Buda ekkor fennhangon kérte az égiek segítségét és három napi fohászkodás után fokozatosan elállott az eső. Eridó a visszaérkező hajójával Úr városáig jutott, ahol engedélyezte, hogy az özvegy Buda nagyfejedelem Mari nevű leányát feleségül vegye.

Lassan lehúzódott a Nagyvíz az istenasszonyok kegyhelyétől és a Nagyvízből  Anina-óm kereskedő város nevét, az elsüllyedt Uruk város nevére változtatták, míg az istenasszonyok kegyhelye alatti város felvette Úr városának a nevét. Mivel a családjával Úr városában lakó Magya fejedelem lovai részére nem talált közelben bőséges legelőt, 576 lovaslegényével és három fiával az Ataisz őshaza Tigris folyójához hasonló folyó partján vándorolva, megalapította Dabósa és Paripa városokat. Hatvan holdtölte után találkoztak, a letelepedés ünnepségén az Élám törzsbeli őslakókkal, amikor is Kurd ifjúsági kisfejedelem Aratu hegyi vezér leányát feleségül vette.  Ezen az ünnepen Kurddal és a fejedelemfiakkal együtt 480 huntörzs-béli lovas kötött házasságot Uruk városának leányaival.

Mivel Ráten Napisten lángolásai folyton nőttek, a szárazságok és a betegségek elől a hun lovagok nagy többsége a Nagyhegyen túli síkságra vándorolt. Ott újabb várost alapítottak, és azt Magya fejedelem legkisebb fiáról Magyarkának nevezték el. Hunor kelet felé egy nagy lovas-legelő végén megalapította Hunnor városát, míg Kurd családjával visszaköltözött Dabósa és Paripa városának vidékére. Amennyiben újabb szárazság állott elő, Kurd a népével gyakran a hegyi törzsek szállására költözött.

Hunor lovasainak elvándorlása Ataisz elsüllyedésétől kezdve 250 holdtöltéig tartott, miközben gazdagabb hun lovasok sorban megalapították a hunszövetségi gyarmatokat.

Hunor városába már csak igen kevés lóval érkeztek, s a gyalog hun ifjúság igazi városlakó lett, közben a felnőtt nyugtalan ifjúság kalandozásokra indult déli irányba. A gazdagabb meglovasodott hun törzsek letelepedtek, míg a szegényebb gyalog ifjak a rokoni agabák törzseivel, továbbá a jürcsinekkel és az ajnókkal megismerkedtek.

Az agaba-féle bölcsektől szereztek tudomást róla, hogy Ataisz mellett még Amu gyarmatbirodalmuk is elsüllyedt. Suva ellenben igen gazdag déli szigetvilágban a hajósaival együtt fennmaradt. Parszi-óm, Hikszosz-óm és Kuszkó Indijó-óm gyarmatáról is érkeztek már vissza, de Ataisz minden gazdagságával és műveltségével együtt elpusztult.

Az agabák az őshaza szerinti Hangun folyó torkolatának közelében megalapították  Agaba-óm városát, ahol hasonló beszéddel rendelkező hun ifjúsággal megértették egymást és kereskedelmi kapcsolatokba léptek.

Bátrabb Agaba-féle hajósok már egy alkalommal a befagyott észak Nagyvizén keresztül ellátogattak a kutyás-szánok segítségével az Indijó-óm gyarmataikra, de a hajós és kutyaszános kalandozásban igen sokan elpusztultak. Ezen a minden irányból való Ataisz keresésében Agaba-óm fejedelmei az ősi tudományok birtokában a Napisten templomában kőfalra faragták Ataisz körvonalainak a létezését és Amu gyarmatbirodalom egykorú elsüllyedését.

Igen érdekesek voltak, már megelőzőleg, a Földanya kimelegedése miatti ataiszi belső vándorlások. Dorozsma és a Tigris folyó kimelegedett lovasmező síkságáról a hun törzsek felkapaszkodtak a soha nem használt jégmezők fennsíkjára, ahova csak a fénylő Gara-zúgókon át lehetett a szűk völgyeken keresztül eljutni. Kékleny sziklái 500 öl magasak voltak és soha nem ette őket a fene. Ezen a fennsíkon legelésző lovakból hozta el Magya, székihun  származási fejedelmi személy a Góg és Magóg fejedelmektől kapott lovakat és azok ifjú lovasait. Tehát a fennsíkon, és az 500 ölnyi szintkülönbséggel edzett lovakkal meghódították Hunnor városáig lévő füves pusztaságok vidékét.

Magóg furmányosai Élámból hordták a Nagyvíz miatt megrongálódott Uruk-óm és Úr város építéséhez szükséges köveket. A földrengések alatt fele-fele arányban Élámban és Úr városában tartózkodtak. A hatvanadik holdév kezdetén azonban befejeződött Magya fejedelmi személy Suté részére való küldetése, ezért Magya az 58. holdévtől létszám megállapítást tartott, amelyből fokozatosan kiderült, hogy Saban ünnep alkalmával, Suhan, Góg származású fejedelemasszony temetésén, Góg furmányosaiból is végeztek ki Anahyta szertartásként három díszkocsi,- azaz akkori nevén Szék-hordót. Mivel ezekre nem lehetett ráfogni, hogy elsodorta őket a Tigris hulláma, mivel portabeli testőrök voltak, Magya furmányosai Úr városát elhagyták.

Ekkor Magya fejedelem parancsára lassú vándorlással a 240 fős furmányos lovas közül 237-en a Nagyhegyen túli Magyarkára vándoroltak és Szavárd lovasparancsnok vezetése mellett kőből várost építettek Magya fejedelemnek, amelyben a legkisebb fejedelmi ifjú, Góg és Magóg tanítása alapján, a sámánképzést beindították.

Ezen a sámánképzésen mélyen elítélték az armogur-féle temetési véres áldozatot, amelynek alapján 3 Magóg székhordó szolgalegényt is kivégeztek a Suhan fejedelmi-asszony temetésén, s csupán sirató-ének szokásával emlékeztek meg róluk.

Megszüntették az Armogur képjeleket és csupán 24 hun törzs képjeleit alkalmazták egyszerűsített formában. Sámánképzéskor azonban az elsüllyedt ataiszi őshazát ismertették:

Ataisz a boldogság földje volt, ahol soha nem volt tél. A Nagyvíz partján a Hangun folyó jobbpartján élt Úr népe és az agabák kézműves törzse, míg a folyó balpartján, a Hun-síkságon élt Góg és Magóg népe. Amikor a Ráten kimelegedése kezdődött, a nagy meleg elől a Gara-zúgó fennsíkjaira terelték jószágállományukat és csak a szükséges állatállományt hozták vissza a Hun-síkságra és Dorozsmába, felhasználás végett. Úr népének Uruk nevű fővárosából széles lépcsősor vezetett fel a 800 öles Ráten-hegyén épült Napisten kegyhelyére. A hegy és a  Hangun folyó között épült Kosztroma, Úr-népe és az Agabák kikötő-városa. Vele szemben a fehér és fekete, azaz Góg és Magóg hun törzsek közös fővárosa Dorozsma. A Góg és Magóg két részre osztotta a termékeny Hun-síkságot Anina istenasszony 200 öl magas kegyhelyével, addig az enyhébb éghajlatú Hun-fennsíkot 12-12, azaz összesen 24 részre osztották föl, és minden rész között még gyepüket is hagytak, nehogy az állatállomány gondozói összeverekedjenek.

Amíg Kosztroma minden szükségletét a Hangun jobboldalán lévő Öthegy vidékéről szerezték, addig Dorozsma a kikötőt, valamint a Hun-székvárost, a hun-síkság termékei és a Hun-fennsík, vagyis a Felvidék állatállománya látta el. Az ötévenként megrendezett ifjúsági vetélkedőket, minden alkalommal az Il-du városrészben tartották, ahol az ifjú hős, akár legény, akár leány, megválasztotta élettársát és ifjúsági-fejedelem címén a korabeli ifjúság vezére lett.

Amikor Góg nyerte az ifjúsági-fejedelem rangot, Magóg leányát vette el feleségül, és a házasságukból született Magya vitéz 260 holdév után nyerte el az  ifjúsági-fejedelmi rangot,és Kosztoma új fejedelmének, Budának a kérésére 576 lovassal és 240 igáslovat is gondozó kézművessel indultak Buda fejedelem város-kegyhelyének méltó felavató ünnepére.Azonban az egyezer körüli lóállomány részére legelőterület kellett, és a három,fejedelmi udvarban élő kézműves ifjúnak eltűnése legjobb alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mindig erősbödő ellentéteket elvándorlással rendezzék. Úr népének, és az Agabáknak az Ataiszban való létszáma azért is volt mindig kisebb, mert a fejedelmi személyek temetésén azoknak a szolgahadát minden esetben lemészárolták, hogy a fejedelmi személyt az Égi-Birodalomban is szolgálni tudják. Ez szöges ellentétben állott Góg és Magóg törzsének vallási szertartásaival, akik csak állatáldozat  címén mutattak be véráldozatot, de onnan a gyászolók nem mehettek el, amíg a feláldozott  állatokat meg nem ették és maradványaikat el nem égették. Ezért a hun törzsek állománya folyton nőtt, és a már 600 öl magasságban kezdődő Hun-felvidéket is benépesítették. A Gara-zúgó leömlő vizén át épületfát szállítottak a Hun-síkságra, amelyet a Hun-tó partjaira irányítottak, ahol azokat feldolgozták.

Itt készültek előbb a 12 lapátos 1 vitorlás, majd később a 24 lapátos 2 vitorlás hajók, melyekkel az akkor ismert Nagyvizet bejárták. A jégkéreg alól előbukkant Amu-óm, Indijó-óm, Parszi-óm, Hikszosz-óm, Suma-óm és Uruk-óm.Igaz, hogy Amu-óm eltűnt, de a többiek megmaradtak, s Buda fejedelem saját maga is nekilátott példamutatóan Uruk városának régi fényében és műveltségében való felépítéséhez.

Így született meg Uruk városának a tündöklése, amelyet azonban a 24 hun törzs a kegyetlen véráldozat miatt elhagyott, de Buda fejedelemmel vérszerződést kötöttek, hogy egymást megsegítik.

Buda fejedelem, ugyanúgy mint Ataiszban, az Öthegyen kegyhelyeket akart építeni, amelyből az Anahyta kegyhelyet a nagy katasztrófa idején készítették el. Mivel Magya a lovasokkal észak felé, Dabósa és Paripa nevű városuk felé vonult, vérszerződésük értelmében, 60 holdév után, az igaállatok szaporodásával, a megmaradt 237 kézműves hunt is köteles volt Dabósába indítani.

Mire eljött a 120. holdév, a főként mordvinokból, csuvaszokból, lettekből, uzokból és kabarokból álló kézműves csoport már megcsaládosodott, és lélekszámban 620-an vonultak be Dabósa városába, akik közül, főként a gazdagabbak, Dabósában maradtak, míg a többségben szegények, Magyarka felépítése végett, átgyalogoltak a Nagyhegyen állataikkal és nyájőrző, házőrző, gyermekőrző kutyáikkal együtt. Lovaikért cserébe főként bárányokat kaptak, melyeket a hegyi utakon könnyen áthajtották nyájőrzőik kíséretében. Ekkor még csak háromféle kutyát ismertek: a komondor, a kuvasz és a puli fajtákat, amelyekhez a gyerekek nagyon ragaszkodtak.

Házastársi kapcsolataik révén ezen kézműves csoporttal: muromák, esklők és  maramik érkeztek, akik elbátorkodtak a jéghegyekig, hogy aztán a hóesés elől nyájaikkal Magyarka környékére visszatérjenek.

Magyarkán a 130. holdévben megbeszélés történt, hogy Uruk város és Paripa között Kurd utódai és vitézei tartják kezükben a legelőket, míg Hunor igen népes tábora Magyarka és Hunor városa között, majd Magyarka és Magya fejedelem visszamaradó lovasai és kézművesei egészen a jéghegyekig keresik az új legelő területeket, figyelve az állandóan változékony időjárás szerinti terjeszkedési lehetőségeket.

Minden településnek Ataiszból hozott neveket adtak, mivel Magya fejedelem magával hozott minden feljegyzést ékes rovásukkal, mert tanításuk szerint: 'Az élet harcaihoz nemcsak a testet kell táplálni, hanem a lelket is folyton erősíteni kell!' Amíg Úr népe kézügyességben, rovások megörökítésében, zenélésben és isteni dicsőítésekben fejlődött, addig a velük rokon hunok, a gyermekek és lovaik nevelését tartották az istenek előtt a legkedvesebb cselekedetnek. Ezért a fekete és fehér Hun-síkság már kicsinek bizonyult, és az időjárás erős kimelegedésével már elfoglalta az ataiszi Felvidéket, melyet 24 részre osztottak,10-10 napi lovaglási területtel, míg közöttük 10 tyumen lóhosszal szabad területet kihagytak a veszekedések elkerülése  végett. Mielőtt elindultak Ataiszból, már 2 tyumen szálláshelyet tartottak nyilván a sámánok a rovásaikban, és azokat most három irányba, a szálláshely névadásoknál, az Égiek kívánságára örömmel felhasználták.

Amíg a Tigris folyó jobboldalán épült Kosztromában Úr népe és az agabák kereskedői és iparosai éltek, addig a Tigris folyó másik oldalán Dorozsmában, Góg és Magóg kézművesei és kereskedői építették ki székvárosukat, míg az  ifjúsági versenyeik a Hun-tó partján és a hun-síksági Pusztaszeren zajlottak le. Az Il-du városrészben minden törzsnek szálláshelyei voltak. 

A 700 öl magasságú Kékleny hegygerinc a Gara-zúgóval ketté osztotta a Hun birodalmat, a nagy Hun-síkságra és a Hun-felvidékre. Itt kiváló legelőterületek voltak, amelyek csak kis mértékben emelkedtek a jéghegyekig, ahol a kimelegedés mértékével az erdők folyton nőttek és mind nagyobbak lettek. A kivágott farönköket mind a Hangony folyóban úsztatták lefelé, majd a Gara-zúgó alján, a Hun-csatornán keresztül juttatták el a Hun-tóba, ahol a kézművesek szükség szerint felhasználták. Az elkészült 12 és 24 lapátos hajó-egységeket csúsztatón engedték a Hangun, illetve a Tigris folyóba.

A legfontosabb mozzanatok azonban a Hun-felvidéken zajlottak le, mert amíg Góg 12 törzse a Hangony jobboldalán 120 napi lovaglással és köztük tíz tyumen lóhosszal, a fokozatos emelkedő mellett sokszor hűvösebb éghajlattal, lóedző területnek számított, addig Magóg közel ugyanakkora területű mezősége állandó éghajlatú volt, és már köles termelésével is foglalkoztak. Erdőirtások megnagyobbodásával Góg fehérhun törzsei nagyobb  területeket nyertek, amelyeken a birkanyájak nagyon megszaporodtak, melyeket aztán úsztatás után Dorozsmába vittek, ahol a kézművesek megcsinálták ruházatnak.

Mindezek eredményeként történt meg az, hogy Buda fejedelem 237 hun kézművesnek engedélyezte, hogy fölösleges lovaik helyett, nősülésük és családosulásuk folytán, 620 lélekszámra emelve, juhnyáj-ajándékban részesüljenek. Szavárd, kézműves fejedelmi ifjú, lassan menetben, a Magyarka fölötti hegységben és alja síkságon, ezen nyájak váltó legeltetésével a juhállományukat igen megemelte.

Amíg az ataiszi Bálványhegyen holdévekben számolták az időt Ilgara aranyasszony Örök-tűz szentéjében, addig a Hun-felvidék kubar nyílhegykészítői a tűz megszerzésének időpontjától, a diadalmas aranyasszony ünnepétől számolták az időt, de ezt még Armogur felesége, Ilgara asszony sem fogadta el, pedig ez megkönnyítette volna a tyumen-számokban lévő holdévek számolását.

Szavárd törzsének fejedelme a Magyarkára érkező Batour fősámánnak a kézművesek időszámítását, tilalom ellenére, ekként mesélte:

'A Gara-zúgón túli Kuszkó Birodalmában Artupi asszonynak Kecsó Kabar nyílkovácstól négy fia származott: Ragyolc, Miskolc, Rohonc, s Tiszolc. Okossága miatt a Kabar törzs Rohoncot elküldte a Bálványhegyre sámánságot tanulni. Köles-sarlózásra azonban mindenkit hazaküldtek.

Ragyolc, Miskolc és Tiszolc a Hangony forrás-tavában fürdött, amikor egy játékos kis mackó, a folyóra hajló fáról, a sebes-folyású vízbe esett. Nyomban a fuldokló medvebocs után úsztak, s a didergő mackót a habokból kimentették. Ekkor Kemi asszony, a medvék anyja, az erdőt villámmal sújtotta, és rögtön utána bundaszárító hőség keletkezett. Ragyolc és Tiszolc elszaladtak, de Miskolc, a kis bocsával, a tűz mellé ment. Mindketten azonnal megszáradtak, majd amikor látták Miskolc testvérei öccsük sértetlenségét, maguk is odamerészkedtek. Egy lángoló tuskóra száraz gallyakat raktak, s annak tüzénél tovább melegedtek. Megszáradásuk után Kemi asszony az erdők tüzét felszippantotta, és záporral verte.

Akkor a három testvér a bocsot pásztorkunyhóba rejtette, ahol hajnalban Kemi asszony a szájából tüzet vett elő, és a bocsnak ételt melegített. Ezt öt napon át megismételte. Azonban az ötödik napon a kunyhóban elaludt, s a pajkos Miskolc tüzet lopott a medvék anyjának nyitvahagyott szájából, és azt egy tejescsuporba rejtette. Ekkor ért haza Rohonc, aki az ellopott tüzet Ruda-Tóremnek, a kabarok égiektől megbízott ajándékának tekintette. Amikor Kemi asszony a kunyhóból kisurrant, a nyílkovácsok éjjelig tanakodtak, majd Kecsó azt javasolta, hogy az égiek ajándékával mindhárom tűzszerző ifjúnak a Bálványhegyre kell futnia, hogy a csillagokat és az időket rovó sámánok ezen nevezetes eseményt megörökítsék. Napokig a tüzet száraz fával szaporították, és az öt csuporba szétosztották.

Három csuporral Ragyolc, Miskolc és Tiszolc futásban elindultak a Bálvány-hegy szentélye felé, míg a negyedik csupor tüzet Rohonc egy ladikon a Hangony folyón evezve vitte. Az ötödik csupor tüzet Artupi asszony a leányaival éjjel-nappal gondoztatta.

Rohonc hatalmas evezőcsapásokkal siklott a Hangony vizén, de még a Gara-zúgó előtti kiszálláskor a folyóba zuhant, és a tüzes csupor elveszett. Ragyolc a tizedik, Tiszolc a huszadik napon, a csuprot vízbe ejtette, de a huszonnegyedik napon Miskolcnak sikerült a Gara-zúgó alatti Hun-síkságra érkeznie. Ekkor Artupi öccse, Garauz hegyivadász, a vállaira ültette a holtfáradt kisöccsét, és diadallal vitte fel az Isisek lépcsőin, a 800 öles hegy tetején épült szentélybe.

Ekkor Garauz, a tüzes csuprot tartó Miskolc ifjút óvatosan az Ataisz nagygömbje elé tette. Ezen a gömbön jelölték a bölcsek, hogy a Sis-Torem által felhők közé gurított Föld-golyón hol vannak Ataisz lakosainak telepei. Ata-Isis lányai örömmel jelöltek meg minden helyet, ahol szárazföld bukkant ki a jéghegyek alól.

Amikor Garauz (grúz) az 5600 lépcső aljára ért, az ifjúság felhőtrázó éljenzésben tört ki. Az Isisek lányai a legszebb ruháikat vették magukra, és ujjongva fogadták a boldog hírt: Miskolc vitéz Tűz-ajándékot hozott az Égiek haragos villámaiból! Tüzet, amelyik melegít! Tüzet, amely gyakran megolvasztja még a Kékleny-hegy szikláit is!

Araba, a bölcsek legvénebbje állt a szentély legmagasabb fokán, és a két legszebb csillagrovó leány aranytálcát eléje tette Miskolc élet-tüzét tartalmazó pásztorlegény-csuporját. Ekkor Araba olajüstbe öntötte a csupor tüzét, amelynek égigérő lángjai meleget adott. Elrendelte, hogy a csillagrovó lányoknak a legfontosabb az legyen, hogy az Égiek tüze soha ki ne aludjon. Meghagyta: minden aranyasszony ünnep után az Égiek tüzet adó jóságát megünnepeljék!

Kecsó és Artupi gyermekei abban a kegyben részesültek, hogy Garauz vezetésével megtekinthették az idő múlásának rovásait.

Már 11 tyumen (110000) és 110 alkalommal telt meg a Holdanya egészen kerekre, midőn tengernyi idő után Magya ifjúsági hun fejedelem is elindult, hogy a Bálványhegy Ataisz-rovásai szerint, Buda fejedelem, város- és kegyhely alapító ünnepélyét lovasversenyekkel megünnepeljék. Szavárd viszont akkor szállt hajóra, amikor közel 8470 alkalommal ünnepelték kézműves Kabar és Uz nyílkovácsai a Tűz megszerzésének ünnepét. Ekkor következett be Ataisz elsüllyedése. Azóta 12968 alkalommal lett teleholdja a Holdanyának és 998 esetben tartották meg a kézművesek Tűz-ünnepét, amikor megalakult a 24 törzs szövetsége Ordoszban.Igen sok vita folyt arról, hogy melyik csoport tévedett, és melyik az igaz, majd a legbölcsebb Agaba meggyőzte a sámánokat, hogy az első medvetor emlékére, a tévedések elkerülése végett, újból kezdjék az időszámítást, mivel minden törzs ellenőrizni tudja a medvetorok vagy makkolási utáni disznótorok számát. Ezt a Magyarka fölötti Szavárd-törzs helyeselte.

A szavárd kézműves törzs ekkor ünnepelte, Batour látogatásakor, az Ataisz pusztulása utáni 1018. disznótoros evések kezdetét. Tehát az égiek tüzét a kézművesek már a 9488. disznótor évben ünnepelték, a tűznek a használata óta, az Agaba-féle 20. medve-évben. (Kézműves rovás szerint ma a 15500. éve használjuk a tüzet.)

Az időszámítás valóban megbízhatóbbá vált, hiszen a téli medvetorokhoz már lehetett igazodni. Viszont az aranyasszony ünnepe után minden negyedik évben, a kézművesek viaskodásán, mindig nevezetes események születtek, úgy lovaglásban, nyilazásban és szőrlabdával való játékokban. Azonban a minden évben megrendezett tűz-futás jelentette az ifjúság kézműveseinek is a legnagyobb viaskodást. Minden ötödik évben a sámánok viaskodtak, és húszévenként rendezték meg együttesen az ügyességi viaskodásokat és ennek győztese lett az ifjúsági fejedelem.

Az ataiszi versengés a tűzfutás emlékére történt. Ekkor minden győztes a Bálványhegy lépcsőinek alján illatos bogyók nedvével lett bekenve, mert a kegyhelyre másként senki sem léphetett be. Ilyen különös illatosságú bogyók csak a Bálványhegyen teremtek, azok a tűző Napisten mérges tekintetére nem hólyagosodtak fel, mert bőrén nem lehetett fájdalmat érezni. Amikor a díszes kegyhelyre valaki belépett, akkor Araba az illatos üstjébe mártotta az ujjait, s bekente Táten-Tórem tiszteletére érkezett vendégének a homl

okát, és saruját levéve a kegyhelyre beléphetett. Ezen edényt jósüstnek használták.

Ezen ősi Bálványhegyet a mindenkori Nagyfejedelem testőrsége őrizte, és éberen vigyáztak, hogy a különleges cserjéből senki se vehessen, mert az Isis-lakók azt az Égiek javaslatára megtiltották. Amikor Armogur fia feleségül vette Suhan kegyhelyőrző leányt, akkor Suhan édesapja, Suté volt a bölcsek legvénebbje, és apjától azt kérte, hogy nászajándékul kapott üstjében szent bogyót termelő cserjéket helyezhessen el, és azt az új telephelyükön fákká neveljék. Suté 25 cserjét helyezett nyalábba kötve a nedves földdel bélelt üst aljába, s leányára bízta azok titkos gondozását. Buda csak akkor értesült a szent bogyót termő fák elhozataláról, amikor az új telephelyen azokat Suhan elültette.

Ahogyan a Kosztroma feletti Bálványhegyen minden győztes egy díszcserje ágat kapott, ugyanúgy Uruk városában meghonosodott cserjékből emlék-gallyakat adtak a lovasversenyek győzteseinek. Suhan nagyobbik leánya még Ataiszban Magya ifjúsági győztes fejedelem felesége lett, míg Aran a Hikszosz telephelyi Ten vitéznek a neje lett. Mivel babonaságból azt gondoltok, hogy azért süllyedt el Ataisz, mert Suhan kilopta az Atais Bálványhegyi illatos cserjéket, Hunor és Magyor nem fogadták el azt ajándéknak, de Kurd ifjú felesége, Enéh, Aratu leánya, azt továbbra is termesztette.

Aran utódai már nem voltak olyan babonásak, és Ten birodalmában ezen különleges nedvet adó bogyós gyümölcsöt nagy területen szaporítva termesztették. Hunor és Magyor azonban irtózott még ezen fék  látásától is, és a lovasversenyek vagy verseny-győztes vitézeknek díszes kovácsolású kardot ajándékoztak.

Szavárd kézműves népe, akik Kurd földje és Magyarka között telepedtek le, meleg nyáridőben az üstökben főtt ételek kozmásodásának megakadályozására használták ezen bogyós gyümölcsöket. Mivel annakidején ezen szokást még az Ataisz Bálvány-hegyén Szavárd, Suhan asszonytól elleste az ételek készítésénél. Ellenben nagyon aggasztotta Szavárdot, hogy Suté-bölcs nemcsak Suhannak, hanem a másik két leányának is adott útravalót ezen cserjékből, akik Kuszkónak és Suvának lettek a feleségei.

Amikor megalakult a 24 törzs szövetsége, Agaba fősámán minden összejövetelen hangoztatta ezen ataiszi bűnbeesést és az ifjúsági versenyek győzteseinek azért javasolta a díszes kardok adását, mert ez sokkal férfiasabb volt, és célratörőbben szolgálta a 24 törzs szövetségének érdekeit. Ugyanis amikor Kuszkó elindult kelet felé, Buda nyugat felé, míg Suva dél felé, megesküdtek, hogy egymás útjait minden esetben keresni fogják. Legelőször Suva indult s egy holdtöltére Amur, a déliek kézműves hajó-láncolata. Utána Buda, és több hajó látóvonala értelmében Szavárd, a kézműveseivel, amit hajóláncolatnak neveztek. Végül nádcsónak kíséretében Kuszkó indult el napkeltének, de mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, megtörtént a minden idők legnagyobb földrengése, tűzokádata és mennyek szakadása, amelyben a kísérő Kuszkó-féle nádhajók mind eltűntek, és Agaba kézműves két vitorlás hajója is csak nehezen tudott megmenekülni az Özönvízből. Ekkor Agaba népe megesküdött, hogy örökké keresni fogja Buda, Suva és Kuszkó népének maradványait.

Ez a tudat minden utódban tovább élt, és a legifjabb bölcs Agaba öröme határtalan volt, amikor az Ordosz melletti bálványhegyi vásáron felismerte az elpusztult hun törzsekből megmenekült ataiszi népek maradványait. Főként arra törekedett, hogy az emberáldozatot még az emlékéből is kitörölje a szövetségbe tömörült új népnek! Viszont azt törvénybe iktatta, hogy minden emberöltőben legalább egy alkalommal kalandozni menjenek békés, avagy háborús céllal, mert csak az újonnan látottak és tapasztaltak alapján lehet továbbfejlődni. Hisz Miskolc kíváncsisága révén jutottak a tűz birtokába, és azt sok ezer év alatt a bölcsek az emberek fejlődésére hasznosították!

Amíg a tűz megjelenéséig egy ember a nyershús táplálkozás miatt csak négyszáz alkalommal pillanthatta meg a teleholdat, addig Buda-Tórem üstjeiben minden rosszat kifőzve a húsokból, ötszáz-hatszáz hold-évig is gyönyörködhetett a telehold szépségeiben. Sőt, az ataiszi Öthegyen szedett bogyók és gyógyító füvek felforralása után mindenki ihatott az Élet-vizéből, és az Égiektől kapott életét meghosszabbíthatta. Az öreg bölcsek rájöttek, hogy az állatok zsírja  helyett ha a Bálványhegy bogyóiból kisajtolt folyadékkal készítik ételeiket, nem esnek olyan könnyen betegség áldozataivá. Ezért nem engedték ezen cserjéknek a más helyen való szaporítását. Élám népe ezért azzal vádolta Ataisz bölcseit, hogy ezen önző cselekedetei miatt kellett Ataisznak elpusztulnia. Mivel az Agabák elődei úgy látták, hogy az égi hatalmasságok a Kékleny-hegységet a Gara-zúgóval együtt az Égbe repítették, úgy vélték, az igazakat nem engedték az Égiek elveszni.

Batour ezért Szavárd törzsének azt mondta a huszadik medvetoros évben, hogy az általa most vezetett, és az utána következő kalandozási hullámok egyik célja az Ataiszból megmaradt igazaknak a keresése! Kézműves tárkányok szerint az Égiek a rosszakat büntetik negyedíziglen, míg a jókat megjutalmazzák ezeríziglen. Az igazak agya kitisztul és az Égiek gondolkodását elterjesztik az egész földön.

Úgy az ataiszi Öthegyen, mint az onnan elhozott gyógyfüveken, rajta van az Égiek tekintete. Tűz segítségével kiölik a rosszat mind az állatok húsából, mind a növényekből. Ezért kalandozásaik alatt a magukkal vitt gyógyfüvek vizét ihatják, és a Tűz segítségével elporlasztott húsok erejét vehetik magukhoz táplálékul, vagy pedig annak porával és ízesítőivel megáldva étkezhetnek. Szavard törzse is felállította az Öthegyet, hogy az égbe röpített Garauz törzse népét, vagy annak megmaradt kézműveseit, örökké éltessék az Égiek. Az Ataiszból elhozott gyógynövények magvai nagyon elterjedtek, ezért hosszú életű lett Szavard törzsének kézműves leszármazottja. Addig, amíg az ataiszi Bálványhegyen termett szőlőt csak bogyó alakban fogyasztották, egészségére vált mindenkinek, de amikor bozasörként, mézzel édesített részegítő italként kezdték a szőlő levét fogyasztani, megrövidült még a bölcsek élete is. Ezen szőlővesszőt a megtévedt bölcsek ellopták a Bálványról, és sokan kezdték szaporítani, és a bozasör után ezzel is lerészegültek a bűnösök, ezért az Égiek elpusztították Ataiszt. Egy bölcs rájött az ataiszi bornak a sűrítésére, amiért az Égiek a tiltott tűzhasználatért halállal sújtották.

Batour innen Szavárd törzsének lovasaival, akik állandó  kapcsolatot tartottak fenn Gandi patiszukkal, Sirgula városába lovagoltak.

Gandi patiszuk örömmel fogadta Batourt, és az Úr szentélyében Ataisz bölcsességeiben elmélyedtek. Közös véleménnyel voltak az ataiszi  holdszámítások helytelenségéről, és Batour, vendéglátója iránti figyelemből, elfogadta az Ataiszban forradalmat előidéző Agaba-féle Samasna törzse ifjúsági forradalmának gyümölcsét, amely szerint áttértek e sok zavart okozó hold-évek számításától a Kabarok tűzszerzési jellegű időszámítására.

Emiatt a bálványhegyi sámán fejedelmek a Samasna törzset Égi áldozattal ki akarták végezni, de azok a kivégzés előtt éjjel az épülő legnagyobb bárkába menekültek, és kieveztek a Nagyvízre. Ezen Kos jegyében született ifjak, a bátrak ifjúsága, hosszas evezés után egy ingovánnyal határolt domb alján kötöttek ki, és Káldi vitéz kilépett a szárazföldre, és ezen dombocskát elnevezték Káldi-földnek.

A mocsarakat megcsapolva a szárazföldön megalapították Uruk városát, hogy az ataiszi gondolkodást meghonosítsák. Ez pedig történt a tűz megszerzésének 7758. évének 11. holdtöltéjén. Ehhez azonban az is hozzásegítette, hogy a Szélasszony mozgató erejét kihasználva Úrnapi lepeljüket összevarrogatva az Égfájára kifeszítették.

Véráldozattól való megmenekülésüket az új időszámításuk kezdetének vették és

Batour látogatásakor Uruk-óm  népének patiszukjai már az 1730-ik tömegszerzésre emlékeztető ünnepi evést számolták.Közös akarattal megállapították, hogy a mindent elpusztító ataiszi Nagyvíz a 732. évben következett be. Magya ifjúsági fejedelem elvonulása után a 10. évben, vagyis 742-ben érkezett meg Indijó-ómból a városalapító Samasna törzs Pistije és feleségül vette Buda özveggyé vált leányát Arant, aki férjének feketék által való megölése után otthagyta a Hikszosz-ómot és boldogan ment feleségül a sokat szenvedett Samasna-Pistihez,  és Hikszosz-óm szokása szerint királlyá választották.

Samasna-Pisti sírva menekült meg Ataiszból egy félig kész bárkán, és Samasna törzs  ifjú sámánjai közül sokan elpusztultak, mire az új Indus folyó torkolatában, Indijó-ómban kikötötték bárkájukat.

Az Agaba, Indijó és Hunan törzsbéli hunok magára hagyták Samasna-Pistit és a Hikszosz tutajosokkal, Indijó lovasokkal a Pamír szállás-felé vették útjukat, hogy újabb farönk-tutajt szállítsanak.

Ezen tutajosok aztán hírül hozták, hogy az Indijó törzsbéli ifjú sámánok az új Indus forrásvidékén telepedtek meg, míg a Hunan törzsbéli hunok kimentek a kellemesebb éghajlatú Pamír aljáig, és valamennyien indijó leányokat vettek feleségül.

Az agaba törzsbéli ifjú sámánok azonban megérkeztek tutajos rakományukkal Indijó-ómba. Ekkor futott be Buda fejedelem egyik hajója, és örömmel üdvözölték a városukat megalapító Samasna törzs Pistijét, aki a valóságnak megfelelően mesélte el Ataisz pusztulását, s a csodálatosnak mondható megmenekülésüket.

Larsa hajósvezér felszólította Samasna-Pistit, hogy tartson velük, mert Buda fejedelem élőszóban szeretne tudni újabbat Ataisz végnapjairól. Ekkor a megmaradt Agaba ifjakkal bárkájukon Uruk-óm városába hajóztak. Mivel Larsa hajója 24 lapátos gyorsjáratú hajó volt, hamarabb érkezett meg Uruk-ómba, és Buda fejedelmi személy Samanta-Pisti bárkáját a kikötőben örömmel várta.

Többé el sem engedte a sírva-nevető ifjút, és hogy Uruk-óm szellemi feszültségét feloldja, leányát, az özvegy Arant, örömmel adta feleségül Samasna-Pistihez, akit halála után az összes samasna patiszuk jelenlétében az Ataiszból hozott olajfák illatos levelével királlyá kentek.

így lett Samansa-Pisti Uruk-óm városának első királya. Ekkor állapították meg, hogy a 24 hun törzs szövetsége sámánjainak elnevezése ebből a korból származik, hiszen az agabák patiszukjait hívták már Ataiszban is sámánoknak.

Gandit gondolkodóba ejtette, hogy a hunok ölnyi mértékegysége talán jobb, mint az ő mértékük, a rőf, hiszen három rőf adott ki egy ölt, amely megfelelt egy átdobott ruha anyagának. Az ujjnyi mértéknél szintén jobb volt a hunoknál használt arasz, mivel három arasz megfelelt hatvan ujjnyi mértéknek és egy rőfnek. Viszont kilenc arasz adott egy ölt, és 10 arasznyi vászonból akármilyen nagy embernek lehetett  átdobott ruhát készíteni. Gyors terület-hossznak is jobban megfelelt a hunok lépésszámítása, mint rőfben mérni az út hosszát.

Batour mindent lerótt aranylemezeiről - amelyek igen felkeltették Gandi érdeklődését, mert a hun rovásokkal jobban ki lehetett a gondolatokat fejezni. A hunok egy aranya megfelel súlyban az 1 ezüst talantumnak, az 1 ár folyadék mennyiség pedig a köblábnak.

Gandi patiszuk 1 holdtöltéig látta vendégül  Batourt, majd a megbeszélésük értelmében 25 főnyi kisérettel útbaindította Indijó-ómba, hogy közösen tudomást szerezzenek Samasna-Pistihez hűtlenné lett sámánifjakról.

Idijó-ómban örömmel fogadták Batourt, és a legközelebbi tutaj-karavánnal útba indították  a hunok alapította Léh városába. Hosszú idő alatt a hunok leszármazottjai összeütközésbe kerültek az indijó sámánok utódaival, ezért Léh városától az Indus forrás-vidékéig való szállásaikat átengedték az indijóknak, míg ők a parszi-szkítákkal keveredve a Tárem-tó mellé vándoroltak. Ez napkelet felé volt, a Pamír hegyének a pamír és a parszi szkíták által lakott területtől.

Batour feljegyzései szerint, szigorú törvények szerint éltek. Beszédjüket egy kissé megértette, és három holdtöltényi idő alatt azt tökéletesen elsajátította. Elmondták, hogy Léhtől kezdve titkos útjaik vannak, és itt a Tárem-tó partján jól érzik magukat, de a tó vize mindig csökken, és megművelt területeiket a termékeny iszapos tó mellé kell lejjebb vinniük, míg a régi ültetvényeiket részben legelő-területnek tudják csak felhasználni. Apjaik, a hunan törzs vénei, szervezték át a harcosokat, és 400 családban állapítva meg a vadászó törzsek lélekszámát, amelyből az első 100 a harmadik 100 családdal házasodhat, míg a második  a negyedik 100-zal. Ezt emberöltők, azaz húszévenként, váltogatni fogják.

Panaszkodtak az időjárás kilengéseire. A tó melletti ültetvényeik gyakran elpusztultak, és ilyenkor vadászattal és kismértékű állattenyésztéssel menekültek meg az éhenhalástól. Legnagyobb bajuk, hogy úgy az indijók, mind a kettős szkíták ellenségesen viselkedtek velük szemben. Isteneikben csalódtak, mert nem segítik őket. Rájöttek arra, hogy az istenek az emberek gondolkodásában rejlenek, tehát az összes felsőbb lények az emberek eszében születnek meg. Tehát mindenkiben isteni szellem lakozik. Például, most rajtuk csak a Tárem-tó, vagyis az istenek tava segít, mert ellátja őket hallal, és csak azon család erősödik, gazdagodik, ahol a család feje okosan tud gondolkodni. Ezért minden családfőnek kegyhelyet emeltek, s így a Tárem-tó mellé 400 szentélyt emeltek, és megszervezték ennek katonai rendjét.

Léh vezér azzal búcsúzott el Batourtól, hogy kegyhelyeiken az ősök szellemében mindig meg fognak emlékezni ezen találkozásról, és örök időre segítségük lesznek a Batour (azaz Bátor) által ismert törzsszövetségnek...

                                     

                                      Források:

 

Charles Berlitz: Mysteries of the Forgotten Worlds

Kolibri könyvek: Atlantisz

Andrew Thomas: Atlantis - from Legend to Discovery

Daniken: According to the Evidence

Charles Berlitz: Világvége 1999

Charles Berlitz: Atlantisz - az elsüllyedt kontinens titka

Daniken: Jelek a kozmoszból

Nemere István: Rejtélyes elődök

Norbergen: Az elveszett fajok titkai

Gorbovszkij: Elsüllyedt legendák

Ceram: Az első amerikai

Csaba György: Orvosi biológia

GBK könyv: UFO-k és elsüllyedt világok

Dr Hédervári: Évezredek, vulkánok, emberek

Jean Marrien: A tenger legendáriuma

Reader's Digest: Into the Unknown

Arvisurák: (A magyarság őstörténetére vonatkozó iratok Kr.e. 5038-tól i.az. 1765-ig - részletek)

Delta/Impulzus 1988/?

Tudomány 1987/7 Számítógépes éghajlati modellek

Tudomány 1990/3 Mi váltja ki a jégkorszakokat?

Tudomány 1988/6 Számítógépes észjáték (köteles-csigás számítógép)

Űr 1990/1 A Mars "arca"

Delta 1986/4 Belefúrtak Atlantiszba?

Delta 1982/? A Szahara születése

Mitológiai Enciklopédia

Ancient Skies 1992/2 A Martian Stonehenge?

Platón összes művei 3. kötet

 

 

 

Vissza a nyitólapra