Plummer korábban, a Lockheed elnökével, Gene Root-tal, folytatott megbeszélése során beszámolt munkájáról, arról, miként irányítja az Egyesült Államok egyik legtitkosabb felderítő programját. Root közölte vele, jogában áll olyan titkos szerződéseket kötni, melyekről még az Egyesül Államok elnöke sem tud. „Szóljon amikor csak alkalmas” – mondta neki Root.

1. ábra. Az Egyesült államok Légierejének technikusai előkészülnek az Agena rakétafokozatnak a Thor hordozórakétára illesztésére. Az Agena látta el energiával és stabilizálta a rakományt, ezért tulajdonképpen a saját jogán is tekinthető mesterséges holdnak.

A tiszt azonban gyorsan lehozta a földre álmodozásaiból. „Amit szeretnénk öntől az az, hogy a következő mesterséges holdon helyet kapjon egy zászló. Az Egyesült Államok zászlaja”

Plummer kicsit visszavett lelkesedéséből, de beleegyezett. „Okey” – mondta. „Meg tudjuk csinálni. Hol a zászló?”

2. ábra. A Thor-Agena  hordozórakéta készen áll a Dicsoverer-13 indítására 1960. augusztus 10-én.

Az eset éppen azután történt, amikor Alaszka, ötvenedik államként csatlakozott az Egyesült Államokhoz, s Plummer azon töprengett, egyáltalán lehet-e olyan zászlót kapni, melyen 50 csillag van, reprezentálva az ötven államot. A legtöbb zászlón ugyanis csak 49 csillag volt.

Így hát Plummer felemelte e telefont és elkezdte hívni mindazokat az üzleteket, melyek, feltételezése szerint, tarthattak ötvencsillagos zászlót. Végül sikerült elérnie egy boltot San Jose déli részén, s az eladó elmondása szerint volt néhány ötvencsillagos zászlajuk.

„Úton vagyok, azonnal szükségem van egyre.”

Az eladó közölte, az üzlet délben bezár, így hát jobban teszi, ha siet. Ezért Plummer azonnal beugrott a kis fehér Porsche sportkocsijába, lezúgott az öböl menti országútra, amilyen gyorsan csak tehette, hogy egy szigorúan titkos küldetés során – vegyen egy zászlót. Éppen akkor érte el az üzletet amikor a tulajdonos kezdet az ajtót zárni. „Én vagyok az a fickó, aki az imént hívta” – mondta. „Szükségem ellen egy zászlóra.”

„Vettem mindjárt négyet, beraktam a kocsimba, majd visszamentem az üzletbe. Kértem a tulajdonost, hogy készítsen egy kis alumínium tartót. Azt mondtam, a Légierő bízott meg egy kisebb kísérlet elvégzésével.” Plummer átnyújtott egy általa készített vázlatrajzot a zárható és szegecsekkel megerősített tartóról. A tulajdonos el is készítette a kívánsága szerint.

Plummer nem bontotta ki a zászlókat, hazavitte magával a szupertitkos tartóval együtt. „Aztán ahogy csak tudtam próbálkoztam, de végül is nem sikerült belepréselnem a zászlót a kicsiny tartóba. Tágítottam, összelapítottam, erőlködtem, de sehogy sem sikerült.” Végül elhatározta, hogy megszegi a biztonsági előírásokat. „Így hát behívtam a feleségem. ’Egy léleknek sem mondhatod el’ – közöltem vele, ’Segítségre van szükségem’. Vedd elő a vasalódeszkádat.”

Kibontották a zászlót, kivasalták és most már sikerült beleilleszteni a tartóba. Plummer azután kivitte a kis tartót a garázsba, helyükre illesztette a szögecseket, majd az egészet becsomagolta egy filmek megóvására használatos fekete papírba. Azután újabb fekete papírba tekerte a csomagot, azt pedig kívülről felcímkézte: „tilos kitenni közvetlen napsugárzásnak!”. Azt szerette volna elérni, ha bárki is meglátja a csomagot, gondolja azt, valamiféle kozmikus sugárzással kapcsolatos kísérletről van szó.

3. ábra. A Dicsoverer-13 1960 augusztusi felbocsátásáért felelős személyzet, a „pad patkányok”. A legtöbben a képen láthatók közül semmit sem tudtak a Corona fedélzetén elhelyezett szigorúan titkos rakományról.

Elküldte a Légierő vandenbergi támaszpontjára azzal, helyezzék el valamelyik mesterséges hold visszatérő egységébe. A gond az volt, hogy addig egyetlen egy visszatérő egységet sem sikerült épségben visszahozni. Vagy a start közben robbantak fel, vagy magasabb pályára indultak a visszatérés helyett, vagy egyszerűen eszük ágában sem volt akkor és ott visszatérni, ahol azt elvárták volna.

Bill Obenauf egyike volt azoknak a Lockheed alkalmazottaknak Vandenbergben, akik pontosan ismerték a titkos űreszközöket részleteiben is, egyben ő volt a felelős a hasznos teher összeállításának folyamatáért és felügyeletéért. Obenauf 1960-ban kapta meg ezt a munkát, miután addigra már számos, Vandenbergből felbocsátott rakéta tűnt el a végtelen űrben. Emlékezett még arra a megbízására, amikor puha barna papírba csomagolt zászlóknak kellett valahogy helyet szorítania a mestersége hold belsejében. „Lehetséges, valaki végre felfogta a dolgot és ráébredt, nem lehet csak úgy egy zászlócsomagot behelyezni közvetlenül a burkolat alá.” – magyarázta.

4. ábra. A Thor-Agena hordozórakétát starthelyzetbe állítják a Légieró vandenbergi bázisán a californiai partok központjában. A Thort középhatótávolságú rakétából alakították át erre a célra, mivel igen rövid időn belül lehetséges volt felbocsátása – szükség esetén.

Obenauf, Bob Taylor és további két mérnök közösen látta és a mesterséges hold végső ellenőrzését. Folyamatosan rakosgattak be különböző csomagokat az űreszköz belsejébe, s mindezt szinte vaksötétben tették, hogy a többiek ne láthassák mi történik. Minden alkalommal csomagokat pakoltak az űreszköz belsejébe, aztán ezeket soha többé senki sem látta.

1960 nyarára, egy évvel azután, hogy Plummer megvásárolta az első néhány zászlót, s elhelyeztette a Corona visszatérő egységébe, a Corona program borzalmas állapotba került. A Discoverer fedőnév alatt futtatott programról az Egyesült Államok kongresszusa és a nyilvánosság is úgy tudta, hogy legalább részben sikeres, és semmit sem tudtak a kudarcokról. Az 1959 februárjában a Kaliforniai partokról indított Discoverer -1 feltételezhetően elérte az orbitális pályát. Azonban a programon dolgozó szakemberek úgy tudták, hogy semmiféle bizonyíték nem áll rendelkezésre az orbitális pályára állás mellett, közülük sokan titokban feltételezték, hogy az űreszköz valahol a déli sarkvidék környékén lezuhant és darabokra tört. Mindeközben a Légierő kiadott egy sajtóközleményt, azt állítván, hogy az űreszköz földkörüli pályára állt, ennek az állításnak pedig még a Légierő legalacsonyabb fokozatban lévő tisztje mondhatott ellent.

5. ábra. A mesterséges hold visszatérő egységének illesztési művelete az Agena-fokozat csúcsára a felbocsátás előkészületeként. A legtöbb Discoverer repülés esetében a Corona felderítő kamerája kapott itt helyet, a kúp alakú részben. A Dicsoverer-13 azonban csupán műszereket szállított.

A Discoverer-1 azonban nem az első kudarc volt a program folyamán. Néhány héttel korábban egy Thor-Agena hordozórakéta, egy nem-visszatérő eszközzel a fedélzetén pihent ugyanazon az indítóálláson. A start előtt néhány perccel azonban katasztrofális hiba történt, s majdnem óriási robbanás következett be, miközben munkások dolgoztak a kilövőpadon. A hordozórakéta használhatatlanná vált. A szakirodalomban egyre többen hivatkoznak erre az indítási kísérletre, mint „Discoverer Zero”.

A Discoverer -2 feltételezhetően valahol az északi térségben a Spitzbergák környékén tért vissza, ezt azonban csak kevesen hiszik. Valószínűleg az óceánba hullott teljesen ismeretlen helyen. A Discoverer -3 a Csendes-óceánba zuhant, miután utolsó fokozata túlságosan gyorsan használta el összes folyékony üzemanyagát. A Discoverer-4 volt az első a sorozatban, mely a szigorúan titkos Corona kamerát hordozta a fedélzetén, s jelenleg Corona 9001 kódnéven ismert. Szintén a Csendes-óceánban kötött ki az utolsó fokozat gyorsabb kiégése miatt. A Discoverer-5 magasabb pályára állította visszatérő egységét, a Discoverer-6 visszatérő egységét elvesztették miközben a felszín felé közelített. A 7-es számú eszköz visszatérő egységét nem sikerült leválasztani földkörüli pályán. A Discoverer-8 utolsó fokozata hibásan működött, az űreszköz rendellenesen excentrikus pályára került. Visszatérő egysége nem tért vissza. A Discoverer-9 a Csendes-óceánba hullott, miután ezúttal a Thor fokozat működése során merültek fel súlyos hibák, és az egész űreszköz beremegett. A 10. indításra 1960 februárjában került sor, a Thor fokozat egyik ritka hibáját produkálta, így a biztonsági tiszt az űreszközt felrobbantotta a startot követő 56.36 másodpercben. Roncsdarabok hullottak a startkörzet egészére. A Discoverer-11, kódnéven a Corona 9008 1960. április 15-én indult. A visszatérő egység elveszett a közelítés során - az űreszköz nem megfelelően pörgött, amikor a fékezőrakéták bekapcsolódtak, mindez azt jelentette, hogy nem tudott kellő fékezőerőt kifejteni, a visszatérési pálya magasabb lett, a visszatérési pont messze túlesett az előzetesen kiszámítottnál.

6. ábra. A Dicsoverer-13 „kantája”, a hővédő burkolat nélkül, az egyik haditengerészeti helikopteren, a begyűjtéssel megbízott USS Haiti Victory hajó fedélzetén, készen állva a Hawaiiba történő szállításra.

Igen sok probléma adódott a visszatérés során fellépő hibák miatt. Számos alkalommal a Corona kamerája rosszul működött az orbitális pályán, s emiatt a film úgy kiszáradt és törékennyé vált „mint a lehullt őszi falevelek” - az egyik kameramérnök szerint. A Kodak mérnökeinek és kémikusainak másféle filmet kellett előállítaniuk. A legtöbb visszatérési hiba a Lockheed mérnökei szerint abból adódott, hogy a kicsiny szilárd rakéták, melyek a visszatéréshez pörgették volna meg az űreszközt, hogy ezáltal könnyebbé lehessen tenni a behatolást a légkörbe, hibásan működtek. A mérnökök tehát kicserélték őket hideg gáz alapú hajtóművekre, ezek egészen kevés nitrogént használtak csak fel az űreszköz megforgatásához.

Sokan azok közül, akik a titkos Corona programon vagy a publikus Discoverer programon dolgoztak - semmit sem tudtak róla, hogy a hordozórakéta szigorúan titkos felderítő műholdat visz magával -, mindinkább kétségbeestek a kudarcok miatt. Aggódtak, mert attól tartottak, a programot törölni fogják, és ebben az esetben elvesztik állásukat.

Arról, hogy a Corona programot mennyire fenyegette a beszüntetés veszélye akkoriban, egészen pontosan nem tudhatjuk, mert nincs általános egyetértés ez ügyben.  Eisenhower elnök személyzeti titkára, Andrew Goodpaster ezredes, akinek feladatköre volt a Fehér Ház titkos nemzeti programokat érintő döntéseit összehangolni, kijelentette, hogy Eisenhower elnök végig kitartott a program folytatása mellett, még akkor is, amikor éveken keresztül csak kudarcok történtek. Úgy gondolta, sokkal fontosabb a dolog annál, mintsem feladják. Mások ellenben azt állítják, hogy minden egyes kudarc után nem sokkal várták a program leállítására vonatkozó döntést.

Jim Plummer visszaemlékezése szerint a program leállítására vonatkozó szóbeszédek valóságtartalmáról ő személy szerint nem volt meggyőződve. „Nos, az igazat megvallva, biztos voltam benne, hogy működni fog.” – mondta Plummer, tényként kijelentve. Úgy tekintett a hibákra, mint átmeneti sikertelenségekre. A mérnökök minden egyes repülés során tanultak valamit, és korrigálták a hibát. Úgy érezték, haladnak. Azonban amikor a Discoverer-11-et is elvesztették, megértették, hogy még mindig sok, igen súlyos megoldásra váró probléma áll előttük. Így Discoverer-12-es mesterséges hold fedélzetére nem felderítő kamerát építettek, hanem különböző műszereket, ellenőrző berendezéseket és szalagos felvevőkészülékeket, majd a repülés közben az ezek által mért paramétereket lesugározták a Földre. 1960. június 29-én bocsátották fel, s ezúttal is az utolsó fokozat – ezúttal Agena volt – hibája miatt a Csendes-óceánba hullott.

8. ábra. A Lockheed mérnökei győzelmüket ünneplik az oroszok felett a helyi hotel úszómedencéjében.

Mindezeket követően hozzáláttak a Dicsoverer-13 startelőkészítéséhez, mely az előző küldetés megismétlése volt. Szintén kamera nélkül repült. Azonban beszorítottak még egy amerikai zászlót a visszatérő kapszula belsejébe. Lent Vandenbergben a technikai személyzet összeillesztette a rakéta különböző darabjait. A visszatérő egységet az Agena fokozat orrára erősítették, ezt az egész egységet pedig a Thor fokozat tetejére tették, az egész komplexumot függőleges állásba helyezték a 75-3 startkomplexum 5-ös számú indítóállásán. A kilövőpad személyzete – vagy ahogy magukat nevezték a „padpatkányok” – tréfálkoztak is gyakran, hogy „a szerencsés 13-as”.  Augusztus 10-én aztán beindították a hajtóműveket, s a komplexum felemelkedett a párás égbe.

A Thor-Agena A hordozórakéta felemelkedett az indítóállásából a narancssárgán ragyogó lángcsóva csúcsán, főhajtóműve 75 000 kg tolóerőt adott le. A rakéta folyamatosan emelkedett, majd megkezdte az előírt keletre fordulási manőverét. Mindez rendben folytatódott amíg el nem érte a meghatározott 82.9 fokos orbitális pályaszöget. Körülbelül 130 km-es magasságban az első fokozat levált és az Agena fokozat átvette a pályára állítás feladatát, s rendben végre is hajtotta, a mesterséges holdat 256 x 703 km-es magasságban húzódó ellipszispályára repítve. A kapszula 17 ízben kerülte meg a Földet. Végül, amikor az Északi sark fölé ért és Alaszka felé tartott, A Kodiak szigeten felállított földi bázis kiadta a rádióparancsot a mesterséges hold számára, utasítván, hogy kezdje meg a visszatérési manővert. Az Agena fokozat, mely együtt repült a mesterséges holddal, 60 fokos szögben a Föld felé fordította a hossztengelyét, majd apróbb lökéssel kibocsátotta magából a mesterséges holdat. A visszatérő egység új, hideg gázzal működő rendszere kilökte magából a gáztöltetet és megforgatta a visszatérő egységet a visszatéréshez szükséges stabilitás érdekében, majd bekapcsolt a fékezőrakéta, lecsökkentve az eszköz sebességét kb. 396 m/s-sel, megadva ezzel a kezdő lökést a visszatéréshez. Amikor ez megtörtént, a forgatórendszer ismét bekapcsolt, ezúttal megállítván a visszatérő egység forgását. Amint a mesterséges hold visszatérő egysége elkezdett szabadeséssel a Föld felé hullani, pontosan azelőtt, hogy az egész rendszer erős felmelegedésnek indult volna, az orbitális szétválasztó alrendszer leválasztotta az elektromos ellátó berendezéseket, a fékezőrakétát és az ellenőrző berendezéseket, szabadon hagyva a kicsiny kapszulát a maga hővédő pajzsával. A pajzs hőmérséklete elérhette a 2200 Celsius fokot, amint a visszatérő egység 100 km-es magasságig süllyedt az atmoszférába.

9. ábra. Dwight D. Eisenhower elnöük átveszi amerikai zászlót a Fehér Házban megtartott ünnepség és sajtótájékoztató keretében 1960. augusztus 15-én. A zászló és az űrkapszula egyaránt a Smithonian Nemzeti Repülési és Űrkutatási Múzeumban található Állandó kiállításon, Washingtonban. Évekig a hivatalos verzió azt állította, hogy a kapszula egy kísérletsorozat része volt, és nem végzett semmiféle felderítési feladatot.

Minden egyes visszatérő egység több részből állt. A hővédő pajzs alatt foglalt helyet egy lábas formájú „vizeskanna”, mely a különböző műszereket tartalmazta, vagy a filmet. A „vizeskanna” külső részéhez illeszkedve, a hővédő pajzs felől kicsiny, érmeformájú aranydarabok voltak. Amint az űreszköz melegedett, ezek elolvadtak és szétfolytak a „vizeskanna” felületén, csökkentve a hőátvitelt. 15 250 méteres magasságban a visszatérő eszköz kibocsátotta fényes narancssárga-fehér ejtőernyőjét és egyúttal leválasztotta a hővédő pajzsát. Majd aktiválták a rádióadóit és irányfényeit. Amint a stabilizátor-ernyők elvégezték feladatukat, kibomlott a fő fékezőernyő.

Habár a kicsiny ”vizeskanna” pontosan az előírt területre érkezett, egy kommunikációs probléma miatt a felszedésével megbízott, hozzá legközelebb tartózkodó repülőgép rossz irányba indult. Amikorra a repülőgép személyzete észrevette a hibát, és elérte a kitűzött területet, a kis visszatérő egység már beletoccsant a Csendes-óceánba 611 km-rel észak-északnyugati irányban Honolulutól.

Szerencsére a keresőszolgálat felkészült erre az eshetőségre is. A Haditengerészet egyik hajója is készen állt az adott területen, a Haiti Victory. A hajó elindult a célpont felé s útjára indított egy helikoptert. A helikopterről békaemberek ugrotta a vízbe. Ők gallért erősítettek a vízen bucskázó kapszulára, majd beemelték a helikopter fedélzetére, aztán a hajóra szállították, s Pearl Harbor felé vették az irányt. A Légierő kódolt üzenetet küldött Washingtonba: „A kapszula befogva, sértetlen.”

Kelet Palo Altoban, a szigorúan titkos Skunk Works telephelyen a mérnökök eksztázisban voltak. Elmentek a közeli, Rickey  Hotel bárjába ünnepelni. Ott a mérnökök behajították Jim Plummert az uszoda vizébe és utána ugrottak. A hotel fotósa fényképeket készített az ünneplés mozzanatairól, köztük van egy olyan is, melyen a csuromvizes Jim Plummer látható öltönyben és nyakkendőben, cigarettát tartva a kezében. „Ez az egyetlen kép, mely megörökíti a győzelmünket az oroszok felett” - nyilatkozta évekkel később. „Ráadásul soha sem dohányoztam!”

11. ábra. „Moose” Mathison alezredes jobbról, a Légierő Tábornokával, Tomas White-tal baloldalt és Bernard Schriver tábornokkal, középen. Moose nem tudott a Corona program titkosítási státuszáról, a Dicsoverer-13 sikeres begyűjtését a Légierő dicsőségekét élte meg.

1959 elején a Légierő tisztjei olyan program megvalósítását tervezték, melynek célkitűzése a visszatérő egység szárazföldi területre való szállítása volt. Mivel a „kanta” exponált filmet tartalmazhatott, és ez a sajtó számára igencsak érdekes lehetett, hiszen várták az első sikeresen visszatért, orbitális pályán készült felvételeket tartalmazó űrkapszulát, ezért ennek a lehetőségnek a felvetése létfontosságú volt a küldetés teljesítése során. Titkos küldöttet menesztettek a Ballisztikus Rakéta Osztályról aki utána vissza is tért Kaliforniába – minden bizonnyal egy kereskedelmi járattal -,  aki kicserélte a konténert egy hozzá hasonlóra, amit aztán a sajtókonferencián bemutattak.

Azonban a Dicsoverer-13 nem ballaszt-terhet vitt. Igaz, fedélzetére semmi mást nem építettek, mint műszereket és a zászlót. A légierő alezredese Charles „Moose” Mathison volt a parancsnok helyettese a 6594-es számú Teszt Szakasznak, mely a kapszula begyűjtését végző repülőgépet irányította. Ezért ő felelt a visszatért űreszköz biztonságos begyűjtéséért. Mathison kirepült a Haiti Victory hajóra, hogy átvegye a műveletek irányítását, s azonnal vitába is keveredett a hajó kapitányával. Később, már a kapszulával a fedélzeten, útban a kaliforniai Sunnyvale felé, fényképek készültek a sajtó számára a „kantáról”. A gép a Lockheed telephelyére repült, ahol a kapszula esetleges sérüléseit kívánták megvizsgálni.

Mathison semmiféle biztonsági-titkossági ismerettel nem rendelkezett a Coronát illetően. Ellenkezőleg. Meggyőződése volt, hogy ahány ember csak elérhető, valamennyi láthassa a Légierő nagy sikerét – a világűrből elsőként sikeresen visszatért űreszközt. Útban a szárazföld felé Mathison elhatározta, hogy kinyitja a szinte teljesen üres kapszulát. Sunnyvale-ben találkozott Osmond Ritland dandártábornokkal, a Légierő tisztjével, aki osztozott a Corona program futtatásának felelőségében Richard Bissell CIA tiszttel. Másnap Mathison gépe Washingtontól nem messze az Andrews Légibázison landolt, fedélzetén a kapszulával. Mathison találkozott a Légierő vezetőségével és Bernard Schriever tábornokkal, aki Légierő rendszereinek parancsnoka volt akkoriban, s egyben a Corona program legjelentősebb támogatója a katonaság részéről.

12 ábra. A Lockheed technikusai ráillesztik a Discoverer-13 visszatérő egységére annak külső burkolatát.

A Fehér Házban az ünnepséget augusztus 15-én tartották, a Légierő tisztjeinek és Eisenhower elnöknek jelenlétében, s természetesen a rendezvényen kibontották a első sikeresen visszatért űreszköz által orbitális pályára vitt, majd visszahozott amerikai zászlót. Riporterek tucatja volt a teremben, akik hűségesen tudósítottak a titkosítás alól felmentett űreszköz sikeres orbitális repüléséről, majd visszatéréséről a Földre.

Három nappal később a távoli Vandenbergből sikeresen indította útnak a Légierő a Discoverer-14-et…

Dwayne A. Day, a Spaceflight, 2004. áprilisi számában megjelent Lucky Number 13 című cikke alapján