I. Mi az élet?

Ezt a kérdést nem is olyan könnyű megválaszolni. Ha valaki felteszi nekünk, akkor bizonyára az iskolában tanult életjelenségek felsorolásába kezdünk, úgymint: anyagcsere, mozgás, növekedés, ingerlékenység, szaporodás és öröklődés. Később, ahogy az információelmélet mind mélyebben merült bele a világ megismerésének folyamatába, kiderült, az információcsere is az élet alapvető jelenségei közé tartozik, hiszen ha egy élőlény nem képes a külvilágból információt felfogni, vagy a külvilágszámára információt továbbítani, akkor bizony rövid időn belül elpusztul. Hacsak. Hacsak nem rendelkezik valamiféle különleges önkonzerváló technikával életjelenségei felfüggesztésére, mint pl. a hibernáció vagy a kikristályosodás, azaz egyfajta anabiotikus állapot felvétele.

Az életjelenségek azonban nem csak az élőlényekre jellemzőek. Hiszen bárki könnyedén találhat példákat „életjelenségekre” az élettelen világból, ha kicsit alaposabban utánagondol. Az Oparin és Dr. Gánti Tibor által kutatott koacervátum-cseppek határhártyával válnak el környezetüktől, s azon keresztül bizony anyagcserét folytathatnak. Önerőből ugyan nem képesek helyváltoztatásra - ám sok-sok élőlény ismert, mely hozzájuk hasonlóan képtelenek mozgásra -, ellenben szétszakadozással képesek szaporodni, eredeti tulajdonságaikat pedig átörökíteni, és még növekedni is tudnak.

1. ábra. A képen látható Armillaria bulbosa gomba eddig ismert telepei között találhatunk olyant, mely másfél négyzetkilométeres kiterjedésű, tíz tonnát nyom és kora elérheti a 10.000 évet. Telepei nem tartoznak a legnagyobbak közé.

Az ingerlékenység már egy elvontabb kategória, azt tételezi fel, hogy ha az élőlényt valamilyen inger éri, akkor az képes reagálni rá. Nos, nagyon sok élőlény van, mely bizonyos körülmények között nem reagál semmiféle ingerlésre - pl. hibernációs állapotban, mély hipnózis alatt, stb. -, míg vannak olyan fizikai rendszerek, melyek bizony képesek reagálni, pl. egy közönséges mérleg. Információcserére gépeink, robotberendezéseink minden további nélkül képesek. Mégsem élnek - mondjuk.

Az élet mivoltának alapkérdését úgy próbálják meghatározni, hogy az előbb felsorolt valamennyi életjelenség bemutatását az élet kritériumának tekintik. Mint említettem, ez a megközelítés is pontatlan, mert az élőlények közel sem mutatják a felsorolt életjelenségek mindegyikét minden pillanatban, sőt, egyes élőlények egyes kritériumokat el is hagyhatnak, időlegesen vagy tartósan. A paletta tehát rendkívül változatos és gazdag, minek következtében levonhatjuk a következtetést: a XXI. század tudománya a mai napig képtelen meghatározni az élet alapvető kritériumait és arra is képtelen, hogy megválaszolja a „mi az élet?” kérdését. Ha pedig ennek az egyszerű kérdésnek a megválaszolására képtelen, akkor hogyan várhatnánk el tőle, hogy pontos választ tudna adni a földönkívüli élet kérdésében?

Az élet határmezsgyéjén

Habár a tudomány képtelen megválaszolni az élet mivoltának alapkérdését, azért valamennyiünknek van elképzelése az élet lényegéről, még akkor is, ha esetleg nem tudja egzaktul megfogalmazni. De hisz a tudomány sem tudja. Viszont ha valaki körvonalazza az általa életfeltételeknek tartott kritériumokat, máris újabb problémába ütközik, ez pedig a méretbeli kérdés. Magyarán: melyik az a legkisebb, bizonyos életjelenségeket mutató rendszer, amely élőlénynek tekinthető, illetve melyik a legnagyobb?

2. ábra. Szaporodó molekulák. Az amin és az észter amidot képez, amelynek felületén - újabb amidot képezve - könnyebben összekapcsolódik egy másik amin és egy másik észter. A kötés létrejötte után a két amidot a hőmozgás választja szét.

Az is biztos, hogy az élőlények - az eddig felsoroltakon kívül - rendelkeznek önszervező képességgel. Ezzel a további kritériummal bővítenünk kell az egyre terebélyesedőbb listánkat. Igen ám, de ha az „önszervező képesség” definiálását próbálnánk megejteni, akkor ismét problémákba ütköznénk. Újabb és újabb ismérveket kellene felállítanunk, vagyis semmivel sem kerülnénk közelebb az alapkérdés megválaszolásához.

Általánosságban elmondható, hogy a vírusokat, illetve bizonyos egyszerű baktériumokat tartják az élet legprimitívebb képviselőinek. A vírusokat több tudós nem is tartja élőknek, hiszen csak élő környezetben képesek szaporodni, élő környezet híján betokozódnak, kikristályosodnak, stb. és akár évszázmilliókat is képesek átvészelni, miként egyes baktériumok is. A gond ezekkel az egyszerű szervezetekkel az, hogy mivel csak magasabb rendű élő környezetben képesek szaporodni, ezért nem jelenthetik az élet kialakulásának kiindulási, legegyszerűbb állapotát, hiszen a vírusok és egyes primitív baktériumok létezése (pl. bakteriofágok) már eleve feltételezi, sőt, megköveteli magasabb rendű élő szervezetek létezését! Az evolúciós elmélet délibábos tanára tehát már a puszta létezésük is rácáfol!

Szuperorganizmusok

De nézzük meg a másik végletet is! Mekkora az a legnagyobb méret, melyet egy élőlény elérhet? Mindenkinek eszébe juthatnak azonnal a Kaliforniában élő, 100 méteres magasságot is meghaladó, tucatnyi méteres átmérőt is elérő, nagyságrendileg 1000 tonnás faóriások. Azonban korántsem ezek a gigászok Földünk leghatalmasabb élőlényei. Ugyanis kiderült, egyes gombatelepek gombafonalainak hossza több kilométeresre is elnyúlhat, nem is beszélve a tengeri algatelepekről, ezek kiterjedése elérheti az 10.000 négyzetkilométeres nagyságrendet!

Mind a gombák, mind az algák egyszerű élőlényeknek tekinthetők. Vajon mire képesek a bonyolultabb lények? Itt elsősorban a hangyabolyokat érdemes megemlíteni, hiszen egyes bolyok átmérője elérheti a 30-40 km-t, azaz a teljes hangyaboly területe a megközelítheti az 1000 négyzetkilométert! És ez egészen elképesztő.

3. ábra. Némely sivatagi hangyafaj akkor jár táplálék után, amikor a hőmérséklet meghaladja a 45 Celsius-fokot. Elképesztő távolságokra képesek eltávolodni bolyuktól, majd visszatérni oda. (Fotó: Rüdiger Wehner)

A hangyaboly nem egyetlen élőlény - mondhatnánk -, s talán igazunk is lenne, de hiszen a hangyaboly egyetlen kicsiny hangyája sem egyetlen élőlény, mivel sejtek millióiból áll. Vagyis újabb problémába ütközünk, meg kellene húzni egy élőlény határait. Meg kellene felelni arra, mit tekintünk élőlénynek: a pici hangya parányi sejtjét, magát a hangyát, vagy az egészhangyabolyt?

Nos vannak, nem is kevesen, akik azt tartják, a  hangyabolyt éppenséggel ugyanúgy élőlénynek tekinthetjük, mint a pici hangyát alkotó bármelyik parányi sejtet, pusztán a nagyságrendek mások. A hangyaboly szuperorganizmusnak vehető. Azonban, ha a hangyaboly szuperorganizmus, akkor a termeszvárak lakói is azok, a méhcsaládok, a földikutyák, de a madárrajok és a halrajok is, bár ez utóbbiak csak átmenetileg alkotnak szuperorganizmusokat. A szuperorganizmusoknak az a különlegessége, hogy képesek egységes egészként reagálni, egységes egészként viselkedni és egységes egészként önszervező tevékenységet kifejteni. Vagyis teljesítik az élőlények számára támasztott életkritériumokat.

És mi van az emberrel?

4. ábra. A Sombrero galaxis. Elkápráztatóan szépséges, kiegyensúlyozott világa vajon pusztán egy „természeti képződmény”, esetleg maga is él, és egy még magasabb szintű élet része?

A fentiekből az is kiderül, az emberi társadalom is szuperorganizmust alkot. Sőt, talán az egyetlen olyan szuperorganizmust, mely képes életterén kívül, pontosabban felül emelkedni. Képes arra, hogy felismerje a helyét a Föld nevű bolygón, hogy megértse szűkebb és tágabb kozmikus környezetét, továbbá, a kozmikus környezetét - a világűrt és a világűrben keringő égitesteket -, esetlegesen saját életterévé alakítsa, megfelelő eszközök megépítésével.

Se szeri se száma a természet-átalakító fajoknak. Azonban csak az ember képes arra, hogy szülőbolygóját elhagyva, a megfelelő berendezésekkel felszerelkezve a világűrt és az űrben keringő egyes égitesteket is saját életterévé tegye. Erre a Földön más lény nem képes, vagy csak nem érez indíttatást rá….

Ám mi van akkor - teszik fel a kérdést sokan - ha maga a Föld bolygó is él? Sőt, a Nap, a Naprendszer, az egész Világegyetem?

Tényleg. MI van akkor?

Hiszen tudjuk, a Föld pályaadatai, légköri összetétele, felszíni anyagai, fizikai paraméterei, stb. mind-mind úgy vannak elrendezve, hogy az életet szolgálják. Ha a Föld pályája elnyúltabb lenne, ha a Föld tengelyferdesége jelentősen eltérne a jelenlegitől, ha távolabb keringene bolygónk a Naptól, ha nem volna ennyi víz a felszínen, ha a légköri oxigén aránya kicsit magasabb lenne, ha nem lenne ennyi szén, ha nem lenne sós a tenger, stb. stb. bizony az általunk ismert élet egyszerűen nem létezhetne a felszínén! A Föld, mint égitest, úgy „viselkedik”, hogy a felszínén megtalálható életet a legteljesebb mértékben szolgálja. De továbbmehetünk. Ugyanezt teszi a Hold és a Nap is. Talán az egész Naprendszer. Hiszen Naprendszerünk telis-teli van rezonanciákkal. Szinte le lehet kottázni bolygórendszerünk rezgéseit. Mindez véletlen lenne? Mindez evolúció és a véletlenek összjátéka lenne? Korántsem.

Vajon az egész Világegyetem él?

A legkisebb élőlénynél is megtaláljuk a szabályszerűségeket, a vele kölcsönhatásba kerülő anyaggal kapcsolatban az „éppen megfelelő” fizikai paramétereket. Ennyi véletlen nincs. Nem lehet. A Világegyetemben az élet „véletlen keletkezésének” elve csak végtelen idő és végtelen tér esetén lenne értelmezhető. Márpedig mi itt vagyunk. (Természetesen a Világegyetem kora lehet végtelen, merthogy az is. De mivel mindig is ugyanúgy nézett ki, mint ahogy most, életnek is mindig léteznie kellett benne, úgy mint most.)

A Világegyetem tehát tudatosan működő, szabályos, önszerveződő rendszer.

És ennek a térben és időben végtelen élő Világegyetemnek egy parányi, térben és időben nagyon is véges tudatos lénye azon töpreng, vajon mi is az Élet?.....

Az Élet maga a Világegyetem.

II. Az élő és az élettelen határán

A vírusokról már ejtettünk szót. A tudósok egy része nem tartja őket élőlénynek. Tény: csak élő környezetben képesek szaporodni. A legkisebb vírusok mindössze néhány száz atomból állnak. Ha élőlényeknek tekintjük őket, mint ahogy a tudósok másik része teszi, akkor mindenekelőtt méretbeli problémákkal szembesülünk: ha egy mindössze néhány száz atomból álló rendszert élőlénynek tekintünk, akkor vajon, ha kiveszünk belőle egy atomot, akkor továbbra is élni fog-e? És ha igen, hány darab atomot lehet kivenni egy rendszerből, hogy az még mindig éljen? Hány atomból állhat a legkisebb élőlény? Egyáltalán lehetséges valamiféle határ? Talán nem. Talán semmiféle határozott határ sincs élő és élettelen között. Az átmenet folyamatos, és meghatározhatatlan az a pont, ahol egy atomcsoport már nem él.

5. ábra. Neumann János

Abban a tekintetben azonban már nincs vita, hogy az egyes sejtek élnek-e vagy sem. Az álláspont egyértelmű: a sejtek élőlényeknek tekintendők.

Érdekes módon, sok szempontból, a vírusok, baktériumok, illetve a legegyszerűbb élőlények emlékeztetnek az automatákra. Ilyesféle automatákat pedig éppenséggel Neumann János tervezett meg, a szakirodalomban „Neumann-automaták” néven lehet velük találkozni. Az élet mivoltának megértése végett érdemes elméleti munkásságának ezen területével alaposabban is megismerkedni.

Neumann-automaták

Neumann János nevét az általa összeállított számítógép-építési elveknek köszönhetően ismerte meg a világ. Matematikai zsenialitása már egészen fiatal korában lenyűgözte környezetét, viszont még ma is kevesen ismerik a mesterséges élet és a modern genetikai kutatásokat elősegítő munkásságát. Neumann idejében még nem létezett a modern genetika és nem volt ismeretes az emberi öröklődési mechanizmus alapja sem, így vizsgálódásainak legfőbb tárgya a reprodukció logikájának megértése volt. Nem kisebb eredménnyel büszkélkedhet, mint a mesterséges élet lehetőségét keresve, annak megértése útján tisztán matematikai alapokon eljutva a végkövetkeztetésig, igazolta, hogy bármilyen szaporodási folyamat csak akkor lehetséges, ha ugyanazt a biológiai - vagy matematikai - kódot kétféleképpen értelmezzük. Mégpedig: az első szakaszban az összeszereléshez szükséges utasításként, míg a másodikban egyszerű adatként, melyet az utódnak a további generációk megteremtése végett átörökölnie kell.

Neumann halálát követően (kutatók szerint az 1957-es „hivatalos” elhalálozási dátum nem felel meg a valóságnak, a magyar származású tudós még az 1990-es években is élt, s az „eltüntetett” évtizedeiben felismerte az emberi tudat stabilizálhatóságának módját a hipertéren való utazás során, levezényelte az 1962-es titkos marsraszállást, a Montauk-Porejektet, stb.) az 1960-as években megszületett a modern genetika, első fontos eredményeként igazolta, a természet úgy tűnik „elfogadta” Neumann elméletét, és valóban ezt a két eljárást választotta az élet alapjául. A folyamat, amely a DNS-ben kódolt összeszerelési utasításokból „gépeket”, azaz proteineket gyárt, a valóságban is ezen a kettősségen alapul. A biológusok ezt a két lépést a transzláció (értelmezés - a kód lefordítása) és a transzkripció (átírás) mechanizmusaként tartják számon.

6. ábra. A Neumann János által kidolgozott univerzális konstruktor két részlete.

A mesterséges élet algoritmusának alapja tehát lehet egy egyszerű sejt (vagy baktérium vagy vírus), mely bizonyos körülmények között bizonyos funkciókat képes ellátni, például információkat gyűjteni a környezetből, felismerni a környezet állapotát és változásait, majd a megszerzett információk függvényében kiadni az önmagát vezérlő jeleket, öröklődéssel osztódni, s alkalmazkodni a környezethez. Ezekből az igen egyszerű elemekből aztán - meghatározott szabályszerűségek figyelembe vételével bonyolult rendszerek építhetők fel, amelyek összetett funkciók ellátására képesek. (Pl. miközben a szivacsok egyes sejtekből állnak, mégis telepeket alkotnak, s az egyes - független - sejtek között egyfajta munkamegosztás is kialakul.)

Neumann János modellje a sejtautomaták elvén alapul.

Sejtautomaták

A sejtautomaták működésének lényegét talán a legegyszerűbben úgy lehet érzékeltetni, hogy elképzelünk egy nagy négyzethálót, ahol minden egyes mező egy sejtnek, azaz elemnek felel meg. Ezek az elemek bármely adott pillanatban különböző színekkel jelzik, hogy éppen mit csinálnak, azaz milyen belső állapotban vannak.

7. ábra. John Conway, az Életjáték kidolgozója

Miközben a rendszer működik, annak minden eleme végzi a maga feladatát. Ezt egy külső megfigyelő a sejtek színében egyszerre bekövetkező változásként érzékelheti. A hálózat valamennyi eleme ugyanazt a szabályt követi a saját következő állapotának megállapítására. Ez a szabály úgy fogalmazható meg, hogy „az új szín csak a pillanatnyi színtől és a négy közvetlen szomszéd színétől függ”. Például egy kétszínű, fekete-fehér tábla esetén mondhatjuk azt, hogy a sejt következő színe legyen fekete, ha páratlan számú fekete szomszédja van, és legyen fehér, ha páros. A rendszer kiinduló állapota lehet pl. egy kép, ahol a fekete és fehér kockákból egy ábra rajzolódik ki. A számítás folyamatát az a lépéssorozat jelenti, amely ebből a kezdeti állapotból lépésenként egy olyan végső és stabil állapotba juttatja a rendszert, ahol az egyes cellák színe már nem változik tovább.

(Sejtautomatákkal mások is foglalkoztak, közöttük a legismertebb Conway, aki az „Életjátékot” megalkotta. Conway és munkatársai bebizonyították, léteznek olyan kiinduló állapotok, melyek „sejttelepei” örök életűek és/vagy szaporodnak is. Nála, ha egy sejt két vagy három szomszédos mezőjén található sejt, akkor az adott sejt fennmarad, ha többön vagy kevesebben, akkor elpusztul. Ha egy üres mezőnek három szomszédos mezőjén másik sejt található, akkor az üres mezőben a következő körben keletkezik egy új sejt.)

Neumann sejtautomatája

Neumann a fenti, egyszerűbb matematikai modell felhasználásával építette fel sejtautomatáját, amelyet univerzális konstruktornak nevezett. Az univerzális konstruktor bármilyen automata létrehozására képes a korábban említett kódértelmezés és kódátírás módszerének felhasználásával. Ha történetesen azt a kódolt üzenetet tartalmazza, hogy építsen egy másik univerzális konstruktort, akkor nyílván képes lesz önmagát is újrateremteni és újabb életképes automatákat létrehozni, egyszóval szaporodni. Ennek a gondolatsornak segítségével Neumann megmutatta, egy ilyen mesterségesen létrehozott gép képes szaporodásra is.

Természetesen annak sincs semmi akadálya, hogy egy ilyen szaporodni képes univerzális konstruktor a világűr felé induljon, azaz olyan programot készítsünk automatánk számára, mely a képes felismerni a világűrben a megtelepedésre alkalmas égitesteket, azokon leereszkedve kitermelje a szükséges erőforrásokat és energia-hordozókat, a megépítendő űrhajó számára szükséges hajtóanyagot, majd újraépítve önmagát ismét a világűr felé induljon.

A földi élőlények automaták?

A fenti gondolatmenet végig vitelével kellemetlen kérdésekbe ütközhetünk. Az evolúciót vallók szerint a Homo Sapiens sapiens hosszú-hosszú fejlődés eredménye. Az ember egyúttal azt a fajt is jelenti, mely képes elindulni a világűrbe és „saját képére formálva” meghódítani azt.

Azt is tudjuk, hogy az ember genetikai állományának nagyjából 90%-a nem vesz részt a ember kialakításában és „működtetésében”. A genetikai állományunk 90%-a látszólag semmit sem kódol, „üres információ”. Azonban az is megtörténhetett, hogy a teljes evolúció - tegyük fel, hogy volt ilyen -, egyetlen célja az intelligens ember megteremtése volt, aki majd továbbindulva a Világegyetemben újabb és újabb bolygókat hódít meg. Az ember egyetlen feladata tehát, hogy ivarsejtjeit átvigye más bolygókra, miután a sajátját többé-kevésbé leigázta.

Vajon tényleg ez lenne az egyetlen célja az emberi létnek?

Egyesek szerint igen.

8. ábra. Egy „repülő”, egy „ágyú” két „mozdíthatatlan” és egy „oszcillátor” a Conwey-féle Életjáték „sejtszínpadáról”.

Ebben az esetben viszont az ember szükségképpen nem evolúció, hanem mesterséges beavatkozás terméke. Sokan vannak ezen az állásponton is. Igen sok kutatási eredmény támasztja alá nézetüket.

Az Éva hipotézis, az Ádám-hipotézis, a beszédért felelős gén „hirtelen” megjelenése, az egységes ősnyelv léte, stb. mind-mind arra bizonyíték, hogy az ember mesterséges beavatkozás  „terméke”. A beavatkozás célja azonban még ismeretlen. Mindenesetre azzal számolnunk kell, hogy ha megindulunk űrhajóinkkal a Világegyetem megismerésére és meghódítására, akkor találkozhatunk majd az adott égitesten kifejlődött élőlényekkel, mesterségesen odatelepítettekkel, de esetleg olyan automatákkal is melyek a Világegyetem ismeretlen részéből és ismeretlen időpontjában indultak el hódító útjukra. Az ilyen automatákkal felmerülhet majd az a gond, hogy esetleg túlságosan erős az „önfenntartó ösztönük” és nem veszik jó néven a további „betolakodókat”. Sőt. A Földet is bármikor elérhetik olyan automaták, melyek itt kívánnak reprodukálódni, és esetleg egyáltalán nem fogja őket e tevékenységükben zavarni a már létező földi élet.

Meg kell tehát ismernünk az élet mivoltát a maga teljes mélységében, azokkal a mögöttes szándékokkal együtt, melyek a már élő, vagy csak mesterséges, de életjelenségeket mutató lényeket vagy alkotóikat vezérli, vezérelheti. A pontos válaszok ismerete elengedhetetlen feltétel saját civilizációnk fennmaradása és elterjesztése érdekében.

III. Mikor kezdődik az emberi élet?

Minden bizonnyal a fogantatással, bár ezt sem ennyire könnyű kijelenteni. A fogantatás előtt ugyanis létezik már az élő petesejt, és a hímivarsejtek is. Ha a kétfajta sejt nem találkozik egy adott perióduson belül, akkor nem jön létre megtermékenyítés, a sejtek elpusztulnak. Ha létrejön, a kétféle sejt egybeolvad, akkor új élet indul. A kérdés az, hogy ez az új élet mikortól számít ténylegesen „új” életnek?

 9. ábra. Az emberi petesejt. A szabad szemmel már éppen látható, legnagyobb testi sejt átmérője kb. 0.1 mm. Az „élet csodájának” hordozója

Egyes kultúráknál a fogantatás pillanatától. Más kultúrák ezt az időt a 12. terhességi hét utánra teszik, megint mások a születés időpontjára. Mást gondolnak a jogászok igaznak, mást az adott kultúrában élő emberek. Egyesek szerint az új lény a fogantatás pillanatától „önálló lénynek” tekintendő, tehát pl. örökölhet, mások szerint minderre csak a megszületése időpontjától válik jogosulttá. Az emberi élet kezdőpontjának meghatározásából igen sok vita, igazságtalanság, jogtalanság és következetlenség fakadt.

Azt sem mondhatjuk, hogy az ember megszületése pillanatától önálló lénnyé válik - legfeljebb egyedül lélegzik (bár ez sem minden esetben van így), anyagcseréje aránylag független, és vérkeringése is, viszont: táplálni, gondozni kell! Az emberi lény megszületésekor teljesen tehetetlen. Akkor hogy is van ez? Mikortól számíthatjuk „önálló lénynek”? Amikor elkezd járni? Vagy amikor elkezd gondolkodni? Amikor iskolába megy, netán amikor nagykorú lesz, vagy amikor megházasodik? Megannyi kérdés. Talán a sok-sok probléma elkerülése végett megegyezhetünk abban, hogy az ember élete bizony a fogantatással kezdődik.

No és mi van azokkal a lefagyasztott embriókkal akik esetleg csak 20-30, netán 500 év múlva fognak csak megszületni? Ők is emberi lények? Eszerint a logika szerint igen. Hiszen nemcsak az pusztítja a természetet, aki kivág egy fát, hanem az is, aki a fa ültetéséhez szükséges magot a tűzbe veti…

Az emberi élet a fogamzással kezdődik, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a megfogant ember elpusztítása - ettől a pillanattól kezdve - bizony gyilkosságnak számít! A jogi csűrés-csavarások éppen azért születtek, hogy ezt a helyrehozhatatlan bűntényt valahogy mégis elkövethetővé tegyék.

Bizonyítható, akár hipnózissal, akár dianetikai, akár egyéb módszer használatával, hogy a tudat - amit sokan az emberi élet alapfeltételének tartanak - visszavezethető a megszületés előtti időszakra (a felnőtt ember képes a magzati korban szerzett élményeket újraélni, az anyukája által akkoriban énekelt dalokat felidézni, veszekedéseket, érzelmeket, stb.), egészen a fogantatás pillanatáig, majd még annál korábbra is… - az előző életekbe. Az emberi „lélek” tehát folyamatosan jelen van a Világegyetemben, az élet folytonos, legfeljebb szakaszokra bontható, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért.

 Senkinek sincs joga tehát az emberi életet elpusztítani, akár felnőtt emberről, akár kisgyermekről, akár magzatról, akár szedercsíráról van szó, hiszen a felsorolt állapotok ugyanannak az élő embernek az egyes életszakaszai. Egy „ballépés”, felelőtlen tett, netán bűncselekmény „kompenzálására” egy gyilkosságot elkövetni senkinek sincs semmiféle erkölcsi alapja! (Ennyi erővel azt az embert is halálra lehetne ítélni, aki pillanatnyi figyelmetlenség miatt egy balesetben mások életét kockáztatta…)

10. ábra. Közvetlen a születés után. Ekkor kezdődne az emberi élet? Bajosan.

Az abortusz egyetlen esetben képezhet bármiféle mérlegelés tárgyát: az anya vagy a születendő élet végveszélyben van és az egyik életet csak a másik árán lehet megmenteni, különben mindkettő elveszne. Ez az egyetlen eset, amikor a mérlegelésnek egyáltalán létezik erkölcsi alapja. Egyébként az abortusz: gyilkosság, méghozzá „különleges kegyetlenséggel (a magzat védekezik feltrancsírozása ellen!), nyereségvágyból és előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság! Igaz, általában a nő dönt, netán egy bizottság, de ez a helyzet semmiféleképpen sem mentesíti az adott férfit a bűnrészességtől! Tehát senki ne próbálja a nők „nyakába varrni” a dolgot teljes mértékben.

Aztán azon is érdemes elgondolkozni, hogy az utóbbi 60 évben - a becslések szerint - 4.5 - 6.5 millió magzatot gyilkoltunk le csak Magyarországon. Saját magyar honfitársainkat! Esélyt sem adtunk nekik az életre. Ez a szám nagyobb, mint amennyi embert a magyarság különböző csatákban vesztett az utóbbi 40.000(!!!) évben. Az adatok ismeretében fel kell tenni a kérdést: normálisak vagyunk???

Élet a születés előtt

A Biblián felnőtt nyugati ember nem hisz a reinkarnációban, míg a Föld más részein mindez természetes dolog. A Bibliában is szerepelt a reinkarnáció, csak aztán a „kanonizálás” során kimaradt belőle, illetve csak bizonyos célzások találhatók meg benne a mai napig, azok is inkább a csoportkarmára vonatkozóan.

A hipnózis és egyéb módszerek megismerése révén az is kiderült, hogy az élet nem „egyszeri és megismételhetetlen”, hogy nemcsak azért „élünk és szenvedünk a Földön, hogy örök életünk legyen”, ellenkezőleg: az élet folyamatos. A regressziós hipnózis alkalmával a delikvens ugyanis nemcsak saját gyermekkorába vihető vissza, hanem előző életeibe is. Természetesen még vita tárgyát képezi, hogy az „előző életek” információ-anyagából mennyi a genetikailag örökölt információ és mennyi a tudat által megőrzött rész.

Az egyik leghíresebb kutatást ezen a téren talán Helen Wambach végezte, aki kísérletsorozata eredményeiről, magyarul a „Hányszor születik egy ember?” című könyvében számolt be. Munkája részeként több ezer embert kérdezett ki, s szinte valamennyiről az derült ki, hogy léteztek korábbi életeik, s a jelenlegibe való leszületésről saját maguk döntöttek. Mindenki maga döntötte el, milyen neműként, milyen országban, milyen nemzet fiaként vagy lányaként, milyen családban és milyen körülmények közé akar megszületni. Döntésükben olykor segítők támogatták őket. Csak egy példa:

„Magam határoztam el, hogy megszületek, de voltak mellettem mások is, akik segítettek döntésemben. Több megtestesülés (magzati test) közül választhattam. A választásom magától értetődő volt, mert ismertem mindenkit, mármint akikkel úgy volt, hogy együtt fogok élni. Nagy várakozással néztem ez elé az életem elé. Azonban anyám egészsége miatt aggódtam, és megfordult bennem, hogy nem jövök.” (A-217.)

Senkinek sincs tehát joga a másik életét kioltani, sem annak megszületése után, sem előtte! Így is úgy is: gyilkosság.

És a halál?

Láttuk, „emberré válásunk” kezdőpontja ha meg is határozható - a fogantatás pillanatával -, viszont nem „mérhető” pontosan. Tehát nem tudjuk eldönteni mikor is volt az a pillanat, amikortól kezdve mi már mink voltunk.

Nemcsak földi létünk kezdeti időpontját nem tudjuk behatárolni, hanem a végső pillanatát sem.

A halál beálltát többféleképpen is meg szokták állapítani: beszélnek szívhalálról, agyhalálról, stb. Ha a szív megáll, egy gépszív, vagy egy másik szív még tovább viheti az életet. Ha az agyunk, szívünk, légzésünk, vesénk stb. végérvényesen le is áll a szervezetünkben egyes sejtcsoportok még hetekkel később is élnek, a testünkben lévő baktériumok pedig évekig, évtizedekig, amíg a lebomlás tart, a sejtjeink DNS állománya még tízezer évek múlva is klónozható lesz - ideális esetben.

Ha az agy meghal, a test még tovább élhet, bár nincs tudatánál. Az élet vagy halál kérdésében tehát fontos szerepe van a tudatnak. De miféle tudatnak?

A halál - elmúlás. Vagy csak közjáték?

A tudatnak - sokfélesége mellett - szintjei is vannak.Pl. létezik sejtszintű tudat, tudatalatti, öntudat, éntudat, felettes én, közös tudatalatti, közös tudatfeletti, stb. Kellemetlen kérdések: mikor lép a tudat a testbe? És ha már egyszer belelép, akkor melyik tudat teszi ezt meg? Vagy a többféle tudat különböző időpontokban? A fogantatáskor? Kisgyermekkorban? Felnőtté váláskor? Netán valakinek soha? Ráadásul, amikor alszunk, kozmikus tudatunk működik, talán az éntudatunk is, de az öntudatunk nem igazán. Akkor hogy is van ez?

Aki kómában van, az agyhalott. Ez eddig rendben is lenne, csakhogy tértek már magukhoz emberek több évtizedes kómából is, és olyanok is voltak köztük, akik a teljes több évtizedre kristálytisztán emlékeztek, habár, az agyuk - az orvosok és műszereik szerint - halott volt! Igen óvatosan kell tehát bánni az agyhalál kérdésével, következésképp az eutanázia passzív formájával is! Ne feledjük: az élet folytonos, és senkinek sincs sem joga, sem erkölcsi alapja megszakítani azt!

Valami ilyesmi vár ránk „odaát”? A beszámolók szerint igen.

A halálközeli eseményekről talán a klinikai halál állapotába jutott emberektől tudhatunk meg a legtöbbet, legalábbis azoktól, akik rendelkeznek valamiféle emlékképpel a történésekről. A halálközeli élményeket elsőként Raymond Moody gyűjtötte össze. Részlet az „Élet az élet után” című könyvéből:

„Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja saját testének újraélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste”, de az tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény - szavak nélkül - kérdéseket intéz hozzá, melyek a haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének legfontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik, mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére - anélkül, hogy tudná, hogyan - újra egyesül fizikai testével és él tovább. Később, amikor megpróbálja másoknak közölni élményeit, nehézségekbe ütközik. Először is nem találja a megfelelő szavakat, melyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, aztán az emberek kinevetik. Majd lemond arról, hogy ezeket másoknak is elmondja. Az élmény mégis nyomot hagy életében, nevezetesen: hatással van életvitelére, megváltozik gondolkodásmódja és másként értékeli saját és más emberek halálát.”

Klinikai halál mesterségesen is kiváltható, bár nyilván rendkívül kockázatos. A klinikai halál állapotában tapasztalt élmények átélésére más módszerek is vannak. A lényeg az, hogy a legkörmönfontabb biológiai, fiziológiai stb. magyarázatok ellenére biztosnak tűnik: az élet folyamatos, nem ér véget a halállal, mint ahogy a nem a születéssel kezdődik.

Minden jel arra utal: az Élet örök.

IV. A tudat eredete

Az élet lényegének megértéséhez feltétlen szükséges a tudat lényegének megértése, hiszen, ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljenek bennünk bármilyen kérdések, tudattal kell rendelkeznünk. Abban nincs is vita: az ember tudatos lény. Abban sem: az ember intelligens lény. Vita akkor keletkezik, ha feltesszük a következő, olykor roppantul kínos kérdéseket: rendelkeznek-e az állatok tudattal? Rendelkeznek-e az állatok öntudattal? – És végül: rendelkeznek-e az állatok intelligenciával?

A fenti kérdésekre nem is olyan könnyű a válaszadás. Ugyanis azonnal, mihelyt meg szeretnénk „mérni” az állati tudat létét vagy nem létét, mérési nehézségekbe ütközünk. Nevezetesen: hogyan mérjük a tudatot? Ráadásul, a tudatnak különböző szintjei vannak, ami csak bonyolítja a dolgot. A tudat léte pedig feltételezi a gondolkodás képességét is, ami magával von egyfajta intelligenciát is.

A tudat

Talán először is tisztázzuk a „tudat” fogalmát.

Az ember – érzékszervei révén – érzékeli a külvilág hatásait (fény, hő, tapintás, illat, íz). Az érzékszervek által felfogott információkat agyával feldolgozza. „Tudatról” akkor beszélhetünk, ha eme agyi folyamatról „tudomása van”, azaz tisztában van vele, és – ha szükséges – tudatosan reagál rá. A tudatos reagálás gondolkodást és intelligenciát feltételez. (Az egyes külvilági ingerekre reagálhatunk „tudatos gondolkodás nélkül is” – ezeket a reakciókat nevezzük „reflextevékenységnek”. Pl. a szem lehunyása erős fény miatt.)

Abban nincs vita, hogy az élőlények (az ember mellett természetesen az állatok és a növények is) érzékelik környezetük állapotát (ha nem így tennék, rövid idő alatt elpusztulnának), sőt, a külvilágba is küldenek jelzéseket (ha nem így tennék, akkor is rövid időn belül elpusztulnának), a kérdés az, hogy ezt mennyire „tudatosan” teszik és mennyire „reflexműködés” szintjén?

Dr. Csányi Vilmos, világhírű etológus

Mindenki számára ismert, hogy az állatokat milyen hihetetlenül jól be lehet „idomítani”. Ilyenkor a viselkedésük reflexszinten programozott. Azonban bizonyára az is sokak számára ismert, hogy kedvenc kutyájuk olykor milyen „gondolatolvasó-képességekkel” rendelkezik, s szinte már-már „megszólal”. Kutatások bizonyították (pl. Csányi Vilmos), egy értelmesebb kutya akár egy hat éves gyermek intelligenciaszintjét is képes elérni. Ismertek történetek legendásan értelmes papagájokról is. A pálmát azonban minden bizonnyal az emberszabásúak és a delfinek viszik el. Egészen bonyolult és összetett műveletsorokat is el tudnak végezni. A feladatokat úgy állították össze, hogy az egyes lépések után az állatoknak mérlegelniük kelljen a rendelkezésükre álló információ-halmazt és döntéseket kelljen hozniuk. A döntéshozatalok eme láncolatát a legnagyobb jó szándékkal sem lehet „reflexszerűnek” nevezni, tehát kénytelenek vagyunk belátni, az állatok – egy részük legalábbis – képes a gondolkozásra (sőt, elvont gondolkozásra is), tehát tudattal rendelkezik, azaz tisztában van a környező világ eseményeivel és azokat képes mérlegelni is.

Ebből adódik a következő probléma: ha ugyanis az emberszabásúak és pl. a delfinek tudatos működéseket produkáló intelligens lények, akkor pusztításuk nem egyszerűen egy állat megölése, hanem bizony gyilkosság….

Az öntudat

Közismert – főleg a csimpánzokat és a gorillákat – hihetetlenül jól meg lehet tanítani jelbeszéd használatára. Azt is megfigyelték, hogy ilyen esetekben az adott emberszabású faj képviselője önmagát „emberként” határozza meg és nem csimpánznak vagy gorillának. Ezekből a kísérletekből derült ki az is, hogy az emberszabásúak öntudattal rendelkeznek, de fejlett náluk a szociális tudat is (olykor kifejezetten fejlettebb, mint sok embernél…).

Jane Goodal - szinte egész életét a csimpánztársadalom megfigyelésével töltötte

A jelbeszédre megtanított emberszabásúakat, valamint a természetes környezetükben csoportosan élők viselkedését megfigyelve, kutatók (többek közt Jane Goodal és a meggyilkolt Diana Fossey) annak a véleményüknek adtak hangot, hogy őket is bizony a „Homo” fajba kellene besorolni, azaz „embernek" kellene tekinteni őket, ahogy Linné is tette. Álláspontjukat egyre többen támogatják, a gyógyszergyárak és a víruskutató intézetek viszont annál kevésbé….

Az emberszabásúak, a delfinek, a papagájok, stb. a kísérletek és megfigyelések szerint nagyon is rendelkeznek öntudattal, tehát nemcsak az információk tudatos – gondolkozás általi – feldolgozására képesek, hanem önmagukat is pontosan el tudják helyezni a környező világban. Ez pedig már egészen magas szintű tudati működést feltételez. ) Az emberi öntudat valamikor a 3-4 éves életkor környékén bontakozik csak ki.)

Az intelligencia

A tudatos működés következő szintje az intelligencia léte. Ez már fogósabb kérdés. Szintén méréstechnikai szempontból. Ugyanis mit mérjünk? Ha valaki jól tud teszteket megoldani, az egy dolog, de nem biztos, hogy ezzel a „zseniális” képességével néhány óránál tovább húzná, ha kiraknánk a sivatagba. És az is biztos, hogy ha egy sivatag-lakó nomádot, aki hihetetlen mértékben alkalmazkodott a túléléshez, kiraknánk egy nagyváros központjába, akkor életben tudna maradni úgy, hogy ne követne el valamilyen „kihágást”. De ez csak két aspektus. Az intelligencia kutatásával foglalkozók már legalább tucatnyi fajta „intelligenciáról” beszélnek. Pl. matematikai, zenei, mozgásos, érzelmi, stb.

Arról pedig vita sem lehet, hogy az állatok, egyes intelligenciaterületen belül, bizony igen fejlett viselkedést mutatnak. A cápák például soha sem kerekednek fel, hogy a többi cápát legyilkolják, ha éppen „területi igényeik” vannak. A csimpánzok ezt viszony olykor megteszik, ráadásul hihetetlen kegyetlenséggel, hiszen szabályszerűen felfalják a megtámadott fajtársaik kicsinyeit. Vagyis meglepően „emberszerű” viselkedést mutatnak. Szabályos hadjáratokat szerveznek és vezetnek. Ehhez kémeket alkalmaznak, katonákat, és … fegyvereket! Ilyesfajta viselkedéshez bizony intelligencia kell, és nem is kevés! (Terepmunka, az „ellenfél” egységeinek felderítése, taktika kidolgozása, stb.)

Az embernek tehát gyökeresen át kellene gondolnia önmaga és környezete szerepét, valamint ezek viszonyát is, különben még nagyobb bajba kerül.

Nos, az a fentiekből belátható, sem a tudat – sem különböző szintjei -, sem az intelligencia nem emberi sajátosság. Ha tehát a földönkívüli életet kutatjuk, ezzel nem árt tisztában lenni.

Az emberi tudatról és intelligenciáról azonban ennél többet is tudunk. Érdemes kicsit ez irányú ismereteinket is áttekinteni!

Az emberi tudat fajtái

Az ember kapcsán – a tudat kutatásának kezdeti időszakában – még csak „éber tudatról” beszéltek. Azonban hamar nyilvánvaló vált, ez nem elég, hiszen amikor alszunk, akkor is van agytevékenységünk (sőt, olykor sokkal intenzívebb, mint éber állapotban!), ráadásul, egyes emberek képesek „irányítani” álmaikat, továbbá: léteznek jósló álmok, visszatérő álmok, stb. Az álomkutatás önálló tudománnyá fejlődött.

Ahogy az egyiptomi hieroglifák által rögzített szövegeket egyre nagyobb mértékben sikerült megérteni, valamint Mesmer felfedezte az „állati delejességet”, kiderült, már Egyiptomban is ismerték és használták a jelenséget, vagyis a „hipnózist". Abban a tudósok egyetértettek, a hipnózis is egyfajta tudatállapot, egyfajta „megváltozott” tudatállapot, jelentősen különbözik mind az „éber”, mind az „alvó” tudattól.

Az ember vonatkozásában megismert három tudatállapot sem jelentette azonban a kutatások végét, hiszen a kutatók előtt hamar világossá vált, létezik legalább egy további tudatállapot, ez pedig a „szupertudat” is. A szupertudat használatához nincs szükség a megszokott érzékszervekre. Amikor az ember ebben a tudatállapotban van, úgymond „megnyílik a harmadik szeme”. Mind a tér, mind az idő elveszti jelentőségét. Maga a „tudata" az, ami érzékel, és nem az érzékszervei. A szupertudat révén „vissza lehet menni a múltba”, „előre lehet menni a jövőbe”, ki lehet puhatolni az ellenfél rakétabázisainak helyét, vagy csak egyszerűen a titkos laboratóriumaiban folytatott még titkosabb fejlesztéseit.

A szupertudat létére a „látók”, médiumok, és nem utolsósorban a klinikai halálból visszatérők, illetőleg a hirtelen jelentős – pozitív vagy negatív – gyorsuláson átesett pilóták, autóversenyzők, beszámolóiból következtettek.

Halálközeli élmény

A kutatások felderítették, a szupertudat állapotának eléréséhez nem kell valamiféle különleges születési adottság, de valamilyen testi-lelki trauma sem, hiszen megfelelő módszerekkel bárki elsajátíthatja saját szupertudatossá válását, saját „harmadik szemének megnyitását”. Ha pedig ez megtörténik, az ember egész más szempontból fogja látni a saját, de mások életét is. Hiszen megszűnnek számára a titkok, az átverések, a megtévesztések stb. „Érzékek feletti érzékeléssel” fog rendelkezni, a megszokott, hétköznapi anyagi keretek, úgymint idő és tér, a valóság csupán kicsiny, de érdekes részét fogják képezni.

A szupertudat használatával az ember felülemelkedhet önnön magán, tudatosan élheti meg minden percét, a saját életét mintegy „fentről” irányíthatja, kihozva abból a legtöbbet, és tudatosan készülhet következő életére, tudatosan átmentve valamennyi tapasztalatát, melyet „itt és most” szerzett.

A szupertudatban „minden benne van”, tehát nem szükséges „tanulnunk”, csak megnyitni önmagunkat e „magasabb dimenzió felé”, és hagyni, hogy a kívánt tudás eltöltsön bennünket. A szupertudat révén kinyílik előttünk a világ, annak „teremtő részeseivé” válhatunk. Kapcsolatba léphetünk más „teremtő részeivel” is. A világ valamennyi lényével, a világ valamennyi létezőjével, az emberi lét legmélyebb céljával és értelmével.

Az élőlények is rendelkeznek kollektív tudattal, azonban annak, hogy szupertudattal is rendelkeznének eddig semmi jelét sem mutatták. Ebből kiindulva azzal a kellemetlen következménnyel kell szembesülnünk, hogy az ember „nem lehet a földi evolúció terméke”, de egyáltalán „evolúcióé” sem. Az evolúció ugyanis nem fejleszt ki „felesleges” szerveket, olyan emberi agyat, melynek jó ha képességének egytizedében használunk. (Olyasmi ez, mintha a tíz ujjunk közül mindössze eggyel próbálnánk minden feladatot megoldani.)  Az sem bizonyított, hogy a szupertudat használata az agyhoz bármiféleképpen köthető lenne, hiszen a szupertudat olyankor is „működik”, amikor az agy halott.

Az embert tehát szupertudata teszi igazán emberré, pontosabban „tenné”, ha tisztában lenne önnön ilyetén képességének és használná is azt. Ha az ember békés világpolgára szeretne lenni a pl. Galaktikus Föderációnak, nélkülözhetetlen feladat, sőt parancsoló kényszer, hogy megismerje saját szupertudatát és megtanulja használni is azt.

Mindenekelőtt azonban gyökeresen meg kell változtatnia világszemléletét.

Ezen áll vagy bukik a jövőnk.

V. Az élet határai

Az élet tartománya

Mindössze néhány évtizeddel ezelőtt, amikor az élet korlátainak meghatározásáról beszéltek, nagyjából a víz fagyás- és forráspontját adták meg, mint azt a lehetséges tartományt, melyen belül egyáltalán élet lehetséges. A tudomány fejlődésével, a világűr, a mélytengerek és az élet mivoltának alaposabb megismerésével, ez a tartomány jelentősen megnőtt.

Míg korábban azt gondolták, a Naptól nagyjából 100 és 250 millió km között található az a zóna, ahol élet biztonságosan fennmaradhat, mostani tudásunk szerint ez a tartomány a teljes Naprendszerre kiterjedhet, magyarán, a Naprendszerünkben bárhol lehet élet, a legbelső bolygótól kezdve akár a Kuiper-öv rendkívül távoli égitestjeit is bezáróan.

Sőt. Amíg korábban az életet Föld felszínéhez, illetve tengereihez kötöttük, kiderült, akár több kilométeres mélységben, a sziklák örökké sötét világába zárva is élnek baktériumok. Tehát életet mélyen az egyes égitestek felszíne alatt is kereshetünk.

Továbbá, míg korábban azt vallottuk, az élet fenntartásához víz, fény és szén szükséges, ezek a követelmények jelentősen fellazultak, most már elég, ha az élőlények időnként kapcsolatba kerülnek valamilyen hőforrással, ami elég, ha az abszolút nulla foknál mindössze pár fokkal magasabb(!),  ezenkívül szükségük van valamiféle folyadékra, ami lehet víz, de akár folyékony metán, vagy nitrogén is, de kell még valamiféle bonyolultabb vegyületek kialakítására is képes elem vagy molekula, ami lehet szén, szilícium, de ammónia és tioecetsav is.

Jelen tudásunk szerint élet +500 fok és -270 fok között bárhol lehetséges, beleértve akár a mélytengerek legalját, a több kilométeres kőzetrétegek mélyét, de akár a nyílt világűrt is! Az élet fennmaradásának szempontjából pedig nem jelent akadályt a rendkívül erős sugárzás, de akár az erősen savas közeg sem.

Az élőlények élettartama

Érdemes szót ejteni az élőlények koráról is. Sok tudós kívánta már, hogy bárcsak lenne olyan élőlénye a Földnek, amely évmilliókat is megért. Ez a vágy sajnos nem teljesülhet a szó megszokott értelmében. Igaz, hibernált körülmények között megvan erre az esély, ám egy anabiotikus állapotban lévő lény nem képes érzékelésre, azért nem tud beszámolni a köztes időről.

Ciprusfa - a növényvilág matuzsáleme

A baktériumok minden bizonnyal a legrövidebb életűek a Földön. Átlagosan egy órahosszat élnek, bár némely egysejtű öt óráig is elél. A kaktusz zárósejtjei száz évnél is hosszabb időt élhetnek meg, akárcsak az emberi idegsejtek (tehát messze többet az átlagos emberi életkornál). a legmagasabb kort megélő állat, az óriásteknős, idegsejtjei 300 évig maradnak életképesek.

Ha a növények és az állatok legmagasabb életkorát hasonlítjuk össze, a versenyből mindig a növények kerülnek ki győztesen. A jelek szerint az állatoknál 200 év az élet felső határa. A növények sokkal hosszabb életűek, különösen a fásszárúak. Közöttük is valószínűleg a mexikói Oaxa város közelében lévő ciprusfa érte meg a legmagasabb kort, mintegy 6000 évet, de hallani 10.000 éves növénymatuzsálemekről is.

Az alkalmazkodó-képesség

Minden állati és növényi fajnak, sőt, minden egyednek és a szervezet minden egyes szövetének más és más az ellenállása a környezet különböző hatásaival szemben. Ugyanígy, az alkalmazkodó-képesség is változó.  

Cserepesteknősök - az állatvilág matuzsálemei

Melyek azok a feltételek, amelyek szükségesek a földi élőlények életműködéséhez? Első helyen a vizet említhetnénk, hiszen víz hiányában a sejtekben végbemenő folyamatok megállnak; ez azonban nem jelenti a szervezet feltétlen pusztulását. A növény- és állatvilágból is ismerünk olyan eseteket, amikor a szervezet víz hiányában hosszabb-rövidebb ideig szünetelteti az életműködéseket. Gondoljunk csak a növényi magvakra, vagy például a medveállatkákra, amelyek ha kiszáradnak, fehérjerögökké zsugorodnak, de ha vizet kapnak, ismét életre kelnek.

Fontos az élet szempontjából a hőmérséklet is. Nem könnyű feladat a hőmérsékletnek az élet szempontjából lehetséges alsó és felső határát megállapítani. Egyes hőforrásokban a forrásponthoz közeli, sőt annál magasabb hőmérsékleteken is vannak élőlények - pl. a Yellowstone-Park vulkanikus hőforrásaiban még +112 fokon is -, bár a legtöbb élőlény az 50 fokos melegben már elpusztul. Növényi magvakkal végeztek kísérleteket, és kitűnt, hogy például a napraforgómag még 140 fokos hőség után is megőrzi csírázóképességét.

Medveállat - akár fehérjeröggé is összeszárítható, hogy egyszer vízhez jutva újra feléledjen

A szervezetek hidegtűrése még érdekesebben alakul. Egyes baktériumok a folyékony levegő hőmérsékletén, -190 fokon, több, mint négy hónapig életben maradnak. A kerekesférgek a folyékony hélium hőmérsékletén, -270 fokon, A nyílt világűr hatásának hetekig kitett élőlények – zuzmók, mohák és gombák  -, képesek voltak mindenféle károsodás nélkül megőrizni élet- és szaporodási képességüket miután visszahozták őket a Földre. Tehát az abszolút nulla fokhoz egészen közel sem pusztulnak el.

Az emberi szervezet nagyjából 15-20 percen át képes elviselni +120-os illetve -60 fokos hőmérsékletet. Ha azonban az emberi testhőmérséklet +20 fok alá csökken, menthetetlenül bekövetkezik a halál, bár vannak olyan kísérletek, hogy műtéti vagy egyéb gyógyászati célból a testet, vagy annak egy részét még alacsonyabb hőmérsékletre is lehűtsék. Sőt, olyan törekvések is vannak, hogy az embert mélyhűtve, hosszú időn keresztül meg tudják őrizni gyógyítás vagy esetleg több évtizedik tartós úrutazás céljából.

Tengeri ugorka - nincs a világóceánnak olyan mély pontja, ahol ne lenne megtalálható

A földi élőlények többsége számára igen fontos környezeti feltétel az oxigén. Bármilyen meglepő is, nem nélkülözhetetlen előfeltétele az életnek. A fejlettebb szervezetek valóban nem nélkülözhetik az oxigént, de sok olyan egyszerűbb élőlényt ismerünk, ezek az úgynevezett anaerob baktériumok, amelyek egészen jól megvannak oxigén nélkül is. Növényekkel is végeztek kísérleteket, hogyan viselkednek oxigén nélkül. Kiderült, hogy nemcsak életben maradtak, hanem sokkal nagyobbra nőttek.

Kísérleteztek marsi feltételek mellett növénytermesztéssel. Azt tapasztalták, hogy a kukorica és a hüvelyes növények nemcsak életben maradnak ilyen körülmények mellett, de termést is hoznak, és szaporíthatóak.

Ellenálló képesség

A legnagyobb ellenállást az élet egyszerű formái mutatják. A papucsállatka például 800 atmoszféra nyomást is elvisel, a növényi sejtek pedig 400-700 atmoszférát. A tengerek mélyén még ennél is nagyobb a nyomás. A kutatók először úgy vélték, hogy 6000-7000 méternél nagyobb vízmélységben már nem lehet élet. Az újabb felfedezések azonban megcáfolják ezt. Bebizonyosodott, hogy még a legnagyobb mélységben is van élet. A legnagyobb mélységben a tengeri ugorka él: 10.000 méteres mélységben minden 10 tengeri élőlény közül 9 tengeri ugorka. Rajtuk kívül férgek, csigák, kagylók, képesek még dacolni az óriási nyomással.

Egy óriás csőféreg közelről, illetve egy egész telep belőlük.

Ma a  tengerekről és az életről való ismereteket fenekestül felforgatta a Mexikó partjaitól nem messze felfedezett mélytengeri hőforrások élővilága. Ezeken a helyeken, akár 3-4 kilométeres mélységekben, „füstölőknek” nevezett, ásványokban igen gazdag, akár +450 fokot is elérő hőmérsékletű tengervízben, rendkívül gazdag élővilágot találtak, teljes ökoszférákat! Ezek a lények soha nem látták meg a Napot és nem is fogják. A baktériumoktól kezdve egészen a rákokig és a férgekig a legkülönfélébb élőlényeket találhatjuk meg itt. Pl. az óriás tengeri csőféregnek piros vére van, bőre pedig olyan erős – habár mindössze néhány sejtsor alkotja –, hogy szikével nem tudták elvágni, amikor felszínre hoztak belőle egy példányt.

Mélytengeri pókrák

Ezekben az irdatlan mélységekben, nyomáson és hőmérsékleten élő lények szervezete egészen minimálisan különbözik csak az általunk a felszín közeléből ismert rokonaikétól (már amennyiben van nekik); DNS-ük azért nem hullik szét, mert néhány kötés megerősíti molekuláris szinten.

Ezeknek az ökoszisztémáknak a felfedezése adta a lendületet azon kutatásoknak, hogy Naprendszerünkben minden olyan helyen kutassunk az élet nyomai után, ahol mélytengerek léteznek. Ilyen pedig több is van.

A mélység, a hatalmas nyomás és -hőmérséklet tehát nem akadálya az életnek, de a hegyek magas csúcsai között a tapasztalat szerint megtorpan. De még 6000-8000 méter magasságban is találunk moszatokat, kis pókokat, a kevés számú baktérium, spóra, zuzmó, stb. mellett.

Mélytengeri óriáspók

Ekkora magasságokban azonban már találhatunk olyan erős szeleket, az úgynevezett futóáramlásokat, melyek rendkívüli sebességre képesek felgyorsítani e kis lényeket, a magaslégköri feláramlások akár a nyílt világűrbe is kijuttathatják őket, ahol – mint tudjuk – az abszolút nulla fok körüli hőmérsékletnek is képesek ellenállni. Életfolyamataikat befagyasztva, akár évmilliók múltán is, ha megfelelő helyre sodródnak, újraéledve azonnal képesek szaporodni, benépesíteni az akár fényévnyi távolságokra lévő égitesteket is. Nem akadály még a kozmikus sugárzás sem, hiszen mégolyan magasabban fejlett lények is, mint a pl. a skorpió, az emberre halálos adag 800.000 szeresét képes elviselni

Egyáltalán nem kell tehát azon meglepődnünk, ha a világűr égitestjeit földönkívüli élet után, azokon nagyon is földi lényeket találunk.

Összegzés

A földi élet legfontosabb feltételeinek felsorolásából úgy tűnik, hogy az élőlény testének felépítését erőteljesen befolyásolják a környezet tényezői. Azt is észrevehetjük azonban, hogy az élőlények meglehetősen jól alkalmazkodnak a környezet sajátságaihoz.

Más bolygón, más környezeti feltételek mellett az életnek is más lehet a megnyilvánulása. Azt a kérdést, azonban, hogy milyen, ma még csak találgatásokkal válaszolhatjuk meg, hiszen olyan tudományos adatok még nem állnak rendelkezésünkre, amelyekből biztos választ adhatnánk. A választ ma még nem is a biológusoktól várjuk, hanem sokkal inkább a csillagászoktól, fizikusoktól – és az űrhajósoktól.

Nos, a fentiekből kitűnik, hogy elvileg nincs akadálya, hogy baktériumok és spórák eljussanak a légkör felső rétegeibe, sőt, esetleg bolygónkon kívüli útra is elindulhassanak és akár az egész Tejútrendszert benépesítsék. Mindez akár másik irányból is megtörténhetett. A földi élet is lehet földönkívüli eredetű. Egy biztos. Élet mindenhol van, ahol ahhoz adottak a feltételek. Ezek a feltételek pedig elképzelhetetlenül tágak.

VI. Hogyan és mit keressünk, amikor az élet nyomait kutatjuk?

Az élet különböző létformáival szinte bárhol találkozhatunk, több kilométerrel az óceánok alatti kőzetek mélyén, az antarktiszi jégpáncél alatt, több száz fokos hőmérsékletű mélytengeri hévforrások közelében, ahol a nyomás is több száz atmoszféra, a magaslégkörben, de akár a nyílt világűrben is. Kérdés, miként és hogyan tudnánk bármiféle élőlényt a Földünktől távol kimutatni? Egyáltalán merre keressük? És hogyan?

Saját Naprendszerünk a Tejútrendszer része. Napunk körül legalább kilenc bolygó kering, a (földi élőlényekre vonatkozó)  életfeltételek ismeretében bármelyikükön lehet élet, de akkor kisebb-nagyobb holdjaikon is. A Naprendszerünk pedig csak egy a Tejútrendszerünk legalább százmilliárd csillagából.

A csillagászok jelenleg nagyjából százmilliárd tejútrendszert, azaz galaxist ismernek a Világegyetemben. Van köztük a mienknél sokkal nagyobb, de sokkal kisebb is. Bizonyára nem mindegyik csillag rendelkezik bolygórendszerrel és a csillagok jó része „nem túl barátságos” a saját rendszeréhez, időnként kitörésekkel pusztít maga körül. A stabil csillagok és stabil bolygórendszerek száma azonban így is szinte tetszőlegesen nagy. Kérdés, ezek közül mennyi hordozhat életet? Akár mindegyik, de lehet, hogy egyetlen egy sem. Frank Drake dolgozta ki híressé vált kozmogramját a kérdésre adandó válaszként, a gond ugye az, hogy egyenletének helyességét nem igazán tudjuk ellenőrizni. Miként is tehetnénk ezt meg? Hogyan tudnánk detektálni egy valóban Földön kívüli életet?

1.      Az élet önmagáról ad hírt, felismerhető jelet

a)      Jelzéseket, melyeket fel tudunk fogni

b)      Idegen életformák képviselői megjelennek a Földön

2.      Mi kutatjuk fel az idegen életformákat

a.)    Távcsővel fedezzük fel az élet nyomait

b.)    Megvizsgáljuk a bolygóról visszavert napfényt, és annak módosulásaiból olvassuk ki az élet jeleit

c.)    Finomabb részleteket nem láthatunk egy távoli bolygón, ezért űrszondát küldünk közelébe, s az fényképezi le a felszínt.

d.)    Űrszondával táptalajt küldünk egy adott égitestre, és a benne életre kelt csírák életfolyamatairól értesülünk az űrszonda jelzései révén.

e.)    Személyesen keressük fel az égitestek, és közvetlenül győződünk meg a helyzetről.

A felsorolt pontok tárgyalása során szigorúan a hivatalos forrásokban megjelent adatokat ismertetjük. Most eltekintünk attól, hogy a világon 10 milliós nagyságrendű ufómegfigyelés történt. Csak a hivatalos forrásokat idézzük.

Amikor a földönkívüli élet létezésére „bizonyítékokat” követelnek egyes kutatók, akkor tehát a megfelelő hivatalos forráshoz kell őket irányítani. A földönkívüli élet,  (intelligens élet!) létezése ugyanis - hivatalosan is - bizonyított tény!

1. Idegen életformák jelzése, földi megjelenésük

1923-ban, augusztus 23-án, szombaton a Föld és a Mars a lehető legközelebb került egymáshoz. Nem kis erőfeszítés árán Dr. David Todd csillagász professzor elérte, hogy a Föld legnagyobb rádiótávcsöveit a Mars felé irányítsák, esetleges rádiójelek vétele céljából. A kísérletet teljes siker övezte, kb. 40 másodperces, többször ismétlődő, rádió jelet fogtak a Marsról. A jelek először kaotikusan érkeztek, majd egy hang beszélt, teljesen ismeretlen nyelven. Mivel a Földön ekkor teljes rádiócsend volt, a hatalmas antennák pedig a Marsot vették célba, az adás máshonnan nem is érkezhetett. Az üzenetet rögzítették. Az USA katonai vezetőinek birtokában van.

A következő fontos dátum idegen technikai eszköz jelzéseinek vétele kapcsán az 1929-1930-as évekre tehető. Duncan Lunan skót csillagász és szakíró figyelmét keltette fel a Hollandiában folyó, a földi ionoszféra-kutatásokkal összefüggő kísérletsorozat. Ennek egyik eleme volt a késleltetett radarvisszhangok észlelése. Az ionoszféra szerkezetének feltárása céljából kisugárzott jelek olykor egy percet is meghaladó késéssel verődtek vissza, ami azt feltételezte volna, hogy a Föld légköre 9 millió km-re, azaz a Hold távolságánál 25-ször távolabbra terjed. Ez nyilvánvaló lehetetlenség.

A kísérletekben jelsorozatokat bocsátottak ki, ezek késleltetett visszaverődései az alábbi számsort adták ki: 8, 11, 15, 8, 13, 3, 8, 8, 8, 12, 15, 13, 8, 8 – másodperc. A jeleket úgy próbálták értelmezni, hogy koordináta-rendszerben ábrázolták őket. A legnagyobb meglepetésre a Bootes csillagképet kapták, 108.000(!) évvel ezelőtti helyzete szerint, az Epszilon jelű csillagának kiemelése mellett. A következtetés amit levontak: az Epszilon Bootes csillagról 108.000 évvel ezelőtt szondát küldtek bolygónk köré, ez a szonda pedig automatikusan jelentkezett, mihelyt az első rádióüzenetet fogta, és közölte velünk küldői helyzetét.

Az első komolyabb nemzetközi program a CETI volt (Kapcsolat Földönkívüli Értelmes Lényekkel). A program keretében elsősorban az élet lehetséges formáit, az intelligens civilizáció válás lehetőségét, az intelligensé vált civilizációk fejlettségi szintjét, az adott civilizáció élettartamát és az esetleges kapcsolatfelvételt, illetve az idegen civilizációk kimutatási módjának lehetőségeit kutatták. A program az 1960-as évek elején kezdődött.

A CETI később átalakult SETI-vé (Kutatás Földönkívüli Értelmes Lények Után) az 1970-es évek elején. Hatalmas rádiótávcsövekkel kutatták át az eget évtizedeken keresztül, főleg a hidrogén 21 cm-es hullámhosszán. Vizsgáltak egyedi csillagokat, de egész csillaghalmazokat, galaxisokat is. Az ezredfordulón igyekeztek magánszemélyek számítógépes kapacitását is bevonni a seti@home program keretében, illetőleg a kutatás 2005-re kibővült az elektromágneses spektrum látható fény tartományára is. Az őrületes mennyiségű adathalmaz feldolgozása során maradt négy jel, mely egyértelműen mesterséges eredetűnek bizonyult.

A párhuzamosan futó OZMA-I és OZMA-II kutatási terv nem hozott kézzelfogható eredményt.

Az indiai Kerala államban, 2001-ben hullott  „vörös esőben” talál egysejtűek egyike.

Idegen létformák azonban „személyesen” is felkereshetnek bennünket, nem vagyunk feltétlen kiszolgáltatva műszereink hatékonyságának és az elemző programok fejlettségének. Kövessük a hivatalos álláspontot, tekintsünk el a tízmilliós nagyságrendű UFO-bejelentéstől, a több tízezer évre visszamenő, idegen űrhajókat ábrázoló barlangfestményektől, a középkori freskókon megfigyelhető repülőcsészealjaktól, stb. Tudván azt, hogy ez utóbbi esetekben a művész csakis és kizárólag azt ábrázolhatta, amit látott!

Olykor az idegenek esetleg egysejtűek formájában érkeznek, akár egyfajta különös vörös esőben, mely India Kerala nevű területén hullott, 2001-ben. A Cardyff-i Egyetemen, Nagy Britanniában végzett kísérletek egyértelműen megerősítették azt a  korábbi állítást, miszerint jelen esetben élő sejtekről van szó. Innen az eső vörös színe. Az, hogy honnan származnak, rejtély. A különleges sejtek mintegy hat héten át hullottak  egy, az égen bekövetkezett robbanást követően. Az esőben talált sejtszerű struktúrák láthatóan életre keltek laboratóriumi körülmények között és szaporodásnak indultak. A részletes vizsgálatok alátámasztották a sejtszerű szerkezetek létét, valamint azt is, biológiai eredetűek és DNS-t tartalmaznak, a földi élet valamennyi hordozójának alapmolekuláját. A Cardiff-i csapat 2006 nyaráig dolgozott az elemzéseken, ekkor vonták le végleges következtetésüket: az egysejtűek földönkívüli eredetűek!

Az idegeneket tudományos módszerekkel is kutatták, a legjelentősebb talán Kék könyv, Alan Hynek vezette vizsgálóbizottsága. Két évtizeden át dolgoztak az USA-ban, tízezernyi esetet vizsgáltak ki. A feldolgozott anyagban 80 olyan esettel találkoztak, ahol semmiféle természetes és mesterséges földi magyarázat sem segített, a résztvevő kutatóknak tehát be kellett ismerniük, bizony földönkívüli eszközöket figyeltek, fényképeztek le a bejelentők.

Ha bárkiben is kétségek merülnének fel, hogy az űrhajósok pontosan tudják, mi mindennel találkozhatnak odafönt, álljon itt a következő eset példának. Az amerikaiak rendszeresen kikötöttek a Mír űrállomáson az ezredforduló környékén. Az egyik dokkolás során az űrrepülőgép amerikai pilótája élő adásban közölte, nem tud dokkolni a Mírhez, mert idegen űrhajók veszik azt körül. Márpedig, ha valakinek tudnia kell, hogy az űrben mi van fent, az az űrrepülőgép pilótája, hiszen 2 milliárd dollár értékű berendezés függ döntéseitől. Nem tett semmiféle kitérő manővert, nem kezdett vészleszállásba, csupán, várakozott. Tehát azt is tudta, az idegenek nem ellenségesek.

2. Kutatás idegen létformák után

Távcsöves megfigyelések. Idegen civilizáció mesterséges alkotásait elsőként Schiaparelli fedezett fel, jelesül: mars-csatornákat. Később kiderült, mars-csatornák nem léteznek, az itáliai tudóst bizonyára műszere csapta be. De mit mondjunk akkor Sir Percival Lovell eredményeiről, aki a XX. század legjobb megfigyelő csillagásza volt? Lovell ugyanis a legnagyobb marsközelségek idején rendszeresen figyelt meg szabályos alakzatokat a Mars felszínén. Az ő szakértelme pedig megkérdőjelezhetetlen.

Életnyomok más égitesteken. Az ALH-84001 meteorit igencsak híressé vált. bizonyosan marsi eredetű, benne vasbaktériumok nyomait találták. Ennél sokkal erősebb érv azonban a marsfelszíni élet mellett a NASA tudósai, Dr. Carol Stoker és munkatárai kutatásának eredménye, ők ugyanis sikerrel mutatták ki klorofil létezését a Mars felszínén, azaz bizonyították: a Mars felszínén növényi élet van!

Marsi fosszíliák.

Az egyes égitestek felszínéről visszavert fény elemzése bevett gyakorlat a csillagászok körében. Ezzel a technikával mutatta ki Brad Dalton asztrogeofizikus az egyik Jupiter-hold, az Európa felszínén az Escherichia coli, a Deinococcus radiodurans és a Sulfobolus Shibatae baktériumok elnyelési sávját az infravörösben. Az Európa is életet hordoz tehát!

Űrszondás felderítések. Az egész Naprendszert bebarangolták űrszondáink. Szinte valamennyi, szilárd felszínnel rendelkező égitesten találtak szabályos, részben minden bizonnyal mesterséges alakzatokat. A kutatásban a Mars áll a középpontban. A Mars Global Observer által készített, M02-00163 katalógusszámú képén egy hatalmas kupola látható, előtte két megtermett fa, a kupola bal oldalán oszlopcsarnok, mely egy sugárút felé nyílik, az oszlopcsarnokkal szemben, a sugárút túlsó oldalán hatalmas emberszobor. A kopulától kissé lefelé látható egy szinte teljesen átlátszó leszállóplatform, vázszerkezettel kifeszítve egy szakadék fölé. A teljes településrészt sebes áramlású folyók övezik. E marsi  település jelenleg is lakott!

Az orosz Mír űrállomás közelében repülő csészealj halad el – A Discovery űrrepülőgépről filmezve.

Űrszondás életkeresés. Ismét csak a Marsról hozunk fel példát, mert igen kevés azon űrszondáink száma, melyek idegen égitestek felszínére ereszkedtek le, s ha le is ereszkedtek, életnyomokat csak elvétve kerestek. Kivéve a Viking-űrprogram, melynek egyik legfontosabb feladata éppen az élet keresése volt. A Viking-űrszondák valamennyi biológiai kísérlete igazolta a marsi élet létét! Így az is, mely során földi táptalajhoz marsi talajt kevertek és figyelték a történéseket, a földi táptalaj felszívását a marsi élőlények által. Aktivitásuk messze meghaladta itteni társaikét.

Emberes űrkísérletek. Hivatalosan még csak a Holdon járt ember. Bár e hivatalos állítást sokan és egyáltalán nem alaptalanul megkérdőjelezik. A jelek arra vallanak, hogy az amerikaiaknak (is) megvan a maga titkos emberes űrprogramja. Ennek keretében már 1962. májusában a Mars felszínére léptek. És ott természetesen azonnal élőlényekre bukkantak. Minderről még 1977-ben beszámolt az Anglia televízió, s bár hiába próbálták a műsort lejáratni és hiteltelennek feltüntetni, a benne elhangzott információk nagyon is valósak voltak. 2002-ben ugyanis, egy angliai hacker, név szerint Gary McKinnon, feltörte a NASA számítógépeit és eljutott a titkos emberes űrprogramok adatbázisába is. Az USA természetesen mindent elkövet a hacker kiadatásáért, miközben a NASA hangoztatja, hogy ők teljesen nyíltak és őszinték, semmiféle titkos programjuk nincs. Csakhogy. Ha a NASA szakemberei olyan nyíltak és őszinték, mint ahogy ezt állítják magukról, akkor milyen adatbázist tört fel a hacker, ami miatt ilyen idegesek lettek?....

A Marson a Syrtis Major közelében lefényképezett település. Áttetsző kupola oszlopcsarnokkal, előtte két hatalmas fa, sugárút, mellette emberszobor, középen átlátszó leszállóplatform, az egész település körül pedig bővizű folyók.

VI. Élet a Naprendszerben - A Naprendszer felépítése

Folytatom...