|
|
Arany László: Élet a káosz peremén - 50 éves az ufókutatás |
|
|
|
Kutatási anyag - 1997. június 27. |
|
|
|
Ha valós élethelyzeteket alaposan kielemezzük, azt tapasztalhatjuk, hogy az élet minden területén jelen van a káosz, a rendezetlenség. A káosz mellett még egy igen fontos dolog is megfigyelhető: a különböző szintű szervezetek önszerveződése, ami döntően kihat viselkedésükre. E szervezetek igen sokfélék lehetnek, kezdve az egyes ember szervezetétől a kiscsoportokon át egészen a társadalomig, de hasonlóképpen megemlíthetők a tudományos szervezetek, az államszervezetek, s egyes vallásoknak az egész világra kiterjedő szervezetei. Valamennyien kapcsolatban vannak az ufóproblémával - akár bevallják, akár nem -, kénytelenek véleményt formálni róla. Kijelenthető: valamennyien - így vagy úgy - érintve vagyunk. Jelen tanulmányban megpróbálom ezeket a viszonyokat külön-külön elemezni - a kapcsolódó problémák felvetése mellett. Mindenekelőtt azonban feltétlen szükséges megismerkedni a káoszelmélet néhány idevágó gondolatával. Az önszervező viselkedések egyike az alkalmazkodás; jelen van a legkülönbözőbb területeken is. A társaságok alkalmazkodnak a piaci körülményekhez, az immunrendszer alkalmazkodik a fertőzésekhez, az állatok alkalmazkodnak a táplálék bőségéhez vagy szűkösségéhez. Az alkalmazkodás képessége az összetett rendszerek sajátossága - és egyik kiváltó oka annak, hogy a fejlődés az egyre összetettebb rendszerek kialakulása felé halad. Azonban még fontosabb az a mód, ahogy az összetett rendszerek egyensúlyoznak a rend szükséglete és a változás parancsa között. Az összetett rendszerek egy bizonyos pont felé törekednek, amit a káosz küszöbének vagy peremének nevezünk. A káosz pereme az a hely, ahol még elég új impulzus éri az élő rendszert ahhoz, hogy rezgésben maradjon, és elég állandóság, hogy megóvja az összeomlástól, a teljes rendezetlenségbe süllyedéstől. Ez az örök konfliktus, a lázadás övezete, ahol állandó háborúságban áll a régi és az új. Ám hihetetlenül nehéz rátalálni az egyensúlyi pontra. Ha egy élő rendszer túlságosan közel sodródik a káoszhoz, azzal az átbillenést kockáztatja a széthullásba és a felbomlásba; ha viszont a rendszer túlságosan messze kerül a peremtől, akkor merevvé, dermedtté, totalitáriussá válik. Mindkét eset pusztulásba vezet. A túl sok változás éppen olyan romboló hatású, mint a túl kevés. Az összetett rendszerek csakis a káosz peremén tudnak létezni. Következésképpen a kihalás elkerülhetetlen eredménye akár az egyik, akár a másik stratégiának: a túl sok vagy a túl kevés változásnak egyaránt. Az önszerveződés az összetettség irányába fejlődik, miközben a rendszer a káosz pereme felé halad. A tudósoknak hamar feltűnt, hogy az összetett rendszerek, gyakorlatilag bármilyen összetett rendszerről legyen is szó, bizonyos közös viselkedéseket mutatnak. Ezeket a viselkedéseket kezdték minden komplex rendszer sajátosságának tekinteni. Észrevették, hogy ezek a viselkedések nem magyarázhatók egyszerűen a rendszer összetevőinek az elemzésével. A klasszikus tudomány, amely azt mondja, hogy szedjük szét az órát, hogy lássuk, miként működik, nem tud mit kezdeni az összetett rendszerekkel, mert azok viselkedése az összetevők spontán kölcsönhatásából adódik. Ez a viselkedés nem tervezett vagy irányított; éppen csak megtörténik. Ezért nevezik az ilyen jellegű viselkedést "önszervező"-nek A fejlettebb állatok nem a környezetükhöz való alkalmazkodóképesség hiányosságai miatt halnak ki, hanem a viselkedésük miatt. A káoszelmélet szerint a fejlett élőlények viselkedése nagyon gyorsan, de nem mindig megfelelően változik. A viselkedés előbb-utóbb öntörvényűvé válik, és többé nem vagy nem elég rugalmasan válaszol a környezet kihívásaira, ami aztán szükségszerűen hanyatláshoz és pusztuláshoz vezet. Más szavakkal kifejezve: az élőlények felhagynak az alkalmazkodással. Ez történt a dinoszauruszokkal is? Ez az eltűnésük valódi oka? Soha nem tudjuk meg. De nem lehet véletlen, hogy az emberiséget oly annyira izgatja a dinoszauruszok kihalása. A dinoszauruszok hanyatlása eredményezte az emlősök, közöttük az emberi faj fellendülését. Magától értetődő, hogy felmerül a kérdés, vajon előbb vagy utóbb a mi esetünkben is megismétlődik a dinoszauruszok végzete. Hogy a vak sors rejtőzik-e a bukás mélyén, mondjuk, néhány becsapódó meteor képében, vagy saját viselkedésük törvényszerűségei. Pillanatnyilag nem ismerjük a választ...
A bonyolult élőlények gyorsan fejlesztik a viselkedésüket. Roppant sebesen következnek be a változások. Az emberek átalakítják a bolygót, és senki sem tudja eldönteni, ez veszélyes irányú fejlődés vagy sem. Ezek a viselkedési folyamatok gyorsabban zajlanak le, mint ahogy azt az evolúcióról feltételeztük. Alig tízezer év alatt az emberiség eljutott a vadászattól a gépesített mezőgazdaságig, a városokig, a kibertérig. A viselkedés száguld előre, és egyre kevesebb köze van az alkalmazkodáshoz. De senki sem tud biztosat. .A kibertér a megújulás végét jelenti. Az az eszelős elképzelés, hogy az egész világ egymáshoz van drótozva, csakis a pusztuláshoz vezethet. Minden biológus tudja, hogy az elszigetelt kis csoportok fejlődnek a leggyorsabban. A tömegmédia megfojtja a sokféleséget. És mi a helyzet az intellektuális sokféleséggel, a legjelentősebb erőforrásunkkal? Gyorsabban eltűnik, mint a fák! Ha összetett rendszereket térképezünk fel alkalmazkodási grafikonon, kiderül, hogy amilyen gyorsan fejlődik a viselkedés, olyan meredeken zuhan az alkalmazkodás. Nincs szükség aszteroidákra, járványokra vagy más katasztrófákra. Elegendő egy hirtelen felbukkanó viselkedés, és az az egész faj végzetévé válhat. A különböző területeken egyidejűleg omlik össze a rend. Az életben maradás az egyének és csoportok számára egyaránt valószínűtlenné válik. Az 50 éve tömegesen felbukkant földönkívülieknek nem kis szerepük van a kaotikus jelenségek felerősödése terén. Ezek a jelenségek nyilván az egyénre is hatnak. Az egyén helyzetét a közösséghez való viszonya határozza meg. Egyéniség csak közösség keretében képzelhető el és határozható meg. Az egyént mássága teszi különbözővé társaitól. Ettől lesz egyéniség. Kialakítja saját véleményét önmagáról, valamint megfigyeli a környezete reagálását saját viselkedésére. A kettő között próbál egyensúlyt teremteni, viselkedik. Ha az egyensúly felbomlik (az egyén elcsúszik a káosz pereméről) kóros - esetleg romboló jellegű - viselkedések jelennek meg. Minden egyes embernek valamilyen módon véleményt kell formálni a saját és a földönkívüliek viszonyáról - önmaga számára. A repülő csészealjak 1947-től kezdődő tömeges felbukkanása véleménynyilvánításra kényszerít mindenkit, olyan döntések meghozatalára és állásfoglalások meghatározására, melyek az egyén számára döntő jelentőségűek. Természetesen más a helyzet ha az egyén önmaga tapasztalja meg ezeket a jelenségeket, elbeszélésekből és konkrét dokumentumokból ismerkedik meg velük, vagy egyszerűen csak olvas róluk. (A megtapasztalt események is rendkívül széles skálát foghatnak át az ufóűrhajó megfigyelésétől egészen a magzatrablásokig, ráadásul az események egy része nem is fizikai síkon zajlik.) A gond az, hogy a tapasztalatok révén egy teljesen ismeretlen világ képe körvonalazódik a maga legalább ugyanannyira ismeretlen belső törvényszerűségeivel. Olyan fizikai jelenségek figyelhetők meg, amelyek abszolút ellentétesek a jelenleg ismert fizikai elméletrendszerrel. Ráadásul az emberi faj kialakulásának évtízezrei alatt bizonyos törvények genetikailag is rögzültek bennünk, hiszen ezek nélkül a mindennapi élet elképzelhetetlen lenne. Gondoljunk például a tömegvonzás törvényére vagy a különböző mozgástörvényekre, netán az energiamegmaradásra! És akkor jönnek ezek a repülő szerkezetek, s mindezekre - látszólag - fittyet hánynak. Az emberi agy hatalmas, szinte feloldhatatlan ellentmondásba kerül az örökletesen kódolt ismeretei és a saját tapasztalatai között. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy akik tömegesen szereznek ilyen tapasztalatokat, személyiségük és viselkedésük is sérül - valamilyen szinten. Aztán persze az is elgondolkoztató, hogy egy ily módon sérült egyéniség a továbbiakban mennyire képes objektív maradni. Tud-e egyáltalán? Az átlagember manapság leírásokból vagy elbeszélések által ismerkedik meg a témával. (Ritkább az, aki először tapasztalatokat szerez és csak utána válik érdeklődővé.) Vagyis, tulajdonképpen a sokszor emlegetett szóval akár "ufóhívőnek" is lehetne nevezni. Valakinek vagy valaminek elhisz bizonyos információkat (hogy ez a hit hogyan alakul ki, miként működik és kihez kötődik ez szintén elemzésre méltó téma) vagy éppenséggel senkinek semmit nem hisz el, tehát tagad. Csakhogy, a tagadáshoz is hit kell! A téma kapcsán közömbös viselkedést nem tudok elképzelni, valamilyen szinten mindannyian érintve vagyunk. Akik előadásokra járnak, olvasnak a témáról, többnyire hívők. (Nem feltétel nélküli hívők!) Hit nélkül viszont nincs igazságkeresés utáni vágy. Aki ma még "csak" hisz, holnapra már tapasztalatokat szerezhet, ami meggyőződéshez vezethet. Habár használjuk, nincs ilyen fogalom, hogy "meggyőződéses hívő". Vagy hívő vagy meggyőződéssel rendelkező személy. A tapasztalatok feldolgozását természetesen az előzetes hit befolyásolja. Nehéz objektívnek lenni, ha rólunk magunkról van szó. De hát éppen ettől vagyunk egyéniségek, és attól leszünk közösség, hogy kialakítunk egy olyan társaságot, ahol egyéni tapasztalatainkat megbeszéljük, s azokat a közösség épülésére fordítjuk - és viszont. A kulcs itt van. Miért hiszünk egyik vagy másik embernek? A megjelenése, a beszédstílusa, netán mondanivalójának tartalma miatt? Hasonló ez egy választáshoz. Mi okból választják az emberek ezt vagy azt a politikust. Miért pont neki hisznek? Holott esetleg... Miért éppen ez vagy az az ember válik gyógyítóvá? Nyilván azért, mert hisznek neki, s a hit által gyógyulnak. (Természetesen olyanok is vannak, akik különleges képességekkel rendelkeznek.) Az ilyen "csodás gyógyulások" aztán beindítják a lavinahatást: több emberből több is gyógyul meg. A lavinahatás bár a káoszelmélet része, emberekre is nagyszerűen alkalmazható a tömeghatás vagy tömegpszichózis vizsgálatára.
Az ufókutató erkölcsi felelőssége is igen nagy. Az információk robbanásszerű megszaporodása az egész emberiség jövőjét alapjaiban érinti. Kötelező számára betartani a tudományosság kritériumait (megismételhetőség, ellenőrizhetőség, bizonyíthatóság, érthetőség, tévedhetőség). Ha pedig így tesz, akkor igazi tudós. A szó legnemesebb értelmében. A káoszelméletből megérthető, hogy a gyors változások instabilitást eredményeznek, a tartós instabilitás pedig káoszt. Elsősorban az ufókutató az a személy (ismeretei révén), aki ugrásszerű fejlődést, gyökeres változást akar, tulajdonképpen egyfajta forradalmár, de az általa vágyott változások - mint említettem - instabilitáshoz vezetnek. Ha jól körülnézünk, ez az instabil, kaotikussá váló világot látjuk magunk körül. Csakhogy. Ufókutató nincs ufonauták nélkül, vagyis, ki merem jelenteni, az ufókutatók csak közreműködők - ha úgy tetszik alkalmazottak -, a káoszért maguk a földönkívüliek a felelősek, ők kezdeményezték és provokálták ki ezeket az eseményeket félszáz évvel ezelőtti tömeges megjelenésükkel! Az összeomlásnak semmi jele sem lesz, és bármikor bekövetkezhet. Teljesen ostoba az a vak tévhit, hogy nyugodtan szennyezhetjük a még Földet, pusztíthatjuk az élő és élettelen kincseit, mert a mérések szerint még nem károsodott jóvátehetetlenül. Semmi előjele sem lesz és bármikor bekövetkezhet, (semmilyen matematikai fortéllyal nem lehet megjósolni, hogy a hegyek közt egy adott lavina melyik lehulló hópihe súlyától indul meg, csak azt lehet tudni, hogy a lavina egyszer megindul). hiszen írva vagyon: "Nem tudjátok sem a napot, sem az órát..." Az ember társas lény, csak közösségben bontakoztathatja ki egyéni képességeit, adhat hangot véleményének. Valamennyien számos kisebb-nagyobb közösségnek vagyunk a tagjai, s ezek a közösségek más-más megnyilvánulást várnak el tőlünk. Az életünk mindig valakikkel együtt, valakik szeme láttára zajlik. Lehet ez a színtér a család, a közeli munkatársak köre, baráti társaság (ezek valódi kisközösségek) vagy különböző alkalmi csoportosulások, illetve maga a társadalom. Az egyes ember az ufóélményeit ezekkel a közösségekkel tudja megosztani. Az egyént az önnön szubjektivitása jellemzi, a kisközösségeket a közös cél megvalósítása, míg a társadalmat az őt vezérlő államhatalmi gépezet. Az állam mindig elnyomó szervezet, az idők folyamán váltogatja eszközeit. Hol fegyverrel, hol ideológiával, hol pedig pénzzel teszi ezt. Miközben igen sokféle nevet adhat magának. Minden szervezet - legyen az akár természetes, akár mesterséges - önszervező folyamatokkal rendelkezik. Igen sokszor az egyes ember és embercsoportok cselekvéseit meghatározzák az efféle folyamatok. Azt hiszik önmagukról, hogy szabadon döntenek, holott csak végrehajtanak. Mint minden rendszer, a kisközösségek és a társadalom is igyekszik ellenállni a kívülről érkező változásoknak. A kétféle közösség között azonban - a méretén kívül - más fontos különbségek is vannak.
A korábban részletesen tárgyalt okok miatt az egyén egymagában képtelen megbirkózni ezen események feldolgozásával, mindenképpen segítségre szorul, ezt a segítséget pedig éppen az ilyen kisközösségektől kaphatja meg. Támogatáshoz juthat az élmény okozta esetleges érzelmi megrázkódtatás tompításában, de a társakkal közösen akár még tudományos igényű magyarázatok is kidolgozhatók. A kisközösség ezen élményeket beépíti saját ismeret- és tapasztalatrendszerébe, az új ismeretek befogadása és feldolgozása révén fennmaradási esélyei javulnak, viselkedése gyorsan megváltozhat, de csak olyan mértékben, melyek a káosz peremén való létezést elősegítik. A társadalom fenntartásában az egyéni érdek háttérbe szorul. Az egyes ember beleszólása az össztársadalmi folyamatokba elhanyagolható. Az emberek a társadalmakat nem létrehozzák, hanem elviselik. Az egyes szereplők kicserélhetők, a társadalom, mint rendszer megy a maga útján. Ezt az utat a társadalmi csapdák kibogozhatatlanul kusza rendszere határozza meg, egy öntörvényű - és valószínűleg - megállíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamat. Melynek végállapota ráadásul még megjósolhatatlan is. A társadalmak is szembekerülnek természetesen az ufókérdéssel. Olyannyira szembekerülnek vele, hogy látszólagos stabilitásukat alapjaiban rengeti meg. A kisközösségekkel ellentétben a társadalom mindenféle, a stabilitás ellen ható változást igyekszik visszafogni, fékezni, tompítani. Az államhatalomnak ez kifejezetten érdeke is. Csakhogy, ebben az esetben, a történelmi korok során jól bevált módszerek (megtörés, hatalmi szó, félrevezetés, a változást hozó személyek kiiktatása) többé már nem járható út. A változások minden egyes embert személyesen is érintenek. Tapasztalatokat a földönkívüliekről saját magán, illetve közvetlen társai révén is bárki beszerezhet. A kisközösségek igazi érzelmi és értékbeli biztonságot nyújtanak az egyén számára. Mindinkább háttérbe szorulnak a társadalmi érdekek, hiszen az emberek az egyéni törekvéseikkel szembeni akadályt látják csupán benne. A különböző, hatalmi pozícióból származó megnyilatkozások nem meggyőzőek. Az állam kezdi elveszíteni kormányzó- és elnyomó szerepét, helyét a kisközösségek veszik át, mint a változások végigvitelére a legalkalmasabb és az egyén kibontakozása és személyes biztonságát legjobban szolgáló csoportosulási forma. Az államhatalom természetesen nem nézi, nem is nézheti tétlenül ezeket az átalakulásokat. Habár ereje és befolyása csökken, az eszközök tekintetében még mindig messze fölényben van. Előszeretettel alkalmazza a megtévesztés taktikáját. Olyan ufókutatókat csempész be egyes szervezetekbe, akiknek az adott szervezet lejáratása, nevetségessé tétele a célja. Másik módszer a hamis információk közlése. A tömegtájékoztatási eszközökön való rendszeres sugárzásuk által az emberek hajlamosak elfogadni a nyilvánvaló megtévesztéseket is. Gyakran alkalmazott technika az egyes perdöntő bizonyító erővel rendelkező esetek félremagyarázása, a tények meggyőző erejének tompítása, elbagatellizálása, humoros formában való közlése, hogy az emberek már eleve ne is vegyék komolyan. A változások azonban megállíthatatlanok. Például véve az USA kormányát, hiába jön ki az újabb és újabb roswelli magyarázatokkal, hiába "pontosítja" az események leírását, attól már nem lesz hihetőbb. Hiába fokozzák egyes országok újra a fegyverkezési hajszát, az emberek nagy többsége már nem akar háborúzni, nem akarja mások politikai érdekei miatt az életét kockáztatni, még pénzért sem. A háborúsdi valakiknek jó játék, másoknak jó kaland, megint másoknak jó fizetést jelent. Nehéz elhitetni az emberekkel, hogy erre tényleg szükség van, amikor egyáltalán nincs szükség rá. Azok a kormányok maradnak viszonylag szavahihetők, amelyek látszólag komolyan veszik az ufókérdést, ám a birtokukba jutott információknak csak igen szűk körét teszik közzé, azt is megfelelően megszűrve. Hiszen: akié az információ, azé a hatalom. Hosszútávon azonban ez sem tartható. Ha a kormányok nem hajlandók együttműködni az őket "megválasztó" társadalommal, akkor egyik válságból a másikba kerülnek, beszűkül mozgásterük, sorsuk megpecsételődik, az irányítás kicsúszik a kezükből. Az államhatalmi elnyomó gépezeteken alapuló társadalomirányítás kaotikussá vált, a társadalmak önszerveződése - a stabil, ufókutatókból álló kisközösségek megjelenése - kezd fölénybe kerülni. A legújabb kori boszorkányüldözés is hamarosan értelmét veszti. Addig persze lesznek még áldozatok. De sem megállás, sem visszafordulás nincs. A földönkívüliek kiprovokálta folyamatok megállíthatatlanul - a saját belső törvényszerűségeiknek megfelelően - folytatódnak. Bízzunk benne, hogy a végén tényleg megszületik a várva várt: Szép, Új, Világ. Vizsgáljuk meg az akadémikus tudomány és az európai kereszténység álláspontját a földönkívüliekkel kapcsolatban. Az sajnos nem igényel különösebb fejtegetést, hogy a jelenlegi keresztény egyházak mennyire távol állnak az eredeti evangéliumi tanításoktól. Mindannyiunk szerencséjére azonban még így is maradtak igazhívők. Azt sem kell bizonyítani, hogy a tudományban is hinni kell. A tudomány vált jelen korunk vallásává sokak számára.
Nincs ez másként a tudományban sem. Ott is létezik a megfelelő hierarchikus szervezet és megvan a tudomány istene is: a pénz. A tudósok eladják magukat különböző érdekszervezeteknek, hogy egyáltalán tudósok lehessenek. Emiatt kénytelenek megtagadni saját nézeteiket (pontosan úgy, mint az egyházakon belül!), hogy kiszolgáljanak és ezáltal esélyük legyen a reflektorfénybe kerülésre. (Hogy ez mennyire így van, elég csak a Föld tönkretételének meggátlására vonatkozó felhívások folyamatos figyelmen kívül hagyására gondolni, az egyes államok vezetői részéről!) Ha a munka közben netán olyan dologra bukkannak, melyek nem felelnek meg az irántuk táplált elvárásoknak, akkor mindaddig titokban kell tartaniuk, amíg nem mennek nyugdíjba, de ha nem győzik kivárni ezt az időt, akkor álnéven is publikálhatnak - kockáztatva a lebukás és az ezzel járó kitagadás veszélyét. Számos példát lehetne sorolni arra, amikor egyetemi professzorok vesztették el állásukat, publikálási és kutatási lehetőségeiket azért, mert szembe mertek szállni kollégáik begyöpesedett álláspontjával. Miközben a mindenkori akadémikus tudomány hajlamos megfeledkezni arról, hogy minden elmélet csak annyit ér, amennyit a jövő igazol belőle, ha pedig a tudományos elméletek sorsát végigtekintjük, a végeredmény - enyhén szólva - kétségbeejtő. (Természetes dolog, hogy aki kutat tévedhet is, ezzel tisztában kell lennie a kutatónak magának, de a közvéleménynek is. A tévedés a kutatás része. Nincs tökéletes és abszolút érvényű tudás. Minden relatív. A relatívság az abszolút.) A tudósok hajlamosak visszavonulni a maguk elefántcsonttornyába, s figyelmen kívűl hagyni, hogy a világnak esze ágába sincs úgy működni, ahogy ők azt megálmodták. Érdemes megemlíteni az Ősrobbanás teóriáját vagy az Einstein által megszerkesztett relativitás-elméleteket. A kísérleteket úgy válogatták össze, hogy ezeket az elméleteket látszólag alátámasszák (azért csak látszólag, mert alaposabb elemzést ezek a kísérletek sem állnák ki az elméletekkel összhangban!), az elképzeléseknek ellentmondó kísérleteket és mérési eredményeket egyszerűen letagadják, vagy "mérési hibának" minősítik. A tudomány azért kategorizálja az ufókutatókat "ufóhívők-nek", mert így már eleve ki tudja védeni az esetleges támadásokat. A tudomány ugyanis hit tárgyát nem tudja tudományos kritériumok alapján megvizsgálni. Egyszerű, nem? Van egy másik súlyos gond is: a repülő csészealjak puszta léte is megkérdőjelezi az egész mai fizikát. Tehát könnyebb a puszta létüket is tagadni, mint új fizikát kidolgozni. Az akadémikus tudomány állításainak elfogadására is feltétel nélküli hit kell tehát. Melyikünk volt ott, amikor a fény sebességét megmérték? A mérési eredményeket mégis elhisszük. Tanúvallomások alapján. Az ufómegfigyelők is tanúk. Mi van az ő igazukkal? Néhány tudós, aki - esetleg titkos - laboratóriumi körülmények között mér olyasvalamit, ami kötelezően az ő elméletük elfogadásának kedvez, a többi tudós szinte feltétel nélkül elfogadja hitelesnek, holott esetleg jómaga meg sem tudja ismételni az adott mérést. És a több millió ufómegfigyelő? Mindegyiküknek a szeme káprázik? Ha valaki álmodik valamit, azt a pszichológusa elhiszi neki. Sőt mi több, kielemzi. Pedig tanú nincs, álmodás közben igazából tudatról sem lehet beszélni. Az ufómegfigyelők milliói voltak teljes tudati állapotban a megfigyelésük idején. Esküvel bizonyították igazukat. Kiállták a hazugságmérő teszteket. Olykor egymástól ezer kilométerekre tartózkodtak megfigyelésük során. Mindezt félre lehet söpörni? Meddig még? Ha az ufómegfigyelések tömege tényleg ostobaság, akkor miért nem lehet biztosítást kötni ufónauták általi elrablás ellen? A biztosítók betegre kereshetnék magukat. Vagy ők már meggyőződtek az ilyen esetek létezéséről csak nem tehetik ezt közzé? Az egyházak viselkedése is érthető. Ők is a hatalmukat féltik, a ezer évek alatt keserves áldozatok árán felépített nimbuszt. (Ha egyházi embernek van vallásos témájú élménye, akkor azt szentté avatják, ha kívülállónak van, akkor máglyán elégetik - manapság pedig másként teszik lehetetlenné.) Már régen nem az Istenről és az Emberről folyik a szó. Egyre sűrűsödnek a repedések. A szent könyvek által leírt nagy prófétákról sorban merül fel a gyanú: talán nem is léteztek. Vagy ha léteztek is, nem azok, és nem akkor voltak, ahogy leírják róluk. (Mózes, mint egyiptomi lázadó, vagy Szent Pál, mint római ügynök?) A leírások logikailag is inognak. Ráadásul, a ókori-középkori cenzorok figyelmét elkerülték bizonyos részek, ahol egyértelműen földönkívüliek beavatkozásáról van szó (Pl.: Ezekiel, Énokh, stb.). Ha az Isten szerepében földönkívüliek tetszelegnek, akkor kiket is tisztelünk mi valójában? Kínos és bosszantó kérdések. Ugyanakkor, a földönkívüliek tevékenysége mögött gyakran látható az isteni eredetű beavatkozás is. A tudomány és a vallás is a káosz peremén egyensúlyozik. A stabilitást jelentő visszahúzó erő - a hierarchia, a pénzfüggőség, az érdekfüggőség, a "tévedhetetlenség" kinyilatkoztatása - szemben áll a földönkívüliek provokálta, a káosz felé húzó, elsöprő erejű változásokkal. Igazi bajban vannak a tudomány és a hit emberei, hiszen megrendült az önmagukba vetett hitük is. A világ nem olyan, amilyennek hinni szerették volna, szűnőben a tömegbázis. A tudomány - érdekeltség, vagyis pénz híján - nem tud megbirkózni a világméretű válságokkal. Az egyházak sem tudnak (netán nem akarnak(?) - az ugyanis rávilágítana bizonyos egyházi elvek tarthatatlanságára, gondolok itt például a fogamzásgátlásra) híveik számára megnyugtató irányvonalat és válaszokat adni a rohanó világunkban felmerült problémákra. Ezáltal a puszta létük kérdőjeleződik meg. Végigtekintettük a földönkívüliek hatását az egyénre és a különböző szintű szervezetekre. A felvázolt álláspontot természetesen lehet vitatni és kell is. A helyzetet nem egy ember fogja megoldani, s a megoldás még csak gyors sem lesz - valószínűleg. A végkifejletben szerepet kapnak majd az idegenek is, hiszen ők kezdeményezték ezt az egész helyzetet. Kérdés: nekünk milyen szerepünk lesz? És hogy lesz-e egyáltalán...
|
|
