Arany László: A szovjet rakétatudós személye ismert volt Nyugaton

– fellebben a fátyol Szergej Koroljov titkos életéről

Szergej Koroljovot jogosan tartják az szovjet űrprogram megalapítójának. Nem meglepő, kutatók óriási számban hivatkoznak nevére és tevékenységére. Élete folyamán a szovjet kormány egészen elképesztő erőfeszítéseket tett, hogy személyazonosságát – és további prominens űrkonstruktőrökét – tökéletesen titokban tartsák a nyilvánosság előtt.

 

A Szovjet kommunista Párt első titkára, Nyikita Hruscsov 1958-ban elhangzott kijelentését szívesen idézik: „Amikor elérkezik az idő, ezeknek a csodálatos tudósoknak nyilvánosságra kerül majd a neve és fotója; széles körben fogják őket ismerni az emberek. Nagyra értékeljük és csodáljuk ezeket az embereket, mindeközben biztosítjuk számukra a titkosságot, hiszen az ellenséges ügynökök, ha megölnék őket, velük együtt megsemmisítenék valamennyi értékes tervünket. Most azonban, az ország biztonsága érdekében, és ezen kutatók, mérnökök, technikusok és más specialisták életének biztonsága érdekében nem mondhatjuk meg nevüket és nem mutathatjuk be fényképeiket.”

 

 

Szergej Koroljov (balról) és Igor Kurcsatov (jobbról), ketten a szovjet katona-ipari komplexum legjelentősebb tudósai közül. Kurcsatov volt a szovjet atombomba „atyja”. Koroljovval ellentétben, Kurcsatov szerte a világon ismert volt, lehetőségében állt még a nyugati országokat is meglátogatni.

 

Azóta, a történelemkönyvekben, gyakran idézet igazságként szerepel, miszerint élete során semmiféle biztos információ nem állt rendelkezésre a Főkonstruktőrről.

A nyugatiak alkalmanként hallhattak egy „főkonstruktőrről”, ám haláláig  senki sem tudta ki lehet ő. Ez azonban csak részben igaz. Miközben Koroljov   személyazonossága a Szovjetunióban szigorúan őrzött titok volt, nevét igazából már halála előtt is széles körökben ismerték Nyugaton.

Számos nyugati elemző, titkosszolgálati információkat felhasználva, sikeresen azonosította Koroljovot a Főkonstruktőr személyével. Továbbá, ezek a felismerések nemcsak titkosszolgálati körökben terjedtek, hanem komolyabb publikációkban is említésre kerültek, mint például a Spaceflight, a New York Times és a Fortune magazin.

Jelen tanulmány bemutatja annak történetét, miként ismerte meg Koroljov nevét a Nyugat. Feltárja, miként nyomozták ki nyugati „kopók” személyazonosságát, s miként rekonstruálták életét halála után, különösen a Gulágon töltött életszakaszát tekintve.

Természetesen az 1960-as és 1970-es évek szovjet űrprogramjairól rendelkezésre álló információk hiánya miatt a Koroljovra vonatkozó irodalom messze nem teljes és gyakran tévedésekkel teli. Ennek számos oka van: a szovjetek titkosítása, a hivatalosan kiadott szovjet anyagok megszerezhetetlensége, problémák az oroszból való fordítással, a hidegháború elmérgesedése a két ország között, valamint a nyugati tárdalom teljes érdektelensége az orosz történelem és kultúra iránt.

A fennálló korlátok ellenére Koroljov hagyatéka és fontossága egyre gyorsuló ütemben gazdagodott és növekedett, különösen a hidegháború végét követő években.

Habár Koroljov neve a nyugati társadalom többsége számára teljesen ismeretlen, az kétségtelen, ő számít a nyugaton legismertebb űrkutatónak. Olyannyira, hogy nem találhatunk olyan, a világűr felfedezéséről szóló egészen aprócska angol nyelvű könyvet sem, mely ne említené a nevét és eredményeit.

 

 

Halála előtt

Történészek előszeretettel hangoztatják, hogy Koroljov neve az ismeretlenség homályába veszett a nagyközönség számára egész élete során, életét a titkosság vastag fátyla fedte, s csak a misztikus „Főkonstruktőr” néven hivatkoztak rá.

Igazából mind Koroljov neve, mind pontos hivatali beosztása már jócskán halála előtt kiszivárgott nyugatra és számos, különböző forrásban meg is jelent. Különös módon, a Központi Hírszerző Hivatal (CIA) nyilvánosságra hozott aktáiban csak igen kevés hivatkozást találhatunk Koroljov nevére. Csak kevés esetben bukkanhatunk nevének előfordulására, ám ezek egyikében sem szerepel mint vezető tudós, netán főkonstruktőr.

A szovjet rakétatechnikára vonatkozó információ az 1950-es években azoktól a német tudósoktól származik, akik visszatértek Kelet- és Nyugatnémet országba az 1950-es évek közepén.

Például, terjedelmes CIA jelentés foglalkozik a szovjet irányított rakétaprogrammal 1953-ra datálva, ebben a CIA felsorol számos tudóst, akik részt vettek a szovjet rakétaprogramban, többek között az alábbi neveket találhatjuk: Borisz Csertok, Lev Gajdukov és Jurij Pobedonosztyev. Habár ezeket a neveket rendszeresen megjelennek különböző helyeken, teljesen világos, a CIA vajmi keveset tudott arról, hogy ezek az emberek akkoriban mivel foglalkoztak. Koroljovot (nem Koroljev, miként a nyugati szakirodalom <is> folyamatosan írja a Főkonstruktőr nevét!) például csak mint egykori blejkerodi képviselőt jegyezték.

A szovjet irányított rakétákról szóló, 1960-ban megjelent beszámolóban, miután újabb visszatért németekkel folytattak beszélgetéseket, a CIA újfent felsorol számos igen fontos vezetőt. Ők a következők: Csertok, Gonor, Konopljev, Misin, Pobedonosztyev, Rudnyev, Rjazanszkij, Tyihonravov, Tyulin és Voszkreszenszkij.

 

 

Szergej Koroljov Kiszlovodszk-i pihenése során, 1950. áprilisában.

 

Koroljovról a következőket írják: „Általánosan elfogadták, a legtehetségesebb szovjet tervezőmérnök az NII-88 csoportnál Szergej P. Koroljov ezredes volt.” Azonban fontos megjegyezni, valamennyi említett és Koroljovra vonatkozó hivatkozás az 1940-es évek végére és az 1950-es évek elejére nyúlik vissza; A CIA-nak nem volt információja az 1950-es évek végéről. Egyik, 1960-ban megjelent beszámolóban Koroljovra a következőképpen hivatkoznak: „1951-ben főkonstruktőr volt”, ám semmi sem tudnak mondani a milyen tevékenységet végzett a következő években.

Összefoglalva: miközben a CIA elég pontos információkkal rendelkezett a szovjet űrprogram technikai vonatkozásaival és a jövőbeni várható eseményekkel kapcsolatban, a program irányítására igen kevés rálátással rendelkezett csak.

Például, 1961. áprilisában a CIA határozottan állította, hogy a szovjet űrprogramot az Tudományos Akadémia Csillagászati Tanácsának Bolygóközi Kommunikációért felelős Hivatalok Közötti Bizottsága irányította, mely természetesen egy „fedő” hivatal volt, a szovjetek ezt a hivatalt használták fel, hogy nyilvános részvételüket biztosítsák a Nemzetközi Geofizikai Év eseményeiben.

Az Amerikai Egyesült Államokban a kiadványokban a szovjet űrprogrammal kapcsolatosan leggyakrabban szereplő két személynek vajmi kevés köze volt akár a Szputnyikhoz, akár a Vosztokhoz – Leonyid Szedov és Anatolij Blagonravov akadémikusok, prominens tudósok voltak a gázdinamika, illetve a műszaki tudományok terén.

Mindkét férfi gyakran utazott külföldre és számtalanszor idézték őket a nyugat-európai és amerikai tudományos szaklapok és magazinok, mint a szovjet űrprogram tudósait, műszaki vezetőit.

E két tudós azonban csak periférikusan érintkezett az űrprogram szívével. A neves szovjet újságíró, Jaroszlav Golovanov később azt mondta, az ilyenfajta „nyilvánosan” nyilatkozó személyek nem szerepeltek a titkos programokban, megszólalásaik végül is banalitásokat tartalmaztak.

 

 

Ez a ritka felvétel Szergej Koroljovot mutatja 1957. szeptember 15-én, alig három héttel a Szputnyik fellövése előtt, a Kalugában, Konsztantyin Ciolkovszkij, a kozmonauták pátriárkája születésének 100. évfordulóján tartott nagyszabású találkozón. Akkoriban Koroljov még a saját neve alatt publikálhatott.

 

Koroljov pontos beazonosítása nyomtatott formában, a nyugati sajtóban jelent meg, szovjet disszidensek információinak felhasználásával, illetve Moszkvában tartózkodó amerikai újságíróknak köszönhetően.

1961. szeptemberében, a korábbi szovjet állampolgár, Grigorij Tokajev, a Brit Bolygókutató Társaság (BIS) részére interjút adott a szovjet űrprogrammal kapcsolatosan, Londonban.

Tokajev, Németországot a II. Világháborút követően megszállás alatt tartó Szovjet Légierő képviselője volt. Három évvel később, a Németország területéből a britek fennhatósága alatt álló részre távozott, majd Britanniába távozott, és élete végéig ott élt.

Tokajevnek minimális közvetlen kapcsolata volt a szovjet rakétaprogrammal, nyilván saját szerepét messze túlhangsúlyozta a háború utáni periódusban, azt állította, hogy ő volt a „fő rakéta-tudós” a Szovjetunióban.

Tokajev tucatnyi, a nagyközönség számára ismeretlen, kulcsfontosságú információnak volt birtokában a szovjet rakétaprogram terén. Ő volt legelső ember nyugaton, aki nyíltan érzékeltette, hogy Koroljov érintett a Szputnyik és a Vosztok programokban.

A BIS részére tartott beszámolójában Tokajev megjegezte, hogy „Koroljov az egyik főkonstruktőr a Szputnyikot és a Vosztok kapszulát szállító rakéták tervezői között”. Koroljov mellett Tokajev ugyancsak megemlíti Valentyin Glusko nevét, habár nem volt biztos benne, milyen feladatokat látott el pontosan Glusko a sikeres Szputnyik és a Vosztok programban. Habár beszámolója különböző helyeken is megjelent, csak kevesen szenteltek neki figyelmet; újabb évek teltek el, mielőtt Koroljovról további ismeretekhez juthatott a nagyközönség.

Fontos megjegyezni, hogy Koroljov és Glusko neve egyaránt állami titoknak számított, mindketten rendszeres írtak álnevek alatt. Koroljov a „K. Szergejev professzor” nevet használta, míg Glusko a „G. V. Petrovics Professzor” megnevezést, lényegében kissé megkeverve nevüket: Szergej P. Koroljov és V.  Petrovics Glusko.

Christian Lardier francia újságíró 2003-ban cikket írt a szovjet tudósok hidegháború alatti álnévhasználatáról, többek között említi Koroljov és Glusko nevét is.

Koroljov cikkei általában a szovjet párt újságjában, a Pravdában jelentek meg, s igen nagy hatást gyakoroltak a szovjet elöljárókra. Koroljov első cikke, álnév alatt, mindössze néhány héttel az a Szputnyik-1 és Szputnyik-2 sikerét követően látott napvilágot, 1957. decemberében. Habár számos cikke általános témákat tárgyalt, általában tartalmaztak célzásokat az elkövetkezendő évek várható szovjet űrkutatási tervekről.

Glusko írásai általában történelemmel foglalkoztak, a Gázdinamikai Laboratórium (GDL) 1920-as és az 1930-as évekre vonatkozó tevékenységére koncentrálva, ahol és amikor Glusko tanulóéveit töltötte.

 

 

Talán a leghíresebb felvétel, 1961-ben Szocsiban, egy tengerparti üdülőben készült, nem sokkal Jurij Gagarin történelmi repülését követően. Ülő sor (balról): Andrijan Nyikolajev, Jurij Gagarin, Szergej Koroljov, Jevgenyij Karpov (a Kozmonauták Kiképző Központjának igazgatója) és Nyikolaj Nyikityin (ejtőernyős kiképző). Álló sor (balról): Pavel Popovics, Grigorij Nyeljubov, German Tyitov és Valerij Bikovszkij. Abban az időben Koroljov személyazonosságát (miként az űrben nem járt kozmonautákét is) a legnagyobb titok övezte.

 

Például, amikor a Vosztok-3 és -4 történelmi páros repülését végrehajtotta Andrian Nyikolajevvel és Pavel Popoviccsal a két űrhajó fedélzetén, Glusko két részes cikket közölt a Komszomolszkaja Pravdában a szovjet rakétatechnika korai éveiről „G. Petrovics” név alatt.

Glusko számos cikket írt a Tudományos Akadémia hivatalos lapjában is, ezeket alaposan tanulmányozták nyugati elemzők, információkat igyekeztek gyűjteni a korai Szputnyikokról és a Proton hordozórakétáról.

Koroljov és Glusko valódi személyazonosságáról az 1960-as évek elején már jelentek meg szórványosan beszámolók. Például, 1963. novemberében, Andrian Nyikolajev és Valentyina Tyereskova házasságkötéséhez kapcsolódó fogadásra nyugati tudósítók is hivatalosak voltak, a nem hivatalos beszélgetések során pedig megtudták, a szovjet űrprogram két jeles képviselője is a résztvevők között van, név szerint „S. P. Koroljov és V. P. Glusko”.

Nem sokkal később Theodore Shabad a New York Times vállalkozó szellemű újságírója beszámolót tett közzé, ebben Koroljovot és Gluskot, mint „valószínűleg két résztvevője a szovjet űrprogramnak” – titulussal illette. Shabad nem lehetett biztos benne, melyikük a főkonstruktőre az űrrakéta-rendszernek és melyikük a főtervezője a rakéta hajtóműveknek, írásának állításaiból azonban az derül ki, hogy mind Koroljov, mind Glusko egyaránt nagyon fontos személyiségek. Shabad tévesen állítja, hogy Glusko közös programban vett részt a szovjet rakéta-mérnökkel, Fridrich Csanderrel az 1930-as években.

1964-ben, teljesen függetlenül, az Kongresszusi Könyvtár Légtér- és Világűr Információs Osztálya (AID) ugyanerre a következtetésre jutott Koroljov személyét illetően.

Miközben a New York Times bizonytalannak érezte álláspontját, az AID volt az a szervezet, mely határozottan kiállt állítása mellett és beazonosította a rejtélyes „Főkonstruktőrt”. Kijelentésüket mélyreható kutatásra alapozták, az 1934. és 1964. között megjelent valamennyi elérhető orosz nyelvű forrás és könyvtári anyag áttanulmányozására.

Koroljov azonosítására alkalmazott stratégiájuk meglehetősen érdekes volt. 1962-ben a Szovjetszkaja Rasszija tudósítói könyvet jelentettek meg a következő cím alatt: Nasi kozmicseszkije puti (Utunk a Világűrbe), ebben beszámolókat és dokumentumokat közöltek a szovjet űrprogram korai éveiről.

Az egyik cikk: „Vsze li máj znajem o Ciolkovszkij?” (Mindent tudunk Ciolkovszkijról?) szerzője Mihail Arlazorov volt, Konstantin Ciolkovszkij életrajzírója.

 Ebben Arlazorov megemlíti, Ciolkovszkij meghívást kapott az Összuniós Konferenciára, a Reaktív eszközök használata az Atmoszféra Felső Rétegeinek Tanulmányozására; a rendezvényt 1935-.ben Moszkvában tartották, azonban nem tudott részt venni rajta.

 

 

Éppen Valentyina Tyereskova és Andrian Nyikolajev esküvői szertartása közben történt, amikor nyugati újságírók először hallottak szóbeszédeket az éppen jelen lévő, hatalmas jelentőséggel bíró „Főkonstruktőrről”. A felvétel ezen az eseményen készült (balról): Tyereskova, Nyikolajev, Rogyion Malinovszkij Marsall (a szovjet védelmi miniszter), a felesége, és Koroljov (éppen beszél).

 

Arlazorov megjegyzi, hogy „azok között, akik a konferenciára különböző anyagokat jelentettek meg, megtalálható volt a Vosztok űrhajó főkonstruktőre”. Ez a mondat jelentette a kulcselemet a Kongresszusi Könyvtár kutatói számára, mivel a résztvevők nevét nyilvánosságra hozták az 1930-as években. Azonban további ismeretekre volt még szükségük.

A cikk későbbi részében Arlazorov beszámol egy levélről, melyet Ciolkovszkij kapott a kormányzati körökkel kapcsolatban lévő GIRD rakétacsoport vezetőjétől, mely csoportot Koroljov vezette az 1930-as évek elején; a GIRD a következőket írta Ciolkovszkijnak: „Számos képzett mérnök dolgozik velünk [GIRD], a legjobb közöttük azonban…”

Ezen a ponton Arlazorov nem kívánta nyilvánosságra hozni az eredeti levelet, ehelyett megjegyzi: „Itt következik a neve a Vosztok űrhajó főkonstruktőrének… A későbbi főkonstruktőr elpostázta (akkoriban megjelent) könyvét Kalugába [ahol akkoriban Ciolkovszkij élt], de nem írt a borítékra a feladót.”

„Nem tudom hogyan köszönjem meg szívességét [írt vissza a GIRD-nek] Ciolkovszkij, - Köszönje meg neki ha lehetséges, vagy adja meg nekem a címét.”

Erről az alapról kiindulva a Kongresszusi Könyvtár kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a Főkonstruktőr nem lehet más, mint a GIRD legjobb mérnöke, aki olvasta a szóban forgó kongresszusi anyagot az Összuniós Konferencián 1935-ben, s küldte el akkoriban megjelent könyvét Kalugába, Ciolkovszkijnak.

A fontos bizonyítékok legutolsó darabja különösen hasznosnak bizonyult. A Kongresszusi Könyvtár úgy találta, mindösszesen két fő monográfiát publikáltak 1934-35-ben szovjet szerzők részéről a rakétatechnológia témakörében. M. K. Tyihonravov Raketnaja Tehnika (Rakéta-technológia), illetve S. P. Koroljov: Raketnij polet v sztratoszfere (Rakéta-repülés a sztratoszférában). A fentiek miatt egyikük nagy valószínűséggel a Főkonstruktőr volt.

Ciolkovszkij levele óta egyértelműnek tűnt, Ciolkovszkij nem ismerte a könyv szerzőjét személyesen, és nem tudta a címét sem. Habár az amerikai kutatóknak ugyancsak tudomása volt arról (1930-as évekbeli újságok beszámolóiból), hogy Ciolkovszkij találkozott Tyihonravovval és levelezett is vele.

Ezek figyelembe vételével a Kongresszusi Könyvtár levonta a következtetést, a főkonstruktőr minden bizonnyal S. P. Koroljov, aki, mint kiderült, egyike volt az 1935-ös kongresszus résztvevőinek. Több száz további publikációt dolgoztak fel az állítás megcáfolására, ám egyetlen ennek ellentmondó információval sem találkoztak. Végül, egy akkoriban kiadott szovjet könyvben, a szovjet cenzorok kezén is átjutva, megfogalmazták az amerikaiak az első, alaposabb megfontolásra ajánlott gyanújukat a rejtélyes főkonstruktőr személyazonosságára vonatkozóan.

A Kongresszusi Könyvtár tanulmánya szélesre tárta az ajtókat jóval átfogóbb vizsgálatok elvégzésére is Koroljov beazonosítására vonatkozóan. 1965. novemberében a New York Times ismét a nagy nyilvánosság elé tárta Koroljov és Glusko szerepét az űrtechnikában, megjelölve személyükben a két legjelentősebb szovjet főkonstruktőrt. Nem ismert, ezek a fontos publikációk vajon eljutottak-e vissza Koroljovhoz.

 

 

Ez az 1950-es évek végén készült fotó a híres Főkonstruktőrök Tanácsát mutatja, tagjai nem hivatalos szervezetet alkottak, rendkívül fontos szerepük volt a szovjet űrprogram sikerre vitelében. Koroljov volt az egyedüli közülük, akinek nevét csak halála után hozták nyilvánosságra. A többiek valamennyien szabadon élhettek saját nevük alatt és a sajtó felé is nyitottak voltak. Balról: Alekszej Bogomolov, Mihail Rjazanszkij, Nyikolaj Piljugin, Szergej Koroljov, Valentyin Glusko, Vlagyimir Barmin és Viktor Kuznyecov.

 

Végül, mindösszesen nyolc nappal Koroljov halála előtt, az egyik legnépszerűbb Egyesült Államok-beli lap történetet közölt le Koroljovról, beazonosítva őt, mint a rejtélyes szovjet főkonstruktőrét az űrrakéta-rendszereknek.

Kétségtelen, ha Koroljov még élt volna 1966. januárjában, személyazonossága világszerte ismerté vált volna. A sors iróniája, hogy pontosan akkor, amikor neve elkezdett ismerté válni a nyugati világban, eltávozott közülünk, a szovjetek pedig maguk is megerősítették ezt az információt.

Azóta egyfajta titokzatosság lengi körül az ügyet, mintha a szovjet bejelentés tette volna ismerté Koroljov nevét nyugaton. Miközben a tények arra utalnak, hogy Koroljov neve ismert volt nyugaton, nem volt különösképpen híres, de ismert.

 

 

Koroljov halála

Amikor Szergej Pavlovics Koroljov eltávozott az élők sorából 1966. január 14-én, halálát vezető hírként közölte az amerikai sajtó. Mivel kulcsfontosságú információk hiányoztak még személyével kapcsolatban, az amerikai lapok nem fogták fel akkoriban teljes egészében a bejelentés súlyát.

Például a New York Times beszámolójában a halálesetről, a vasárnapi kiadás 82. oldalán semmi többet nem említ, minthogy egyike volt a „vezető szovjet űrtudósoknak”.

A NASA ténylegesen semmiféle hivatalos visszajelzést nem adott Koroljov halálhírének bejelentésére. Amikor a NASA igazgatója, James E. Webb megtudta a sajnálatos hírt, megvitatta a dolgot, vajon küldjön-e részvétüzenetet Moszkvába – személyesen Blagonravov akadémikusnak – a szovjet űrprogram egyik „nyilvános” szóvivőjének.

Miután Webb értekezett számos tekintélyes NASA hivatalnokkal, úgy döntött, nem küld együtt érző levelet, mivel „Koroljovot soha sem ismertük, és soha nem tudtuk, miféle kapcsolat van közte és Blagonravov között”.

Néhány napon belül Koroljov pontos szerepe nyilvánosságra került. A New York Times főszerkesztői cikkében a szerkesztők megjegyezték: „Halála végül is tisztázta Szergej P. Koroljov akadémikus szerepét és személyét, a férfiét, aki tudományos és technikai vezetője volt a szovjet rakétaprogramnak”.

Hozzátették még: „Koroljov rakétái elegendően erősek voltak, hogy embereket juttassanak földkörüli pályára és fényképezőgépeket küldjenek a Hold túlsó oldalára. Azonban túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy eltépjék a hallgatás láncait, melyek a háttérbe szorították őt, és nem kaphatta meg a világ részéről a megérdemelt ünneplést.”

 

 

Szergej Koroljov és Valentyin Glusko főkonstruktőrök közötti ellentét jól ismert. Ez egyike azon ritka korabeli fotóknak, melyen Koroljov (balról) és Glusko (jobbról) ugyanazon a felvételen szerepel. A kép 1965-ben készült, a Voszhod-2 kozmonautáit ábrázolja, Pavel Beljajev és Alekszej Leonov (középen) személyében, nem sokkal repülésüket követően.

 

 

Az 1960-s és 1970-es évek

 Koroljov halálát követőévben nyugati elemzők felfedeztek néhány részletet életéről, ám valamennyi a II. Világháború előtti időszakra korlátozódott, azaz lényegében az űrkorszak elé, s tulajdonképpen a halálához köthető memoárok részeként láttak napvilágot.

A háborút követő életéről szóló ismeretek azokhoz a dátumokhoz kapcsolódtak, amikor valamilyen díjat nyert el, vagy kitüntetést kapott. Egyes lapok, rá nézve továbbra is hamis és sértő híreket közöltek, miszerint Leonyid Szedov akadémikus lett volna a „Szputnyik atyja”.

A szovjet űrprogram történetével foglalkozó, az Egyesült Államokban az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején megjelenő könyvek közül jó néhány szerzője megkísérelte összerakni Koroljov életének mozaik-darabjait, habár az ismeretek nagy része továbbra is pletykákon és szóbeszédeken alapult.

Koroljov életére vonatkozó legvitatottabb állítás bizonyára a sztálini Gulág börtönvilágra való száműzetése volt, 1938 és 1944 között. Börtönlakó életének számos aspektusa mára már jól ismert, az 1970-es években azonban mindez még teljességgel lehetetlennek tűnt.

Mindösszesen öt hónappal Koroljov halálát követően Magyarországon szenzációs hírt közöltek le a lapok, eszerint Koroljov egészen Sztálin haláláig börtönben volt, 1940-től 1953-ig.

Napokkal később ez a hír megjelent a Washington Post hasábjain is. További részletek bukkantak fel az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején, amikor a korábbi szovjet újságíró, Vlagyimirov (akinek valódi neve Leonyid Finkelstein volt), Nagy-Britanniába disszidált 1966-ban; igencsak gazdag ismeretanyagot birtokolt Koroljov személyét illetően (beleértve börtönéveit is), ezeket meg is jelentette több írásában.

Finkelstein könyve, Az orosz űr-blöff szenzációs kiadványnak számított nyugaton. Miközben tudjuk, Vlagyimirov könyve hemzseg a pontatlanságoktól (például, a szovjet rakéta-tervezőt egy német tudós, Mihail Jangel, személyével azonosítja!), mégis nagy hatást gyakorolt az angolul-beszélő világra, másokat is arra ösztökélve, végezzenek kutatómunkát Koroljovnak a Saraga börtönrendszerben töltött éveiről.

 

 

Andrian Nyikolajev, Valentyina Tyereskova és Pavel Popovics kozmonauták, valamint Szergej Koroljov főkonstruktőr nem sokkal Tyereskova Vosztok-6-tal történt repülését követően, 1963. júniusában. Akkoriban már szóbeszédek terjedtek nyugaton egy férfiról, Szergej Koroljovról, a szovjet űrprogram főkonstruktőréről.

 

A nyugati történészek számos, különböző forrásban megjelent információ-morzsákat igyekeztek összehangolni, például a következő szerzők műveit: Medvegyev, Leonyid Kerber és Alekszandr Szolzsenyicin; illetve más munkákat is felhasználtak, ám ezek inkább csak szóbeszédeket tartalmaztak arra nézve, vajon min dolgozhatott Koroljov az 1930-as és 1940-es években.

A legfontosabb történelmi munka a témában James Oberg, amerikai újságíró klasszikus cikke, „Koroljov, Hruscsov és a Szputnyik”, a Spaceflight közölte le 1978-ban.

Koroljov bebörtönzése mellett Oberg cikke elsőként számol be a Főkonstruktőr, háborút követő munkásságáról, különösen az R-7-es kifejlesztése kapcsán.

Csak néhány ellentmondás fordult elő a biográfiában, például Oberg úgy vélte, Koroljovot másodszor is letartóztatták az 1940-es évek végén (valójában nem). Továbbá, habár Oberg részleteket közöl a hírhedt R-16 (Nedelin) ICBM (interkontinentális ballisztikus rakéta) jelentette veszélyről, az 1960-as éveket megjelölve, tévesen helyezi az eseményeket a Marsz automatikus bolygóközi állomás indításának idejére.

Általánosságban elmondható, ez a rövid újságcikk tekinthető valószínűleg a világ első, Koroljov életét aránylag nagy pontossággal bemutató értekezésnek. Oberg vitatja, hogy politikai sakkfigura lett volna – különösen Nyikita Hruscsov szeszélyének kiszolgáltatva –, akarata ellenére kényszerítették bizonyos világűri küldetések végrehajtására.

Oberg később jóval bővebben kifejti kutatásai eredményét a Vörös Csillag a Föld Körül című, 1981-ben megjelent könyvében. Ebben megjegyzi, „Koroljov túl korai halála… volt talán a legfontosabb kiegészítő tényező, mely megakadályozta kozmonauta küldését a Holdra.” Oberg könyve a szovjet űrtörténelemmel foglalkozó angol nyelvű munkák közül a legnagyobb hatást keltette az 1980-as években.

 

 

Vaszilij Misin vette át az OKB-1 főkonstruktőri címét Szergej Koroljov 1966-ban bekövetkezett halálát követően. Misint nem kedveli számos, szovjet űrtörténelemmel foglalkozó szakember, mert alulmaradt a Holdért vívott versenyben. A felvétel 1967-ben, Bajkonurban készült. Mögötte, katonai egyenruhában, balról: Alekszandr Kurusin vezérőrnagy, a Bajkonuri Kozmodrom parancsnoka, és (jobbról) Anatolij Kiriljov vezérőrnagy, Kurusin helyettese.

 

 

További főtervezők

Köztudott, Koroljov nevét hivatalosan is nyilvánosságra hozta a szovjet kormányzat 1966-ban, nem sokkal a tudós halálát követően, azonban közel sem tudjuk pontosan, miként kerültek napvilágra további főtervezők nevei, mint például Valentyin Glusko, Mihail Jangel, Vlagyimir Csalomej és Vaszilij Misin.

Az 1960-as évek végén Glusko továbbra is G. V. Petrovics professzor álnéven jelentette meg írásait, sőt, ezen a néven szerkesztette az első jelentős űrhajózási enciklopédiát 1968-ban.

Különböző – máig ismeretlen – okok miatt, 1971-ben, közvetlenül az első Szaljut űrállomás fellövését megelőzően, a szovjet cenzorok elhatározták, hogy feloldják nevét a titkosítás alól, meglehetősen drámai körülmények között. Nemcsak a rakétahajtóművek főkonstruktőrének jelölték meg, de egyben azt is megerősítették, hogy G. V. Petrovics professzor megnevezés hosszú éveken át Glusko álneve volt.

A szovjet hivatalos szervek természetesen elzárkóztak annak megindoklásától, vajon miért volt szüksége Gluskonak álnévre oly hosszú időn át. Az első nyilvános interjú Gluskoval Moszkvában jelent meg, az ifjú kommunisták napilapjában, a Moszkovszkij Kozmomoletsz című újságban, 1972. októberében.

Az interjúban Glusko hosszasan beszél a jövő kémiai, nukleáris és elektromos rakéta-meghajtásairól. Attól kezdve főhelyen közölte írásait különböző szovjet lapokban, nagytekintélyű és elismert történész-specialistának számított egészen 1989-ben bekövetkezett haláláig.

 

 

Ritka felvétel a szovjet űrprogram két óriásáról – Valentyin Glusko és Mihail Jangel. Glusko személyazonosságát 1971-ben hozták nyilvánosságra hivatalosan, éppen Jangel halálának évében, amikor az ő szerepe is nyilvánosságra került.

 

Glusko személyazonosságának 1971-ben történő leleplezése, még életében, ráadásul igen aktív korszakában, hiszen űrprogramok tervezője volt, teljességgel váratlannak és szokatlannak tekinthető. A szovjet védelmi iparban dolgozók közül elenyészően kevés személyt azonosítottak be életük során; az elterjedt szokás értelmében a haláluk volt az az időpont, amikor nyilvánosságra hozták az adott kutató személyazonosságát és munkakörét.

Glusko személyazonosságának megismertetése a széles közönséggel kirívó esetnek tekinthető, talán a rakéta-mérnök rendkívüli jelentőségű hozzájárulásának tudható be a szovjet űrprogram sikeréhez; kortársai közül igen kevesen örvendhettek ilyen hatalmas tiszteletnek.

Mihail Jangel, a híres szovjet rakéta-tervező, a stratégiai ICBM rakéták több generációjának megalkotója, hordozórakéták és automatikus katonai és tudományos mesterséges holdak tervezője, kevésbé volt ismert, mint Koroljov, ám vitathatatlanul a szovjet rakéta- és űrprogram óriásának tekinthető.

Valójában, Koroljov 1966-os halálát mindösszesen öt hónappal követően, néhány nyugati forrásban megjelent elképzelés szerint, éppen Jangel volt az, aki a szovjet űrprogram új „tudományos vezetője” lett.

Az elképzeléseiket Jangelnek a Kommunista Párt hierarchiájában való előre menetelére alapozták, ez a körülmény pedig egyértelműen jelezte erős pozícióját a szovjet rakéta- és űrprogram kapcsán.

 

 

Az egykori főkonstruktőr, Vaszilij Misin látható ezen a fotón, 2001-ben, néhány hónappal halálát megelőzően. A kezében tartott könyv Amerikában jelent meg, a NASA gondozásában, a Szovjetuniónak az  űrversenyben betöltött szerepét taglalja.

 

Keveset tudhatott meg a világ Jangelről 1971-ben bekövetkezett halála előtt, amikor hivatalosan is nyilvánosságra hozták személyazonosságát. A nyugati sajtó megjegyzéseiben továbbra is úgy szerepelt, mint Koroljov sikereinek örököse, nem pedig egy teljesen más szervezet vezetője. Akkoriban a nyugati elemzők továbbra is abban hittek, mindösszesen egy szervezet irányítja a szovjet űrprogramot.

Vlagyimir Csalomej nevét egyaránt említi a kém Oleg Penkovszkij A Penkovszkij Iratokban, és a disszidens Finkelstein 1971-ben megjelent könyvében (ismételten, sok-sok pontatlanságot tartalmazó munkájában), ám ezúttal sokkal precízebb beazonosítással; Csalomej pontos szerepének megnevezését, mint a szovjet űrprogram egyik főkonstruktőrét, Nikcholas Daniloff tette meg 1972-ben megjelent, A Kreml és a Kozmosz című könyvében.

Néhány évvel később, 1974-ben Csalomej előmenetele a Kommunista Pártban arra késztette a New York Times szakíróját, hogy kijelentse, Csalomej „a titkokkal övezett szovjet űrprogram új vezetője… Mihail Yangel által korábban betöltött megbízást vette át”.

Csalomej személyiségének pontos beazonosítására csak 10 évvel később, 1984-ben bekövetkezett halálakor került sor. Nem sokkal később különböző újságcikkek jelentek meg, ezekben Csalomej nevét a szerzők különösen a Proton hordozórakétával kapcsolják össze. Jó néhány további év telt el, mire újabb részletek kiderültek az életéről; a szovjet források csak az 1980-as évek végén adtak részletes beszámolókat színes és gazdag életéről, karrierjéről, mint a cirkálórakéták, ICBM-ek, hordozórakéták, pilótás űrhajók és katonai mesterséges holdak tervezőjéről.

Talán a legrejtélyesebb pályát a szovjet űrprogram tervezői közül Vaszilij Misin futotta be, aki Koroljov örökét vette át főkonstruktőrként az OKB-1 tervezőirodánál.

Misin neve szinte egyáltalán nem volt ismeretes nyugaton, egészen addig, amíg a szovjet holdraszállási törekvések hatalmas anyagát nyilvánosságra nem hozták 1989-ben. Habár Misin nevét összekapcsolták a szovjet űrprogrammal az 1970-es évek elején, akkoriban ugyancsak főkonstruktőrként dolgozott.

Miként a többi tervező, Misin is írt vagy szerkesztett rejtélyesnek mondható témájú matematika-könyveket a saját neve alatt az 1970-es és az 1980-as években, a szerzőről pedig feltételezhető volt, hogy valamiképpen kapcsolódik a szovjet űrprogramhoz. Másrészről, amikor a világűrrel kapcsolatos témákról írt, az M. Vasziljev álnevet használta.

Főkonstruktőrként számos, jelentős könyvet írt a szovjet űrprogramról, beleértve a következőket: Pályán a Szaljut (1973), Lépcsőfokok a csillagok felé (1972), de jelentős újságcikkeket is publikált például a Pravda, az Izvesztyija és a Krasznaja Zvezda számára.

1972-ben Pierre Dumas francia újságíró kapcsolta először össze a nyugati elemzők közül Misin nevét az jövőben végrehajtandó emberes marsrepülésekkel.

Erre a cikkre alapozva, néhány hónappal később egy ukrajnai emigráns, első alkalommal, ám határozottan vitatta, hogy Misin lett volna a főkonstruktőre a szovjet űrprogramnak. A feltűnő kijelentés ellenére a legtöbb nyugati elemző továbbra is bizonytalanságban volt Misin pontos szerepét illetően egészen az 1980-as évek közepéig. Csak 1987-ben jelentették be hivatalosan, az első Szputnyik repülésének, az űrkorszak nyitányának 30. évfordulója alkalmából, hogy lényegében Misin volt Koroljov utóda.

Általánosságban elmondható, a legtöbb szovjet tervező neve elérhető volt nyilvános forrásokban – a Tudományos Akadémia listáján is szerepelt a nevük, a gyászjelentések aláírási jegyzékén szerepelt a búcsúzó kollégák neve; megtalálhatók voltak a Kommunista Párt rendezvényeinek résztvevői között ugyanúgy, mint a kitüntetettek névsorában.

Azonban igen ritkán bukkantak csak fel az űrprogramhoz kapcsolódóan. mindösszesen két lehetőség volt személyazonosságuk egyértelmű beazonosítására, pontos szerepüket tekintve az űrprogramhoz: amikor meghaltak (Voszkreszenszkij, Koroljov, Iszajev, Babakin, Yangel, Ohapkin, Chalomej, stb.), vagy néhány esetben még életük során megismerhettük őket (Glusko, Rausenbah, Busujev, Piljugin, Sziromjatnyikov, stb.).

Ez utóbbi olyan neveket tartalmaz, akik komoly hatalommal rendelkeztek (Glusko és Piljugin például) vagy pedig személyazonosságuk leleplezésére nemzetközi együttműködésben zajló programok során került sor (Busujev és Sziromjatnyikov mindketten részt vettek az Apolló-Szojuz kísérleti programban).

Alaposan áttekintve számos különböző forrást, 1985-ben a francia író, Claude Wachtel sikeresen összeállított egy felette pontos listát a szovjet tervezőkről, ez a lista a mai napig is kiállja  hitelesség próbáját.

Számos nyugati elemző és újságíró tökéletesen tisztában volt Koroljov szovjet űrprogramban betöltött főkonstruktőri pozíciójával, még a tudós élete során.

Az újonnan előkerült dokumentumok szerint Koroljov halála előtt már számos nyugati publikációban megtalálhatjuk a Főkonstruktőr beazonosítását Koroljov személyével. A történészeknek el kell oszlatniuk a misztikumot, miszerint Koroljov teljeséggel ismeretlen lett volna halálát megelőzően. Kétségtelen, amennyiben tovább élt volna, mint 1966. januárja, valódi munkája széles körűen megismerhető lett volna; talán az 1960-as évek végén megjelent űrtudományos könyvek Koroljov életrajzával kezdődtek volna. Csak eltűnődhetünk azon, vajon maga Koroljov mit gondolt volna, amennyiben találkozik egy ilyen kötettel.

Másrészről, az is kétségtelen, a szovjet kormány jelentős erőfeszítéseket tett vezető űrtudósai és űrmérnökei személyazonosságának elrejtésére.

Habár Koroljov neve széles körűen ismerté válhatott volna nyugaton, a nyugati elemzők csak igen kevés részletet ismertek életéről és valódi képességeiről. Miközben más, rendkívüli tehetségű tudósokkal dolgozott együtt, mint például Glusko, Csalomej vagy Misin, a Szovjetunió összeomlása kellett ahhoz, hogy ezeknek a kétségtelenül hatalmas jelentőségű feltalálóknak és műszaki embereknek az igazi nagysága és az űrkorszak kezdetén betöltött szerepe nyilvánosságra kerülhessen.

 

Forrás: Spaceflight 2008. szeptember

 

Vissza a nyitólapra