Lourdes - részletek Zola regényéből

Bernadett, üvegkoporsójában, a Nevers-i székesegyházban - ahogyan ma is látható

1858. február 11-én. csütörtökön történt Lourdesban, a Pireneusok egyik városkájában. Hideg, kissé borús idő volt. Francia Soubirousnak, a szegény, de becsületes molnárnak hazában elfogyott a tüzelő, és nem tudtak vacsorát főzni. Louise, a molnár felesége, így szólt második lányához, Mariehoz: "Eredj rőzsét szedni a Gave partjára vagy az erdőbe." Gave a Lourdesot átszelő patak neve. Marie nővérét Bernadette-nek hívtak, nemrég érkezett faluról, derék gazdaemberek szolgálatában pásztorkodott. Vézna , gyenge kislány volt , tiszta lelkű gyermek , de tudománya csak annyiból állt, hogy el tudta imádkozni a rózsafüzért. Louise Soubirous nem szívesen küldte volna az erdőbe, mert hideg volt, azonban Marie és Jeanne Abadie, a kis szomszédlány, addig könyörgött , míg el nem engedte. A három kislány a vízmosás mentén szedegette a száraz gallyakat , és egy barlanghoz. jutott , mely egy nagy szikla oldalába mélyedt: a sziklát Massabielle-nek hívják a helybeliek. . ."

Először arról beszélt. hogyan teltek Bartrés-ben Bernadette gyermekévei. Ott nőtt fel nevelőanyjánál, Lagües asszonyságnál, aki előzőleg elvesztette újszülött kisfiát, és azzal segített a koldús , szegény Soubirous családon, hogy magához fogadta és nevelte egyik gyermeküket. A négyszáz lelket számláló falu talán egymérföldnyi távolságra van Lourdestól, zöld erdőség rejti, igazi vadon, távol a forgalmas országutaktól. Lejtőn vezet az út: a sövényekkel szétszabdalt, dió és gesztenyefákkal beültetett kaszálókon gyéren sorakoznak a házak; tiszta vizű, szüntelenül csobogó patakok kísérik a lankás ösvényeket; csupán az ódon román templom emelkedik a vidék fölé egy kis dombtetőn; szinte kiszorítják már a temető sírdombjai. Köröskörül erdős halmok hullámsora vonul; az egész eldugott zugocskát bűbájosan üde, harsányzöld fűtenger övezi, dús táplálékot szíva a nedves talajból, mert a rétek alatt soha ki nem fogy a hegységből leszivárgó víz. Alig cseperedett föl Bernadette, máris kenyeret keresett, legeltette a bárányokat hosszú hónapokon át, egyesegyedül az erdők lombsátra alatt, ahol egy árva lélekkel sem találkozott. Nagy néha pillantotta meg csupán valamelyik domb tetejéről a messzi hegyeket, a Midicsúcsot, a Viscos-bércet; hatalmas tömegeik tündököltek, vagy homályosan borongtak, az időjárás szerint: más, halványabb hegycsúcsok lánca kísérte őket, megannyi jelenés, félig már foszladozó látomás; mintha álomban lengenének. És a faluvégen, magányosan, a Lagües-féle ház, ahol még most is ott van Bernadette bölcsője. Rét veszi körül, körte és diófák; a nyílt mezőségtől mindössze egy keskeny erecske választja el; könnyű átugrani. Az alacsony épületben csupán két tágas szoba volt a padlásra vezető falépcső jobb és bal oldalán: padlójuk kőlapos. mind a kettőben négyöt ágy. A kislányok együtt aludtak; este. elalvás előtt, a falra ragasztott szép képeket nézegették, miközben. meg-megtörve a mély csendet, fenyődeszka tokjában komoran kongatta az időt a nagy falióra. Ó, mily repeső boldogságban élte át Bernadette ezeket a bartrési éveket! Lassan fejlődő, csenevész gyerek volt, mindig beteg, a legcsekélyebb légnyomásváltozásra ideges asztma gyötörte, fulladásos rohamokkal. Még tizenkét esztendős korában sem tudott írni-olvasni, csak a vidék nyelvén beszélt, fejletlen maradt, testben-lélekben egyaránt elmaradott. Jó, igen csendes, illedelmes kislány volt, de egyébként semmiben nem különbözött a többi gyerektől, legföljebb nem beszélt túl sokat, inkább a többieket hallgatta. Bár nem volt túl eszes, természetes józansága mégis igen gyakran megnyilatkozott, sőt néha frissen visszavágott, és naiv jókedve gyakran megnevettette környezetét. A rózsafüzért csak nagy kínnal-keservvel tanulta meg. És amikor megtanulta, úgy látszott, nem is töri magát nagyobb tudományért: ezt ismételgette reggeltől estig; a nyáj mellett sem látták másként, mint olvasóval az ujja közt, amint a miatyánkokat és az üdvözlégyeket morzsolgatta. És hány óra szállt el így fölötte a füves dombhátakon, miközben szinte elnyelte a lombok titokzatos, kísérteties homálya, és egy-egy percre pillantotta meg a távoli hegyek koronáját, amint könnyed álomképek szinte lebegtek a napsütésben!

Nap napra telt, s a lányka ott jártkelt egy álomvilág szűk korlátai közt, fel-alá sétáltatta a réten azt az egyetlenegy imát, és ilyenkor, az üde, hűs magányban csupán egyetlen kísérője és barátnője volt: a Szűz. És hány kedves téli estét töltött a baloldali szobában, ahol tüzeltek! Nevelőanyjának volt egy pap bátyja, ez néha csodálatos szépeket olvasott föl nekik, szentek történeteit, csodás kalandokat, hogy reszkettek a félelemtől és a gyönyörtől; amikor a földre leszállt a paradicsom, miközben a menny feltáruló boltozatján elősugárzott az angyalok ragyogása. Sokszor elnézegették a pap könyveiben a képeket: az Atyaistent, amint dicsőségben ül trónusán; a bájos, szelíd Jézust, feje körül a fénykoszorúval, de főleg a Szűzanyát számtalanszor, aki szemkápráztató fehér, égszínkék és arany leplében oly elbűvölő volt, hogy Bernadette néha róla álmodott. De a leggyakrabban mégis a bibliát olvasták; a régi könyv több mint száz esztendeje apáról fiúra szállt a családban; levelei megsárgultak, annyit forgatták. Egyedül Bernadette nevelőapja értett a betűvetéshez; ez, amikor esténként fenn virrasztottak, találomra gombostűt szúrt a lapok közé, és jobboldalt, a lap tetején belekezdett az olvasásba; az asszonyok és gyerekek addig hallgatták feszült figyelemmel, mg végül megtanulták, és könyv nélkül is folytathatták volna. Bernadette jobb szerette azokat a jámbor olvasmányokat, melyekből a Szűzanya nyájas arca mosolygott elő. Ezenkívül csak egyetlen másfajta könyv szórakoztatta: A négy vitéz Aymon története. A könyvecske valamilyen kóbor házaló batyujából kerülhetett oda; sárga fedelének primitív rajzán a négy dalia lovagolt, Renaud és testvérei; valamennyien a híres csataménnek, Bayardnak hátán; a ló Orlande tündér királyi ajándéka volt. Végeérhetetlen, véres viaskodások dúltak a könyvben, várak emelkedtek és dőltek romba, iszonyatosan csengett Roland és Renaud kardja, amikor összecsaptak, majd Renaud felkerekedett. hogy végre felszabadítsa a Szentföldet. És ott volt még Maugis, a boszorkánymester, csodás varázslataival, azután a napnál is szebb Clarisse hercegnő, az aquitaniai király húga. Bernadette, ha képzelete olykor nekilendült, alig tudott elaludni, különösen, ha egy-egy estén félretették a könyvet, és valaki kisértethistóriákat mesélt a társaságban. Igen babonás kislány volt, senki rá nem vehette volna, hogy napnyugta után elmenjen a közeli torony mellett, amelyben az ördög tanyázott. A szomszédság is ájtatos, egyszerű emberekből verődött össze, s a környéken szinte burjánzott a titokzatosság: fák énekeltek, vér. gyöngyözött a köveken, és a vándornak, ha nem akart összetalálkozni a hétszarvú szörnyeteggel, mely vesztükbe sodorja a lányokat, nagyon ajánlatos volt három miatyánkot és három üdvözlégyet imádkoznia a keresztutakon.

Az ilyen estéken, mielőtt álomba merült volna, Bernadette elmondott magában egy rózsafüzért: örült, hogy felsült a gonosz, de reszketett is, ha arra gondolt, biztosan ismét megjelenik, és megkörnyékezi, mihelyt elfújta a lámpát.

Volt egy tél, amikor minden este a templomban gyűltek össze. Ader plébános úr megengedte, és sokan eljöttek, hogy a gyertyával takarékoskodjanak; nem is fáztak annyira, sokan voltak. melegítették egymást. Bibliát olvastak , együtt imádkoztak. A gyerekek lassanként sorra elaludtak, csak Bernadette nem adta be a derekát, oly jól érezte itt magát, az Isten házában, a keskeny templomajtóban, a vöröskék bordázatú boltívek között! A hajó végében, patinás, kissé barbár pompában, ott állt a festett és aranyozott, csavartoszlopos oltár, falain Mária látogatása Szent Annánál és Szent János fővétele. S a kislány szemei előtt, amint lassan legyűrte az álom, a képek harsány színeiből misztikus látomás kerekedhetett, látnia kellett, amint a sebekből vér csöpög, a glóriák lángot lövellnek, s a Szűz újra meg újra megjelenik , és már-már felnyitja kármin ajkait, hogy hozzá beszéljen. Hónapokig teltek így Bernadette estéi, ebben az álmos kábulatban, az elmosódott, díszes oltár előtt, s a mennyei álomképeket, melyek itt kezdtek feltünedezni, hazavitte magával, és párnái közt szövögette tovább, az igazak álmába merülve, őrangyalának védő szárnyai alatt. Katekizmusra is ebben az öreg, szerény, de sziklahitű templomban kezdett járni Bernadette. Kevés híján tizennégy esztendős volt már, ráfért, hogy első áldozásra készüljön. Nevelőanyját zsugori asszonynak ismerték; nem járatta iskolába, reggeltől estig dolgoztatta a ház körül. Barbet tanító úr sose látta Bernadettet az iskolában. Egy nap azonban, amikor Ader abbé nem jól érezte magát, a tanító helyettesítette, és feltűnt neki a vallásos, szerény leány. A pap nagyon szerette Bernadettet; gyakran emlegette a tanítónak, hogyha látja, mindig a La Salette-i gyermekek jutnak az eszébe; azok is ilyen egyszerűek, jók és ájtatosak lehettek, ha megjelent előttük Szűz Mária. Máskor, amint egy délelőtt a két férfi a falu határában észrevette a kislányt éppen eltűnt messze a nagy fák között, a pap többször is visszafordult, és megint kimondta: “Nem tudom, mi van velem, de valahányszor ezzel a kislánnyal találkozom, mintha a kis Mélani-et látnám, amint a nyájat őrzi a kis Maximinnel." És nem tudta kiverni fejéből ezt a furcsa gondolatot, mely szinte megjósolta a később történteket. És egyszer, katekizmus után, sőt a templomban az esti összejövetelen is elmondta az immár tizenkét esztendeje esett csodálatos történetet a Madonnáról, aki tündöklő palástban jár, s a fűszál nem hajlik meg alatta; a Szent Szűzről, aki egy hegyi patak partján megjelent Mélanie és Maximin előtt, nagy titkot árult el nekik, és hírül adta Fia rettentő haragját. A Szűz könnyeiből forrás fakadt e napon, s meggyógyított minden betegséget; a titok pedig azóta is Rómában pihen, pergamenre írva, három viaszpecsét alatt. Mily szenvedélyes figyelemmel hallgathatta ezt a csodás történetet az ébren is álmodó, szótlan Bernadette, hogy magával vigye a lombok magányába is, ahol napjait töltötte, és a juhok mögött ballagva újra átélje, míg vézna ujjacskái közt szüntelenül peregtek az olvasószemek! Így töltötte hát Bartrésben a gyermekkorát. Egyvalami volt csodálatos a csenevész, szegény Bernadetteben: a szeme, gyönyörű, jelenéseket látó szeme, melyből rajongó fény sugárzott, s álmok rajzottak, mint a tiszta kék égen átvonuló madárcsapat. Nagy, túl vastag ajka jóságra vallott; fejének szögletes alkata, egyenes homloka, durva szálú, fekete haja a makacs szelídség varázsa nélkül inkább közönségesnek tűnhetett volna. De aki nem merült el a tekintetében, semmit sem vett észre; csupán egy jelentéktelen gyermeket látott, útszéli kolduló leányt, satnya, félénk és alázatos teremtést. Ader abbé bizonyosan a tekintetéből olvasta ki megrendülve mindazt, ami később virágba borult benne; ott láthatta, mily nyomasztó betegség gyötri a kamasz leány testét, ott láthatta a zöld magányt, melyben Bernadette felserdült, a bégető, szelíd bárányokat, amint a nyomukban jár, és bódulatig ismételgeti egész nap az angyali üdvözletet, benne láthatta a nevelőanyjánál hallott csodás történeteket, s az esti összejöveteleket a templomban, a megelevenedő oltárképek előtt, s a naiv hit légkörét, mely a leányt körülvette e messzi, hegycsúcsok közé bezárt vidéken. Január 7én Bernadette betöltötte tizennegyedik évét; Soubirousék látták, hogy Bartrésben semmit nem tanul, és elhatározták, hogy ismét és végleg magukhoz veszik Lourdesba, ahol pontosan járhat katekizmusra, és komolyan felkészülhet az első áldozásra. Két-három hete volt tehát Lourdesban, amikor február 11én, csütörtökön, egy hideg, kissé borús napon...

Most kezdődött a szép legenda; Pierre hosszasan elmesélte, hogyan ment le a Gave partjára a három gyerek, a kastéllyal szemközti oldalon, s hogyan jutottak végül a Chalet-szigetre, szemben a Massabielle-sziklával, melytől csupán a Sávy-malom keskeny árka választotta el őket. A községi kondás gyakran legeltette ezen a vad vidéken a malacait. s az állatok, ha váratlan zápor támadt, a Massabielle-szikla tövébe húzódtak, egy kis barlang üregébe, melynek bejáratát felverte a csipkerózsa és a vadszederinda. A rőzse kevés volt, Marie és Jeanne átgázolt a malomárkon, mert észrevették, hogy odaát egész halom gallyat találnak, amelyet a patak sodort ki a partra; Bernadette pedig egy kissé kisasszonyosan, kényesen tétovázva állott a parton, és nem merte a vízbe dugni a lábát. Ótvaros volt a feje; anyja a lelkére kötötte, hogy jól fogja össze fején a csuklyát, a bő fehér csuklyát, mely szinte világított viseltes fekete ruhája fölött. Mikor látta, hogy a két másik lánytól hiába vár segítséget, megadta magát, kilépett a facipőből, és levetette a harisnyáját. Délre járt az idő, minden percben megkondulhatott a harang a plébániatemplom tornyában, hogy elzengje az úrangyala három versét a felhőktől fátyolos, néma téli ég alatt. Ekkor valami nagy zavar fogta el Bernadettet. s olyan viharzúgás morajlott a fülébe, mintha a magas hegyekből orkán csapna a tájra; a fákra pillantott és elképedt: levél sem rezdült sehol. Aztán azt hitte, tévedett, s indult a fapapucsért, mikor ismét fülébe morajlott a zúgás, hatalmasan, most már azonban nemcsak a füle ejtette zavarba, hanem a szeme is: eltűntek előle a fák, nagy fehérség, ragyogó fény kápráztatta el, s ez mintha a sziklán összpontosult volna, a barlang felső boltozatán, egy keskeny, magas hasadékban, mely gótikus csúcsívre emlékeztetett. A kislány megrémülve hullott térdre. Mi lehet ez, Istenem?! Néha, rossz napjaiban, amikor asztmája különösen megkínozta, éjszakákat végigálmodott, sokszor nyomasztó álmokat, s ezek még ébredés után is kísérték ólomsúlyukkal, bár gyakran semmire sem emlékezett. Lángnyelvek forogtak körülötte, arca előtt lebegett a nap. Talán az elmúlt éjszaka is effélét álmodott? Elfelejtett álmának folytatása ez? De lassan egy alak bontakozott ki, s mintha egy arcot pillantott volna meg, hófehéren, vakító fénysugárban. Megijedt, ahogy az ördög; emlékezetében életre kelt a sok kísértethistória, és elkezdte imádkozni a rózsafüzért. Azután, amikor a fény lassanként elenyészett, ő pedig átgázolt a malomárkon, és utolérte Jeannet és Mariet, csodálkozva hallotta, hogy ők, bár épp a barlang előtt gyűjtötték a rőzsét, semmit se láttak. S a három kislány elbeszélgetett hazafelé: mit is látott hát Bernadette. Ö azonban nem akart felelni: ideges volt, s egy kicsit szégyellte magát; végezetül azt mondta, hogy látott valamit, fehér ruhában. Ebből szóbeszéd keletkezett, s mind szélesebb hullámokat vetett. Soubirousék haragudtak a gyerekes fecsegés miatt, és nem engedték vissza lányukat a Massabiellehez. De a környéken másról sem beszéltek már a gyerekek, s Bernadette szülei vasárnap végül beadták a derekukat, és elengedték a kislányt a barlanghoz, egy üveg szenteltvízzel, hogy egyszer s mindenkorra kiderüljön, az ördögjelent-e meg ott, vagy valaki más. Bernadette megint látta a fényt, az arc kibontakozott, mosolygott, és cseppet sem ijesztette meg a szenteltvíz. A következő csütörtökön ismét a barlangnál volt a lány: ezúttal többek kíséretében, és csak most mutatkozott előtte a fényességes Hölgy oly határozottan, hogy meg is szólalt végre: “Keress fel itt gyermekem, két héten át!" Így öltött a Hölgy mind határozottabb alakot, így lett a fehér ruhás valamiből királynők szépségét elhomályosító Hölgy, amilyet csupán festeni lehet. A szomszédság reggeltől estig kérdésekkel zaklatta Bernadettet. s a leány eleinte tétovázott, aggodalmaskodott. Később, nyilván a kérdések sugalmazására. mind világosabb lett előtte a kép, végleg életre kelt. s a kislány ezután már mindig egyformán írta le körvonalait, színezte ki alakját. Szelíd kék szeme volt, ajka mosolygós, mint a rózsa; tojásdad arcán az ifjúság és az anyaság bája egyesült. Fejére fátyol borult, s egészen bokájáig hullott alá; épp hogy sejteni engedte csodás szőke hajának szelíd hullámait. Ragyogó fehér ruhájának anyaga nem földi anyagból készült; mintha napsugárból szőtték volna. Lazán megkötött égszínkék vállkendőjének két hosszú, lenge szárnya oly könnyű volt, mint a hajnali szellő. Bal karján függött rózsafüzére, gyöngyei fehéren ragyogtak, aranylánc fűzte össze, a végén aranykereszt. És mézítlen lábán, imádatos, szűzi, hófehér lábán két rózsa mosolygott, két rózsa aranyból, az istenanya szeplőtelen testének misztikus virága , hogy megégette volna, azután a búcsú következett, az utolsó mosoly, a nyájas, kedves, végső köszöntés. Pontosan tizennyolcszor jelent meg Bernadettnek: azután soha többé nem mutatkozott. A bűbájos hallucinációt szerette Bernadetteben; a finom, nyájas Hölgyet, aki oly kedvesen és udvariasan jelenik meg, és tűnik el megint. Először a nagy fény jelentkezik, majd kialakul a látomás, alig megfigyelhetően, könnyedén lebeg fel s alá, olykor Bernadette felé hajol, s amikor eltűnt, egy darabig még ragyog a fény, majd eloszlik, mint egy kihunyó csillagsugár. Földi hölgynek nem lehet ily rózsafehér arca, földi lény nem őrizheti meg így az első áldozási képek gyermeki tisztaságát. A barlang előtti csipkebokor nem sérti meg imádatos lábát, melyre aranyszirmok simulnak. És Pierre azonnal elmesélte a többi jelenést is. A negyedik és ötödik: péntekre és szombatra esett; de a tündökletes Hölgy még mindig nem árulta el a nevét, csak némán mosolygott, és üdvözölte a lányt. Vasárnap sírva szólott Bernadetthez: “Imádkozzatok a bűnösökért." Hétfőn nagy szomorúságot okozott; nem jelentkezett, nyilván próbára akarta tenni a leányt. Kedden azonban személyes titkot súgott meg neki, azzal, hogy nem árulhatja el senkinek, azután pedig közölte vele feladatát: “Menj és mondd meg a papoknak, hogy építsenek kápolnát e helyen." Szerdán többször egymás után ezt suttogta: “Vezekeljetek! Vezekeljetek'." s a gyermek a földet csókolgatva, több ízben elismételte. Csütörtökön így szólt: “Menj a forráshoz, igyál a vizéből, és egyél a mellette lévő fűből." amit csupán akkor értett meg Bernadette, amikor a barlang mélyén ujja érintésére forrás fakadt a földből: ez volt a bűvös forrás csodája. Majd eltelt a második hét; pénteken nem jött el a Hölgy, de azután pontosan megjelent öt napon át, megismételte parancsait, mosolyogva pihentette szemét alázatos szolgálóleányán, aki immár választottja volt, s aki minden jelenésekor rózsafüzért imádkozott, a földet csókdosta, térden állva kúszott a forrásig, majd ivott és mosakodott. Végül március 4én, a misztikus találkozók utolsó napján a Hölgy még egyszer nyomatékosan kérte, építsenek kápolnát, hogy az egész földkerekségről oda tóduljanak a népek seregei. Mindazonáltal, akárhányszor faggatták kiléte felől, mindeddig megtagadta a választ, és csupán három hét múlva, március 25-én felelt, összetett kézzel, ég felé emelve tekintetét: “Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás." Két ízben jelentkezett még, három hónapos szünettel: április 7-én és július 16-án: az előbbi alkalommal történt a gyertya csodája Bernadette véletlenül sokáig a gyertyaláng fölött hagyta a kezét, anélkül érezte kétségtelen valóságnak, s ezt élete árán is így vallotta volna, ezt ismételgette szüntelenül, makacsul, mindig ugyanúgy, a legapróbb részletekig. Nem hazudott, mert nem tudott, nem bírt, nem akart mást akarni. Lourdesban kimondhatatlan volt az izgalom. sereglett mindenfelől a nép, már egy-egy csoda is történt, és megindult az elmaradhatatlan üldözés, amely biztosítja az új vallások diadalát. És Peyramale abbé, a lourdesi plébános becsületes, egyenes. határozott jellemű, szép szál férfi joggal mondhatta, hogy nem ismeri a lányt, s egyszer sem látta a katekizmuson. Hol volt tehát a befolyásolás, a lecke, melyet bemagoltattak volna Bernadettetel? Egyvalami volt csupán: a bartrési gyermekévek: Ader abbé első hittanórái, talán egy-egy beszélgetés, néhány vallási szertartás az új dogma tiszteletére, vagy csupán egy kis érem, amelyet úgy kaphatott ajándékba, s amilyet ezrével terjesztettek akkoriban. Soha többé nem tűnt fel az az Ader abbé, aki először jósolta meg Bernadette küldetését. Az volt a sorsa, hogy kimaradjon az eseményekből, miután, mint gondos, jámbor kertész, látta, hogyan bontja ki egy kis lélek a virágait. Most pedig homályos erők vihara zúgott szüntelenül az isten háta mögötti falucskából, a zöld lombok mögött megbúvó korlátolt, babonás fészekből, megzavarta a fejeket, terjesztette a misztikum ragályát. Valakinek eszébe jutott egy régi pásztori jóslat, hogy egyszer még nagy dolgok történnek a Massabiellenél. Más gyerekek is eksztázisba estek, szemük kimeredt, görcs rángatta kezüket-lábukat; nekik azonban az ördög jelent meg. Mintha az őrültség szele söpört volna végig a vidéken. A lourdes-i Porches téren egy öreg hölgy kijelentette, hogy Bernadette közönséges boszorkány; ő látta az ördögi varangy körmét a szemében. Azonban a többi ember, a várost elözönlő ezernyi zarándok szentként ünnepelte, ruháit csókdosta. Magukból kikelve, hangosan zokogtak, amikor a gyermek, jobb kezében égő gyertyát tartva, baljával az olvasót morzsolva, térdre hullott a barlang előtt. Nagyon megsápadt, megszépült Bernadette; egészen átalakult. Arca enyhén megnyúlt, rendkívüli boldogság tükröződött vonásain, szeme pedig megtelt fénnyel; kissé szétnyílt ajkai mozogtak, mintha mormolna valamit, amit nem hallhat senki. Nyilvánvalóan megszűnt a saját akarata, teljesen álmának rabja lett, és annyira feloldódott benne mert egyforma, különleges körülmények között élt, hogy ébren sem zökkent ki belőle, csak ezt érezte kétségtelen valóságnak, s ezt élete árán is így vallotta volna, ezt ismételgette szüntelenül, makacsul, mindig ugyanúgy, a legapróbb részletekig. Nem hazudott, mert nem tudott, nem bírt, nem akart mást akarni.

1999.01.03

Vissza a nyitólapra