A Mars bolygó közvetlen környezetében, valamint a felszínén is, szorgos űrszondák gyűjtik fáradhatatlanul a fantasztikusabbnál fantasztikusabb adatokat, készítik a csodálatosnál csodálatosabb felvételeket. Mégis. A nagyközönség szinte semmit sem tud a páratlan felfedezésekről, a legizgalmasabb felvételek az archívumokban - ám szabadon hozzáférhetően - pihennek.  A képek között szép számmal találunk olyanokat, melyek a marsi élettel, illetőleg a marsi civilizációval kapcsolatban gyökeresen másról mesélnek, mint ami a NASA hivatalos álláspontja. A NASA-nál tehát ismét nem mondanak igazat, sőt, ezen képek kapcsán már meg sem szólalnak… A legtöbb leleplezés Joseph Skipper áldozatos munkájának köszönhető, az ő munkáiból szemezgetünk. 

 

101. A marsi erdei élet biodiverzitása

Ez a beszámoló egyetlen MGS MOC keskenylátószögű felvételt tesz elemzés tárgyává, nevezetesen az R0S-01745 katalógusszámút, s kissé eltér majd a megszokottól. A helyszín jócskán fél távon belül van a Déli Sarkvidék térségében, magától a jégsapkától kiesik, a pontos helyzetét megláthatjuk a 30-as számú marstérképen. Jelen írás a biológiai növekményekről szól, viszonylagosan jobb felbontásban vizsgálhatjuk a többi felvétellel összevetve, ahol nagyméretű biológiai növényformákat láthatunk. Ezt a fajta növényzetet igen könnyű elrejteni a műholdas képek meghamisítása révén, elég csupán a „távoli látvány” technikát alkalmazni, azaz a felbontással manipulálni egy kicsit, vagyis meglehetősen nehéz fél távról alátekinteni a helyszínre.

A távolsággal való játszadozás a fotócsíkot fizikailag igen keskennyé teszi, s pontosan ugyanez a helyzet jelen esetben is. Ennek következtében nagyon könnyű a biológiai életnyomokat összezavarni, felismerhetetlen masszává tenni, a legkisebb egyedi részlet észlelhetősége nélkül. Skipper kutatta ezt az képi adatot, újra és újra átnézte, számolhatatlan ezerszer, de aztán tovább kellett lépnie, mert felismerte, a kép erősen tömörített a legtöbb megfigyelő számára ahhoz, hogy bármit is felismerjen rajta, és igen könnyen kétségesnek ítélik a látottakat. Azonban, a tapasztalatok halmozódásával egyes ritka esetekben grafikus tisztításnak alávetve a képet az értelmezhetőbbé válik, s ebben az esetben is pontosan ez a helyzet.

A fotócsíkot a már megszokottnak tekinthető, a távolsággal és a felbontással manipuláló hamisítási technikának vetetették alá, emellett az erős tömörítésnek betudhatóan a fotócsík nagyítása is jelentősen bekorlátozott, gyorsan beleütközünk a pixelezettségbe. Azonban, a továbbiakban bemutatandó formák a finomabb textúrájuknak köszönhetően valamennyire mégis felismerhetőek maradnak a mindösszesen 107%-os nagyítást megengedő felvételen, eddig a mértékig áll ellent a pixelezettség megjelenése miatti szétesésnek. Amit itt bemutatunk az a már említett egyenes állású GIF fotócsík, annak is a felső része, kicsit feljavított változata, hogy némi részletet is kivehessünk rajta. A fotócsík teljes szélességében szerepel.

 

 

 

 

 

 

 

Egymás után négy felvételt mutatunk be, egyik a másik alatt szerepel közvetlenül. Mindegyik kép osztott. A bal oldali rész jelenti a magasabban elhelyezkedőt, a fotócsík egyik szélétől a másikig, míg a jobb oldali közvetlenül a bal oldali rész után következik, és illeszkedik ahhoz. Ahogy valaki végignézi a bal oldal után a jobb oldalt, majd a következi fotót, végighaladhat a fotócsíkon, folyamatosan, szünetek nélkül. Azaz, a sorban egymást követő képszeletek egymás alatt helyezkednek el.

Fontos azt is megérteni, az alant következő négy fotó file-mérete igen nagy, habár erősen tömörítettek, át vannak ültetve JPG formátumba további méretcsökkentés végett a tárhelyen. A telefonos netet használók számára lassan töltődnek le, ezért csak négy felvételt illesztettünk ide. Az igen nagy file-méret a grafikus számítógép-programnak köszönhető, igen sok egyedi objektumot talált, még akkor is igaz ez, ha a látvány az emberi szem számára összemosódik. Az egész látványt egyetlen masszává olvasztja össze.

Az emberi agy, működése közben, és éppen ezért választottuk a képek beillesztésének ezt a módját, megkísérli csökkenteni az összemosódás következtében fellépő hatásokat. Emlékezzünk vissza, a jobb oldali képrészlet közvetlenül a bal oldali alatt helyezkedik el, illeszkedik ahhoz, a fotócsíkot pedig egyik szélétől a másikig mutatjuk be. A hivatalos statisztikák szerint a szélessége 2.94 km, azaz elméletileg ekkora távolságot fog át minden egyes osztott képrészlet.

E fenti négy, függőlegesen osztott felületű képrészlet tehát bemutatja a fotócsíkon látható legfontosabb formákat, felülről lefelé haladva, az egyik szélétől a másikig. Úgy gondoljuk, a második felvétel jobb oldali képrészlete teljes egészében, valamint a harmadik felvétel bal oldali képrészletének legalján a legnagyobb méretűek a formák, ezért a leginkább kivehetőek, s támasztják alá legerősebben: lényegében biológiai életet látunk. Miként az kiderült, ezen a bizonyos területen a formák elegendően nagyok ahhoz, hogy némi további nagyítást is alkalmazzunk, ennek eredményét láthatjuk a soron következő, ötödik képen.

 

Miként az jól kivehető a fenti, ötödik, osztott képen, kissé közelebbi, 200%-os nagyítás mellett, a szóban forgó biológiai élet igencsak beszédes, nagyon nehéz letagadni, még a legfanatikusabb szemlélők részéről is. Hatalmas felkiáltójel ez az ismeretlen típusú biológiai élet, és még távolról sem lehet összekeverni semmiféle sziklák vagy talaj által nyújtott geológia képével. Újabb füstölgő fegyver tehát, vagy ha úgy tetszik, újabb szög a Mars bolygóról szóló hazugságok koporsójába, miszerint csontkeményre fagyott, halálos légkörrel rendelkező, porszáraz égitestről van szó, mely hosszú ideje már halott, vagy haldoklik.

A fenti életnyomok Skipper készülő könyvéből valók, ám mégis előre bocsátotta inkább. Mintegy előhírnöke a tudós és akadémikus közösségek fő áramlatainak figyelem felkeltésére. Arra hívja fel a figyelmet, hogy tessenek figyelni! Az új paradigma már úton van. Aki nem fogadja el rossz oldalon áll, és később nagy meglepetésekben lesz része, és sokkal rosszabb helyzetbe kerül, ha az áramlat teljes erejéből nekilódul. A visszautasítókat, tagadókat, egész egyszerűen elmossa, elsöpri. Emlékezzünk rá, e változások arra késztethetnek egyes tudósokat, hogy kamera-rendszereket küldjenek a Marsra, ám gyakran elvesztik a józan eszük, és megtagadják a készülékek által sugárzott képek valós és helyes értelmezését.

Vegyük szemügyre az 1-5 osztott fotókat, a szuper sűrű biológiai élet a fotócsík felső részén kezdődik, azután némileg finomabb megjelenést ölt, egyfajta mintázatot vesz fel, ahogy lefelé haladunk, azután elkezd felszakadozni, megjelennek különálló csoportok, mintha innentől kezdve egy másfajta kinézetű biológiai élettel kerülnénk szembe, a fotócsík alja felé, ahol eközben a jóval erősebb fényvisszaverő tulajdonságokkal rendelkező természetes geológia is megjelenik. Görgessük előre és hátra az 1-4 felvételeket és figyeljük meg, a biológiai élet sötétebb színben jelenik meg, mint a geológiai eredetű sziklák és a talaj, a fotócsík alján található természetes felszín sokkal jobban visszaveri a fényt.

Ez utóbbi jellemvonás rendkívül fontos annak megértésében, mi is látható valójában  a műholdas felvételeken, készüljenek azok akár a Marson, akár a földön, akár jól kivehetők, akár súlyosan meghamisítottak. A biológiai élet természetszerűen sötétebb, közel sem ver annyi fényt vissza, sokkal inkább elnyeli azt. E tulajdonság elterjedten jellemző az általunk megszokott földi biológiai élettel kapcsolatosan, hiszen már eleve úgy működik, hogy elnyelje a napfény bizonyos mennyiségű energiáját, belső életfolyamatai fenntartására. Teljességgel logikus, ha egy olyan égitest esetében, mint a Mars, mely ugye a Földnél hűvösebb, a biológiai élet még erőteljesebben igyekszik a napfény melegét hasznosítani, elnyelni energiáját, így harcolva és alkalmazkodva a zordabb körülményekhez.

Ezzel párhuzamosan, a sziklák és a talaj részecskéi, akárhol is legyenek fellelhetők, az esetek legnagyobb többségében, több fényt vernek vissza. Például, ha valaki elrepül néhány déltengeri sziget felett, vagy csak a fotójukra vet egy pillantást azonnal észreveheti, hogy az igen erősen fényvisszaverő part menti homoksáv mennyivel világosabb színű, mint a fényt erősen elnyelő belső dzsungel, de még közvetlenül a vízparti rész is, ahol növényzet telepszik meg a tengerfenéken. Hasonlóképpen, ha valaki füves terület felett száll át akárhol, természetesen azonnal észreveszi útjaink koszos burkolatát, amint keresztül vág a réten, igen fényesen és erős fényvisszaverő-képességekkel jellemezhető, miközben a füves terület sokkal több fényt nyel el. Vannak persze olykor kivételek, de nagy általánosságban elmondhatjuk, igen ritka esetnek számít, amikor a természetes geológia fényelnyelő képessége meghaladja a növényzetét. Ha bolygónyi területeket vizsgálunk, ennek nyilván elsődleges szempontnak kell lennie.

A mellékelt marsi alakzatok között mindkét forma jelen van és teljességgel nyilvánvaló, melyik-melyik. Ennek következtében egészen minimális az esély a két fő jellemvonással rendelkező terület összekeverése, azaz a fényt elnyelő élet és a fényt visszaverő geológia. Senki ne nézze a képeket csak futólag, hanem figyelje meg közelről, keresse meg a részleteket, főleg a második fotó jobb oldali és a harmadik fotó bal oldali részletén. Van bármi esélye annak, hogy bárki is összekeverje a marsi életformákat a közönséges marsi geológiával? Ehhez nem kell rakétatudósnak lenni! Az én számomra mindez egyértelmű és kézenfekvő. És önnek?

Az egyetlen dolog ami nem stimmel ezzel a marsi alapú biológiai életformával a földivel való összevetésben az, hogy vajon milyen faj alkothatja, s milyen fejlettségi szintet képvisel. A földi biológiai életformák gyakran emberi beavatkozás eredményeként kerülnek egy adott helyre, s mint felhasználható forrásként szolgálnak, olykor durva környezeti beavatkozásokat követően, természetesen mindez kihatván a növényzet felülről látható megjelenésére. A marsi biológiai erdőségek viszont szemmel láthatóan meglehetősen gyakran nagyon sűrűek, minden rendelkezésükre álló helyet kitöltenek, igyekezvén a napfényt a lehető legnagyobb mértékben felfogni, tömöttségük következtében viszont teljes egészében eltakarják a természetes geológiát a szemünk elöl. E tulajdonsága miatt régi telepekre gondolhatunk, s hangsúlyosabban szóba kerülhet az intelligens élet, vagy intelligens környezeti tényező.

A kutató talán megértheti, miként próbálja a csak önmagával foglalkozó titkos hatalom megkötni az emberek gondolkodását, tudatlanná téve őket, s tudományos felfedezéseket pedig kizárólag önmaguknak fenntartva a hatalmuk fenntartására fordítják. Mit gondolnak minderről a fő tudományos és akadémikus közösségek? Az itt bemutatott fotók ha nem is a legerősebb, de azért igen komoly bizonyító erővel rendelkeznek, nem helyezhetők semmiféle marsi geológiai keretek közé a rajtuk látható alakzatok, merthogy azokat képtelenség is összekeverni geológiai formákkal. Ha így áll a helyzet, akkor a tudományos és akadémikus közösségek tömegének kellene, végére járni a dolgoknak teljes alapossággal! Ám, miként azt látjuk, nem történik semmi.

Ilyenekké váltak a legképzettebb szakemberek, hasonlóak a politikusokhoz, akik ugyan a szociális érzékenységüket hangoztatják fennen, de minden egyéb területen nagyon fontosnak érzik magukat, s csak a leghatározottabb társadalmi nyomásra hajlandók tenni is valamit választóik érdekében. Egyszerűen nem érdekli őket, a hatalomban elvakulnak. Vajon minek köszönhető ez helyzet azokban a társadalmakban, melyek egyébként a tudást és a tudományt nagyra értékelik? Hol van a genetikusan belénk rögzült kutatási és megismerési vágy, a kíváncsiság, vagy mindez kielégíthető lenne vaskosabb bankszámlákkal? A történelem arra is tanít bennünket, hogy a tudományos fejlődés olykor ugrásokban következik be, annak ellenére is, hogy ezt éppen a tudósok és az államférfiak maguk próbálják a legnagyobb elánnal megakadályozni, mondván „joguk” van eldönteni, milyen legyen az „alájuk rendelt” társadalom tudományos technikai fejlettsége és – ismeret szintje.

Senki sem ruházta fel őket ilyen jogokkal.

Nem lenne méltó, ha a tudományos közösségek tagjai előállnának a fafaragás elterjesztésével, mint technikai újítással… Mégiscsak előre kellene haladni, ha már megtehetjük, adottságunk és képességünk is megvan hozzá. Egyetlen akadálya a fejlődésnek a választott vezetők teljes és tökéletes alkalmatlansága.

Az idő fogy, minél későbbi az ébredés, annál fájdalmasabb.

 

 

102. Érdekességek a marsjárók fotóiból

 

 

Ahogy az rögtön észrevehető, bal oldalt felül,  a Spirit marsjáró által, Sol-1304-kor a hátsó kamerája által készített, fenti első felvételen, egy méretes, szokatlan objektum emelkedik a levegőbe, alig valamivel a felszín felett jár, és nem lehet túlságosan messze a robotberendezéstől sem. Figyeljük meg közel gömb alakját, emellett az objektum kellően szilárd ahhoz, hogy a ráeső fény többségét elnyelje, nem láthatunk visszaverődést, ugyanakkor furcsán diffúz jellegű is. A képen látható alakzatra a Skipper figyelmét Anthony R. hívta fel, New Havenből, egyben kérdezte  véleményét, mi is lehet valójában.

Mielőtt elemeznénk ezt a gyanús dolgot, előre kell bocsátani, semmiféle valós marsi objektumról nincs szó. Nagy valószínűséggel maszat vagy paca a kamera lencséjén, de ez még nem az egész történet. Mindösszesen néhány marsi nappal korábban mutatkozott ez a jelenség először, mint amikor ez a bizonyos Sol-1304 fotó készült. Előtte soha sem látszott, de ezután viszont valamennyi felvételen látható a baloldali hátsó kamera képein, miközben a jobb oldali lencse képein nem mutatkozik, amikor a két képet egymás mellett láthatjuk.

Azért illesztettük ide a fotót, mert felkelti figyelmünket ha rápillantunk, és lehetnek olyanok, akik valamilyen valós marsi objektumnak vélik. Nos, nem az, nem valóságos, de a kérdés jogos, miért jelenik meg hirtelen ez a valami, amikor korábban nem létezett? Ezt a kérdést talán megválaszolhatjuk a következő kép segítségével.

 

Amit a fenti, második osztott képen láthatunk, az a marsjáró támasztó szerkezeti elemei, a napelemek alatti terület, ahol a hátsó kamera széles-látószögű fényképező berendezése is található. A bal oldali képrészleten a marsjáró alsó részét látjuk a kamera bal oldali lencserendszere által mutatva Sol 1247-kor, viszonylagosan tiszta, jól mutatja néhány csillogó fémdarab, ezek a szerkezeti elemek viszonylagosan tiszták 1247 napi marskutatást követően, a környezeti hatásoknak kitéve. Példát láthatunk a bal oldali hátsó kamera által mutatott felvételre tehát nem sokkal azt megelőzően, amikor az a bizonyos dolog megjelent rajta, amit az első képen bemutattunk.

A jobb oldali, az alsó szerkezeti elemeket ábrázoló képrészlet viszont 28 nappal későbbi állapotot tükröz, azaz Sol 1275-kor készült, ugyanazzal a bal oldali hátsó hazcam kamera-rendszerrel. Miként az a jobb oldali részen látható, az alsó szerkezeti elemeket a igen egységes takaró fedi, ami első ránézésre lehet por, vagy talajszemcsék. Azonban úgy gondoljuk, nem por vagy talajszemcsék rétege, a marsjáró alsó részein ez a bizonyos egységes takaró. Skipper szerint szándékos képbeavatkozást láthatunk, egységesen alkalmazott maszatolást, azaz, minden bizonnyal a bal oldali lencserendszer képeit teljességgel lerontó szűrőt. Hát nem csodálatos technikai megoldás?

Ha megnézzük a bal oldali képszelet bal felső részét, tisztán láthatóan olvasható a felirat, ezen a szélesebb elemen, viszont ha a jobb oldali részt vesszük szemügyre, ott már teljesen hiányzik a felirat, elfedi a maszatolásos alkalmazás. Figyeljük meg, hogy az alkalmazás ezen a részen jóval vastagabb, mint a marsjáró több, lentebb található elemein. Ez a jelenség talán az automatikus képhamisító számítógépes programnak tudható be, a nagyobb, egybefüggő területen felismerte a szabályos alakzatokat és gyorsan el is tüntette azokat. Ez csak feltételezés, nem tudni egyértelműen, miért erőteljesebb azon a részen a beavatkozás. Netán a betűk maguk verték ki a programnál a biztosítékot és reflexszerűen eltakarította azokat. További hamis rétegeket vitt fel rá, miközben a lentebbi szerkezeti elemekre vonatkozóan beérte kevesebbel is.

Az egyetlen probléma mindezzel az, hogy ez a hangsúlyozottabban bevetett alkalmazás a lencse egyébként teljesen apró és láthatatlan hibáját érzékelhetővé teszi, a használt képhamisítási módszer felerősíti a felvételek minőségét egyébként egyáltalán nem zavaró parányi hiányosságot. Ez a kulcsmomentum visz el bennünket annak igazolásához, hogy valaki belenyúlt a felvételbe és megnövelte a fedőréteget, de kissé eltúlozta a dolgot, a lencse előtt megjelent az első képen látható dolog. A véletlenek egybeesésének köszönhetően ezáltal kiderül a marsjárók alsó részén alkalmazott hamisítást is, amit egyébként talán észre sem vennénk a marsjáró alsó szerkezeti elemeit illetően, hiszen ezt is annak köszönhetjük ugye elsősorban, hogy a bal és a jobb kamera képe eltér.

Az egységes fedőréteg alkalmazása általánosan elterjedt, a sötétebb objektumok általa teljességgel kivehetetlenek lesznek, s ez olykor bizony igencsak kapóra jön. A marsjáró alsó része véletlenül került ebbe az egészbe, nem az a rész volt a célpont. Sokkal inkább a nyílt vidék, bizonyos figyelemre méltó objektumok, s természetesen a felbontás lerontása, ne lehessen kivenni részleteiben, hogy pontosan milyen dolgokat is látunk. Így ugye lehetetlenné válik a sötét színű, szilárd alakzatok alaposabb vizsgálata, egészen addig, amíg kellően nem nagyok ahhoz, hogy mégis átüssenek, akkor pedig még célzottabb beavatkozást igényelnek.

Van még egy dolog, ami miatt az első felvételen látható szokatlan objektum annyira elmosódott és különös megjelenésű, az erősen összetömörített jpg kiterjesztés és a tudományos adat igen rossz minősége mellett, amit ugye ebben a formában adnak ki a széles nagyközönség számára fogyasztásra. Ez a silány minőségű feldolgozás és kivitelezés éles ellentétben áll a marsjárók szuper képességű kameráival a hozzájuk csatlakozó és digitális képfeldolgozási rendszerekkel, amit az adófizetők ugye keményen kifizettek. Úgy gondoljuk, az erőteljes jpg tömörítés is szándékos, része az általános megtévesztésnek, a fontos felismerésekhez szükséges felbontású felvételek közzétételének megakadályozása érdekében.

Persze, valaki azt is mondhatja, hogy a marsjáró egyszerűen csak felverte ezt a tökéletesen egynemű port, s az leülepedett alsó szerkezeti elemeire. Talán túlságosan is feltöltődtek a szerkezet alkatrészei elektrosztatikusan ebben a 28 napban, míg a megelőző 1247 napban egyáltalán nem… A Kedves olvasó eldöntheti, mennyire hihető álláspont ez utóbbi. Nos rendben, lépjünk is tovább erről a kellemetlen képről, még több érdekességet rejtő, újabb szokatlan formákra, nem mintha az első fotó előterében jobb oldalt a párhuzamos élekkel rendelkező „szikla”, nem érne meg még néhány alapos pillantást.

 

 

 

A fenti, harmadik, osztott harmadik felvétel a Spirit jóvoltából készült, s egy meglehetősen különös tárgyat ábrázol, melyre Kevin J. Brant hívta fel Skipper figyelmét, azon tűnődve, mi is lehet ez. Nos, nem tudnánk meghatározni, mi is lehet valójában, egy közönséges szikladarab, vagy egy mesterséges tárgy, annyit azonban meg tudunk tenni, hogy elmondjuk, mihez hasonlít leginkább.

Nézzük meg a bal oldali mezőt, így fest a hivatalosan kiadott 100%-os felbontáson, majd mellette felnagyítva, 200%-os mértékben a jobb oldalon. Némi színt adtunk hozzá a barátságosabb megjelenés végett.

Miként láthatjuk, amennyiben szikláról van szó, akkor meglehetősen szokatlanul fest. Nem lehetetlen, de valószínűtlen. Főbb formáját tekintve erősen hasonlatos a Földön használt, a zenészek számára a ritmust jelző metronómhoz. Az alábbi, negyedik felvételen mindjárt be is mutatunk egyet. A marsi példány belül üreges, tovább erősítve a gondolatot, hogy a metronóm, mint berendezés, lehetséges magyarázatként megállja a helyét.

Ám valami igen régi példány lehet, összevetésképpen megnézhetjük a fenti, negyedik képet, a marsi eszközt több mint súlyosan károsította az időjárás, a belső szerkezetét meglehetősen tönkretette. Ha ismét megtekintjük a harmadik fotót, láthatjuk, a szemben lévő oldala hiányzik, miként a belső alkatrészei is, ezért csak egy üres nyílást látunk a helyükön. Ám vegyük azt is észre, mintha egy szélesebb talapzatra lenne az egész erősítve, ez az eleme ugyancsak sérült és feltöredezett, viszont, ennek a talapzatnak köszönhető, hogy az egész tárgy még mindig függőleges helyzetben áll. A sötét objektum a felső részén ugyancsak súlyosan károsodott, úgy néz ki, mintha egy felerősített fémdarab lenne. Akárhogy is, mindezt csak a szemünk engedi láttatni, mindenkinek magának kell eldöntenie, mit is gondol erről az egészről.

 

 

 

A fenti ötödik és hatodik felvételen kis, kerek, lapos korong látható a földön, sárga nyíl jelzi, teljesen véletlenül kerülhetett a marsjáró lencséje elé, miközben az saját fúróberendezése tevékenységének eredményét fotózta a célba vett sziklákon. Egyik sziklarepedésbe szorult be, melyet szemmel láthatóan talaj tölt ki. Ha valóban talaj és nem pedig a látványt megtévesztő képhamisítási beavatkozás, ez esetben a talaj a korongnak nagyjából a felét takarja szem elöl. Figyeljük meg, a korong felszíne visszaveri a napfényt, kissé erőteljesebben a környező szikláknál, felszíne pedig sokkal egységesebb. Mindez arra utal, hogy ez a tárgy nagy valószínűséggel sima felületű fémdarab. Ugyancsak figyeljük meg az egységes vastagságát, jól látható a bal oldali, kiemelkedő részén, valamint a sziklára vetett keskeny árnyékán.

Nos, ez a korong egyértelműen úgy néz ki, mint egy fém érme, és pontosan olybá fest, ahogy az tőle a legtöbbünk által elvárható. Azonban az érme pontos felszíni részleteinek hiányában nem hozhatunk egyértelmű következtetést, habár nagyon könnyű lenne. A kétséges helyzet a nagyarányú jpeg tömörítés miatt áll elő részben, ez a szokásos megoldás a nyilvánosságra számára szánt felvételek feldolgozása esetén. Ez a tárgy meglehetősen közel van a Spirit marsjáró kamerájához, az apró részletek tehát műszer számára nyilvánvalóan elérhetőek, tökéletes minőségben, csak ugye ezeket a képeket már nem nekünk szánják.

Annak idején, a NASA és a JPL felkészítette a nagyközönséget, szuper felbontású képek készítése várható majd a marsjáróktól. Ebben lehetett némi hencegés is, az akkori idők digitális berendezéseit figyelembe véve. Tegyük fel, tényleg csak hencegtek, amikor hihetetlen finomságú felvételekről beszéltek, ám, ha figyelembe vesszük a tudományos adatokban a tömörítési rátákat, már kevésbé tűnnek az eredeti kijelentések hencegésnek, csakhogy azokat a bizonyos csúcsminőségű felvételeket nem a mi számunkra tartogatják.

A marsjárók kameráihoz ekkora közelségben teljesen nyilvánvaló, hogy látnunk kellene az érme felszíni részleteit, és jócskán nagyítani is lehetne a képet, legalább olyan mértékben, hogy el lehetne dönteni róla, hogy valójában egy érme-e vagy sem. Amennyiben ez a felvétel a Földön készült volna, mondjuk egy 3-5 megapixeles fényképezőgéppel, s még esetleg erős jpg tömörítésnek is vetettük volna alá az elkészült fotót, ennél a minőségnél akkor is messze jobb eredményt kapnánk. Itt azonban a művészien kidolgozott tudományos kamera és a maga szuper felbontása sokszorosan marad el a mi hétköznapi fényképezőgépünk mögött, ennyi erővel már egy olyant is küldhettek volna a dollár milliárdokat fizető adózók pénzén, hogy legalább azt a minőséget visszakapjuk… Sajnos, nem tudjuk tehát tisztán kivenni a korong valódi természetét. Sőt, úgy gondoljuk, még ez a lenyomorított felbontású felvétel is nagyon sokak csőrét bántja.

Ebbe könnyű beleőrülni. Különösen azok számára bosszantó, akik az érdeklődők szeme elé kívánják tárni a valós információkat, s lehetőleg minél jobb minőségben. Viszont ami kifejezetten felháborító, hogy az egész világ magasan képzett akadémikusai, tudósai, mérnökei, grafikusai, szakemberei, és azok akik érdeklődnek a fotográfia iránt, egyszerűen vakká válnak, az ennyire nyilvánvaló dolgok iránt. Hogyan képes az a több millió ember arra, hogy miközben a saját fényképezőgépükkel készült fotókat láthatja nap mint nap, vagy a földi műholdas fotókat, a maguk egészen elképesztően lenyűgöző minőségű látványát, ugyanezek az emberek elvesztik látásukat, amikor marsi fotókat vesznek kezükbe? Ez teljességgel lehetetlen, értelmes magyarázatot nehéz rá találni, ha egyáltalán van, de nemcsak bosszantó e tény, hanem mélyen lesújtó is.

Így bánnak velünk, mert hagyjuk, hogy ezt tegyék. Megengedvén számukra a felénk irányuló ilyetén bánásmódot, a fejükben ez koncepciózussá válik, s másoknak is útmutatást ad, hogy kövessék példájukat, a saját igényeiknek megfelelően, s persze a mi kárunkra. Nos, éppen ez a megoldás! Ezzel a felfogással élve, megtagadván bármi megkérdőjelezését, ugye nem igényel semmiféle gondolkodást, és ezáltal ugye nem is zavarnak semmiféle, nehezen megemészthető dologgal, tehát problémák sem adódnak. Ha valaki lehajtja a gallérját miközben zuhog az eső, csak azért, mert mások azt mondják, hogy szép idő van, hát ne csodálkozzon, ha bőrig ázik. Azt kapja, amit megérdemelt. De ne is bosszankodjunk tovább, inkább lépjünk a következő felvételre.

 

A fenti, hetedik kép nagyon egyszerű, elsőre semmi különös. Nagy fényvisszaverő képességgel rendelkező felhőket mutat, magasan a marsi légkörben. A bal felső sarokban kis szakadás következik be a felhőtakaróban, s láthatjuk túlonnan a világűr sötétjét. Skipper számos fényképet vizsgált meg, és javította a kontrasztot a felhőzet pontos részleteinek feltárása végett, változtatta a fotó fényességét, a láthatóság könnyítésére. Sem elegendő hely nincs itt a képeknek, sem kellő terjedelem, hogy fel lehessen vázolni és persze bizonyítani, hogy ezek a bizonyos felhők miért állnak vízpárából és miért nem másból – a marsi légkörben. A fenti tény megemésztéséhez talán segítséget nyújt a következő felvétel.

 

 

 

 

A fenti, nyolcadik és kilencedik felvételt az Opportunity marsjáró készítette, a földi látogató egyik berendezése hever a Mars talaján. Természetesen szemünk hajlandó csakis és kizárólag a szerkezetre magára koncentrálni, és pontosan ez is volt a célja a marsjáró által elkészített fotóknak, a drámai hatás érzékeltetése. Azonban más is van ezeken a felvételeken, s ezek igencsak figyelemre méltó, s ezúttal nem a lábunk előtt heverő forrásra gondoltunk.

Figyeljük meg mindkét képen a felszálló pára gomolyagjait – nyilak mutatnak rájuk. Közvetlen alattuk megláthatjuk árnyékukat is, ha jobban megnézzük. Ebből kifolyólag a Nap függőlegesen lefelé süt, közvetlen a fejünk felett van, azaz a nap legmelegebb időszakában járunk, az időpont pedig Sol 326, ekkor készültek a fényképek.

Ne felejtkezzünk el arról, hogy ez a védőburok már 326 napja pihen a mars felszínén, felmelegszik majd kihűl újra, a nappalok és éjszakák változásainak következtében. Ez meglehetősen hosszú idő. Valójában túlságosan hosszú ahhoz, hogy bármi a védőburok alatt a melegedés hatására füstfejlődéssel válaszoljon – ennyi idő után. Számos felvételen bukkannak fel ezek a páragomolyagok, felfelé szállnak, csak a jelenség bemutatása végett választottuk éppen ezt a kettőt.

Olyan ritka légköri viszonyok mellett, amilyen a Marson uralkodik, és a felvétel által sugárzott sivár helyen ugye azt várnánk el, hogy éjjel igen mélyre süllyed a hőmérséklet, s természetesen ezzel párhuzamosan a szilárd testek is jelentősen lehűlnek, a hűlési szakasz pedig igen gyorsan zajlik le, leginkább ugye a kora esti órákban. Azaz, ahogy az este közeledik, hőmérsékleti különbség lép fel a környezeténél melegebb szilárd tárgyak és a légkör között, a hőmérséklet csökkenésével pedig teljesen jogosan várhatjuk el a melegebb objektumokról pára felemelkedését a légkörbe. Pontosan így, amikor elérkezik a reggel, a Nap elkezdi felmelegíteni a légkört, a tárgyak eközben hidegebbek maradnak egy ideig, ezért a hőmérsékleti különbség miatt harmat kiválására számíthatunk a felszínükön.

Láthatjuk, ez a berendezés üreges, és nyitott, hiszen feladata a védőburkolatként való szolgálat. A légköri pára (emlékezzünk vissza a 7. Felvételen látható felhőkre) könnyedén bejuthat a belső területekre, a kupola-forma alá. A nap közepe felé, amikor legmelegebb van, s a szóban forgó tárgy is felmelegszik, szilárd objektumokhoz méltóan, igen valószínű, hogy a Nap felé mutató felszínéről némi pára felszabadulás bekövetkezik, hasonlóképpen, a kupola-forma alatt csapdába esett harmat ugyancsak gőzzé válhat, s a réseken át utat törhet a magasba, pontosan ahogy a fenti felvételen látható.

Hiba volt nem elrejteni ezt a jelenséget, hiszen könnyen magához vonzza az ember tekintetét, ha pedig már magára vonzotta, akkor bizony a figyelmét is felkelti egyúttal. A képhamisítási beavatkozásokat azonban automatikus számítógépes programok végzik, elképzelhetetlenül gyors számítógépeken, a bejövő képek száma pedig igen tekintélyes, s csak olyan mértékben képesek megbírkózni velük, amilyen mértékben jó maga a program. Általában minden nagyszerűen működik, ám túl sok a lehetőség, az egész világ minden egyes eshetőségét nem képes a program kezelni. Tehát könnyen és logikusan megérthető, a vízpára gomolyagok nem tartoznak a számítógépes program figyelmét felkeltő elemek közé.

Végszóként elmondhatjuk, hogy ha a légköri pára képes kiválni egy berendezés egyik alkatrészének szilárd felületére, akkor ugye a Marson található, természetes geológiai összetevőkre is készségesen kicsapódik, amennyiben a feltételek erre adottak. Máris eljutottunk egy olyan élet alapjaihoz, mely ezen a párolgási cikluson alapszik, kihasználva annak minden előnyét, létezése pedig cáfolhatatlan. Az erre való bizonyítékot láthatjuk a kicsiny gőzpamacsokban, valamint a marsi fellegekben az égen. Kőkemény bizonyíték, s egyben kulcs! Mondhatja valaki ezek után, hogy nem létezhet élet a Marson? Ugyanígy, most már jobban megérthető miként működik a hamisítási ipar, például a mellékelt első és második felvételen, s az is, ez a hamisítási technika miért és mi módon korlátozott.

A légkörből kicsapódó és elpárolgó pára körfolyamata képes kisebb méretű, a marsi sziklákhoz és talajhoz kötődő életfolyamatok kiszolgálására, mint amilyenek például a sziklákon élő zuzmók, ezekről már esett szó korábban a „Kőhalmok a Marson - vagy valami más?” és a „Marsi élet talajszinten” – című írásokban. A sziklákon és a sziklás területeken élő gombák igen halványan láthatóak csak, sajnos a hamisítási technika szinte tökéletesen működik esetükben, rendkívül nehéz észrevenni ezeket a kisebb élőlényeket, ráadásul azon a léptéken, amelyet a felbontás szándékos lerontása miatt már eleve meg sem láthatunk a legtöbb esetben. Igyekeznek beelőzni bennünket. Amikor azonban durvább felületű sziklát veszünk észre, máris elkezdhetünk gyanakodni, s a szikla nagyméretű karakterisztikájából kikövetkeztethetjük egyes esetekben, hogy azt bizony nem csak geológiai erők formálták, a közvetlen megfigyelése a kicsiny élőlényeknek általában lehetetlen.

 

 

103 . Torony a Marson & víznyomok

 

 

 A fenti, első felvételen, nyilakkal és feliratokkal jelezzük az igen nyilvánvalót, valamiféle sötét torony látható a Marson, teteje igen erősen visszaveri a fényt, a felszínre sötét árnyékot vet, tőle jobbra és felfelé. Figyeljük meg, az árnyék hossza és szélessége milyen pontosan illeszkedik a torony formájához, s annak pontosan a tövétől indul ki. Fontos tudni, hogy ez a forma az egyik széles látószögű felvételen látható, nevezetesen az MGS MOC M08-09809 katalógusszámú fotócsíkon, jelen esetben tehát nem a keskeny látószögű fotócsíkról van szó. Továbbá, Skipper elfordította függőleges irányban, hogy jobban megfigyelhető lehessen, ne zavarja semmi össze a látványt.

Fontos tisztában lenni a széles- kontra keskeny látószögű felvételek mikéntjével, ez utóbbiak közelebbi látványt nyújtanak, míg az előzőek távoli, átfogó képet, nyilván, messze rosszabb felbontásban. Ez azt jelenti, hogy a széles látószögű felvételeken megjelenő objektumoknak valójában hatalmasnak kell lenniük és kiterjedteknek. Áttéve jelen esetre, ez a torony-jellegű objektum bizony igen hatalmas, egyébként észre sem vehetnénk. Másrészről, a vizsgálata ezen, a széles látószögű, ám igen rossz felbontású felvételen nem igazán vezet eredményre, igen kicsi az esélye további részletek felfedezésének.

 

A fenti, második felvétel az MGS 18. Marstérképe, megcímkézve láthatjuk azt a helyet, ahol a torony található a Melas Chasma térségében. Könnyű észrevenni, ez a terület nagyjából a közepén és az alján található a nevezetes és hatalmas Valles Marineris marsi kanyonrendszernek, az ismert legmélyebb ilyen geológiai alakzatnak, s a Melas Chasma még ezen belül is a legmélyebb részt képviseli. Mindez tehát azt jelenti, hogy ez az objektum messze a normális, a helyszínt övező talajszint alatt található, nagyjából 11 km-es mélységben.

Remélhetőleg nem lesz túlságosan kiábrándító, már előre el kell mondani, hogy a toronynak látszó objektum nem más, mint érzékcsalódás, azaz nem valós. Az egyik ok, hogy hajszálpontosan ugyanúgy néz ki valamennyi MGS MOC fotócsíkon, ezen belül is csak a széles látószögű felvételeken, a keskeny látószögűeken ugyanis nem látható. Egyetlen egyen sem. (Mondjuk, ezt akár be lehetne tudni a más működési jellegű képhamisító számítógépes programoknak is.) A felvételek tehát:

 

M02-00834 ..... 06/09/1999

M03-00945 ..... 07/05/1999

M07-04597 ..... 09/24/1999

M08-06808 ..... 10/27/1999 (az első felvételnél ezt használtuk fel)

M14-00804 ..... 04/12/2000

M14-01375 ..... 04/19/2000

E02-01261 ...... 03/15/2001

E04-02161 ...... 05/27/2001

E10-02716 ...... 11/18/2001 (keskeny látószögű felvétel, közvetlenül a torony árnyékának tövét mutatja, ám semmi sem látható rajta.)

E17-00681 ...... 06/10/2002

E20-01605 ...... 09/28/2002

R12-01941 ...... 12/17/2003

R13-01433 ...... 01/09/2004 (keskeny látószögű felvétel, a mellékelt képek közül a 3., 4. és ötödikhez használtuk fel.)

 S06-00427 ...... 05/05/2005

S08-01660 ...... 07/15/2005

Miként az jól látható a fenti képeken, az árnyéknak legalább el kellett volna mozdulnia, hiszen különböző feltételek mellett készültek a felvételek, ám mégsem tette. Ez a tény azt igazolja, hogy az árnyék nem valós, tehát a „torony” megjelenésű objektum  sem lehet az.

Még nagyobb léptéket tekintve, a Valles Marineris teljes hosszában keletről nyugat felé elnyúlva, szinte pontosan a Mars egyenlítője alatt található. Északra a Valles Marineristől, vagy ha jobban tetszik felfelé, és a Valles Marineris nyugati részét majdnem egészen az északi pólusig kiterjedően körbeöleli az itt nem látható Tharsis vulkáni régió, betakarván majdnem az egész északi féltekét, átnyúlva még a déli féltekére is.

E vulkanikus területen alakult ki a Naprendszerben ismert, a legmagasabbra nyúló geológiai boltozat-rendszere. A boltozat-rendszer általános magassága 10 km. A számos magasba nyúló tűzhányókúp közül az Olympos Mons a legnagyobb, a maga 24 km-es magasságával. Kétségtelen, számosan lehetnek, akik nem értenek egyet a fentiekkel, ám Skipper véleménye szerint az a tény, hogy ilyen hihetetlen méretű földtömeg ekkora mértékben felemelkedik, ráadásul szédületes magasságba, rendkívüli nyíróerőket szabadít fel a kéreglemezekben, ezek pedig szakadásokhoz vezetnek, ezek eredményeként láthatjuk a Valles Marineris rendszerében ezt a bolygó kérgébe mélyen belemaró repedést.

Ha pedig valami ennyire mélyen jön létre, ráadásul ilyen gigászi méretű hasadék, akkor teljességgel nyilvánvaló, hogy összegyűjti a felszín alatti vizeket, azok a Valles Marineris mélységeibe folynak. Ugyanígy, a vulkanikus terület emelkedésének következtében kiszorul a területéről a talajvíz, egészen a messze északig, hogy a térség keleti felében gyűljön össze (jobb oldalt), s ennek egy része is tovább folyhat a törésvonal mélye felé. Ez a helyzet keleten gyakrabban állhat elő, akár egészen az Északi Sarki területig kiterjedően. Ha tehát kezdetben víz volt jelen, akkor a Valles Marineris pontosan az a hely, ahol logikusan végigvezetve, rá kell bukkanunk, különböző mélységben, a történelmi korok változásának függvényében. Még az is lehetséges, hogy szándékosan felhasználták ezen a részén, bár ez nem több itt és most, mint puszta felvetés.

Rendben, ennyi elég is volt a geológiából, most inkább beszéljünk egy kicsit ehhez a mély árokrendszerhez köthető életről. Az állandó hegyomlásokkal, a rendkívüli mélységével, az időszakosan bekövetkező bizonytalan földtani változásaival a Valles Marineris nem kifejezetten barátságos hely kiterjedten burjánzó növényzet számára, és tényleg nem az. Azonban, a földi szem számára szokatlan életformák mégis igencsak elterjedtek arra felé, és fontos, hogy ezt mindenki tudja.

A Marson számos faj található, mely itt a Földön ismeretlen számunkra, ezek képesek kihasználni a sekély víz adta feltételeket, ám a mélyebb vízréteget már nem. Ezek legismertebbike a Skipper által „gerinc formáknak” kategorizált alakzatok, számos, párhuzamos vonalból álló, telepet alakítottak ki, szorosan egymás mellett futó sorokat figyelhetünk meg, lejtős területeken, mindig a lejtő alja felé tájolva, amerre a sekély vízfolyások haladnak. Ez történik állandó és gyakori vízfolyások eresében, ám ezek a párhuzamosok fellazulhatnak, amikor a vízfolyások nem annyira folyamatosak és megbízhatóak.  Hajlamosak olykor durván hatszögletű, vagy kör alakot is formázni, zárt gerinceket kialakítani, lehetőleg minél többet csapdába ejteni a teljesen szórványosan jelentkező vízfolyások tartalmából, mintegy teraszokat kialakítva több szinten is megtartani, legalábbis azokban az esetekben, ha ez a helyzet hosszútávon fent áll. További ismeretek találhatók a gerinc formákról a következő beszámolókban: „Az igazi füstölgő fegyver: élet van a Marson”, az „Alagutak – természetes geológiai formák, vagy civilizációs nyomok?” és a „Marsi üvegalagutak és minden egyéb”.

Újabb példaként hozható fel az eltérő megjelenésű, ám hasonló változatai az élő formáknak, a hosszan elnyúlt padokon alakulnak ki jellemzően. Olyan helyeken találkozhatunk velük, ahol a lassan áramló felszíni vizek hirtelen egy bizonyos „kilépési pontot” elérnek, s ott, a sziklákról szabadesésben hullanak alá, vízesésként. A vízesés alatti sziklafal túlságosan meredek a gerinc formák megtelepedéséhez, az alap-szervezet azonban jelen van a vízben.

A hálózat eredményeként létrejön a „keményre fagyott vízesés” kinézet, azonban számos elnyúlt pad indul ebből a „kilépési pontból”, s ahogy lefelé haladunk, egyre szélesebbé válnak. Ezek az alakzatok lefelé tekintélyes mértékben kiterjedhetnek és elérhetik az alant található felszínt. Kivéve a szilárdan rögzült elnyúlt padoktól, s azoktól, melyek az alapjaiknál rendkívül erősek, a folyamat hasonlatos a Földön a vízfolyások és a vízesések által szállított hordalékból kialakított alluviális legyezőkhöz. A földi megfelelő estében az üledékes anyag felhalmozódik a vízesés tövénél és egyre nagyobb magasságokba jut el, fokozatosan épül fel a sziklafal mentén.

A Marson azonban a kulcstényező más, az elnyúló padok közül jó néhány ugyanis megfagyott, a víz lényegében nem jut el a természetes talajszintig, már korábban csapdába esik, hiszen mennyisége csekély, gyakran ezen padok egy része a levegőben lóg, tehát egészen más megjelenést mutatnak, mint a földi alluviális legyezők. A marsi fagyott vízesésekről részletesebben olvasható a „Megszilárdult kolosszális vízesések” és a „Marsi üvegalagutak és minden egyéb” – című írásokban.

Akárhogy is, sekély víz érkezik alá a magasból a lejtőkön, vagy esetleg vízesések révén, s hullik alá szükségszerűen ezekre a bizonyos marsi életformákra a Mars Valles Marineris rendszerében, az élőhely tökéletes számukra, hiszen nagy magasságok vannak, rendkívüli mennyiségű, különböző hajlásszögű lejtő, a víz pedig a magasabb részekről az alacsonyabbak felé folyik. Ebből ugye máris látszik, a törésrendszer a bolygó legkoncentráltabban előforduló élet-területét hordozza. A hasadékokban nagy számban találhatunk „gerinc formákat”, jó néhány közülük elképzelhetetlenül nagy és kiterjedt, mindez pedig a folyamatos és stabil vízellátásnak köszönhető.

A legtöbb „keményre fagyott vízesés” ugyancsak a törésrendszer területén jelentkezik. Összehasonlításképpen azonban jóval kevesebben vannak, mint a gerinc formák, hiszen kialakulásukhoz jóval összetettebb feltételrendszer szükséges, mint például a közel függőleges sziklafal, folyamatosan szabadon aláhulló vízfolyással, az adott magasságból. Jelen vannak ezen a fotócsíkon is, ám meglehetősen távolról látszanak, ezért nem esik itt különösebben több szó róluk.

Sokkal kevésbé nyilvánvalóak, de jelen vannak a hihetetlenül nagy, sötét, élő formák, mintha görgő hegyeket látnánk, vagy hullámformákat, ezek akár körbeölelhetnek kiterjedt geológiai alakzatokat is, s olykor olyan alakot öltenek, mintha részesei lennének az alattuk található természetes geológiai felszínnek. Amikor jó néhányan közülük egymáshoz csatlakoznak, de egyben széttartó alakzatot öltenek fel, akkor hajlamosan olyan külsőt mutatni, mintha közönséges homokdűnék lennének. Miért  hajlanak ilyen szoros alakzatok kialakítására, ahelyett, hogy szétterjednének? Nos, ezek eléggé különös tulajdonságok, s egyáltalán nem jellemzőek a valódi dűnékre, semmi olyan nincs bennük, ami földi szem számára megszokott lenne.

Az élet olykor hihetetlen méreteket érhet el, s arra lehet gondolni, ezek az alakzatok valamiképpen rokonságban állnak a gerinc formákkal és a fagyott vízesésekhez kötődő életformákkal. Miközben a Marson ugye hivatalosan semmiféle élet sincs, sem nagy léptékű, sem egészen apró, az örökösen hangoztatott hivatalos magyarázat a „dűne”, holott semmi ilyesmiről nincs szó sem. Miért is beszélünk minderről? Azért, mert a legutolsónak említett életforma oly mértékben tömött, oly szorosan kitölti a teret, ami miatt létrejön a torony kinézetű objektum szemfényvesztő képe, s vele az árnyéka, miként arról szó esett, s ami megfigyelhetünk alább is.

 

A fenti, harmadik felvétel az egyetlen ismert keskeny látószögű fotó az MGS MOC készletéből az adott területről, katalógus száma: R13-01433, rajta az „torony”.  Annak ellenére, hogy a „V” egyik szárát láthatjuk csak, szó sincs valamiféle „árnyékos” területről. Az igen fényesen tükröző terület közvetlenül az objektum végénél a fenti képen nem más, mint a „torony” tetején tükröződő fény érzékcsalódása.

Egyértelműen látható, nem felfelé mutató objektumról van szó,  éppenséggel a felszínen vízszintesen elnyúló dologról, körbeveszik a már ismert gerinc formák, ám ezek sokkal lágyabb, azaz különböző megjelenésűek. A fenti képet a hivatalosan kiadott tudományos adatcsík egyik szélétől a másikig láthatjuk. A hivatalos statisztikai adatok szerint a szélessége 2.99 km. Tekintetbe véve a fagyott vízesés kicsiny méretét ezen a fotócsíkon, s az objektum méretét a széles látószögű fotócsíkon, meg kell mondanunk őszintén, nem hisszük el a hivatalosan megadott adatokat. Arra gondolunk, a távolság sokkal nagyobb, mint a hivatalosan megadott, ezért maga az objektum is természetesen sokkal kiterjedtebb, ám ebben a tekintetben is, mindenki kialakíthatja a saját álláspontját.

 

A fenti, negyedik felvétel ugyanazt az objektumot ábrázolja, ám 90 fokkal elforgatva az óramutató járása szerint, emiatt kicsit más a perspektíva. Ez a látvány már sokkal természetesebb fényben tünteti fel az objektumot, és geológiai megjelenésűnek, azonban Skipper meggyőződése szerint itt valami ismeretlen életformát látunk valójában. Ez az objektum már a széles látószögű felvételen is hatalmasnak mutatkozik, ám az első képen látható mérete csak közepesnek tekinthető a többi, olykor sokkal kiterjedtebb objektumhoz képest, ráadásul kissé feltöredezett, a sokkal egységesebb képet mutató társaihoz képest, melyek többnyire jóval nyíltabb területeken helyezkednek el, következésképpen, kedvelik a napfényt. Ez azonban, és hozzá hasonlatosan mások is, bizonyára csapdába estek a Melas Chasma mélységeiben.

Figyeljük meg a nagyszámú, kisebb és nagyobb, párhuzamos gerincformát amint körbeveszik ezt az objektumot. Általában a lejtők lejtési iránya felé irányítottak. Figyeljük meg a nagyobb, több részletet mutató példányaikat az objektum balján, szemben a jobb oldalt találhatókkal. Ez azt jelenti, hogy a látvány jelen esetben pontosabb, egyúttal azt is megállapíthatjuk, hogy ez a hatalmas objektum merőlegesen helyezkedik el a lejtő irányára, blokkolja a szabad lefolyást. Ahol a víz sokkal szabadabbal tud alá folydogálni, az objektum bal oldalán a gerincformákon át, azok ott sokkal tisztább formát öltenek, jobban láthatók és nagyobbak. Ahol azonban a vízfolyás blokkolva van, megszakad a lejtő, és bizonyára részben elnyeli a vizet az kiterjedt objektum, a jobb oldalán már korántsem ilyen szépen fejlettek e formák. A lejtő hajlásszöge is valószínűleg enyhébb ezen a részen.

Skipper gyanúja szerint a sötét színű objektum valamiféle ismeretlen telepes jellegű életforma, mely befedte a mélység egyik pontját, ezen a helyen, innen a feltöredezett külső, ám jól láthatók a vetődések hullámai, hiszen az eredeti felszín megtalálható eme élő takaró alatt. Akárhogy is, függetlenül attól, ki mennyit fogad el a fenti elméletből, a végszó az, hogy ez a bizonyos, toronynak látszó objektum, a maga árnyékával, és tényleg úgy néz ki, mintha valóban egy tornyot látnánk, azonban mindez csak érzékcsalódás a széles látószögű felvételeken.

A fentiek természetesen nem hangzanak kellemesen azok számára, akik erről az objektumról, mint toronyról számoltak be. Ez egyike a korai felfedezéseknek, melyekkel Skipper találkozott, miután elkezdte az MGS MOC felvételeket elemezni 200-ben, ám nem az övé, másvalakié. Évekig nem számolt be róla, mert nem szeretett volna mások lábujjára lépni, akik támogatták a torony elméletet. Már akkor is tudta, nem toronyról van szó, de azt már nem, hogy mi lehet valójában, így inkább csendben maradt.

Ám az évek során újra és újra beleütközött ebbe az objektumba, ismételten felkeltette a figyelmét, a hozzáfűzött magyarázatok számos ember lelkesedését felkeltették. Így hát elhatározta, lép ebben az ügyben és elkészíti ezt a beszámolót abban a reményben, hogy az elkövetkezendő magyarázók már figyelembe vegyék és neki se kelljen később. Másrészről viszont, a sorban az ötödik és egyben utolsó felvétel bizonyítja, hogy az R13-01433 jelű, keskeny látószögű felvétel, melynek egyébként láttuk részleteit a sorban a 3. és 4. felvételen, jóval több látnivalót kínál, mint a hatalmas, megmagyarázhatatlan sötét objektum.

 

A fenti, ötödik fotó bizonyíték egy meglehetősen könnyen beazonosítható vízzel fedett területre, ugyanezen a bizonyos R13-01433 jelű felvételen. Igaz, nem a legegyszerűbben felismerhető, s normális esetben nem is vesz bele ilyen jellegű fotókat a beszámolóiba Skipper, éppen ezért. Az esetek többségében egyszerűen átlép az ilyen minőségű képeken, most azonban mégis kivételt tesz abban a reményben, hogy a legtöbben mégis képesek felismerni.

A probléma abból adódik e helyszínen, hogy a víz egységesen sekély. Tiszta és nem rendelkezik felszínén tükröző képességgel. Emiatt a felszín alatti formák tökéletesen látszanak, mintha üvegen át néznénk őket, sőt, jobban megfigyelhetők, mint az őket ellepő vízréteg maga. Igazából, ha nem látszana egyértelműen a vízből kiemelkedő területen a partvonal, a fekete nyilakkal és feliratokkal jelzett részen, valamint a vízből kiemelkedő kis szigetek, akkor egyáltalán nem is esett volna erről a helyről szó, mert számos megfigyelő számára tényleg nehézségekbe ütközött volna a felismerés. Skipper gyakran tesz így ilyen esetekben.

Hosszú évek tapasztalata során arra a következtetésre jutott, hogy a nagy területet elfedő párhuzamos gerincformák minden esetben sekély víz jelenlétét jelzik, akár látható az, akár nem; a gerincformák irányultsága pedig egyben a lejtő irányát is mutatja. Minél határozottabb és szabályosabb megjelenésük, annál tartósabb az őket létrehozó feltételrendszer, annál szabályosabb maga a lejtő is, hasonlóképpen, ha a irányultságuk felbomlik, miként az a fenti, ötödik kép jobb alsó részén látható, akkor ebből következtethetünk rá, maga a lejtő sem szabályos. Nem érzik jól magukat és fejlődésük gátlást szenved, amennyibe a felszín túl síkká válik és a víz mélyebb lesz. Akárhogy is, a gerincformák puszta jelenléte arra utal, kezdjünk el vizet keresni, és reménykedjünk benne, hogy valamennyi hamisítási technika alkalmazása ellenére nem tették teljesen tönkre a felvételt és megtalálhatjuk.

Jogosan várhatjuk el, hogy a vízlelőhelyek tartalma idővel elszivárog a mélyebben fekvő törésrendszerekbe és ott felszívódik időről-időre; emellett pedig azt is, hogy a képhamisítási technikák fejlődnek (már ha egyáltalán elfogadja a Kedves Olvasó a létezésükt…), ezek a beavatkozások további nehézséget jelentenek, különösen a Valles Marineris rendszer mélységei esetében készült képek kapcsán, ahol ezek a ténykedések bizony kifejezetten hatékonyak. Továbbá, ezen mélységek mellett, távolabb a kamerától, számos kaotikus régió található, egészen egyedülálló szögek megjelenése mellett, további nehezítést adva a helyszín értelmezésének. Ezért ezekben a mélységekben található formák még tömörítettebben jelentkeznek a fotókon, az átlagos felszínhez lévőkhöz képest, ezért beazonosításuk további nehézséggel jár.

Amikor először bukkant Skipper erre az R13-01433 jelű fotóra az MSSS archívumában, még elérhető volt mind a jpg, mind a gif formátum a keresőprogramok számára. Ezután megkereste az imq kiterjesztésű tudományos adatcsíkot és saját maga is konvertálta a NASA által felkínált program segítségével gif kiterjesztésűre. És némi Photoshopos alkalmazást is végrehajtott. Ezeket az feldolgozott képeket lehet látni a beszámoló 3.-5. Felvételei kapcsán. Igyekezett tehát a képeken található maximális mennyiségű információt itt átadni.

Azóta a jpeg felvétel továbbra is elérhető. Hozzáférhető az USGS oldalon is, és néhány szempontból az némileg jobb. Habár ezek a felvételek jobb minőségűeknek tűnnek miközben a felszíni alakzatokat vizsgáljuk, azonnal súlyos minőségromlást szenvednek el, mihelyt a legkisebb mértékben is nagyítani próbáljuk. Már közel sem adják azt a minőséget, melyeket az itt bemutatottak még képesek nyújtani, habár ezek sem tökéletesek, tele vannak csíkokkal.

Ha valaki megnézi az imq felvételt, meglehetősen sötétnek találja majd, túlságosan is, már-már a felismerhetőség határán van. Mindenképpen tisztítani kell tehát, hogy elfogadható minőségben lehessen szemlélni, miként azt itt tettük.

 

 

104. Marsi üvegalagutak, és minden egyéb

 

 

Nemrégiben Skipper kapott néhány e-mailt, hangsúlyt adva annak a felvetésnek, mintha egyetértene a marsi „üvegalagutak” létezésével, ez az álláspont meglehetősen zavaró lehet, különösen a réges-régen írt első beszámolója, „Az igazi füstölgő fegyver: élet van a Marson” – című írás fényében Nos, szeretné véleményét egyértelművé tenni ebben a kérdésben és bemutatni néhány, ezekhez az alakzatokhoz kapcsolódó formát.

Még 2000-ben, a legelső MGS MOC tudományos adatokat szándékosan tartották vissza a nagyközönség elöl, Skippernek viszont elévülhetetlen érdemei vannak, sikeresen gyakorolt nyomást egyes kongresszusi vezető képviselőkre, akik hangot adtak elégedetlenségüknek. Amikor az adatokat végül is elkezdték nyilvánosságra hozni, Skipper rábukkant a fenti első, M04-00291 jelű felvételre, néhány sokkal rosszabb minőségű kép társaságában Richard Hoagland honlapján, ahol – Skipper álláspontja szerint – nem tudtak semmit kezdeni vele. Akkoriban, kezdőként és naivként Skipper semmiféle hatást nem tudott elérni felismerésével sem a honlapjukon, sem a médiánál.

Végül elege lett ebből és nyilvánosság elé lépett a dologgal, nyomást gyakorolt a médiára, amíg végül is vevők lettek rá. Hoagland és társasága észrevette mi történik, s abban a pillanatban lecsaptak erre az esetre, s villámgyorsan gyönyörű internetes környezetet varázsoltak köré a honlajukon, azonban továbbra is annak a véleménynek adván hangot, hogy valamiféle üvegalagutakról van szó. Akkoriban még Skipper nem rendelkezett grafikus számítógépes programismerettel, megbízott a képek valódiságában, s mások képfeldolgozási adatainak hitelességében, beleértve Hoaglandot és csapatát is. Naivitása tehát hiszékennyé tette, kezdeti média-szereplései a félrevezetettség állapotában történtek, alapjaiban megbízott a nála sokkal nagyobb tapasztalatokkal rendelkezők gyakorlati tudásában és következtetéseiben, ezek a hatások jellemzik korai beszámolóit tehát.

Azonban, a kezdeti lökést követően, egyes dolgok nyilvánosságra hozatala után, a nyilvánosság részéről továbbra is érkeztek felé a kérdések, ezeket viszont nem tudta megválaszolni alaposabb vizsgálatok elvégzése és mélyebb tapasztalatok gyűjtése nélkül, s egyben arra is rá kellett döbbennie, hogy nem szabad másokban bíznia. Kis idővel később tehát beszerezte a saját Photoshop programcsomagját, és elkezdte megvizsgálni a marsi alakzatokat sokkal alaposabban, beleértve az „üvegalagutak” estét is.

Amit legelőször észrevett az volt, hogy ezek az alakzatok távolról sem üvegcsatornák és semmiféle ilyesmik. Ebben teljesen bizonyos lett, és a következő években ettől kezdődően átvizsgált több tízezernyi fotó csak további megerősítésképpen szolgált, miszerint a képen látható formák a felszínen vannak, s valamiféle életet képviselnek. A felszíni lejtőket beborító és azokon burjánzó életet, a lankákon aláfolyó sekély víz jelenléte mellett, mely aztán végül összegyűlik a lejtők alján. A lejtő alján aztán a gerincformák hirtelen véget érnek, a mélyebb vízben már nem érzik otthonosan magukat, csak a sekély vízfolyások jelentette körülmények közepette, ilyen háttér mellett épülnek fel a párhuzamos gerinc alakzatok. Az egyetlen kivételt az jelenti, amikor a víz időszakosan megemelkedik, s beborítja a gerincformák egy részét.

Amikor az egy-egy mélyedés felé tartó lejtők viszonylag rövidek, a felső részüktől az aljukig terjedően, a vízfolyás térsége pedig keskeny és elnyúlt, abban az esetben ezek a bizonyos párhuzamos irányítottságú „gerincformák” ugyancsak elnyúltak és keskenyek lesznek, megjelenésükben sokkal egységesebbek, az őket egymástól elválasztó térköz egyforma. Amikor egy alakzat ezt a bizonyos megjelenést mutatja, mint például a fenti, első képen, könnyen eszébe juthat bárkinek is a „alagút” (vezeték) elmélet, a megjelenés ugyanis hasonló egy hosszú vezetékhez, s a gyenge műholdas képfelbontás mellett, amit számunkra elérhetővé tesznek, könnyű megvezetődni. A maszatolásos képhamisítási technika tipikusnak mondható ilyen jellegű formák esetében, ugyancsak feltűnik a fenti, első képen, s már eleve megerősíteni tűnik a fenti felvetést, megsemmisítve és elsimítva a gerincformák közvetlen környezetének megfigyelhetőségét, így erős kontraszthatás jelentkezik, a gerincformák még inkább kiemelkednek az elmaszatolt háttérből, és még hangsúlyosabb alakzatokként jelentkeznek.

Amint Skipper felismerte, mi folyik az ilyen alakzatokkal kapcsolatosan a háttérben, azonnal visszavonta álláspontját az „üvegcsatornák” vonatkozásában, s megváltoztatta az eredeti, „Az igazi füstölgő fegyver: élet van a Marson” – című beszámolóban foglaltakat, ezután számos követő alkalommal utal saját álláspontjára, növekvő tapasztalat-mennyiségére, kialakítván saját elképzelését, sokkal inkább, mint mások véleménye felé hajolva. Azonban, mindezek után, még mindig vannak a világban néhányan, akik szerint üvegalagutakat látunk, esetleg összekevervén Skippert Hoaglanddel és társaságával, és korábbi munkáját alapul véve, ám figyelembe kell venni, hogy az első beszámolót követően megjelent az „Alagutak: természetes geológiai formák, vagy élet?” című tanulmány, 2001.03.29-én, megpróbálva egyértelművé tenni Skipper álláspontját a kérdésben, és mélyebb bepillantást adni a jelenségre. Most, ebben a beszámolóban újra megkísérli összefoglalni a legfontosabb dolgokat a szenzációként tálalt, vagy olykor marsi férgeknek tartott „üvegalagutakról”, s egyben nyomatékosítani, a megnevezett értelmezések nem köthetők Skipperhez, mások állnak ezen elképzelések mögött.

Nem lehet azt állítani, hogy a Marson ne léteznének olyasféle dolgok, mint amilyenek a vezetékek. Az „Eltemetett csővezeték” – című beszámoló éppenséggel egy ilyent mutat be, anyaga üvegszerű, nem tudni mekkora része fekszik a felszín alatt, s egy részének tetejéről hiányzik a talajréteg, talán abból a célból, hogy a napsugárzás eljusson az alatta fekvő részekhez. Aztán ott van a „Civilizációs nyomok a Mars déli jégsapkájánál” című tanulmány, ez teljes egészében a felszínen húzódó, igen hosszú és átlátszó vezeték-rendszerrel foglalkozik. Aztán érdemes egy pillantást vetni az „A Mars alagútjai” című írásra, elképesztő méretű vezetékrendszert mutat be, a Mars felszínén. Vegyék észre, valamennyi felszíni alakzat felülete sima, nem bordázott.

A különböző felfedezésekről szóló írások felsorolásának értelme az, hogy megmutassuk, a Marson igenis léteznek nagyon is valóságos vezetékrendszerek, ezek olykor igen jól láthatóak. Azaz nincs szükségünk a félrevezető és homályos értelmezésekre, olyan helyeken keresni „üvegalagutakat”, ahol lényegében nem is léteznek.

 

A fenti, második felvétel egy újabb, az M00-03117 hivatalos jelölésű képi adatcsíkból való, s egyúttal bizonyítja a „gerincformák” valódi természetét, amint elfoglalnak egy tekintélyes méretű hegyoldalt, mely jobbról-balra lejt, a lejtős rész maga hosszú és aránylag széles, azaz meglehetősen kiterjedt. Sokkal kevésbé látszik bármiféle alagút-formának és jóval inkább felszíni képződménynek, nem igaz? Ismét meg kell említeni a maszatolásos képhamisítási technikát, jól megfigyelhető mind a kép jobb felső, mint a bal alsó részén, textúrája és pixelezettsége alapján jelentősen eltér a környezetétől, könnyű tehát felismerni. A képhamisítási alkalmazások megjelennek a gerincformák között is, még hangsúlyosabbá téve őket, ám itt már nem könnyű észrevenni őket, hiszen a távolság nagy, ráadásul a felvételt kicsinyítettük, hogy nagyobb térséget láthassunk egyetlen fotón, átfogóbb képet nyerhessünk, a gerincformák egyik végüktől a másikig elférjenek.

A gerincformák itt bemutatott típusa jellegzetesnek mondható a nagyobb völgyekben, ahol a lejtős területek főként kialakulnak, s egyúttal sekély vízfolyások is csatlakozhatnak hozzájuk esetenként, nagyobb területet elárasztva. A párhuzamos gerincformák irányítottsága egyben megmutatja a vízfolyások irányát is, merről merre folyik alá a víz, a fenti, második felvételen ez az irány pedig jobbról-balra mutat, keresztül a gerincformák által lefedett területen. Amikor nagyobb területeket borítanak be, mint esetünkben is, az irányítottság egyöntetűsége olykor fel-feltörik, kissé szabálytalanná válik, fiatalabb vonalak erednek a régebbiek között, megosztva a már létező áramlási csatornákat.

Néhány fontos megjegyzést feltétlen meg kell tenni itt. Figyeljük meg, hogy a párhuzamos gerincformák egységes elhelyezkedésük során még véletlenül sem oly módon tájoltak, hogy megakadályozzák vagy gátolják a lejtőkön a víz aláfolyását, éppenséggel a vízzel való kapcsolatot a maximális mértékűre növelik. Továbbá, tisztán láthatóan kiemelkedő gerincformákról van szó, nem pedig erózió által formált barázdákról, csatornákról, belevésődve az alant található üledékes talajba. A víz, mint természetes készlet a kulcstényező. Valami megőrzi ezt a természetes készletet és maximalizálja annak hatását. Akármi is építi fel ezeket az formákat a felszínen, kiemelve a víz színe alól őket, egyértelműen a levegőbe nyúló alakzatokról van szó.

Ezek a tényezők egy újabb felé mutatnak, ez pedig a szándékos tervezés, intelligencia, s ezért aktív intelligens élet, ellentétben a hétköznapi biológiai élettel, mely csupán a víz jelenlétének kihasználására törekszik, a dolog nem intézhető el bizonnyal közönséges geológiai eredetű magyarázattal. Ha a meglehetősen távoli beállítás és a jelentős szerepet kapó képhamisítási beavatkozás nem jelen ilyen mértékben a felvételen, sokkal egyértelműbb válaszokat kaphatnánk.

Fontos megjegyeznünk azt is, hogy amikor ezek a formák elkezdtek kialakulni, a vízáramlási feltételek és a víz mennyisége esetleg egészen más is lehetett, mint manapság. Ezek a gerincformák és kialakulásuk idomult tehát a mindenkori, a lejtőkön aláfolyó vízhez, ami pedig bizonyára a talajvíz mennyiségével volt arányban. Ez az jelenti, hogy a lejtő tetején található formák már esetleg nem mutatnak megfigyelhető életjelenségeket, ám eléggé masszív alakzatok lehetnek ahhoz, hogy hosszú időn át képesek legyenek fennmaradni a felszínen azt követően, hogy a létrejöttüket elősegítő bővebb vízfolyások mára már esetleg elapadtak. Ilyen helyzetben az alacsonyabban található gerincformák valószínűleg a legfiatalabbak és amennyiben manapság is található áramló sekély víz a térségben, akkor ezeken az alsóbb részeken lesz az megfigyelhető.

Sajnálatos módon az igen távoli látvány és a számunkra nyilvánosságra hozott gyenge képminőség miatt, a sekély víz jelenlétét közvetlenül nem tudjuk megfigyelni ezen a műholdas felvételen. Néhány, igen ritkán előforduló esetben, a vízgyűjtő terület lejtőinek alján tűrhető felismerhetőségi viszonyok közepette megtalálhatjuk a bizonyítékokat. Az esetek legnagyobb részében azonban a vízgyűjtő alján felhalmozódott víz képét igencsak jó minőségben hamisítják, főleg a maszatolásos technikával, miként az a jelen beszámoló esetében a második felvételen is egyértelműen kimutatható. Akárhogy is nézzük, a jellegtelen maszatolásos képhamisítás puszta jelenléte, már ha valaki képessé vált felismerésére, nagyon is beszédesen tudatja velünk, mi is lehet a helyszínen.

 

Az esetek egy részében, s éppen erre ad példát a fenti, M11-01210 jelű, újabb fotócsík, a sorban a harmadik, a gerincformák igen tekintélyes méretűvé növekedhetnek, elfedvén mindent, mely a természetes topográfiához tartozott.  Figyeljük meg a sötétebb, a fényt jobban elnyelő színárnyalatot és a fényvisszaverő-képesség hiányát. Igen erőteljes világosítást kellett alkalmazni a felvételen, hogy egyáltalán látható lehessen, mit is ábrázol. Az általános sötét tónus abból adódik, hogy minden egyes keskeny vonal teteje erősebben veri vissza a fényt, viszont nagyon keskeny, ezért árnyékot vet, s emiatt a gerincformák közötti rész sötétbe burkolódzik, a hatás pedig összeadódik a sok-sok jelen lévő nagyjából azonos magasságú forma miatt, az általános hatás tehát sötétebbnek mutatja ezt a térséget, mint esetleg valójában lenne, az árnyékhatás elnyomja a gerincek tetejének erősebb fényvisszaverő-képességét.

A helyszín általános látványa olybá fest, mintha hullámverte tengerpartot látnánk, ez egyben arra is utal, hogy a formák kialakulásához vezető vízmennyiség hosszú időn át volt jelen a térségben, kellően elegendő ideig ahhoz, hogy ez az igen kiterjedt térség jelenleg megfigyelhető formájában létre jöjjön. A látvány itt igen távoli, ezért teljességgel lehetetlen bármilyen, normális méretű szokatlan formát észlelni, melyek bizonyára jelen vannak a gerincformák között, hiszen egyébként vajon miért hamisították volna olyan lelkesen a gerincek közötti mélyedéseket? Ezek a beavatkozások kissé más általános fényben tüntetik fel a megelőző két képen látható formákat, de lényegében pontosan ugyanazokról a képződményekről van szó.

A szóban forgó alakzatok a Coprates Chasma térségében találhatók, e hihetetlen méretű és mélységű kanyon- vagy törésrendszer területén. Teljesen logikus, hogy elvárjuk a nagyon hosszú és többszintű lejtős vidékek kialakulását, mint általános jellemvonását, ennek a gigászi rendszernek. Hasonlóképpen, egyáltalán nem meglepő, ha a felszín alatti talajvíz kibukkan és a Chasma környező, mélyebb vidékei felé áramlik.

 

A fenti, negyedik kép, ugyancsak az M11-01210 jelű fotócsíkból származik, miként a harmadik felvétel, ez a helyszín pedig éppen fölötte terül el a harmadik fotón látható sötét gerincformák tengerének. Ezen a részen sokkal meredekebb területet láthatunk, a sziklák mintha zuhatagként omlottak volna alá a kép alján található mélyebb részekre.

Ezekről az alakzatokról bővebben olvasható a „Megszilárdult kolosszális vízesések” – című beszámolóban. Skipper besorolása, miszerint „vízesésekről” van szó, nemcsak az alakzatok külseje miatt helytálló, hanem azért is, mert lényegében ez a fajta magyarázat helytálló. Azonban nem a szó klasszikus értelmében vett zuhatagokról van szó, mint amilyenekkel a Földön találkozhatunk. A víz eredetileg egy magasabb vidékről zuhan alá szabad az alacsonyabb területekre, miként a sekély víz áramlik a gerincformák mentén végig, a látvány jelen esetben is azonban túl távoli ahhoz, hogy magát a szabadon alázuhanó vizet megpillanthassuk a marsi helyszínen. Amit láthatunk, miként a gerincformák esetében, az valami olyasmi, mely jelenléte révén képes kialakítani ezeket a hatalmas formákat itt.

Ahogy a víz átbukik a sziklaperemen, valószínűsíthető, igen magas ásványianyag-tartalommal rendelkezik, mint például kalcium-karbonát, ahogy az a Földön is előfordul a barlangok tetejéről alácsepegő víz esetében, ezek a cseppek képesek rétegről-rétegre szabadon függő és felfelé meredező oszlopokat kialakítani az idők folyamán. Ám ez a geológiai értelmezés amennyiben szorosan illik a földi barlangi körülményekhez, akkor látnunk kellene a felfelé mutató sztalagmitokat is, a sziklarendszer aljáról felfelé meredve. Azonban, vegyük észre, semmiféle felfelé mutató képződmény nincs a sziklaaljzaton. Továbbá, amennyiben megvizsgálja valaki alaposan ugyanezeket az alakzatokat a következő beszámolóban, főleg a közeli felvételeken, felfedezheti, hogy e hatalmas, szálas képződmények alapjában semmiféle kapcsolatban sincsenek az alsóbb területekkel, azon semmiféle további formát nem hoznak létre.

Azaz, szükségszerű lenne, hogy pusztán a helyszínen látható alakzatok külső megjelenése révén az ásványi anyagokban gazdag vizet keressük a háttérben? A válasz természetesen: nem. Feltéve, ha valaki hajlandó megvizsgálni egy szándékos, mesterséges beavatkozás lehetőségét. Mi van akkor, ha egy alkalmazkodó jellegű civilizáció, mely megszállottan keresi a vízzel elöntött területeket, különösen az ilyen sziklarendszerek alján, ahol a fő áramlásban és az alatt élhet, megtartván a hatalmas oszlopokat, lakóhelyekké alakítja azokat, alul pedig, a sziklapadon,  az összes fontos épületet felhúzva, valóságos telepet alkotnak?

Skipper álláspontja szerint, a sziklás alapbázist illetően nagyon alapos és közeli vizsgálat következtetése szerint, a szikla-alapbázison igen sok, magasabb, emeletekre tagozódó mértani struktúrák láthatók, legtöbbjük azonban a képhamisítás jeleit viseli magán, ám nem rejti el őket teljes mértékben. Pontosan ugyanez a helyzet a „Megszilárdult kolosszális vízesések” című írásban bemutatott esetben is. De ez még nem minden. Fontos tisztában lenni azzal, hogy az MGS MOC felvételek tömegesen tartalmaznak igen hatékony, söpréses típusú képhamisítási eljárást, főleg a függőleges területeken, valamint sziklás vidékeken, mélyföldek felé tartó lankás területeken, hegyoldalak lejtőin, valamint a kráterfalak belső oldalain. A felsorolt fajtájú lejtős vidékeken található tömeges mértékű képhamisítás megjelenése igen csak beszédes és megvan a dolognak a maga nyilvánvaló magyarázata.

De ez még mindig nem minden. Van további lehetőség is. Annak is van létjogosultsága, hogy az egész, hosszan elnyúló alakzatok rendszere, ezeken a többnyire függőleges vízesés oszlopokon, lényegében ugyanazon élőlények, melyeket már bemutattunk a gerincformák kapcsán, csak jelen esetben a függőleges vízmosások adta feltételekhez alkalmazkodtak, ennek megfelelően más a kinézetük is. Lehetséges tehát, hogy amit a vízesésekhez kötődően látunk, azok pontosan ugyanazok a gerincformák, melyek a lankás területeken fejlődnek a lassan aláfolydogáló sekély víz áramlási irányával párhuzamosan, ám ezúttal közel sem az enyhén lejtős területhez alkalmazkodtak?

Nos, el kell mondani, Skippernek bármennyire és kétségei vannak, mégis ez utóbbi magyarázatot tartja helyesnek, habár kissé bizonytalanabb a vízesések kapcsán, hogy valóban ez lenne a helyes magyarázat. Miért? Azért, mert az általa „gerincformáknak” nevezett objektumok esetleg nem mesterségesek, azaz nem tudatosan kialakított rendszerek.  Olykor a tökéletlenül kivitelezett képhamisítási beavatkozások eredményeként gerincformák jöhetnek létre, s ezek hajlamosak mértani formákat ölteni, sorokba és vonalakba rendeződnek, miként arról helyenként már beszámoltunk.

A távolság és a rossz képfelbontás súlyosan megnehezíti az alaposabb vizsgálatot, s ez ezzel járó pontos értelmezést. Továbbá, Skipper megfigyelte, számos, különböző típusú képhamisítási eljárás kapcsolódik ezekhez az alakzatokhoz, még tovább nehezítve a valóság megismerését.

Példának okáért, érdemes egy rövid pillantást vetni a „Tornyok a napfényben” – című beszámolóra, az ott látható formákra, melyek első ránézésre különösnek és jelentés nélkülinek tűnnek, egészen addig, amíg fel nem sikerült ismerni a hamisítási technikát és semlegesíteni azt. Amit elsőre hosszú, folyamatos vonalaknak néztünk, valami különleges és felismerhetetlenül zavaros dolognak, kiderült, hogy valójában egyedi, jól körülhatárolható mértani alakot öltő tornyok sora, hosszan elnyúlva. Pusztán az a tény, hogy véletlenül elérhető maradt egy kissé közelebbi kép, a hamisítás pedig mindösszesen arra terjedt ki, hogy a kép tájolását megváltoztatták, a helyes orientációt visszaállítva máris kiderült mi az igazi helyzet, s ez alapján az egyetlen bizonyíték alapján is akár elképzelhetjük, mi minden lehet ott még. Vagy el sem képzelhetjük…

Az itt bemutatottakhoz hasonló gerincformák szándékosan mindig távolról figyelhetők csak meg, és nem engedik meg számunkra a közelebbi vizsgálatot. Továbbá, ezeket a területeket jelentősen meghamisítják, a beavatkozást elvégző programnak pedig nem állhat különösebben érdekében, hogy kivilágosítson, vagy éppen ellenkezőleg, sötét sávokat húzzon egy adott területre, kialakítva a folyamatos gerincformák tengerét, mint egyedi objektumok-alkotta képződményt. Nehéz tehát tovább lépni annál az alap-megállapításnál, miszerint a gerincformák valamiféleképpen életet jelentenek, természetes biológiai életet, netán civilizációval összefüggőt, mindenesetre szabályosan, szervezett módon jönnek létre ezeken a lejtőkön.

 

A fenti, ötödik felvétel, egy másik, ezúttal az M03-01869 jelű fotócsíkból való, a látvány igen távoli, ám három, különböző, igen fontos képződményt tartalmaz egyetlen felvételen. Az első és a második a vízmosások által lekoptatott felszíni formák, a fotó felső részén, valamint a vízesésekre utaló nyomok közvetlenül alattuk. Ha valaki megpróbálná a Kedves olvasót meggyőzni, miszerint ezek a vízesések semmi mások, mint alluviális lerakódások, miként azokat itt a Földön is jól ismerjük, azok számára kihangsúlyozzuk az ugyanezen a képen látható vízeróziós nyomokat, a köztük megfigyelhető különbségek teljes egészében nyilvánvalóak. Ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy az MGS MOC felvételein a vízesések, már amekkora környezetüket lehet látni a képeken, soha, egyetlen egy esetben sem mutatják az alattuk lévő sziklabázison a függőleges képződményeket, melyek jelenlétét ugye ásványkiválás esetén egyértelműen elvárnánk, már amennyiben alluviális folyamattal lenne dolgunk.

Harmadikként megjelennek a gerincformák a kép alsó részén. Az itt látható darabjuk azonban csak kicsiny részlete egy hatalmas mezőnek, mégis, igen látványos alakzatok. Jegyezzük meg, jelentősen kiterjedt területről van szó, a párhuzamosság szembeszökő, irányultságuk azonos, óriási darab lejtős részt foglal el a Melas Chasmából, aztán tovább a még gigantikusabb méretekkel rendelkező Coprates Kanyon néven ismert marsi vidékbe is benyúlik. Seregnyi sötét színű gerincformát találhatunk a nagy repedésvölgyben és kisebb részük eléri a vízeséses képződményeket is, ebben semmi meglepő, hiszen az egész rendszer mint egy vízelvezető komplexum működik, sok-sok szinten és lankán át. Mivel a Coprates kanyon rendkívül mély, számos chasmát tartalmaz, sok-sok lejtős területtel, köztük majdnem függőleges meredélyekkel, így a felszíni vizek nyilvánvalóan e rendszer felé áramlanak, akár több tucat kilométer távolságból is, igen kiterjedt területekről.

Elképzelhetjük, milyen mennyiségű víz áramolhatott ebbe a rendkívül mély hasadékvölgybe annak megszületésekor, geológiai korszakokkal ezelőtt, a felszíni és a felszín alatti vizek zúdultak alá mélységeibe, talán még mélyebbre ásva a bolygó kérgébe. Lehetséges lenne, hogy a „Hatalom keze” című írásban bemutatott, valójában csak a világűr felöl megfigyelhető alakzat mesterséges, s ennek az elképesztő eseménynek állítana emléket, s oly mértékben van köze a vízhez, mint bármi máshoz?

 

A fenti, hatodik felvétel a megelőző, M03-01869 jelű fotócsíkról való ugyancsak, ám a korábbi helyszíntől kissé lejjebb. Valójában Skipper egyik első, vízzel kapcsolatos felfedezései közül való, néhány nappal azután talált rá, amikor végre elkezdték nyilvánosságra hozni az MGS MOC tudományos adatait. Sokáig visszatartotta, abban a reményben, hogy majd csak a könyvében teszi közzé, ám időközben mások is rátaláltak, ezért nem volt érdemes túl sokáig ülni rajta. Visszaemlékezései szerint mindössze néhányan ismerték fel vízkitörésként, a többség elfogadta a hivatalos „porördög” elképzelést.

A hivatalos magyarázat minden esetben porördögökről és dűnékről szól, hiszen igyekeznek folyamatosan fenntartani a félrevezetést, miszerint a Mars száraz és poros vidék, lehetetlen rajta az élet. Még ha igaz is lenne, hogy a Mars nem tartalmaz a felszínén nagy mennyiségű vizet, miként a Föld, utóbbi ugyanis elsősorban vizes bolygó, valahol azért mégis ironikus az a helyzet, miszerint a hivatalos állásponttal ellentétben, a Mars komoly mennyiségű vizet tartalmaz. A hatalmas gejzír-kitörésre kék nyíl mutat, és felirat is jelzi a fenti, a hatodik felvételen, egyben jó bizonyítékként szolgálva az állítás mellett. Ugyancsak érdemes átgondolni a gerincformákra vonatkozó elképzelést a fentiek alapján, hiszen lényegében vízről van szó.

 

A fenti, hetedik és egyben utolsó felvétel egy közelebbi rálátást enged a vízkitörésre. Úgy tűnik bárki számára is, mint egy porördög? A sok-sok kiemelkedő gerincforma olybá fest, mint homokdűnék tömege, közönséges talajgeológia, a porördögök fennmaradásának támogatója? Amit valójában látunk az egy hatalmas, folyamatosan működő vízkitörés, a maga halvány árnyékával a balján. Fontos azonban megjegyezni, hogy ezek a gerincformákra Skipper szerint mesterségesen vittek fel alkalmazásokat, hogy ezt a zavaros megjelenést elérjék. Ennek eredményeként az felső rész fényvisszaverő képessége erős, az alsó részeken az árnyékok eltűnnek, a gerincformák túlságosan is egységes külsőt mutatnak, ez pedig nem tűnik valóságosnak. Maga a vízkitörés kimaradt ebből a képhamisítási eljárásból, gerincformákra vetett árnyéka azonban helyenként sérül a beavatkozások miatt.

A folyékony víz legelső felfedezése a Marson az 1970-es években történt, a Viking tudományos adatainak elemzése során, Dr Leonard J. Martin részéről, s ugyancsak vízkitörésre vonatkozott. Érdemes Skipper „Folyékony víz a Marson – első felfedezés” – című írását megnézni, összehasonlítani a gejzíreket. Hozzá kell még tenni, azokon a bizonyos Viking felvételeken a vízkitörés környékén a felszín ugyancsak képhamisítási eljárások alkalmazásáról árulkodik.

A gond ugye az, hogy a hivatalos álláspont szerint a Mars csontkeményre fagyott, száraz és poros világ, lényegében halott világ. Az ilyen elképzeléseknek az a célja, hogy eltompítsák az érzékelést és az érdeklődést a Mars iránt, ezáltal biztonságosan kutathatóvá válik, nem merülnek fel kellemetlen kérdések, melyeket meg kellene válaszolni. Ha valaki elfogad egy ilyen önkényes általános álláspontot, abban a pillanatban elveszíti a hiteles megfigyelő és kritikai képességét a tudományos adatokat illetően. Azaz nemcsak a valódi porördögöket képes felismerni, hanem mindent annak fog minősíteni, ami akár csak távolról is emlékeztet rá.

 Ehhez hasonlatosan, ha a felszínen bármiféle fodrozódást, vagy hullámzó mintázatot látunk, azonnal gyanakodhatunk megtévesztő beavatkozásra, hiszen igen gyakran veszik elő a „dűne”-figurát, feltéve, ha nem oly mértékben tiszta a felvétel, miként a fenti. Ezek a gerincformák ugyanis túlságosan is jól szervezettek, a párhuzamos felépítésükkel, nincs szó véletlenszerű mintázatról és arról sem, hogy nagy mennyiségű üledékes anyaggal lenne dolgunk, és így azonnal elő lehetne venni a szélhordta homok mantráját, a megtévesztés egyik legsűrűbben alkalmazott eszközét. Sőt, a felszínen összegyűlt víztömegeket gyakran azonosítják sötét homokdombnak, még azokban az esetekben is, amikor az átlátszó felszín alatt tisztán látható a fenéken felhalmozódott sziklatömbök darabjai.

 

Összegzés

Ebben a beszámolóban kísérletet tettünk annak alaposabb bemutatására, miként vélekedik Skipper az általa „gerincformáknak” nevezett képződményekről, ezzel párhuzamosan igyekezett tisztázni magát az „üvegalagutakra” vonatkozó elképzeléssel szemben megfogalmazott kételyeiről, mely teóriát néhányan még mindig támogatják. Nem lehetünk biztosak benne, mindez sikerült-e mindösszesen jelen írás révén. Néha megfeledkezik az ember arról, hogy az éppen folyamatában lévő kutatásai mennyi összegyűjtött háttérismeretet tartalmaznak, ezekkel csak kevesen rendelkeznek, ezen ismeretek viszont rendkívül szerteágazóak és összetettek, ezért nem könnyű mindenki számára egyértelmű megfogalmazásokat és bizonyíték-rendszereket felvezetni.

A nehézség abból adódik, hogy a gerincformák természetének pontos megértéséhez a sekély felszíni víz jelenlétéhez való viszonyának tisztázása is elengedhetetlen, ebből adódik, ezek a képződmények igen nagy valószínűséggel aktív életnyomokat jelentenek, még akkor is, ha pontosan nem értjük még mostanság a természetüket. Megismételjük, a vízeséses képződmények nagy valószínűséggel megegyeznek eredetüket tekintve a gerincformákkal, pusztán a másféle jellegű vízfolyásokhoz alkalmazkodtak, s aki a vizsgálatokat végzi, ezzel is tisztában kell lennie. Továbbá, ha valaki folyamatosan a jelen lévő folyékony vízről beszél, de azt közvetlenül nem lehet megfigyelni, akkor lehetne ugye további nyilvánvaló felszíni vízforrások felvételeit felvonultatni, mint amilyen például az itt bemutatott vízkilövellés, létezése ugye letagadhatatlan.

Nos, jelen beszámoló tehát összekapcsolja a külsőségeiben némileg eltérő képződményeket, felsorakoztatván a megegyező vonásaikat (vízhez való kötődés), s kapcsolataikat, melyek első ránézésre nem nyilvánvalóak. Ugyanez a helyzet, mint az „Aram Chaos, víz és egyebek” – című beszámoló esetében, amikor a Chaos területén kialakult vízgyűjtő meglehetősen egyértelműek volt a kráter mélyén, ám kevésbé volt kézenfekvő a kapcsolata gerincformákkal; de az említett írásban további gyanús objektumokra is részletesen felhívtuk a figyelmet.

Megpróbálunk tehát különböző kapcsolódási pontokra hangsúlyt helyezni, abban a reményben, hogy sikerül mélyebben megérteni, átfogóbb képet kapni a marsi helyzetről, erről a távoli világról. Mindeközben pontosan tudjuk, a tudományos adatokat súlyosan meghamisítják, az igazságot igyekeznek elrejteni előlünk, komoly erőfeszítéseket tesznek ennek érdekében, azonban hibáznak, s ha az ember kellően nyitott szemmel és tudattal jár, eközben logikusan gondolkozik, vagy legalábbis megpróbál, bizony lépésről-lépésre igenis közelebb kerülhet a Mars bolygó igaz valóságához.

Sajnáljuk, ha esetleg nem sikerült volna teljes mélységben bemutatni ezeket a képződményeket és a köztük lévő összefüggéseket a terjedelmi problémák miatt, bízunk azonban benne, legalább az érdeklődést sikerült felkelteni, s kicsit formálni a témához való hozzáállást is. Egy napon, ha az eltitkolt részletes adatok végre nyilvánosságra kerülnek, netán a bennfentesek tesznek közzé valóságnak megfelelő ismereteket, remélhetőleg valamennyien mélyebb ismeretekhez juthatunk e Földtől meglehetősen különböző égitestről, s bepillantást nyerhetünk, az élet milyen dinamikus mértékben van jelen bolygónővérünkön.