A Mars bolygó közvetlen környezetében, valamint a felszínén is, szorgos űrszondák gyűjtik fáradhatatlanul a fantasztikusabbnál fantasztikusabb adatokat, készítik a csodálatosnál csodálatosabb felvételeket. Mégis. A nagyközönség szinte semmit sem tud a páratlan felfedezésekről, a legizgalmasabb felvételek az archívumokban - ám szabadon hozzáférhetően - pihennek.  A képek között szép számmal találunk olyanokat, melyek a marsi élettel, illetőleg a marsi civilizációval kapcsolatban gyökeresen másról mesélnek, mint ami a NASA hivatalos álláspontja. A NASA-nál tehát ismét nem mondanak igazat, sőt, ezen képek kapcsán már meg sem szólalnak… A legtöbb leleplezés Joseph Skipper áldozatos munkájának köszönhető, az ő munkáiból szemezgetünk.

 

 

32. A Mars vízjégtömegei: az élet színterei

(Jelen beszámoló forrásanyagának elkészülte idején az ESA marsszondája éppen elérte a Marsot.)

Jó kedvet és sok örömet mindenkinek ezen az ünnepnapon. Amikor ez a beszámoló eredetileg megjelent, az ESA (Európai Űrügynökség) Mars Express űrszondája éppen megkezdte marsi programját. Elsődleges küldetése a talaj nagyfelbontású radartérképezése, emellett a Beagle 2 „vakond” leszálló-egység felszínre juttatása, ez utóbbi képes lesz leásni a Mars talajába, az Isidis Planitia területén, mindössze néhány láb mélységben a leszállási helyen, pár perccel azután, hogy eléri a felszínt. Reméljük minden a legnagyobb rendben lesz, a korlátozott költségvetésű ESA részére mindez nagy fegyverténynek minősül. (Az űrszonda leszállás közben sajnos tönkrement a légkörben való áthaladás során, az amerikai kollégák „elfelejtették” közölni a Mars légkörének valós sűrűségi adatait…)

Két további ám amerikai leszállóegység/rover közelít a Mars felé. A Spirit 2004. január 4-én, míg az Opportunity pár héttel később, január 25-én éri el a felszínt. A marsjárók a vörös bolygó különböző részein szállnak le és kezdik el vizsgálataikat, egyikük a Meridiani Planum térségében, a másik a Guszev kráternál. Mindkét marsjáró olyan különleges kamerákkal is rendelkezik, melyekkel a talaj igen közelről szemügyre vehető, a RAT (Szikla Morzsoló Berendezés) pedig a felszíni kőzetek elemzését végzi.

Miközben nyilvánvalóan szerteágazóbb tervekkel küldték őket, mint amit nyilvánosságra hoztak, a nagyközönség számára megjelölt céljuk annak kiderítése, vajon létezik-e víz a Marson akár folyékony, akár fagyott állapotban jelenleg. A bolygó körül keringő radarberendezés 3 km-es mélységig képes ilyen vizsgálatokat végezni, miközben a felszíni berendezések a talajból marsi organizmusok leképezésére is alkalmasak, akár a múltból, akár a jelenből. Úgy gondoljuk, ezek az erőfeszítések a nagyközönség számára szolgálnak elsősorban valamiféle „műsorral”, ennek során készítik fel az embereket valamiképpen annak a hihetetlen ténynek a befogadására, miszerint létezik a Marson folyékony víz, amit persze már régóta tudunk, a marsi életformákról is ugyancsak jó ideje vannak már ismereteink, de természetesen nem a maga teljességében.

Azért gyanakszunk minderre, mert a tudósaink lenyelvén és megvalósítván a háttér hatalom korábbi, félrevezetést célzó  utasításait, manipulációs tevékenységét, irányvonalát és aknamunkáját, a teljes mértékben szerencsétlen és mély gyökereket hordozó paradigmáikat, egész egyszerűen képtelenek felismerni a felszíni marsi vízfolyások jelenlétét, még abban az esetben sem, ha csak úgy fröcsköl; mint ahogy nem voltak erre képesek a korábban nyilvánosságra hozott MOC felvételek esetében sem. Ez azt jelentheti, hogy a háttér hatalom most már előjön valami nyilvánvalóbb dologgal, és „felfedez” hihetetlenül érdekes dolgokat, eközben igyekszik átvenni a képek értelmezésének fő irányvonalát, és kisajátítani a tudományos társaságok számára általában problémát okozó értelmezések feletti diktálást. Ha már egyszer sikerül kialakítani a hivatalos irányvonalat, biztosak lehetünk benne, hogy a tudományos és az akadémiai társaságok általában kötelességtudóan fogják azt követni, a most már egyértelműen meghatározott irányt.

Arra is gyanakodhatunk, hogy a növekvő számú, független kutatóktól származó felfedezés, melyekről beszámolóinkban is az olvasó tudomást szerezhet, megfűszerezve a marsfelszíni folyékony vízről szóló tanulmányokkal, erről is találhatunk itt bőven részleteket, nem kerülheti el a háttér hatalom figyelmét, ez ügyben is előbb-utóbb lépniük kell.  Biztosan szerepel már határidő-naplójukban a dátum, amikor ezeket a bejelentéseket majd megteszik. Ezért is hozzuk nyilvánosságra folyamatosan a Marsról szóló legújabb felfedezéseket, hogy a határidő naplóban szereplő dátumokat előrébb hozzuk, csökkentsük a hazugság leleplezése és a valóság közötti időbeli távolságot.

Ez a beszámoló azonban nagyon szolid, és konszolidált a tekintetben, hogy lerántsa a leplet mindarról, amiről azt szeretnék, ha rajtuk kívül senki sem tudna róla, leleplez egy kicsiny szeletet abból a nagy tortából, amely természetesen már régóta ismert előttük, és most az olvasó is tudomást szerezhet minderről. Azzal egy időben, hogy a háttérhatalom odavet egy csontot a marsi vízjégben esetlegesen előforduló mikroorganizmusok jelenlétéről, természetesen nagyon nem akarják, hogy bárki is mélyebben megfontolhassa a kérdés, legalábbis most még nem, a teljes ismeretanyag a felszíni folyékony víz jelenléte kapcsán, ezzel összefüggésben pedig az élet lehetőségéről bolygótestvérünkön – a határidő napló messze későbbi soraiban szerepel.

Meggyőződésünk, apró lépésekben csempészik be az igazságot a hírek közé, sok-sok év távlatára elosztva. A Marsra a jövőben induló űrszondák táblázatának áttekintése sokat sejtet már előre a határidőnaplójuk nagyjából másfél évtizedre vonatkozó beosztásából. Itt van mindjárt a két marsrover (2004), és az elsődleges műszereikről nyilvánosságra hozott adathalmaz, eszerint ugye főleg vizuális vizsgálatokról van szó. Ezek a vizsgálatok természetesen meg fogják erősíteni a marsi vízjég jelenlétét (mindezt alátámasztja majd az ESA radar térképező berendezése is), azonban hallgatni fognak a felszíni folyékony víz jelenlétéről, legfeljebb helyenként is időszakosan ismerik be, de szót ejtenek majd esetleges mikroorganizmusokról is. Mint lehetőségről. A keményre fagyott vízjég és a mikroorganizmusok hordozta élet – a múltban és esetleg a jelenben is – különösebben nem hat a háttér hatalom hosszú távú tervére, annak csak kicsiny lépése lehet. Ennél a szintnél nem fognak tovább lépni. Hihetjük, hogy ennek a csontnak az odadobása legalábbis felkészít bennünket egy paradigma-váltásra, ennek irányítói persze a tudományos és akadémikus társaságok lennének, így mindenki előtt nyitva állna a lehetőség, hogy alaposabban elgondolkozzon, mi is mehet végbe a Marson igazából.

Azután az MRO (Mars Reconnaisance Orbiter) következik, 2005-ben startol, igen nagy felbontású felvételeket készít (hivatalosan 1 méter körül). Ha az információ-áramlást nem állítják le, akkor ettől az űrszondától már igen komoly felfedezéseket várhatunk, segíthet majd a tudományos és akadémikus közösségeket a Mars felé fordítani, feltéve, ha nem ragadtak bele túlságosan a régi paradigmáikba.

Azonban, amellett, hogy természetesen igen fontos az agykapacitásban rejlő erőt működőképessé tenni, gyanakodhatunk arra, hogy az MRO elsődleges küldetése titkos térképészeti program végrehajtása, valamint a különböző létesítmények részletes felderítése a felszín felett és alatt – természetesen katonai hírszerzési célokból. Ha a technológiánk kellően hatékonynak bizonyul és nem teszik tönkre a Marsiak, előrevetíthetjük, nagy kockázatot jelentő titkos katonai programról van szó, ezért jó esély van rá, hogy váratlan hiba folytán „a program félbeszakad”. Ha ez megtörténne, az nagy baj lenne, de természetesen késleltetné a titkos háttérhatalmat, azaz időt adna számukra, így lehetősük adódna győztesen kikerülni ebből a helyzetből, természetesen az adófizetők rovására.

Azután 2007-ben sor kerül majd a Phoenix küldetésre. A rendelkezésre álló információk alapján ez a küldetés lényegében egy feljavított változata az 1999. decemberében kudarcba fulladt MPL (Mars Polar Lander) útjának, a tervek szerint a Mars déli pólusa környezetében szállt volna le, és állítólag, soha többé nem hallottunk felőle. Az űrszondához két kis berendezés is csatlakozott, ezek nagy magasságban leváltak leszállóegységről és a talajba fúródtak, egy-egy adó tartozott hozzájuk, ezek a Földre továbbították volna a néhány méteres mélységből közvetített adatokat. Ezekről sem hallottunk soha többé.

Hogy adjunk némi kis ízelítőt mi folyik valójában a nyilvánosság kizárásával a háttérben az említett űrszerkezet kapcsán, annak állítólagos hibájával kapcsolatban, a következőket mondjuk el Az eset kulcsszereplői, a NASA, a JPL, az MSSS és más szervezetek, természetesen vizsgálatot kezdeményeztek, ennek eredményeként kijelenttették, súlyos hiba lépett fel, az űrszonda a felszínbe csapódott és ripityára tört. Ezután a NASA „meghívást” kapott a szupertitkos kémszervezettől, a NIMA-től (Nemzeti Fotográfiai & Térképészeti Hivatal), a hivatal jelenleg megváltoztatott néven tevékenykedik, mint Nemzeti Térinformatikai Hírszerző Ügynökség, mely szervezet szintén elvégezte a maga kutatásait a MOC űrszonda felvételei alapján, ezeket felhasználva beszámoltak arról, hogy nagy valószínűséggel sikerült rábukkanni a leszállóegységre, a vizsgálatok alapján pedig egyértelműen sértetlennek tűnik. A JPL az MSSS-sel egyetértésben ellenvéleményének adott hangot a megállapításokkal kapcsolatban, állítván, hogy a NIMA kémholdelemző szakemberei tévednek (miközben ők a legjobbak a világon…), összekeverték a kamera zaját felszíni fényvisszaverődéssel.

Mindez egyértelműen falazásnak tűnt, és nem tűnhetett másként a NIMA számára sem. Éppen ezért, szinte biztosak lehetünk abban, a Phoenix 2007-es küldetése nem egyszerűen újabb változata lesz az 1999-es Mars Polar Lander hivatalos küldetésének, fejlettebb technológia alkalmazása mellett. Meggyőződésünk, az MPL semmiféle meghibásodást nem szenvedett, egész egyszerűen lenyúlták az általa szolgáltatott adatokat, valamelyik belső társaság, akik szeretik birtokukban tartani a fontos információkat és eldönteni, azokból éppen mit hoznak nyilvánosságra. Sejtésünk, hogy a Phoenix 2007. valóban egyfajta küldetés-ismétlés, de nem abban a vonatkozásban, miként azt a nyilvánosság felé tálalják, sokkal inkább a NASA és a JPL titkos katonai céljainak megfelelve vizsgálja a Marsot azon ismeretek alapján melyeket az MPL szondával kapcsolatos vizsgálat során nyertek, csak persze most már jóval fejlettebb technika bevetésével. Továbbá, erős a gyanúnk, hogy az MRO 2005. is lényegében ugyanerről szól, és a Phoenix küldetés egyfajta tartalék, amennyiben az MRO titkos technológiai elemei „meghibásodnának”, leállnának, vagy a teljes küldetés kudarccal végződne.

Ezek azok a mozzanatok – és a hasonlók – melyek ráállítottak bennünket a marsanomáliák és a titkos űrprogramok kutatására, azonban itt nincs lehetőség teljes terjedelemben kitérni minderre, hiszen akkor regényeket kellene írni. Azonban álljon még itt egy utolsó megjegyzés. Vajon miként lehetne alaposabban belemerülni ebbe a meglehetősen piszkos trükkökkel körbezárt titkos és félrevezető világba, ahol a fent lévő dolgok lent vannak, a lent lévők pedig fent, semmi sem az, aminek látszik, és a játék neve: „tartós kompromisszum”?

 

Vissza a nyomokhoz

A sorozat első felvétele meglehetősen ütős és a különösen figyelemreméltóak közül való. Ez a fajta vízjégtömeg és a hozzá kapcsolódó élet kérdése meglehetősen érdekes és mindenféleképpen alaposabb vizsgálatot igényel.

 

Amint az elvárható, a vízjéggel kapcsolatosan egyre több és több információ lát majd napvilágot, a hivatalos szervek által előre elkészített időbeosztás szerint. Persze a kutatók sem tétlenkednek, nekik is megvan a maguk „időbeosztása”, a hivatalos szervek tehát nem lehetnek sohasem nyugodtak mikor és milyen területen leplezik le megtévesztő információ-özönüket. Ezen az „időbeosztáson” billentünk egy kicsit jelen beszámolónkban, ebből is láthatják a hivatalos forrásokat összeállítók, a független kutatók messze előttük járnak.

A 2004-es évre készülődvén e beszámoló a kiterjedt marsfelszíni jégkészletekről szól, az olvadékvizekről, melyek környeztükben keletkeznek, és a nyilvánvaló előnyről, gazdag ökológiai rendszerek megteremtésére és támogatására, ami nyílván hatással van a marsfelszíni hőmérsékletre, valamint azokra a kérdésekre melyek a bemutatandó hatalmas, a felszínen szigetként „ülő” különleges „valamik” kapcsán merülnek fel. Ebben az aránylag hosszúra nyúló beszámolóban – bár a téma tekintetében még így is nagyon rövid - mindössze öt képet teszünk közzé, sok-sok ismeret kíséretében, egy rendkívül összetett és sokoldalú témában, mely normális esetben teljes irodalmat igényelne, sok-sok kötetes elemző munkát és jóval több felvételt.

Habár jelen beszámoló a szokásosnál jóval nagyobb terjedelmű, emiatt átfogóbb ismereteket közöl, természetesen nem fedi le a témát a maga teljes egészében, és természetesen nem válaszol meg minden lehetséges kérdést. Ezek a megkötések nyilván az adott keret megválasztásából adódnak, emiatt kell bizonyos részleteket átugrani, illetve kihagyni.

Elsődleges célunk itt, hogy bemutassunk néhány alapvető dolgot a marsi vízjégtakarók összefüggésében, melyekhez vízfolyások társulnak, ezeket bázisként felhasználva létrejött élettelepek, mind-mind olyan dolgok, melyek a hivatalos „időbeosztásban” egyszer majd szerepelnek, de egyelőre még ugye gondot jelent nekik kimagyarázni, hogy az általuk megadott légköri és hőmérsékleti paraméterek mellett egyáltalán hogyan létezhet folyékony víz a Marson. Át fogjuk tekinteni magát a felszínt is, ahol ezek a rendkívül érdekes képződmények előfordulnak.

Azonban mielőtt nekiveselkednénk az elemző munkának, álljon itt néhány előzetes ismeret, mely feltétlen szükséges ahhoz, hogy a későbbiekben vázolt jelenségeket helyesen lehessen értelmezni.

 

A sötét foltok kérdése

Fontos tisztában lenni azzal, hogy a Mars úgynevezett „sötét foltjai” - melyeket az itt bemutatásra kerülő felvételeken is láthatunk -,  természetét illetően sokféle különböző álláspont létezik a tudósok körében, s emiatt, nyilván, vita tárgyát képezik. Valóságos rejtély, miért nem tud senki olyan megoldást találni, ami mindenki számára elfogadható lenne tudományos szempontok szerint, hiszen semmi szokatlan sincs abban, amit itt látunk.

Számos európai bolygókutató tudós arra a határozott álláspontra helyezkedett, hogy a képeken látható sötét foltok marsfelszíni életre utalnak, sok szempontból hasonlatosak a Föld sarki vidékén megfigyelhető életnyomokhoz. Másrészről, ott vannak a magasan képzett amerikai (USA) tudósok a NASA/JPL marskutató csoportjai részéről, akik határozottan tagadják az élet lehetőségét, és mindenáron geológiai értelmezéseket erőltetnek. Nyilvánvaló, ez az álláspontjuk nem meglepő, amennyiben ismerjük a múltat, nem is várunk tőlük mást az ilyen jellegű nyomokkal kapcsolatban sem.

Magyarországi tudósok hozták elsőként nyilvánosságra elemzésüket a világon, ami aztán ehhez a vitához vezetett. Mindenféleképpen érdemes alaposabban átolvasni munkájukat, hiszen igen jelentős anyagnak számít. Itt található: http://www.lpi.usra.edu/meetings/lpsc2001/pdf/1543.pdf. Az  anyag elég nagy terjedelmű, akinek lassabb az Internet-kapcsoalta, legyen kérem türelmes. Az USA hivatalos pozícióban lévő tudósai természetesen elutasították a szerves életre vonatkozó tanulmányt, leghangosabb szószólójuk Dr. Titus, az USGS tudományos társaság tudósa, a marskutatás egyik fontos alakja, egész egyszerűen „hibának” nevezi a több évtizedes tapasztalattal rendelkező magyar professzorok elemzését. Beszámolója itt olvasható: http://www.spacedaily.com/news/mars-life-01h.html. Habár az USA hivatalos körei tökéletesen figyelmen kívül hagyják az életnyomokra hivatkozó magyarázatot, az Európai Űrügynökség (ESA) kitart határozott álláspontja mellett, miszerint igenis életnyomokról van szó. Érdemes meglátogatni az ő kommentárjukat is honlapjukon, itt

http://www.esa.int/esaCP/ASE4YZ9KOYC_FeatureWeek_0.html.

Mindhárom oldal megtekintését követően az olvasó kezdheti megérteni, meglehetősen jelentős dologról van szó az űrkutatás történetében, az akadémiai társaságok elég nehezen szembesülnek vele, ha egyáltalán, azonban többségük egyelőre megmarad a bebetonozott sémákhoz való ragaszkodás szintjén. Azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy ez lényegében egy köztes állapot, jól beleillik a titkos hatalom törekvésébe, az ő érdeküket szolgálja, hiszen megfelel „időbeosztásuknak”.

 

Hőmérsékleti viszonyok

Ha megvizsgálja valaki a fenti hivatkozások mindegyikét, megállapíthatja, hogy vannak tudósok, akik miután megvizsgálták az adott kérdést, levonták a maguk következtetéseit, tudományos szakismeretükre alapozva, aztán eredményeiket nyilvánosságra is hozták. Másrészről, azok, akik cáfolni próbálják az eredményeket, meglehetősen primitív érveket hoznak fel, miszerint a Mars igen hideg mindehhez, a hőmérséklet -126 Celsius a legjobb esetben a  Déli Pólusának közelében, ez esetben pedig a vízjég nem képes környező életformákat támogatni, főleg azért, mert ezen a hőfokon már inkább széndioxid-jégre kell számítanunk, vagy széndioxid hóra, ami természetesen sokkal inkább veszélyt jelent egy esetleges élő környezetre, mintsem fenntartaná azt, élet tehát legfeljebb időszakosan létezhetne ezeken a vidékeken. Szerintük.

Habár nincs határozottan megfogalmazva, a legnagyobb különbség abból adódik, a NASA mennyire alacsonynak ítéli meg a talajmenti hőmérsékletet a Marson. A NASA és a JPL szakembereinek nézetét az USA-beli Dr. Titus képviseli, aki elutasító álláspontját arra a kijelentésére alapozza, miszerint a sarkvidék térségében ez -126 Celsius fok, ez a hivatalos körökben leginkább elfogadott érték, a korábbi űrszondák mérései alapján.

Azt már elfelejti megjegyezni az említett tudós, hogy ily mértékű extrém hőmérséklet már messze elegendő ahhoz, hogy a légkör teljes széndioxidtartalma kifagyjon, és hó formájában a felszínre hulljon, illetve jégkéreg formájában jelenjen meg. Ha pedig ez a hőmérsékleti adat számos tudós, mint ahogy Dr Titus meggyőződése szerint is korrekt, hűségesen követve az amerikai alapú hivatalos véleményt, akkor miként kérdőjelezhetjük ezt meg?

 

A Nemzetbiztonság Hivatal

Mindkét oldal részéről hiányzik annak figyelembe vétele, hogy esetleg a „kőkemény” tudományos adatoknak kategorizált ismeretek valamiféle szűrőn mentek keresztül, ezt a szűrőt pedig valamiféle titkos hatalom működteti, a Nemzetbiztonsági Hivatal védőernyője mögé rejtőzve, természetesen irányítása alatt tartván az Egyesült Államok űrkutatását és mindazokat az információkat, melyek a teljes igazságot képviselik, azonban jobbnak látják megfosztani a nyilvánosságot tőlük. A fő áramlatba tartozó tudósok, mint amilyen Dr. Titus is, megkérdőjelezhetetlenül kiszolgálói ennek a hivatalos rendszernek azáltal, hogy mindenfajta gyanakvás nélkül, valós tényként fogadnak el dolgokat, melyeken már az első pillanatban látszik, köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.

Sajnálatos módon, egyetlen ember sincs ebben a zárt csoportban, aki venné a bátorságot és a nyilvánosság számára kijelentené, a Marson fejlett intelligens élet létezik, esetleg képesek manipulálni berendezéseinket is, hogy azok olyan adatokat sugározzanak felénk, amilyeneket. Ilyesféle feltételezés persze meglehetősen fantasztikusnak tűnhet, mert hogy teljes bizonyossággal tudjuk…, mindez egész egyszerűen lehetetlen!

Mi hát akkor az igazság? Az igazság számunkra a fotók alapján tárható fel, ezek szolgáltatnak súlyos bizonyítékokat, ezeket tudjuk kielemezni és nem kell foglalkoznunk azokkal az állításokkal, melyeket egyesek tesznek bizonyos adatok alapján, és azt várják el tőlünk, el is fogadjuk azokat valóságosaknak, merthogy az adatokat szolgáltató hivatalok már hosszú ideje megbízhatóak és hitelesek, meg aztán, senki sem hagyatkozhat puszta „megérzésekre” és nem rendelheti alá kutatását fantáziájának. Úgy gondolom, hogy akik az itt elhelyezett beszámolók sokaságát olvassák, egyáltalán nem mondhatják azt, hogy bármi is „elvakított” volna bennünket, sem a hivatalos adatok, sem egyéb részről. Azt viszont láthatják, hogy az itt leírt elemzések kapcsán a hivatalos források mind sűrűbben kénytelenek maguk is előállni az igazsággal. Cáfolatokkal még nem sikerült.

Miért nem bízhatunk meg a hivatalos álláspontban? Egy dolog: egészen egyszerűen vaknak tettetik magukat az űrkutatás eredményei vonatkozásában, túlságosan is hajlamosak elfogadni a számítógépek szolgáltatta adatokat, ha egyáltalán ezek ténylegesen valós adatok, és ezek alapján igyekeznek modellezni valamiféle helyzetet, ami nem más, mint közönséges illúzió, mindeközben elrejtik a nagyközönség elől a nagyfelbontású képeket, űrszondákat „ér baleset”, csak azért, hogy az általuk közvetített adatokkal ne kelljen elszámolni.

Mindezek mellett igazolva láthatjuk azt is, hogy a Haditengerészet hírszerző hivatalának csúcsszuper technikája, hasonlóképpen az NSA berendezéseinek köszönhetően egyértelműen látszik, a JPL marskutatási tevékenysége csak részben zajlik a nyilvánosság előtt, túlnyomó többsége titok, mindaddig, amíg belső hatalmi harcoknak van kiszolgáltatva az adatok kezelése. Mindezt megfigyelhetjük az MGS MOC felvételei kapcsán is, a nyilvánosság egyre fokozódó nyomásának köszönhető csak, hogy a saját „időbeosztásukat” megszegve, mégis hajlandók bizonyos felvételeket közzétenni. John Skippernek – mások mellett - nem kis része volt ebben, mint aki már hosszú évek óta felhívja a folyamatos és nagyarányú képhamisításokra a figyelmet. Az olvasóban így már reálisabb kép alakulhat ki.

 

Kinek van igaza?

Tekintélyes mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésre a marsfelszíni vizek létére vonatkozóan, az USA hivatalos álláspontja szerint ilyesmi ugye nem is létezik, hiszen a Mars légkörének hőmérsékleti adottságai mindezt nem teszik lehetővé. Hogy a dolog még izgalmasabb legyen, a felszíni folyékony víz jelenlétére rengeteg bizonyíték szolgál a Déli Sarkvidék térségében, a lehető legfagyosabb helyeken. Ezek után el lehet képzelni, milyen rendkívül erős bizonyítéknak kell lenni ahhoz, hogy a látható dolgok révén megcáfolhassuk a hivatalosan -126 Celsius fokosnak megadott hivatalos adatot.

Úgy gondoljuk, az ilyen Dr. Titus félék meglehetősen kényelmetlenül érzik magukat, amikor eléjük tárjuk a folyékony felszíni víz jelenlétére vonatkozó bizonyítékokat, akkor pedig még kényelmetlenebbül, amikor felhívjuk a figyelmét arra, hogy az eddig nyilvánosságra hozottnál sokkal több is rendelkezésünkre áll. Ezeket szintén nyilvánosságra fogjuk hozni. Nyilván, támadásba lendülnek. Ilyen jellegű próbálkozásaik azonban már a nevetségesség határát súrolják. Bizonyos akadémikus körök tekintélytiszteletből és megszokásból fogadják el a teljesen lehetetlen „cáfolatokat”, semmint bármiféle komoly megfontolásból. Ellenállásuk tehát csak időleges.

Viszont tény, hogy a marskörüli pályáról készült felvételek tömegén lehet felszíni vizeket felfedezni, ennek tükrében pedig az ember előtt semmiféle más következtetés nem marad, minthogy a Mars felszíni hőmérsékletére megadott hivatalos adatok tévesek és nem az igazságot tükrözik. Folyamatosan közöljük az újabb és újabb felvételeket a marsfelszíni vizekről a különböző beszámolókban. Ahogy e felvételek mind meggyőzőbekké válnak, úgy alakul mind tarthatatlanabbá a hivatalos verzió. De ha a hivatalos fórumok szánt szándékkal nem mondanak igazat, akkor mire föl küldik az űrszondákat?

A folyékony víz egyértelmű jelenlétére vonatkozó beszámolók mellett szép számmal találhat az olvasó olyanokat is, ahol a vízfolyások felszíni vízjégtömegekhez kapcsolódnak, ahogy jelen beszámolóban is erről olvashatunk. Szinte minden esetben ezt tapasztalhatjuk, ha közelebbről megvizsgáljuk a jégtömegeket, feltétlen igaz ez a sötét foltok közelében, a tudományos közösség amerikai része pedig minderről egész egyszerűen nem hajlandó tudomást sem venni.

 

Felszíni jég

Az első és egyik legfontosabb dolog, amit mindenekelőtt fejben kell tartanunk az az, hogy ha vízjég létezik a Mars felszínén, akkor természetesen víz is létezik, még ha szilárd formában is; ilyen állapotában is szolgálhat természetesen a megfelelőképpen alkalmazkodott élet fenntartására. Ezzel összhangban, a legújabb hivatalos verzió, a Mars Odyssey űrszonda THEMIS (Hősugárzás Térképező Rendszer) legfrissebb eredményeire hivatkozva hangsúlyozza, a felszín alatt létezik vízjég, ennek köszönhetően a vízjég létezését szépen becsempészték a köztudatba, a nyilvánosság most már elfogadja. Biztosak lehetünk benne, hogy az ESA Mars Express űrszondája meg fogja erősíteni ezt a felfedezést, ezzel korábban elképzelhetetlen lépést tesz az igazság nyilvánosságra hozatala felé a titkos hatalom.

Természetesen ez a korábban elképzelhetetlen lépés a nyilvánosság felé továbbra sem fog egy szót sem ejteni a folyékony állapotú felszíni vizekről. Ezt azért teszik, merthogy a víz szilárd halmazállapotban való létezése, főleg a mélyebb területeken, nyilvánvalóan ellentmond a folyékony víz feltalálhatóságának, így nincs szükség a korábbi hivatalos álláspontot jelentősen változtatni a Mars elképzelhetetlenül hideg és csontkeményre fagyott leírására vonatkozóan, ahol elképzelhetetlen folyékony víz jelenléte, kivéve, ahol esetleg geotermikus erők vannak jelen, de ilyen esetekben is csak átmenetileg.

A felszíni folyékony víztömegekre vonatkozó tényeket rendkívül nehéz elfogadtatni, ám azok közé a kérdések közé tartozik, melyet a hivatalos szervek mindenképpen szeretnének elkerülni, hiszen nem fér bele a csonttá fagyott és rendkívül hidegnek kikiáltott hivatalos koncepciójukba, sőt, arra rendkívüli veszélyt jelent. Nyilvánvaló, ha kiderülne, a felszíni folyékony víztömegek nem feltétlen kapcsolódnak geotermikus aktivitáshoz, akkor fel kellene ismerni, amire persze hajlandóság nem sok van, hogy a Mars lényegében jóval kellemesebb hőmérsékleti adottságokkal rendelkezik, ez pedig elősegíti a élet, sőt, a civilizált élet megjelenését és virágzását a bolygón, mely ilyen háttérrel már nyilvánvalóan képes a saját lábán megállni. Más szavakkal, egy-egy dolog elválaszthatatlanul csatlakozik ehhez a dominó-lánchoz, a felszíni folyékony víz létezése ezért döntő fontosságú. Megelőzvén, hogy a gondolkozás ebbe az irányban haladjon, legalábbis egy ideig még, a titkos hatalom minden erejét beveti a felfedezések titokban tartására, hogy a széles nyilvánosság csak minél későbben értesülhessen a Mars valós körülményeiről.

Kezdjük tehát a legelejétől, és tegyünk fel alapkérdéseket, mint például, létezik-e a Mars felsz1nén vízjég, ha igen, ismert volt-e mindez a Mars Odyssey küldetése előtt, az újabb és újabb űrszondák korát megelőzően? Jelen beszámoló első felvétele a M04-01718 fotócsíkból való, drámai látványt szolgáltatva a fagyott víztömegeken látható sötét foltokkal, amint az eredeti fotócsík teljes szélességében megfigyelhetők.

Természetesen ez csak egyetlen példa a nagy tömegekben előforduló fagyott víztömegekről. Azért esett éppen erre a választás, mert igen nagy tisztaságú felvétel. Jégtömegeket ábrázoló felvételek százaival, talán ezreivel találkozhatunk az MGS MOC archívumaiban. Szükségtelen az aggodalom, ahogy az olvasó tovább és tovább halad e beszámoló olvasásában egyre világosabb és világosabb lesz számára a megdönthetetlen tény, ezek a jégpajzsok igenis fagyott vízből állnak, nem pedig más anyagból, teszem azt széndioxidból.

A sorozat első képe egyaránt látszik különlegesnek és meglepőnek. Nem igaz? Figyelembe véve a drámai látványt és a könnyen felismerhető hatalmas méreteket, melyekről a hivatalos tudósok túlnyomó többsége hajlamos tudomást sem venni, emiatt nyilvánvalóan a jelenség pontos magyarázatával is adósa az MGS MOC felvételei kapcsán. Igencsak elcsodálkozhatunk azon, miért maradnak adósok a megfigyelhető jelenség magyarázatával, és hagyják teljesen figyelmen kívül európai kollégáik értelmezését a sötét foltokkal kapcsolatban.

Ismétlem, az itt látható fagyott vízjégtömeg egyáltalán nem megy ritkaság számba. Jelentős mennyiségben fordulnak elő a Mars Déli Sarkvidékének térségében. Gyakran találhatók meg kráterek alján, de számos más helyen is, főleg a talajszintnél mélyebben fekvő területeken szerte a bolygón, olyan részeken, ahol a kutató szem ilyesféle víz-előfordulási helyeket várhat. Persze jól észrevehető különbség is van köztük. A nyílt területeken előforduló jégtömegek, mint amilyen itt is látható, jóval nagyobb számú sötét foltot tartalmaznak, mint a kráterek, kráterfalak, mélyedések, ez utóbbiak jóval kevesebbet, ha egyáltalán. Hasonlóképpen, vannak olyan jégtömegek is, melyek egész felszíne sötétebb, azokról érdemes külön is beszélni majd, de most itt nincs rá lehetőség.

Itt a Földön, a felszíni vizek esők vagy hó formájában gyűlnek össze a méllyedésekben és vízgyűjtőkben, majd – ahol vannak – a vízgyűjtő rendszerek elvezetik. A Földön így jönnek létre az elsődleges friss vízforrások. Azonban a Marson a felszíni vizek, legyenek akár folyékony vagy fagyott állapotban, elsődlegesen felszín alatti forrásokból táplálkoznak. Eszerint, a legvalószínűbb forgatókönyv az első két felvételen látható jégtömegek létrejöttére a talajszint alól felfakadó vizek, ezek terítik be aztán a forrásuk környékét és fagynak meg később. A nagyobb jégpajzsok egy része talán az ősi időkben alakult ki, amikor még a körülmények a jelenleginél is sokkal fagyosabbak voltak, ennek köszönhetően a jéggel fedett részek valaha sokkal kiterjedtebbek és jégtakarók pedig sokkal vastagabbak voltak, mint manapság.

A jégtömegek kialakulását a geológiai időszak a jelenhez közelebb részén vizsgálva kijelenthetjük, folyékony víz gyakran tör fel folyamatosan a megkeményedett jégpajzs alól, megfagyván növeli az adott jégpajzs méretét, ennek köszönhetően megemeli a jégtömeg középső részét, mind magasabbra és magasabbra a környező vidékhez képest, mindezt gyakran megfigyelhetjük a felvételeken is, mint jellemzően kiemelkedő szigeteket, amint a környező felszínen ülnek. Pontosan ezt láthatjuk az itt mellékelt első felvételen, jelen beszámoló elején. Meglehetősen átlagos jégpajzsot láthatunk az említett képen, nagykiterjedésű és jelentős tömegű – önmagához viszonyítva, de természetesen nem a legnagyobbak közül való.

A jégpajzs folyamatosan növekszik mind méretében, mind magasságában, annak függvényében, milyen mértékű a felszín alatti vizekből az utánpótlás mértéke, valamint az adott terület feletti légköri hőmérséklet. Az idősebb jégpajzsok könnyen beazonosíthatók az évek, évszázadok, történelmi korszakok során a  felszínükön összegyűlt por mennyisége alapján. Egykor nedves, lucskos felszínük szárazabb lett, üledék lepte be őket, egyfajta saras masszát képezve. A legrégebbi jégtömböket már igen vastag üledékrétegek fedik, látványuk sokkal inkább már geológiailag természetes sziklafelszínnek hat, semmint az ősrégi jégpáncélnak szélfútta részecskékkel befedett formájának, ami valójában. Felismerhetőségükhöz vezető utat  az jelenti ha megnézzük a felszíni erodáltságuk mértékét, ezt összehasonlítván a Mars valós sziklasíkságaival, már felismerhetjük a különbségeket, de felismerhetjük a jóval fiatalabb és kisebb, jelenleg formálódó jégpáncélokat is.

Amikor ezek az üledékkel befedett jégpajzsok megjelennek a felvételeken, a hivatalos verzió általában az, hogy erodált ősi sziklákat látunk, az erózió forrása pedig a szél hatása hosszú-hosszú időn keresztül; lefújta az üledékréteget a keményebb, sziklás felszínről – ez az álláspont is a száraz, halott világ hangsúlyozásán alapul. Néhány esetben mindez igaz lehet, míg más esetekben már korántsem, főleg olyankor nem, amikor szemmel látható a kemény üledékréteggel fedett jégpáncélon a szél eróziós hatása. Eróziót azonban vízfolyások is kelthetnek, melyek olykor mentesek az elágazásoktól a rendkívüli keménységet elért, összetömörödött üledékréteg miatt, viszont nagy területekre kiterjedhetnek. Ez utóbbi eset szintén megérne egy külön és hosszadalmas elemzést, azonban itt most nincs rá keret.

Egyes jégpáncélok kisebbek és fiatalabbak míg mások egészen akkorák is lehetnek, mint egy hegylánc, és nagyon öregek. Nem szabad, hogy a sorozat első két felvételén látható jégpajzs mérete alapján az olvasó bármiféle méretegységesítést végezzen! Az említett képeken látható jégpajzs aránylag új, szinte tökéletesen mentes az üledék-lerakódástól, a közepesnél valamivel kisebb, összehasonlítva néhány továbbival, azonban továbbra is tekintélyes méretű a mi perspektívánkból tekintve, és messze nagyobb, mint ahogy azt a fotó alapján érzékelnénk ilyen nagy távolságból, miközben semmi összehasonlításra felhasználható referencia pont nem áll rendelkezésünkre ezen a helyszínen.

Példának okáért, az első képen látható jégpajzs nagysága - összehasonlításképpen - nagyjából egy kicsitől a közepes méretűig terjedő város nagyságának feleltethetjük meg, az átmérőjét tekintve. Sajnos nem tudunk ennél pontosabb mértéket adni, egyszerűen azért, mert a hivatalosan kiadott léptékekben nem igazán lehet minden esetben megbízni. Ha az olvasó elolvas több beszámolót is, és alaposan végiggondolja a képhamisítási megoldásokat, megértheti, miért és milyen alapon kérdőjelezzük meg az adatok hitelességét. Az igazat megvallva, számos, a széles nyilvánosság előtt ismert felvétel, valójában sokkal távolabbról készült – látszólag -, mint a hivatalosan megjelölt, mivel a nagyobb távolság következtében előálló kisebb felbontásnak köszönhetően sokkal könnyebben elrejthetők az alkalmazott képhamisítási technikák, megnehezítve a kutatók számára azok felismerhetőségét.

Az sorozat első képén azt is érdemes megfigyelni, milyen jól körülhatárolt a jégpajzs széle, mennyire elüt attól a talajfelszíntől, melyen megtalálható. Ez rendkívüli fontossággal bíró felismerés. Figyeljük meg a szemcsés, göröngyös ám egységes képet mutató és vízszintes környezetet, mennyire jelentősen különbözik a jégtömeg felszínétől. Most hagyjuk figyelmen kívül a környező talaj világos színét, amit digitális módszerrel könnyen meg lehet oldani, adott területre vonatkoztatva, és erős a gyanúnk, jelen esetben is ez történt, mint oly sok más alkalommal.

A jégpajzson magán, vegyük észre a tükörsima párhuzamos „hullámokat”, főleg a kép közepe táján, attól kissé feljebb, mindemellett a drámai méretet és a különböző nagyságú sötét foltokat, amint éles ellentétben állnak színükkel a vízjég fényes, nagy fényvisszaverő-képességű felszínével. Nézzük meg miként vastagodnak a sötét foltok ezen a bizonyos jégpajzson a bal oldal irányába, ahogy a jégpajzs újabb és újabb hullámot vet, és fogynak el róluk szinte a sötét foltok, ahogy a hullámok alacsonyabban fekvő részeihez érünk. A hullámok tetején is, inkább annak jobb oldalára koncentrálódnak. Egyúttal vegyük észre azt is, éppen ez az az irány, ahonnan a napsugárzás a legerősebb, ezt a tényt egyértelműen alátámasztja azon oldalak fényesebb volta. Vegyük észre azt is, hogy miközben jobb felé haladunk, az egyes jéghátak egyre hosszabbak, és fokozatosan, de jól láthatóan, egyre meredekebbek a jobb oldalukon, amerről a napfényt kapják.

Figyeljük meg, a sötét foltok milyen nagy számban fordulnak elő a jégpajzs szélein, ahol az találkozik a természetes felszínnel, ám közel sincs olyan sok belőlük a belsőbb területeken, összehasonlítva a széleken található mennyiséggel, sőt a jégpáncél mélyedéseiben kifejezetten kevés van. Nézzük meg, milyen sok kicsiny foltcsoport sorjázik a jéghátak tetején, például az első felvétel bal felső sarkában. Azt is figyeljük meg, miennyire sima a jégréteg felszíne, összehasonlítva a környező felszín simaságával, melyen elhelyezkedik. A szemmel látható tulajdonságok igen fontosak a tekintetben, hogy meghatározhassuk, milyen folyamatok zajlanak a tárgyalt területen, egyben nagyon fontosak abból a szempontból is, hogy a megfigyelhető jegyek igen tipikusnak mondhatók a fagyott vízből álló jégpajzsok vonatkozásában.

 

 

A fent látható második felvétel ugyanabból az M04-1718 fotócsíkból részlet, közelebbi rálátást ad ugyanerre a jégpajzsra, és arra a felszíni részre, amelyen elhelyezkedik. A jégpajzs tökéletesen sima - a környező felszínnel összevetve -, jól látható, közel olvadt állapotban van. A jéghátak magassága jól jellemzi azt a szintet, amilyen magas korábban a jégpajzs lehetett, a völgyek pedig azt mutatják, milyen mértékben pusztult már le a terület az idők folyamán.

Az állandó sugárzás (napfény) ebben az esetben a jéghátak jobb oldalát éri, sokkal inkább, mint a bal oldalát, a nap és az év jó részét tekintve legalábbis, a megolvadt olvadékvíz pedig a jéghátak jobb oldalán folyik le, inkább jellemzően, mint a bal oldalon, aztán összegyűlik a jégvölgyekben. Emiatt, miként az jól látható, a jéghátak jobb oldali lejtői sokkal meredekebbek, mint az ellentétes oldal, a maga sokkal enyhébb lejtőivel, akármelyik jéghátat is vizsgáljuk meg, az állandó napsugárzás miatt az erózió a jobb oldalon sokkal erősebb. Az előbbi levezetés még egyértelműbbé válik, amennyiben a sötét foltok szerves élet nyomait jelzik, akkor ezek az élőlények a kevésbé gyorsan erodálódó, ám mégis friss vízutánpótlással rendelkező oldalon sűrűsödnek.

Általánosabban fogalmazva, a folyékony, vagy majdnem folyékony hólé a teljes jégpajzson megtalálható, a magasabb területekről a mélyebbek felé csordogál, végül pedig a jégpajzs széle felé. Ez a lassan folydogáló víz okozza a jéghátak közötti széles völgyek kimélyülését, kialakítva ezúttal jéghátakat. A víz ezután a jégpajzs széli területei felé csörgedezik, egy része eközben talán megfagy, más része túlfolyik a jégpajzson és felszívódik a környező talajban.

Emiatt a jégpajzs széli területei sokkal laposabbak és egyenletesebb felszínűek, mint a jégpajzs központi, sokkal kiemelkedőbb területei – összehasonlításképpen -, mivel ez utóbbit sokkal folyósabb, vagy közel  cseppfolyós állapotú víz keltette. Hasonlóképpen, a tökéletesen sima felszín a jégpajzs egész területén folyékony, majd gyorsan visszafagyó víz eredményeként jött létre; ez a folyamat ismétlődik rendszeresen, kisebb-nagyobb mértékben, periodikusan az idők folyamán. Kisebb olvadás majd visszafagyás.

Továbbá, a fentebb látható második felvételen, legalább egy villanásnyi időre, vessünk egy alapos pillantást a göröngyös, ám egységes textúrájú felszínre közvetlenül a jégpajzs alatt, a felvétel alsó részén, és vegyük észre azt is, ez a felszín milyen jelentős mértékben különbözik a jégfelszín szinte tökéletesen sima felszínétől. Vegyük észre, mennyire éles az elválasztó vonal, amit a jégpajzs és a természetes felszín között láthatunk. Vegyük észre az elválasztó vonalnak azt a részét, amikor beleütközik a jégpajzsba, és alábukik, mintha halványan, geometriai formákat látnánk. Most hagyjuk figyelmen kívül a felszín színét, amit minden bizonnyal meghamisítottak. Ez utóbbi igen jelentős megfigyelés és kifejezetten tipikusnak mondható ezekkel a jégpajzsokkal kapcsolatban.

 

 

A sorozat harmadik felvétele egy másik, az M07-02774 archívumszámú fotócsíkból való, újabb jellemző jégpajzs látható rajta, más helyszínről, azonban azonos típusú göröngyös felszínen elhelyezkedve, többé-kevésbé sík vidéken, kissé nagyobb távolságból, ami miatt a felszín kevésbé látszik göröngyösnek. Ezek a fagyott vízjégtömegek a harmadik felvételen,jól láthatóan sokkal erősebb olvadási fázison mentek át, mint az az M04-0718-as archívumszámú fotócsíkból származó első két felvételen megfigyelhető. Ennek az erősebb olvadási tényezőnek köszönhetően valamennyi itt látható jégpajzsra jellemző, hogy szinte kör alakúak, megroggyantak, simák és laposak, alacsonyabb központi területtel és szélesebb, laposabb széli részekkel.

Rendkívül fontos, ezért kérjük feltétlen vessen egy alapos pillantást arra, miként mosták le az alacsonyabban fekvő részekre, a jégpajzs kiemelkedő területéről, kellő erővel rendelkező, olvadékvizek a sötét foltok valamennyijét, összegyűjtvén őket a mélyebb részeken, miközben jelentősen lecsökkent a központi rész magassága, a sötét foltok pedig a mélyebb részeken olyan sűrűségűre tömörültek, hogy folyamatos, sötét gyűrűt formáznak a jégpajzs külső peremén. Mindez szemmel látható a felvétel alapján.

Mindez azt bizonyítja, és ez rendkívül fontos, hogy ezek a jégtömegek – legalábbis időközönként – a szilárd állapotból a folyékony halmazállapotra váltanak, a felszínükön mindenképpen. Arra is bizonyíték – ez is rendkívül fontos -, hogy a sötét foltokat ezek az olvadékvizek magukkal viszik lefolyásuk mentén, ez viszont annak igazolása, hogy a foltok közvetlenül a felszínhez, vagy ahhoz közeli rétegekhez kötődnek elsődlegesen, nem nyúlnak le mélyebb rétegeibe a jégpajzsnak és nem is onnan származnak. Ez a felfedezés viszont komoly görcsöket okoz mindazoknak, akik azt próbálják állítani, pusztán valamiféle természetes eredetű geológiai kémiai működésről lenne szó, valamiféle anyagról, reakcióról, ami a felszíni rétegekből leszivárog a mélyebb rétegekbe.

Továbbá, nagyon közelről vizsgáljuk meg és alapos figyelmet szenteljünk a jégpáncélok jobb oldali alsó részén a sötét foltok rendszerének; ezeken a területeken ugyanis mintegy lecsúsznak a jégpajzs és a természetes felszín elválasztó vonaláról, a jégpajzs külső, foltokkal sűrűn befedett részéről, a fenti, harmadik felvételen. Mindez nedvességgel erősen átitatott környezetre vall, ezen a keskeny sávon legalábbis bizonyosan, a környező terület és a jégpajzs közvetlen szomszédságában, a demarkációs vonal mentén; ez alátámasztja a folyékony víz határozottabb jelenlétét a szélhez közel eső területen. Habár jellemzően mindegyik jégpajzs ugyanazon oldalán figyelhető meg ez a fajta fokozott nedvesedés, mindez lehet véletlen egybeesés is, a szélső, nagyjából gyűrű alakú területeken csoportosuló foltok külső szélét tekintetbe véve; az is lehet, egyfajta árnyékot látunk, mivel a jégpajzs szintje alacsonyabban van, mint a környező felszíné, ez igaz a központi területre is, láthatólag az is alacsonyabban van, mint a szomszédos részek.

Ezek a nyomok igen jellemzőek a vízjég átalakulására, megfigyelhető, legalább időlegesen folyékony állapotban van és lefolyik a jégpajzsok kiemelkedő központi részeiről, majd tovább a jégpajzs szélei felé, s viszi magával a sötét foltokat. Mindez a folyamat addig tart, amíg a teljes jégpajzs fel nem szívódik.

 

Hőmérséklet és széndioxid

Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, itt ennél a pontnál, hogy az eddigi megfigyelések, a jégpajzsok megjelenésével és viselkedésével kapcsolatban, nem támasztják alá az összetételére vonatkozó hivatalos álláspontot, miszerint ezek a jégtömbök széndioxidból épülnének fel. Mint arról az olvasók legtöbbjének tudomása lehet, a széndioxid hó, vagy –jég magyarázatot történetileg és hivatalosan már azóta erőltetik, mióta megtalálták a Mars kiterjedt, nagy fényvisszaverő-képességű területeit, beleértve természetesen a sarki jégsapkákat is. Továbbá, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Marsra küldött űrszondák hivatalos adatai megerősíteni látszanak az állítást, miszerint a déli pólus hőmérséklete -126 Celsius fok, amint azt Dr. Titus is jelezte álláspontja kifejtésekor. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez valóban rendkívül alacsony hőmérséklet!

Ám mindez tényleg igaz lenne? Tudjuk, hogy a vízjég, itt a Földön és tengerszinten, már 0 Celsius fokon fagyásnak indul, (vegyük észre, nincs mínusz jel), a széndioxid pedig mínusz 78.5 fokon. Eltérő légköri nyomás mellett, eltérő gáztelítettség mellett, és további különbségeket figyelembe véve a földi és a marsi légkör között, néhány fokkal megemelheti ezeket az értékeket, ám közel sem annyira, hogy alátámassza a jégsapkák összetételére vonatkozó vegyes - vízjég-széndioxid jég – álláspontot.

Továbbá, míg a víz a gáz halmazállapotból először folyékony halmazállapotra vált és csak aztán szilárdul meg, illetve viszont, mindez normális esetben nem igaz a széndioxidra. Egyszerűen nem létezik természetes körülmények között „folyékony” halmazállapotban miként a víz, ez pedig fokozottan igaz nyílt térségekben, ahol szabad tér áll rendelkezésre, (eltérően a hűtőszekrényekkel, ahol extrém nagy nyomás mellett hoznak létre folyékony halmazállapotot zárt rendszerben), ráadásul a Marson kellő mennyiség sincs jelen a légkörben ahhoz, hogy a folyékony fázis létrejöhessen egyáltalán.

Ha bárki is rendelkezik már közvetlen tapasztalattal egy tömbnyi széndioxid jéggel kapcsolatban (szárazjég), ahol a környező hőmérséklet magasabb, mint a szárazjégtömb hőmérséklete, az pontosan tudja, hogy a jégtömb anyaga a szilárdból közvetlenül gáz halmazállapotúvá válik, semmiféle folyadékfázis nem jelentkezik. Minden, amit a megfigyelő láthat egyfajta köd, vagy pára, amint a levegőbe emelkedik a széndioxid jég tömbjéről.

Ebből kifolyólag, ha bármiféle nyomot látunk a Mars felszínén, mely folyadékfázishoz köthető, a szabad ég alatt, ahol a kiterjedésre van elegendő hely, kézzelfogható tény, az semmiféleképpen nem lehet széndioxid, sokkal inkább víz. A rövidség kedvéért fogalmaztunk ilyen egyszerűen itt, ám ez semmit sem változtat azon, hogy mindez tény, és a legszigorúbb vizsgálati körülményekkel is igazolható..

Továbbá, egyértelmű, főleg a harmadik képen, meglehetősen nehéz folyadék által keltett nyomokat láthatunk, a megfigyelt jelenség semmiképpen sem magyarázható pusztán a napsugárzás erejével, még akkor sem, ha a sötét foltok nyilvánvalóan több napfényt nyelnek el, ezáltal melegebbek, és ezzel elősegítik az olvadást. Nyilvánvaló és logikus a következtetés, ezáltal hozzásegít, legalábbis a melegebb periódusokban, a hőmérséklet további emeléséhez, ezáltal sokkal kellemesebb körülményeket teremtve az itt, a harmadik képen egyértelműen és tisztán látható erősebb olvadáshoz.

Emlékeztetném az olvasót, az itt látható bizonyítékok a folyékony víz által keltett jelenségekre a Déli Pólus térségéből származnak, ahol a hőmérséklet a hivatalos feltételezések szerint legalább -126 Celsius fok. Ha pedig kiderül, hogy a kiadott hivatalos környezeti adatok a Déli Sark vidékén tévesek, és ott valójában sokkal melegebb van, akkor mit mondjunk az Egyenlítő közeli területek hőmérsékletéről, ahol a bolygó a napsugárzásból sokkal nagyobb mértékben részesül és elvárhatóan, a hőmérséklet is sokkal magasabb?

A logikus következtetés az, a jégpajzsok közelében megfigyelhető vízfolyások egyértelműen cáfolják a hivatalos, a marsi hőmérsékleti körülményekre vonatkozó adatok helyességét. Mivel a széndioxidnak nyílt természeti körülmények között nem létezik folyékony halmazállapota, a Dr. Titus által jelzett mínusz 126 Celsius fokos hőmérséklet fel kell hogy idézze emlékeinket, miszerint ez a rendkívül alacsony hőmérséklet már elegendő ahhoz, hogy egyéb összetevők is kifagyjanak a légkörből, mint például a nitrogén; mivel pedig jól látjuk a folyadék-keltette nyomokat a fenti képeken, egyetlen logikus következtetés marad, ez nem pedig más, mint amit látunk, vagyis víz. Továbbá, mivel vízről van szó, pontosan úgy is viselkedik, a mélyedésekben, árkokban gyűlik össze, miként azt el is várjuk tőle.

Valójában – összehasonlítási célból – szándékosan választottuk a beszámolóban szereplő és az itt látható formákat közvetlenül a Mars Déli Sarkvidékéről, ahol az űrszondák adatainak kiértékelése után, az egészen elképzelhetetlen mínusz 126 Celsius fokos hőmérsékletet adják meg, ami bőven elegendő ahhoz, hogy a széndioxid kifagyjon a légkörből. Ha az űrszondák adatainak kiértékelése, már ami a szuper hideget illet, megfelel a valóságnak, akkor a felvételeken megfigyelhető folyékony állapotú fázisok egész egyszerűen elképzelhetetlen, hogy létrejöjjenek, hiszen a hőmérséklet messze de messze alatta van annak a pontnak, ahol a víz megfagy, ilyen feltételek mellett képtelenség, hogy bárminemű módon folyékony vizet láthassunk. Emlékezzünk rá, hogy széndioxid nem létezik folyékony fázisban ilyen feltételek mellett, ahol szabad tér áll rendelkezésre.

A folyékony fázisú olvadt víz nyomai, miként azt kiválóan megfigyelhetjük a képeken látható jégpajzsokkal kapcsolatban, önmagukért beszélnek és igen sokat mondanak el nekünk. A fenti, logikailag teljes mértékben helytálló levezetés hasonló a magyar tudósok megközelítéséhez, a sötét foltok természetét illetően. Nem tettek mást, mint a kőkemény vizuális információt extrapolálták, megértvén azt, hogy amit látnak, az teljes mértékben lehetetlen, emiatt pedig nem szenteltek több figyelmet az USA által kiadott hivatalos verziónak, amiként valamennyiünknek tennie kellene. Sajnálatos módon, nem vették észre, hogy a vizuális megfigyelés a folyékony víz nyomairól éppenséggel alátámasztja az életre vonatkozó elméletüket, mindez pedig a hivatalos forrásokból is elérhető, amint azt itt bemutattuk.

Az eddigi és az ezt követő beszámolókban jó néhány helyen lehet találni folyékony vízre utaló nyomokról, a jégpajzsok közelében található hasonló nyomok további bizonyítékkal szolgálnak. Azzal is fontos tisztában lenni, hogy az itt bemutatott bizonyítékhoz hasonló sok-sok található a Marson, amit itt láthatunk, az csak pusztán bemutatása ennek a jelenségnek. Az itt be nem mutatott, felszíni folyékony víz jelenlétére vonatkozó bizonyítékokra, hasonlóan érvényes a mínusz 126 Celsius fokos hőmérsékleti érték tarthatatlansága, a széndioxid semmiféleképpen nem jöhet szóba a felszíni folyékony anyag megmagyarázására, a hivatalosan megadott hőmérsékleten pedig teljes képtelenség, hogy folyékony víz létezzen, a vizuális jelek alapján pedig egyértelműen jelen van a Marson a folyadék fázis, ami nem lehet más, csakis és kizárólag víz, a hivatalosan megadott hőmérsékleti érték tehát hamis.

 

Sötét foltok

Természetesen a vízjég, és a folyékony halmazállapotú víz puszta jelenléte már önmagában is rendkívüli jelentőséggel bír, ez azonban nem minden jelen esetben. Most vegyük a sötét foltokat alaposabb elemzés alá, s próbáljuk meg kideríteni, mik is valójában. Biztosak vagyunk benne, hogy az itt bemutatott értelmezés a főáramlathoz tartozó tudósok részéről „képtelenségnek” lesz bélyegezve, esetleg figyelembe sem veszik, mindenesetre ha így, ha úgy, akkor is követik a maguk paradigmarendszerét, a Mars légkörének hőmérsékletével kapcsolatos előítéleteiket.

Az európai tudósok helyes ösvényen járnak, amikor feltételezik, organikus tevékenység nyomait látják, azonban a mi megközelítésünk ettől eltér, elemzésünk messze túl mutat az ő elméletükön. Őszintén megvallva, kissé megvisel bennünket a tudományos közösségek paradigma-vaksága, amibe lépten-nyomon ütközünk, több mint meglepő ezeknek a tudósoknak a hozzáállása, amikor ezekkel a tényekkel szembesülnek. E tapasztalatok birtokában tehát először is önmagunk számára kellett „kinyilatkoztatni” az információkat.

 

 

A fent látható negyedik képrészletet egy újabb fotócsíkból vettük, archívumszáma, M04-03317, igen jól reprezentálja ezeket a fajta nyomokat, fokozott figyelmet érdemelnek a jellemző sötét foltok, piros nyilak mutatnak rájuk a kép felső részén; maga jégpajzs pedig, amelyen megtalálhatók, az eddig bemutatottaknál sokkal nagyobb. Szenteljünk alapos figyelmet a sötét színű, ám átlátszó foltoknak, még sötétebb folttal központi részüknél, a mélyükön, aztán hasonlítsuk össze a jóval sötétebb és masszívabb megjelenésű foltokkal jelen beszámoló első három felvételén, ahol nem látható ez az átlátszósági tulajdonság, ahogy a középponti sötétebb folt sem.

Lényegében ugyanazt a dolgot látjuk, ám fejlődési ciklusának különböző állapotában. A sötétes, átlátszó, latyakos-jellegű foltok - a fenti képen -, korábbi fejlődési állapotukban mutatják a sötét, az első és második felvételen látható, sokkal masszívabbnak mutatkozó foltokat. A fenti képen, bal oldalra a sötét, latyakos színű foltoktól, észak és dél felé húzódóan világos sáv látható, újfent példa az olvadó víz által erodált felszínre; a fagyott rész határát piros nyilak jelzik. A sötét foltok a széles és lejtős sáv alján, mélyebben helyezkednek el, mint jobb oldali társaik.

 Figyeljük meg, milyen egységesek a nyíllal jelzett sötét foltok mind színben, mind méretben. Miközben az európai tudósok arra gyanakszanak ezek a foltok egyszerű mikroorganizmusok tevékenysége nyomán jönnek létre, véleményünk szerint valóban életnyomokkal állunk szemben, azonban sokkal összetettebb életciklusok formájában, mint ahogy ők gondolják. A piros nyilakkal jelzett, világosabb színű foltok kisebb, tápláló tavacskákként szolgálnak, ezeket pedig a szerves életük első fázisában lévő élőlények hozzák létre, sokkal inkább, mintsem egyszerűen csak beszínezik az egyébként kristálytiszta vizet. Hadd adjunk minderre magyarázatot, és magára a folyamatra, ami véleményünk szerint itt végbemegy, kapcsolódva a vízjégtömegekhez, ezután pedig az olvasó meg fogja látni, miként tér el álláspontunk az európai kutatókétól és következtetéseiben hogyan megy jóval messzebb annál.

Vegyük észre, hogy valamennyi kis tavacska, álljon akár egyedül, vagy kellően nagyra szétterülve összekapcsolódva szomszédaival, alapszínénél jóval sötétebb foltot tartalmaz, nagyjából központi részénél. E jelenség rendkívül jellemző ezekre a kis tavacskákra. Úgy hisszük, amit látunk, egyfajta élőlény, életciklusának kezdeti fázisában, és azt gyanítjuk, ez az életforma rendkívül alkalmazkodó, nagyobb kolóniákat alkotó szervezet. A fejlődés későbbi állapotaiban ez az élőlény egyfajta gomba-kinézettel rendelkezik, igen hasonlatos a korallok által a víz alatt kiépített rendszerekre, amennyiben a tengervízre felülről tekintünk. A fenti felszíni és vízből kinyúló életforma nagyszámú spóra révén burjánzik, mindenekelőtt a környéken, ahová a szél hordja el őket. Ebből kifolyólag szilvamag-szerű formák jelennek meg közvetlenül a sötét foltok környékén, olykor észre is vehetők a MOC felvételein. Sajnos itt és most nincs rá lehetőség mindezt alátámasztó fotórészleteket felsorakoztatnunk.

Természetesen a víz kulcsfontosságú az élet fennmaradáshoz itt, amikor pedig az életképes spórák elérik a talajt, és elegendő víz áll rendelkezésre a közelben, akár a felszín alatt, akár mint jégpajzs formájában, elkezdenek növekedni a talaj felszíne alatt, egy folyékony vízzel kitöltött üregben, melyet a kolónia magja köré hoznak létre. Amint a sötét színű kolóniák szaporodásnak indulnak, növekednek és szétterjednek, talán elegendő hőt képesek összegyűjteni ahhoz, hogy kedvező körülményeket teremtsenek további víztömegek elolvadásához, az üreget kitöltő életformák így növekedésnek indulhatnak, sőt, az üreg méretét is képesek jelentősen tágítani a felszín alatt, mind nagyobb és nagyobb mennyiségű „tápláló levest” összehozni környezetükben saját fennmaradásuk biztosítására.

A napfény természetesen szintén igen fontos e folyamathoz, az élőlények fejlődésének megindulásához, akár közvetlenül a felszínen, akár kicsivel mélyebben, közvetlenül a felszín alatt, amennyiben a jégtömeg elegendő tisztaságú ahhoz, hogy kellő mennyiségű fényt átengedjen. Ez a földalatti, vagy jégalatti,  tápláló levest tartalmazó üreg folyamatosan növekedik, sőt, méretesre tágulva, az üreg elérheti azt a nagyságot, ahol már a teteje beszakad, létrehozván a most már határozottan kivehető, vízzel töltött, sötét színű felszíni bemélyedést, pontosan olyant, melyet a fenti negyedik fotón is láthatunk tömegesen, piros nyilakkal megjelölve.

Ha valaki közelről megnézi a fenti, negyedik felvételt, láthatja, hogy minden egyes sötét színű, folyadékkal kitöltött bemélyedésben megtalálható a maga még sötétebb központi foltja, talán az eredetileg kialakult üreg látható még továbbra is ebben a formában. Továbbá, ha valaki még ennél is közelebbről néz meg néhány sötét foltot, ismét csak a központi területeken a harmadik felvételen, pontosan ugyanezeket a még sötétebb formákat figyelheti meg a központi részeiken, csak valamivel nagyobb távolságból és amiatt kevésbé jól láthatóan.

Amikor ez a folyamat talajon megy végbe, kellő mennyiségű táplálóanyag forrással, és egyéb, kedvező környezeti feltételek mellett, a szervezetek folyamatos fejlődésének biztosítására, a kolónia fokozatosan túlnövekszik a kezdeti üregéből és átalakul ebből a folyékony, táplálékleves fejlődési állapotból egy jobbára felszíni, azonban továbbra is igen alacsony, ám szilárdabb megjelenési formává; ez sokkal sűrűbb és sötétebb is, mint a viszonylag tiszta és sötétes táplálékleves állapotú tavacska. Ez a sokkal szilárdabb megjelenési forma, immár a központi sötét folt nélkül, látható a jelen képsor első és második példányán. A fenti felszíni forma a fejlődés kezdeti stádiumában lehet, nagyon alacsony, alig emelkedik a felszín fölé, ám már elegendően szilárdnak tűnik ahhoz, hogy kinöveszthesse a függőleges, fa-szerű nyúlványát, ami révén a földi növényekre emlékeztethet, persze, a kedvező körülmények függvényében.

A fenti, kezdeti forma, nagyon alacsony megjelenésű, ebben az állapotában alapvetően nagyon hasonló egy sötét, gombafonalak szövevénye által létrehozott hálózathoz, betakarva a tápláló levesül szolgáló tavacskával. A fiatalabb jégpajzsokon, melyek elsődlegesen vízből és vízjégből állnak, tápláló anyagok nem állnak rendelkezésre, az olvadás pedig nem teremt állandó feltételeket, a kolónia tehát igen ritkán lépi túl a fejlődésben a fent látható, felszínhez közeli állapotot; gazdagon behálózva a gombafonalakkal, melyek a fentebb látható sötét foltok legfontosabb alkotói. A fejlődés következő állomását az első két képen láthatjuk. Emiatt van az, hogy a fenti képen lévő foltok túlnyomó többsége sötétnek és síknak tűnik, hiszen fejlődésüket behatárolja az a jégpajzs, melyen találhatók, és valószínűleg meg is maradnak ezen a szinten az ilyen típusú jégpajzsokon.

Más esetekben a fejlődésnek kissé jobb feltételei adódnak, esetlegesen az idősebb jégpajzsok miatt, melyeken a szél a kellően hosszú idő alatt üledéket gyűjtött össze, létrehozva a felszíni olvadékvizekkel egyfajta keveréket, így táplálóbb környezeti feltételekkel tud szolgálni, a kolónia át tud alakulni, el tudja kezdeni a növekedést a fa-megjelenésű állapotba, egy kissé magasabb, s mostanra már kellően kiemelkedő formává ahhoz, hogy némi árnyékot vessen, és még a spóráit is szétszórhassa maga körül, igazodva az aktuális szélirányhoz, mely kisebb barázdákat vág a felszínbe, a jégbe vagy a hóba. Ennek bemutatására szintén nincs itt elegendő keret.

Emlékezzünk rá, ennek a vízjégből álló tömegnek a felszíne gyakran lucskos, így kedvező feltétel nyílik a szélhordta száraz szemcsék megkötéséhez, ahogy a spórák megkötéséhez is, hiszen azok is a szél hátán utaznak. Ahol a párhuzamos hátak jelen vannak a jégpajzson, a magasabb részek nyilvánvalóan jobb eséllyel fogják be a spórákat a szél felöli oldalon. Ennek igazolását a sorozat első felvételén láthatjuk, a jéghátak tetején, a jégpajzs közepének bal felső részén. Később, számos folt a magasabban fekvő, olvadó területekről lesodródik a mélyebb jégvölgyekbe, erre láthatunk jó példát a második felvételen, és olykor teljesen a jégpajzs külső területei felé sodródnak, és aztán lecsúsznak magáról a jégpajzsról is, ahogy a harmadik felvételen megfigyelhetjük.

A nagyobb, természetes megjelenési formájukhoz közelebb álló és/vagy a fejlődési folyamat magasabb szintjén álló egyedek kissé magasabbak, továbbra is sötétek, de már az általunk ismert növényekhez közelebb álló kinézetet mutatnak, mely mint valami sötét, diffúz füstfelhő tűnik fel, a távolból készült, kisfelbontású műholdfelvételeken, ahol a felbontás messze nem elegendő a kellő részletek felismeréséhez. Ez a fajta megjelenés gyanúnk szerint onnan fakad, hogy a növény számtalan indát fejleszt, ennek köszönhető a nagy távolságból diffúznak látszó forma.

A fejlettség ezen szintjén, a magas, kiemelkedő formák célja, hogy mintegy gátakat képezzenek a levegőáramlás útjában, lelassítsák azt, megnövelvén az indák érintkezési idejét a különböző légáramlatokkal. A formák sötétebb színe némi többletet gyűjt be a napsugárzás hőjéből, minek köszönhetően megnövekszik a vízpára koncentrációja, az indák között áramló hideg levegő így némileg felmelegszik, elősegítve az ágak és indák további növekedésének kedvező feltételeit. Ha egyszer mindez létrejött, ez az életforma már képes megbízhatóan fenntartani önmagát ily módon, még akkor is, ha esetleg szárazabb időszakokra kerülne sor.

Azonban ha mélyföldi síkságokra kerülnek e növények, folyamatosan kitéve a szeleknek, igencsak megnehezül életben maradásuk, ezért fennmaradásuk mértéke és kifejlődési szintjük egyaránt korlátozott. Ami ilyenkor történik az az, hogy ezek a növényszerű külsővel rendelkező lények – lehetnek kisebbek és nagyobbak egyaránt – sokkal inkább vízszintesen növekednek, mint függőlegesen, függőleges „szárukról” az ágak és az indák az uralkodó széljárással inkább egyező irányban indulnak növekedésnek - szintén nem elegendő a rendelkezésre álló keret itt ennek a jelenségnek a bemutatására. Vegyük észre, erősen hasonlatosak víz alatti koralltelepekhez, ahol a víz jelenléte fokozott és állandó. Mindez magyarázatul szolgál ezen életformák ősi, vízhez kötött eredetéhez. A Marson mindezek az életformák szintén kifejlődhettek, de csak ebben az állapotban, hiszen folyamatosan ki vannak téve a szél okozta súlyos környezeti hatásoknak.

Másrészről, ha ezek a hideg és kemény feltételekhez alkalmazkodó életformák védettebb körülményeket találnak, mint például magasabb dombhátak szélárnyékos részein, ahol a szél erejét csökkenti a dombhátak egymásutánja, a hegygerincek felül fújó szél már felmelegedve érő őket, folyamatosan telített vízpárával, a víz ugyanis jellemzően a csúcsok környékén, illetve a napfelöli oldalon párolog legintenzívebben. Ezek között a sokkal kedvezőbb körülmények között, az eddigiekben ismertetett, igen zord körülményekhez szokott növényszerű forma további növekedhet, sokkal magasabb formát ölthet, mindeközben a felszínen is nagyarányú terjeszkedésnek indulhat, megjelenésében pedig sokkal sűrűbb és határozottabb lehet.

Hogy legyen némi összehasonlítási alapunk ezekről a sokkal erőteljesebb formákról, vessünk egy pillantást a M08-04110 katalógusszámú felvételre alapozott, „Hatalmasra növő gombák a Déli Sarki régióban” – című fejezetre. Hozzátesszük, az M08-04110 jelű, igen hosszú fotócsík alaposabb szemrevételezése révén, nagyítási és tisztítási technikák alkalmazása mellett, megtalálhatók a kevésbé fejlett, az uralkodó széliránynak megfelelően vízszintes irányban kiterjedő formák is, akinek van kedve, tanulmányozhatja.

A leghatalmasabb egyedek jóval burjánzóbb felszínnel rendelkeznek, a dombhátak felső részén nagyszámú, sűrűn egymásba gubancolódott formákkal. Együttesen, megnövekedett felső felületük révén a szél által hordott üledékes szemcséket és/vagy havat – mely a mélyföldekről felemelkedő pára lehűlése révén csapódik ki, amint ezek fölé a dombhátak fölé sodorja a szél, ahol kissé melegebb van, pontosan a dombhátak fölött, jobb eséllyel választják ki. Minden egyes kolónia felső, széles felszíne sötét színű, ez pedig, valamint hatalmas méretük miatt, elnyeli a napsugárzás melegét, minek köszönhetően az őket befedő, üledékkel vegyes hószemcsék elolvadnak, lehetővé téve a folyadék mélyebb részekre hatolását, ily módon táplálhatja az alsó részeket is.

Ugyanaz a fajta vízkinyerési technika a levegőből, csak a megoldás típusa más. Nyilvánvalóm igen sikeres és alkalmazkodó jellegű élettér jöhet létre a maga adaptív megoldásaival (sokkal fejlettebbek, mint egyszerű mikroorganizmusok), zord körülmények között, még a felszíni víz csekély jelenléte mellett is, szert tehetnek természetes nyersanyag-forrásokra. Más szavakkal, egy életforma, mely képes alkalmazkodni, különböző környezeti feltételek mellett is növekedésnek indulhat. Ugyanígy, eredetileg egy vízalapú életforma – igen hasonlatos például a földi koralltelepekhez, ahogy azt gondoljuk -, képes kidolgozni a maga technikáit a Mars felszíni vizeihez igazodva a fennmaradáshoz, alkalmazkodva a hihetetlen mértékben megnövekedett kihívásokhoz és végül teljesen függetlenítve magát a felszíni vizektől, mint a túléléshez szükséges forrástól.

Összegezvén valamennyi önmagáért beszélő információt, a kutató megértheti, miként képes ez az életközösség annyiféle megjelenési formát ölteni, éppen aktuális életciklusának megfelelően, fejlettségi szintekből következően, és alkalmazkodni különböző környezeti feltételekhez, a spóraállapottól kezdve, tápláló-leves állapoton át, a más-más módon megnyilvánuló felszíni formákig. Akárhogy is, habár a legkiterjedtebb formákat a legkönnyebb észrevenni, kiemelkedő és hatalmas méreteik miatt a távoli műholdas fotókon, (mint pl. az M08-04110 fotócsíkon), lásd a hivatkozott fejezetet, valószínűleg nem számítanak a Mars legsikeresebb életformái közé.

 

Erdei élet

A leglehetetlenebb dolognak járó díjat – a hivatalos szervek részéről természetesen -, minden bizonnyal az elképzelhetetlenül sűrű erdei jellegű életformák létezésének ítélnék oda; tömött csoportjaikkal találkozhatunk a jégpajzsokon és közvetlen térségükben, ahogy sűrűn benépesítik azokat, illetve szomszédságukat. Igen, a kedves olvasó helyesen olvasta a szavakat, a korábban említett jégpajzsokon nyüzsög az élet! Újabb abszurd és lehetetlennek tűnő állítással jövünk elő, bizonnyal még további bosszúságot okozva azoknak, akik ilyesmiről hallani sem akarnak, becsomagolták az agyukat a külső hatásokkal szemben, nem hajlandók tudomást venni a valóságról. Még az sem segít rajtuk, ha az igazságról fellebbentjük előttük a fátylat.

Már hetekkel az első MGS MOC felvételek publikálását követően, 2000. elején, sikerült felismernünk, a sötét foltok felbukkanásának térségei vízjégből álló jégpajzsokhoz köthetők. Az évek eközben teltek, újabb és újabb jégpajzsok bukkantak fel a fotókon, miközben más felfedezések is születtek, így nehéz volt arra is koncentrálni, mi a pontos kapcsolat a jégpajzsok és felszín alakzatai között, melyen ülnek

Természetesen néhányan, teljesen jogosan, magyarázatokat szerettek volna kapni a látottakra, akkoriban azonban még nem állt rendelkezésre, szükséges volt további felvételek beszerzésére. Várnunk kellett tehát a magyarázat megfogalmazásával, fel kellett ismerni mi a kapcsolat a környező, nagyjából sík és hepehupás, ám egységes területtel. Soha nem találtunk semmiféle objektumot, mely a belső részükön állna, egyfajta összehasonlítási alapul szolgálna a pontos méreteket illetően. Már régóta felismertük, a hivatalosan kiadott méretarányok nem megbízhatóak.

A jégpajzsokat övező felszín ugyanis egységes kinézetű, szinte jellegtelen terület, ám göröngyös, hepehupás kinézetű, teljesen szokatlan geológiai képet fest. Továbbá, gyakran túlságosan is kivilágosítják a területet, nagy fényvisszaverő-képességűnek feltüntetve azt, mint a kolosszális méretű alagúthálózatok és más civilizációs nyomok környékén, ahogy más beszámolókban erre példákat láthatunk, illetve jelen sorozat első három felvételén. A kérdésünk a saját magunk számára ilyen esetekben mindig az volt, miként nézhet ki a felszín ennyire egységes módon, beleértve a simaságát is, mintegy kínosan ügyelve arra, semmi felismerhető, semmi természetes viszonyítási alap ne legyen rajta, még egy közönséges szikladarab sem? Ha  valaki átnézi a marsfotók ezreit kellő bizonyossággal és alappal rendelkezik ahhoz, hogy felismerje, milyen a valódi felszíne a Marsnak, és mi nem az, a jégpajzsok környezetének megjelenése határozottan nem úgy néz ki, mint bármiféle felismerhető természetes geológia.

Először, betudhatva tudatlanságunknak, arra gondoltunk, talán széndioxid hó alkotta takaró, mely mindent elfed. Igen, talán helyes gondolat lett volna, mármint a hivatalos utalások fényében. Amikor viszont felismertük, hogy a sötét foltok életnyomok, akkor felvetődik, miért nem alkotnak telepeket közvetlenül a jégpajzsok mellett, miután lemosódtak a jégpajzsok felszínéről? Amikor a sötét foltok lesodródnak a jégpajzsokról, az látszólagosan a végüket jelenti, ismételjük, látszólagosan. A széndioxid kémiai összetétele, miként azt hivatalosan is kijelentik, mindezt alátámasztja és magyarázatul szolgál; meglehetősen kedvezőtlen feltételeket teremtene az életformák számára. Lehetséges lenne, hogy a göröngyös felszín széndioxid-jeget jelentene, s a vízjégből álló pajzsok mint valami szigetek emelkednének ki belőle?

Azonban a folyékony felszíni vizek újabb és újabb területeken történő felfedezése, együtt a jégpajzsokhoz köthető olvadékvizek megtalálásával, nyilván egyértelmű ellentmondásban volt a hivatalosan kiadott hőmérsékleti adatokkal, ennek következtében pedig a széndioxid jég képviselte álláspont tarthatatlanná vált. Ahogy további bizonyítékok gyűltek és egyben halmozódtak a folyékony víz megjelenéséhez köthető képhamisítási technikákra vonatkozó jelek, minek okai ugye nyilvánvalóak, a dolog egyértelművé vált, az extrém hidegre és a széndioxid jégre vonatkozó hivatalos érvelések hamisak és minden valószínűség szerint egyértelműen félrevezetési szándékkal adták ki őket, nem életképes magyarázatok.

Végül egyre közelebb jutottunk a jelentős távolságokból készült műholdfotók és a nagy fényvisszaverő-képességgel rendelkező, erőteljesen kivilágosított hamisítási technika együttes alkalmazásának megértéséhez. Ez a technika hatásosan alkalmazható igen kis, sík és aránylag homogén területek meghamisítására, de kiterjedt részekére is, mint például a jégpajzsok környéke.

Ugyanez a technika hatékonyan működik nagyméretű, tekintélyes kiterjedésű és teljességgel szokatlan megjelenésű objektumok közvetlen szomszédságában, például a kolosszális méretű alagutak esetében, miként erről a „Mars alagútjai” című fejezetben olvashatunk, hiszen ezekben az esetekben is, a szemlélőnek semmi viszonyítási alapja sincs, mekkora objektumot lát valójában, az emberi szem nem tud kapaszkodót keresni, ezért hajlamos arra, hogy valami ismerőset keressen a képen, és jóval alábecsülje az eredeti méreteket, még akkor is, ha ez a fajta megközelítés nyilvánvalóan téves. Vessünk egy pillantást a hivatkozott fejezetre, és ellenőrizzük le a kolosszális méretű alagutak közvetlen térségében a felszínt, majd hasonlítsuk össze a jelen beszámolóban olvasható jégpajzsok szomszédságának felszíni jellegzetességeivel.

Akik ezekért a képhamisítási trükkökért felelősek, nem tettek mást, mint egyszerűen felnagyították az emberi szem optikai csalódásokra hajlamos tulajdonságait. Hasonlóképpen, ha veszünk egy adott terepet, ahol igen apró és egységes kinézetű nyomok láthatók, mint például egy erdő felülről, ahol szoros közelségben állnak a növények egymáshoz, akár egy fotócsík teljes hosszát kitevően, igen könnyű végrehajtani a képhamisítást, nem kell mást tenni, mint elrontani a felbontást, ennek következtében az egységes kinézet szinte homogénné válik, folyamatos, mindenféle részlet nélküli textúrává, aztán az egészet kivilágosítani, igen magas albedójú, erősen túlvilágosított megjelenéssé. Ahogy egyre inkább megértettük ezt a képhamisítási folyamatot, úgy nyílt meg a lehetőség felismerni a rejtett valódi méreteket, a keringő űrszondák képeinek helyes léptékét.

A fentiek miatt is hivatkoztunk már többször arra, hogy igazából nincs pontos tudomásunk arról mi megy végbe a Marson, és nem is tudunk a kérdés megértéséhez közelebb jutni, mindaddig amíg fel nem tárjuk a titkos hatalom képhamisítási és adathamisítási ténykedését, melyek révén az igaz információkat elrejteni kívánják a nyilvánosság elöl. Ha valaki nem ismeri meg a hamisítási technikákat és ezek jelenlétét a marsfotókon, akkor megfossza önmagát a Mars eseményeinek pontosabb és helyesebb megértésétől, attól, hogy rálásson, mi zajlik ott valójában.

Természetesen nagy segítségre volt, hogy a Mars más tájain is sikerült erdei jellegű életformákat felfedezni, szintén olvasható e témában beszámoló hosszabb terjedelemben. Végül sikerült megérteni, hogy a szemcsés, hepehupás, ám nagyjából sík és egységes megjelenésű terület a jégpajzsok közelében, különösen a Déli Sarkvidék térségében, valójában agresszívan növekedő, sűrű erdőség, csak éppen a hivatalos forrásokon egészen különleges technikával elrejtve előlünk.

Ez az amiért a sötét foltok csoportjai a jégpajzsok szélein lecsúszva és azon túllépve látszólag eltűnnek, mintha nem lennének képesek megtelepedni a felszínen. Például, ha felszínt teljes mértékben beborító sűrű erdei növénytakaróval találkoznának, alkalmazkodóképességük ellenére igen csekély esélyük maradna a fennmaradásra a már létező, hideg körülmények között tenyésző fák/növények között, melyek között igen erős a fennmaradásért vívott harc, ahogy igyekeznek egymást megfosztani a napsugárzástól, mint ahogy a fák teszik. Továbbá, a növényzet jelentős sűrűsége miatt a köztük áramló levegő számára igencsak beszűkül a hely, azt tulajdonképpen blokkolja, ezzel is megakadályozva az olyan életformák fennmaradását, melyek éppen az áramló levegőt igényelnék túlélésükhöz. Lecsúszván a jégpajzsról a kevésbé kifejlett állapotban lévő sötét foltok beleütköznek a sűrű erdei növényzet kuszaságába - közvetlen a jégpajzs szélén már jelentős mértékben burjánzanak  és emiatt annyi is lesz nekik!

Más szavakkal, nem volt szerencsés kémiai magyarázatokkal előállni, mint például a széndioxid hatása, vagy földrajzi tényezőkkel, melyek miatt a sötét föltok eltűnnek a jégpajzsok szélén, hiszen minden jel arra vall, ezeken a területeken sűrűn és agresszívan növő erdőségekkel találkozhatunk, szabályozatlan burjánzásukkal, miközben az olvadó jégpáncélról lecsordogáló víz folyamatos utánpótlással segíti növekedésüket. Mindezek figyelembevételével még inkább érthetővé válik, miért találkozhatunk ennyire kiemelkedő elhatároló vonallal a kimagasló jégpajzs és a környező felszín között, melyen helyet foglal. Csak a jégpajzs legmagasabb részei tudnak kiemelkedni ebből az erdei dzsungelből, csak ezt a részét láthatjuk.

Tehát a fentebb említett erdő kapcsán valamiféle fákkal sűrűn benőtt helyszínre kellene gondolnunk? Habár a nyomok minden körülményt figyelembe véve ebbe az irányba mutatnak a felszínen, mégsem vonnánk le ezt a következtetést. A gond az, hogy amikor valaki rátekint erre a szokatlan tájra igen közelről, rendkívül sűrű elhelyezkedésű, kicsiny geometriai mintázatokat láthat. A felvétel erős kivilágosítása kiküszöbölhető részben grafikus programok alkalmazásával, a nagyon nagy fényvisszaverő-képességű felszín besötítése révén a szokatlan formák könnyebben felismerhetők és alaposabb vizsgálatnak tehetők ki.

Ha az eljárást végrehajtjuk, a sűrűn összezsúfolódó, halványan észlelhető geometriai mintázatok ugyan hangsúlyosabbakká válnak, azonban még mindig túl homályosak maradnak, hogy teljes határozottsággal jelenthessük ki civilizációs jellegüket. Továbbá, civilizációs nyomként való azonosítás önmagában nem szolgál kielégítő magyarázattal ekkora léptéket alapul véve, még akkor sem, ha már számos, hihetetlen méretű marsi települést sikerült beazonosítani. Így hát maradhatunk a jól körbejárt, rendkívüli sűrűségű, agresszíven burjánzó növényi életformánál, tekintetbe véve a léptéket, habár továbbra sem tudjuk eldönteni, miféle élet lehet az, amit itt látunk?

Még az is megtörténhet, hogy egyfajta „szőnyeg”-típusú képhamisítási technikával állunk szemben – ezen a léptéken. Érdemes megnézni az „Erdei élet” című fejezetet. A hivatkozott beszámolóban igen hasonlatos felszínt látunk, habár sötét színben. Az említett esetben sikerült magát a felszínt beazonosítani, mivel a szőnyeg-típusú hamisítási technikát nem kellő pontossággal alkalmazták, ezért mintegy kilátszik alóla. Határozott jelek vannak tehát arra nézve is, hogy a jelen beszámolóban az általunk vizsgált felvételek estében is hasonló képhamisítási eljárást alkalmaztak.

Továbbá, miközben a harmadik felvételen látható jégpajzs már meglehetősen ellaposodott az erős olvadás eredményeként, emiatt igen csekély az általa vetett árnyék, az első és második felvételen látható jégpajzs habár jelentősen magasabb, ennek ellenére semmiféle árnyékhatást nem láthatunk. A jelenség magyarázható azzal is, hogy közvetlen felülről kapta a megvilágítást, legalábbis a fotócsíknak ez a szóban forgó része. Mindez azonban igen tipikusnak mondható valamennyi ilyen jellegű formával kapcsolatban, sok-sok fotócsíkot végignézve, ahol ezzel a fajta felszíni textúrával találkozhatunk, valamennyi eset viszont nem magyarázható a napsugárzás magas beesési szögével. Hasonlóképpen ugyanez igaz a kolosszális méretű alagutakra, a már említett hivatkozásban lehet olvasni róluk, azok az objektumok pedig igen magasra emelkednek.

Nyilvánvaló, jobb magyarázattal szolgál jelen esetben az elfedő típusú képhamisítási technika alkalmazása az adott textúrát figyelembe véve. Így is magyarázható a jégpajzsokról lemosódó sötét foltok maradványainak hiánya. Ugyancsak magyarázattal szolgál az igen éles elhatároló vonalra a jégpajzs széle és a környező felszín között, amelyen helyet foglal, merthogy a hamisítási fedőréteg felhordása itt végződik,  a jégpajzs közvetlen határánál, miként a hivatkozott beszámoló esetében közvetlenül a vízmosási rendszer szélénél találkozhatunk ugyanezzel a jelenséggel.  Ez az amiért a felszín annyira jellegtelen és homogén, szinte tökéletesen azonos. Szintén ennek tudható be, hogy sehol nem látható vetett árnyék, még a környező szint fölé emelkedő jégpajzs részéről sem, mivel az árnyék túlságosan messze kilógott volna a jégpajzs szélétől, ezért a hamisítást végző program áldozatául esett. Valamennyi részletet ily módon tüntettek el.

A hamis felszínt létrehozó képhamisítási programok alkalmazása állandónak mondható a Mars északi féltekéjét figyelembe véve. Ezen a képen homokos felszínt próbál utánozni. Igazából nem sikerül utánoznia, ugyanis ha valaki egészen közelről megvizsgálja, még mielőtt a pixelezettség előjönne, az alkalmazás sok, egymást átfedő geometriai formára bomlik, pontosan a pixelezettségi szint felett. Amikor a kutató belekukkant a fotócsíkok tömegébe, ahol ugyanezzel a képhamisítási technikával találkozik szinte mindent elfedően, de legalábbis a legnagyobb alakzatokat, és nem ismeri fel a hamisítás tényét, akkor hajlamos azt hinni, a Mars száraz és halott világ, a képeken látható textúra pedig ugye ebben az esetben nem is lehet más, csak homok. Ettől a pillanattól az elemzése már nem független, csupán annak radírja nyomát követi, aki eltüntette a felvételről a fontos részleteket. A legrosszabb esetben legfeljebb azt a kérdést teheti fel, miként lehet ekkora mennyiségű homok ilyen hatalmas kiterjedésű területeken az északi féltekén. Képtelenség!

Ez a fajta törekvés meglehetősen szánalmas élt kap, hiszen egyértelműen megtalálhatjuk a felszíni folyékony víz jellegzetes sötét foltjait a jégpajzsokon, belőlük pedig vízfolyások indulnak ki, koptatva a jégpajzs felszínét. Pontosan olyanok és úgy viselkednek, ahogy létükből fakad. A hivatalos források azonban nem haboznak pillanatok alatt sötét homokdomboknak beazonosítani őket, a szél erejével lekoptatott sziklák porából felhalmozott formáknak; teszik ezt nyilván azért, nehogy a kép szemlélőjének saját gondolatai is legyenek. Azokban az esetekben is beválik ez a taktika, amikor teljesen egyértelműen és tisztán láthatók különböző felszíni jellegzetességek a „homok” mélyén, pontosan ugyanúgy, ahogy a Földön, a sekély vízben is észrevehetők az erősebb fényvisszaverő-képességgel rendelkező homokpadok, nagyobb magasságból. Nyilvánvaló, hogy a homok szilárd összetevőiből összeállt formák sohasem lehetnek átlátszóak, pláne, ha jelentős vastagsággal rendelkeznek, mélyedéseket kitöltenek. Senki sem tett fel soha egyetlen egy kérdést sem ezekkel kapcsolatban, aki csak tanúja lehetett ennek a félrevezetésnek. Tényleg képtelenség!

Akárhogy is, nem győzzük eleget hangsúlyozni, a képhamisítás ténye, már eleve jelent valamit. Ezek az alkalmazások, melyeknek célja a pontos részletek felismerésének összezavarása a valódi felszínen, egyben kitűnő jelzésként működnek, további megerősítésként szolgálnak, jelen esetben talán éppen azt igyekeztek jelezni, hogy valójában egyfajta rendkívül sűrű erdőségről van szó, akármilyen életformák is alkotják, és pontosan ennek felismerését akarták megakadályozni. Különösen abban az esetben, amikor növekedése közben eléri a természetese felszínt, ahol még intenzívebbé válik, a hamisítási eljárások már kevéssé felismerhetők. Az idők során arra is rájöttünk, soha nem pazarolnak időt sziklás, vagy természetes felszíni elemek elrejtésére, sokkal inkább az életnyomokat tüntetik el, akármilyen formája is legyen annak, természetes biológiai eredetű, vagy mesterséges civilizációs megjelenés, esetleg mindkettő. Ezért, ha „szőnyeg”-típusú technikával van dolgunk, szinte biztosak lehetünk benne, életnyomok elrejtésén ügyködnek, ha pedig a képhamisítás kiterjedt, mint jelen esetben is, akkor teljesen logikus a következtetés, sűrű, nagy területre kiterjedő életnyomok elrejtése a cél, akármilyen típusú is.

Amennyiben az életnyomok, növényi eredetű erdőségekre utalnak, amire a hamisítási technika jellegéből és egységességéből következtethetünk, akkor a nagytömegű erdőségek hatalmas oxigénpumpaként működnek, megerősítve azt, hogy a Marson szinte bármiféle – ismert – élet előfordulhat. Ez a fajta ismeret pedig olyan, amit jobb elrejteni, legalább olyan fontosságú, mint a civilizációs nyomok, melyeket szintén nagy igyekezettel tüntetnek el a felvételekről. A jelen esetben megfigyelhető képhamisítási eljárás tehát kitűnő bizonyítéka annak, hogy bizonnyal életnyomokat kívántak eltüntetni a szemünk elől, ám senki sem tudja megmondani, pontosan mifélét.

 

 

A fenti, ötödik felvétel, az E08-00144 jelű fotócsíkból való, és habár a távolsággal operáló képhamisítási technika jelen esetben igen hatékonyan működik, még a lehetőségét is kizárja, hogy bármiféle normális méretű objektumot felismerhessünk, a sötét színű erdei életforma ezen a bizonyos felvételen további súlyos hamisításoknak esett áldozatául, a felbontás jelentős lerontásának, emellett a világos színek szándékos felfokozásával elősegítik, hogy más szemmel nézzünk erre a meghamisított felszínű területre.

Ami itt látható, az az alsó részét ábrázolja egy nagy kiterjedésű, sötét foltokkal pettyezett, világos színű jégpajzsnak, a mellékelt képrészlet teljes felső részét betölti, alatta ugyancsak látható a sötét, sűrű, erdei élet, közvetlenül a jégpajzs mellett. A jégpajzs a fotócsík közepén helyezkedik el, felfelé és lefelé egyaránt kiterjed, két teljesen különböző felszínre osztva a képcsík felső és alsó részét.

Ami fontos, az a sötét terület a kép alsó részén, nem látjuk ugye jelen esetben a túlságosan kivilágosított képhamisítási eljárást. Sajnálatos módon, a hivatali statisztikai adatokkal ellentétben, a terület igen nagy távolságból látható. Továbbá, a sötét területen magán a felbontást jelentősen lerontották. A kiindulási alapunk tehát nagyon halvány, minden összekeveredik és túlságosan elmosódott egyedi objektumok azonosításához. Ez a fajta képhamisítás igen sikeres a kisebb kiterjedésű objektumok elrejtése esetén, különösen akkor, ha semmi méretbeli összehasonlítási alap nem áll rendelkezésre a helyszínen, ezért az igazi léptéket rendkívül nehéz meghatározni; jelentősen javulnak az esélyek, ha a kutató már több ezer ilyen jellegű felvételt átvizsgált.

Akárhogy is, ez a fajta képhamisítási technika nagyon hatékonyan képes eltüntetni egyedi objektumok részleteit, bár igazából nem tudja elrejteni a nagykiterjedésű nyomokat, a lebukás veszélye nélkül, miként az itt is látható a sötét területen, a fenti képen. E sötét terület hosszasan kiterjed lefelé a hivatalos fotócsík aljáig és oldaláig. Ugyanez a terület veszi körül, teljes mértékben illeszkedve a vízjégből álló jégpajzsokat és a kolosszális csatornákat is, szintén nem a terület túlzott kifehérítése nélkül.

Ha lenne lehetőség további felvételek bemutatására erről az „erdőségről” megtennénk, azonban általánosságban elmondható, a sötét színű terület alapjaiban és mintázatában megegyező, amint az itt is látható, egészen a fotócsík aljáig terjedően. Aminek feltétlen tudatában kell lenni, az az, hogy amit látunk, az teljes mértékben befed és elnyel mindent, semmiféle természetes geológiai objektum nem látható a meghamisított területen. Valamennyi geológiai alakzat tökéletesen rejtve van előttünk, elfedve és letakarva, akármi legyen is ott. Túlságosan is egységes, a hepehupás textúra mindent elfed, rendkívül hatékony képhamisítási eljárás, fedőmintázat. Másrészről, lehetséges lenne, hogy valamiféle sűrű erdei élet, vagy gyérebb erdei élet és civilizációs tevékenység kombinációját igyekeztek elrejteni előlünk?

Annak is tudatában kell lennünk, hogy ez a helyszín tartalmazhat határozott megjelenésű objektumokat is, azonban túl kicsik ahhoz, hogy észrevehetők lennének. Hogy miért gondoljuk így? Könnyen belátható, semmiféle egyedi objektum részletei nem ismerhetők fel a helyszínen, az kevert, összemosott, értelmezhetetlen sötét massza, lehetetlenné teszi bárminek is az azonosítását. Azonban ez a bizonyos file sokkal nagyobb kiterjedésű, mint normál esetben lenne egy ekkora fotócsík esetén, pedig a sötét terület csak a fotócsík méretének a felét tölti ki. Ezek a méretbeli problémák is közrejátszanak abban, hogy nem tudunk itt nagyobb számban példákat bemutatni erre a jelenségre.

Amikor ilyen nagyméretű file-okba bukkanunk, akkor már szinte biztosak lehetünk abban, hogy a képhamisító program tevékenységének nyomára akadtunk, hiszen láthatóan szó sincs arról, hogy a nagy file-méret a részletesebb képfelbontás miatt lépne fel, éppenséggel a felvétel felbontása csapnivaló, a program mintegy felülírja a képen eredetileg látható egyedi objektumokat ezzel a pixel-hálózattal. Például, ha sűrűn benőtt erdő lombkoronájával találkozik a rendszer, az egyedi objektumok felismerése szinte lehetetlen számára, a program tehát hajlamos arra, hogy az egészet fedőréteggel rejtse el; erre bizonyítékul szolgálhat a jelentősen megnövekedett file-méret. Az eljárás teljesen eltér amikor a program határozott egyedi objektumokkal találkozik, szabad térségekkel közöttük, tipikusan jellemzően épületekkel fedett területekre. A közeli vizsgálat nagy sűrűségű szabályos geometriai alakzatok halmazát mutathatja, ám ilyen esetekben az egységes geometriai formák lehetnek a képhamisítási szőnyegtechnika elemei is.

Amennyiben a jégpajzs alsó részén valamiféle agresszíven növekedő erdőséget látunk, mely mindent belep és eltakar, ami a természetes felszínhez lenne köthető, és a felvétel minden egyes területén és szintjén látható, igen nagy kiterjedésben, most függetlenül attól, hogy a látvány maga természetes eredetű vagy képhamisítás eredményeként jött létre, kiáltóan kellene jelentkeznie, akár mint maga az erdőség, akár mint képhamisítás, utóbbi esetben arra kellene ugye válaszolni, vajon amit elrejtettek az biológiai élet vagy civilizációs nyom, esetleg mindkettő. Az életnyomok léte nyilván megkérdőjelezhető, amiben viszont abszolút biztosak lehetünk, az az, hogy nem a Mars természetes geometriáját látjuk, akármi is ez a sötét terület a felvételen. Az eredeti felvétel felső része további jégpajzsot ábrázol, ha valaki szeretné megvizsgálni, minderre lehetősége van.

Ha valaki rendelkezik a megfelelő grafikus számítógépes programmal, hogy kinagyítsa és tisztítsa a képet, tanácsoljuk, feltétlen szenteljen különös figyelmet a sötét, egységesen hepehupás területre, a fotócsík alsó részén. Alapjaiban véve pontosan olyan megjelenésű, mint a beidézett ötödik felvétel alsó része, de nyilvánvalóan nagyobb méretekben. Nem láthatóak egyedi objektumok, ezt ne is várjuk el. amit viszont tisztán és egyértelműen lehet látni, az az hogy akármi is hozza létre ezt az agresszív megjelenésű és egységes textúrájú szőnyeget, tökéletesen betakarja a felszínt. Ha pedig nem képhamisítás, akkor az egyetlen elfogadható magyarázat az agresszív burjánzó élet takarója, mely mindent eltakar, csak ez látható, a természetes felszíni geometriai alakzatok nem, azok valahol a mélyben vannak, és ez az a titok, amit a távolság manipulálásával igyekeznek elrejteni előlünk.

Az „erdei élet” nyomainak bizonyítéka jelen beszámolóban természetesen nem egyértelműen alátámasztott, mert a területre csak nagy távolságból tekinthetünk rá, nincs semmiféle összehasonlítási alap birtokunkban a pontos méretek meghatározására, semmiféle egyéni részlet nem vehető ki, ha volt is, teljes mértékben eltüntette a lerontott felbontás. A levonható következtetéshez nyilvánvalóan hozzájárulnak az egyéb elemzések, azt is meg kell jegyezni, hogy a felvetett megoldási lehetőségek csak nyitást, csak kezdetet jelentik a további kutatásokhoz, egyfajta figyelemfelkeltést, és általános dolgok reflektorfénybe hozását, annak, hogy vajon mi folyhat itt ezen a mindenféle szempontból szokatlan területen, a hatalmas jégpajzsok mentén, és azon kolosszális objektumok közvetlen szomszédságában, melyekről más beszámolók szólnak?

 

Spekuláció

Amennyiben kiterjedt, hihetetlenül agresszíven burjánzó, mindent eltakaró növényzettel van dolgunk, itt a Déli Sarkvidék térségében, akkor ez nagyon fontos dolgokat mond el számunkra. A mindennapi életben megszokott növényi életet feltételezve, bármiféle kiterjedt növénytakaró mint hatalmas oxigénpumpát vehetünk számításba, jelentős mennyiségű oxigént bocsát ki a Mars légkörébe, ami miatt az nyilván sokkal belélegezhetőbb feltételeket hordoz így, mint a hivatalos forrásokban megjelenő vékony, és az életre veszélyes atmoszféra.

Továbbá, hivatkozva a más felvételen mesterségesen alkalmazott kivilágosításokra, elmondhatjuk, hogy a növényzet valószínűleg sötét színű, több napfényt nyel el, mint amennyit a természetes felszín, ennek köszönhetően helyben megtartja a napenergiát, felmelegíti saját környezetét, ami miatt jelentősen hozzájárul a jégpajzsok általános olvadásához, miként arról magunk is meggyőződhetünk a jégpajzsokról készült fotók alapján; azok környezetében nedves területeket hoznak létre, kedvező feltételeket teremtve a növényzet növekedéséhez. Más szavakkal, tulajdonképpen egy önellátó ökológiai rendszer receptjének leírását láthatjuk, ebből is jól láthatjuk, ezek a jégpajzsok valójában kulcsszerepet játszanak az élet támogatásában.

E beszámolóban átfogó ismertetést olvashattunk különböző területekről, természetesen csak a felszínt karcoltuk meg, mélyebb ismeretekkel nem állt módunkban ellátni az olvasót terjedelmi okokból. Végszóként összefoglalhatjuk, szemben azzal, amit szeretnének hogy elhiggyünk, kristálytisztán úgy tűnik, a Mars nagyon is élő bolygó, virágzó élő rendszereknek ad otthont. E megállapítást alátámasztják a korai távcsöves megfigyelések, ezek tárták fel az évszakos színváltozásokat a felszín jelentős területein, különösen a Déli Sarkvidék térségében, ahonnan jelen beszámoló anyagai is szerepelnek.

Természetesen a sarki területekre vonatkozó, évszakos változásokról szóló beszámolók megelőzték a műholdas keringőegységek adatait, ez utóbbiakat viszont igen könnyű megszűrni, ellenőrizni, manipulálni, és úgy megformálni, hogy az elvárt következtetéseket vonják le belőlük akik kézbe veszik őket.

  

Összegzés:

1. Alapvető felismerés, a Mars foltokkal pettyezett jégpajzsai vízjégből állnak.

2. Ezek a jégpajzsok felszínükön folyékony, olvadékvizet tartalmaznak.

3. Ez viszont kellemes feltételeket biztosít különböző életformák kifejlődéséhez és fennmaradásához.

4. Ezek a jégpajzsok igen nagy számban fordulnak elő a Mars felszínén.

5. A folyékony olvadékvizek jelenléte azt jelenti, a Mars felszíni hőmérséklete talán nem annyi, mint amennyit hivatalosan állítanak.

6. Folyékony felszíni víz jelenléte azt jelenti, hogy széndioxid hó a Mars felszínén nem létezhet – a hivatalos állásponttal ellentétben.

7. Legalább egy, több életcikluson át fejlődő életforma azonosítható be a jégpajzsokon.

8. Ez az életforma különböző megjelenésű attól függően, melyik fázisában tart fejlődésének.

9. Gazdag életformákat láthatunk a jégpajzsok térségében, a jégpajzsok által táplálva, ezek milyensége nehezen meghatározható.

10. Az erdőségek oxigént és meleget juttathatnak be a marsi légkörbe közvetlen térségükben.

11. Az erdőségek puszta léte azt jelenti, hogy a hivatalosan megadott hőmérsékleti adatok, valamint a széndioxid arányára vonatkozó információk, nem felelnek meg a valóságnak.