A Mars bolygó közvetlen környezetében, valamint a felszínén is, szorgos űrszondák gyűjtik fáradhatatlanul a fantasztikusabbnál fantasztikusabb adatokat, készítik a csodálatosnál csodálatosabb felvételeket. Mégis. A nagyközönség szinte semmit sem tud a páratlan felfedezésekről, a legizgalmasabb felvételek az archívumokban - ám szabadon hozzáférhetően - pihennek.  A képek között szép számmal találunk olyanokat, melyek a marsi élettel, illetőleg a marsi civilizációval kapcsolatban gyökeresen másról mesélnek, mint ami a NASA hivatalos álláspontja. A NASA-nál tehát ismét nem mondanak igazat, sőt, ezen képek kapcsán már meg sem szólalnak… A legtöbb leleplezés Joseph Skipper áldozatos munkájának köszönhető, az ő munkáiból szemezgetünk.

    

 

95. Marsi dűnék, vagy mega-élet?

Jelen beszámolónk kissé hosszabb a megszokottnál, ennek az a magyarázata, hogy olyan témát tárgyal, melyet nem lehet a megszokott rövid formában precízen végigvinni. A minden részletre kiterjedő tárgyalás tekintélyes mennyiségű magyarázatot igényel, hozzá igen sok képmellékletet, még akkor is, ha egyesek közülük nem rendelkeznek perdöntő bizonyító erővel. Sőt, a dolog kissé kockázatosnak is ítélhető, azonban Skipper felvállalja a következményeket, kidugja a fejét a homokból, hogy a nyilvánosság figyelmét felhívja erre a jelenségre, legalább a lehetőség szintjén. Ennek fényében hangolja be mindenki az éberségét és ne várjon túl sokat. Gondoljuk meg, pusztán iránymutatásról van szó, másoknak talán könnyebb lesz folytatni az itt megkezdett munkát. Kezdetként figyeljünk meg néhány igen jellemző földi alakzatot az összehasonlítás kedvéért a nyitó öt felvétel erejéig.

www.widerange.org – szívességéből, Hatalmas homokdűnék Coloradóban, USA

 

 

www.photosbyjoyce.net – szívességéből, Hatalmas homokdűnék Coloradóban, USA

 

 

www.ersdac.or.jp – szívességéből, Rub Al Khali Svatag, Szaud Arábia 

 

 

 www.ersdac.or.jp – szívességéből, Rub Al Khali Sivatag, Szaud Arábia 

 

 

www.agnld.uni-potsdam.de – szívességéből, közeli kép egy dűne fodrozódásairól

 

 A fentiek csak néhány jellegzetes példát mutatnak be földi homokdűnékre. Nem tartalmazzák természetesen a bolygónkon előforduló valamennyi típusú homokdűne összes jellemvonását, a legkülönfélébb perspektívákból. A földi dűnéket a szél tevékenysége formálta, összehordván egy-egy kupacba a kisebb szilárd talaj-részecskéket. Ám ne felejtkezzünk meg arról sem, hogy víz hullámzása is létrehozhat hasonló és más kinézetű formákat megfelelő körülmények között, s ezek akár ősi időkből is képesek fennmaradni, egészen a jelenkorig, amikor már a hullámverés és ezzel maga a víz és, régóta megszűnt az adott helyszínen.

Miként kapcsolódik mindez a marsi alakzatokhoz? A hivatalos álláspont láthatóan hajlamos mindenre ráragasztani a „dűne” címkét, ami akárcsak halványan is emlékeztet homokdűnére. A csel ott van elrejtve, hogy kialakítsák azt az elképzelést, miszerint a Mars szuper száraz, csupasz világ, telis-tele porral és sehol semmi élet. Jól látható, konzekvens és folyamatosan alkalmazott stratégiával van dolgunk, előzetesen alkalmazott beetetéssel, figyelmeztetésül szolgálva a tudósoknak, igyekezzenek elkerülni bármiféle pontosabb beazonosításnak még a kísérletét is, hiszen „ismert dolgokról” van szó, és eszükbe se jusson megpróbálkozni másféle lehetséges magyarázattal. Továbbá, mindez igen hatékony taktikának látszik, hiszen számos tudós és újságíró vakon beleugrik az így felcímkézett vagonba és utaztatja magát, természetesnek fogadják el, hogy a Marson mindenfelé dűnék vannak, még ha azoknak meglehetősen szokatlan is a megjelenése.

Alternatívaként szolgálnak, amint az a Kedves Olvasó számára ismert, Skipper tanulmányai, ezek alapjául pedig az szolgál, hogy nem minden dűne-kinézetű alakzat a Marson élettelen geológián alapuló homokforma, hanem éppenséggel valamiféle életnek tűnik, számunkra ismeretlen fajtájúnak. Néhány esetben mindez sokkal nyilvánvalóbbá válik, ha pár további tényező erre rámutat, és segít ráirányítani a figyelmünket, míg más esetekben a helyzet nem ennyire nyilvánvaló és megreked értelmezés szintjén. A jelen tanulmányban felvonultatott további felvételek maradnak ez utóbbi kategóriában.

A Marson valóban nagymennyiségű, laza szerkezetű, apró szemcseméretű, geológiai jellegű anyag (homok/talaj) található, ezek természetesen képesek is az általunk ismert dűneformákba csoportosulni. Ezt várjuk el. Végül is, a Marsot többnyire szárazföld alkotja, összehasonlításképpen a Földdel, melyet ugye elsődlegesen víz, a maga 70%-ot is meghaladó vízzel fedett területi arányával. Például, annak ellenére, hogy a Föld jóval nagyobb a vörös bolygónál, a Mars mégis nagyjából akkora szárazföldi területtel rendelkezik, mint a Föld. Ezért joggal várhatjuk el, a Marson is vannak sziklák és talaj-geológia, pontosan ez a jellemvonás segíti a szuper száraz és csupasz világ értelmezésének elterjesztését.

Néhány korai beszámolójában Skipper rámutatott, hogy a „dűnének” látszó objektumok egy része egyáltalán nem az, sokkal inkább valamiféle élő anyag alkotja őket. Későbbi írásaiban arra hivatkozott az Északi Sarkvidék térségében található „dűnék” kapcsán, hogy azokat a geológiai erőktől egészen eltérő hatások formálják. Ezek a dűnék, a földi, kicsiny részecskékből összeállt alakzatokkal ellentétben többnyire egyedi objektumok, a környezetükben nem található az őket felépítő anyag, körvonalaik rendkívül hangsúlyosak, alakjuk kör vagy ovális, gyakran félholdat formáznak, gyakran áramvonalasak. Egyes vonásaikban hasonlítanak a homokdűnékhez, más jellemzőikben azonban jelentősen eltérnek, különlegesek.

A néhány példányban megjelenő csoportosulásaik mellett léteznek hatalmas számú egyedi objektumból felépülő mezőik is. Amikor számuk növekszik, és olykor a méretük is, olyan egyedsűrűséget érhetnek el, hogy szinte összeérnek, s eközben majdnem teljesen szem elöl rejtik az alattuk elterülő felszínt. Ilyen esetekben nagyon hasonlatosak az álalunk ismert dűne-mezőkhöz, és pontosan ez az a vonás, ami miatt a hivatalos szervek előszeretettel alkalmazzák a „dűne” címkét rájuk. Azonban az alapos és nagyon közeli vizsgálat eredményeként megállapíthatjuk, a szóban forgó objektumok egyediek, még akkor is, ha rendkívül sűrűn helyezkednek el.

El kell mondani, ezen alakzatok túlnyomó részét minden bizonnyal talaj alkotja, ám jelen van valami ismeretlen, élő dolog is, mely képes átalakítani a talajt/homokot a megfigyelhető különleges, hajlékony, egymáshoz igazodó formákká, és élettel megtölteni a holt anyagot. Ha pedig az eddigiek még mindig nem tűnnek kellően hihetetlennek és fantasztikusnak, Skipper felveti annak lehetőségét, hogy egyfajta mega élet létezik a Mars Északi Sarkvidékének térségében, párhuzamosan a természetes dűne alapú geológiával. Valójában éppen ez a témája jelen beszámolónak, ami a folytatást illeti.

 

A fenti, hatodik felvétel bemutatja a mega méretű „dűnéket”, amint azok felbukkannak az MGS MOC E01-02137-es számú fotócsíkon, annak teljes szélességét átfogva, az egyik oldalától a másikig. A képnek meglehetősen különös a megjelenése, mindez annak tudható be, hogy hajnalban került lencsevégre, a felbontás pedig igen gyenge. Skipper némi színt adott a részletek jobb kivehetősége érdekében, egyébként teljes egészében a hivatalosan megjelent képet láthatjuk.

Ez az a bizonyos mega dűne jellegű forma, mely fő témája jelen írásnak. Az igazsághoz hozzátartozik, az itt bemutatott alakzatok a fotócsík egyes részein olykor eltérő megjelenésűek. Ezen a felvétel részleten úgy festenek, mint a homokdűnék, különösen a jobb oldalra illesztett részlet. S ez a körülmény ugyancsak kedvez az ilyen szellemben elhangzott hivatalos értelmezéseknek. Egyben segít annak megértésében is, hogy a hivatalos álláspont miként tehető konszenzusos jellegű elfogadtatás tárgyává és megérthetővé a tudományos körökben.

Az alábbiakban arra szeretnénk rámutatni, ezek a formák miért különleges megjelenésűek, milyen következtetéseket tudunk levonni a körvonalaik alapján, mik azok a bizonytalanságok, melyeknek következtében a „dűne” értelmezést erőltetik, jobb magyarázat hiányában. Ahogy jelen beszámoló olvasásában előrehaladunk, meglátjuk majd, a következőkben pedig, ahogy újabb és újabb felvételeket elemzünk, a bizonyítékok egyre erősebbek lesznek, minek következtében a végsőkig leegyszerűsített dűne-magyarázatot elvethetjük, még akkor is, ha valaki, meggyőződése szerint, azon a nézeten van, miszerint más világon járunk, s elvárható, a dolgok másképpen néznek ki.

 

A fenti, hetedik felvétel, a hivatalosan kiadott fekete-fehér felvételek tipikus megjelenését ábrázolja, a teljes E01-02137 jelű fotócsík bemutatásával, rajta, a sötét színű dűne-mező. Ahogy első ránézésre észrevehetjük, a dűne-mező meglehetősen furcsán fest, de nem olyan mértékben, hogy valóban megkérdőjelezze a dűne-mező hipotézist, abban a formában, ahogy azok a Földön megjelennek, pláne, ezen a meglehetősen távoli képen. Nem nehéz elképzelni, a legtöbben éppen csak rápillantanak és már mennek is tovább, legyenek akár kutató tudósok, nem vitás, ugyanúgy rászedték őket.

Vegyük kicsit alaposabban szemügyre az igen világos színű területet a bal oldali képszeleten.  Feltűnhet a nagyon halvány mintázat, igen nagy számú azonos méretű és magasságú kicsiny objektum alkotja, bár szinte kivehetetlenek. A képen semmiféle nagyítást nem alkalmaztunk, ha megtettük volna, jobban felismerhető lenne a sűrű növényzet tömege. Skipper számára természetesen könnyebb ilyen részletek felismerése, hiszen évek hosszú tapasztalata áll mögötte a képek elemzése terén, s ez a látvány, valamint a „dűne”-mező megjelenése azt sugallja számára, hogy a fotót már hivatalos szinten átfordították negatívba, ennek köszönhető az egész helyszínnek különösen zavaró megjelenése, „kézenfekvő”, ám teljes egészében hamis látvány.

Arról beszél nekünk, hogy a sötét dűne-mező egyáltalán nem sötét, éppen ellenkezőleg, jelentős fényvisszaverő-képeséggel rendelkezik, a lefelé irányuló formák éppenséggel kiemelkednek, és viszont. Továbbá, a túlságosan kivilágosított terület a bal oldalon valójában sötét színű, növényzetet hordoz, a fényt jelentősen elnyeli, s valószínűleg fotoszintézis folyik a térségben. Ez az az eljárás, mely során a „dűne” mező és a növényzet meghamisításra kerül, közönséges taktikai megfontolásokból. Más szavakkal, félrevezetés történik, szándékos és igen hatékony.

 

A fenti, nyolcadik felvétel, ugyanebből a fotócsíkból ad, ám ezúttal egy közelebbi rálátást a sötét dűne-mezőre, a fotócsík teljes szélességét átfogja egyik oldalától a másikig. Miként jól kivehető, ami a hetedik felvételen a meglehetős távolságból is eléggé különösen festett, az a közelebbi felvétel esetében még kérdésesebbé válik, a megoldásként felvetett homokdűne, vagy akármilyen anyagú dűne is, semmiféle ismert dologra nem emlékeztet, de még csak valóságosnak sem tűnik. Egyáltalán nem. Azért, mert nem is valóságos.

Sőt, habár nem javasolható a kipróbálása, inkább ellene szólnak dolgok, ha valaki azonban elkezd a képre koncentrálni, annak problémáira, s mindezt kellően hosszú időn át teszi, akkor az agya tudat alatt felismeri, valami gond van ezzel az egésszel, és automatikusan átfordítja a képet, akkor pedig az egész érzékelési rendszerünk hirtelen egészen másként kezd el működni, minden talán egyre több értelmet kap. Ha valaki a tanács ellenére mégis megkísérli az eljárást, ne érje sokkhatás, annak eredményeként, amikor a tudatalatti kikerül a tudatos irányítás alól és cselekedni kezd. Ez teljesen normális viselkedés.

 

Valójában nincs is rá szükség, hogy valaki végrehajtsa a fenti kísérletet, hiszen a fenti, kilencedik felvétel megteszi ugyanezt, megadja a helyes, visszafordított felvételt, a megfelelő perspektívát a mega méretű „dűnékre”, mindösszesen kis szín hozzáadásával, utánozva a homok színét, ezáltal kissé ismerősebb a színhatás. Ne felejtkezzünk meg természetesen arról, hogy a nyilvánosságra hozott tudományos adatok fekete-fehérek, a bemutatott hihetetlen méretű formáknak a pontos színe ismeretlen. Fontos ezt megemlíteni, hiszen a valós színeket tartalmazó felvételek hiánya igen fontos szerepet játszik a kérdés eldöntésében, a pontos beazonosításban, s természetesen a látvány összezavarásának is fontos eszköze lehet.

Természetesen a legkézenfekvőbb látványt a rendkívüli méretű formák hordozzák, a szépen, arányos sorokba való igazodásuk. A következő a szegmentált elrendeződésük, valamint az éles bemélyedések a sorok között. Nem annyira nyilvánvaló, de némileg a homokdűnéket juttatja eszünkbe a helyenként előforduló, az egyes szekciók között megfigyelhető ívelt vonal. Fontos tudatosítanunk, nem valami rendellenes eltérés, ennek alátámasztására nézzük meg a fotócsík két további területét, hasonló eljárást követően.

 

 

 

Alapvetően a fenti tizedik és tizenegyedik felvétel ugyanerről az eseményről szól. Azonban, ebben az esetben a sorok közötti választó-vonalak mintha kissé hangsúlyosabbak lennének, s mintha kevesebb ponton kapcsolódnának egymáshoz az adott sorok, így is hangsúlyozván a köztük lévő terület mélységét. Figyeljük meg, a fotócsíkon található valamennyi „dűne” mutatja az egymáshoz közeli szegmensekből adódó szerkezetet, a sorok között réseket láthatunk, olykor kapcsolódási pontokat, a jobb felbontás hiánya azonban megakadályoz bennünket alaposabb vizsgálat végzésében. A fentebb leírt jellemvonások teljes egészében tipikusnak mondhatóak a mega-méretű formák esetében.

Habár az itt bemutatott alakzatok gigantikus méretűek, előre jelezzük, gyanúnk szerint, a fejlődés kevésbé érett állapotát mutatják, az egyes szegmensek között lévő igen kicsiny távolság ellenére. Menjünk tovább, nézzük meg, mit tudunk ehhez hozzáfűzni.

 

A fenti, tizenkettedik kép az MGS MOC R22-01757 jelű fotócsíkjából való, olyan környéket ábrázol, ahol megjelennek elég nagy számban a kicsiny, ovális, síma felszínű „dűnék” a kép felső részén, míg lejjebb egy hosszúkás, kifli alakú „dűne” ugrik a szemünk elé. Amikor ezeket az alakzatokat a fenti konfigurációban látjuk, mint egyedi objektumokat, általában csak kevés akad belőlük, s csak ritkábban jelennek meg egyedi formákként, eléggé számosan, telepettyezve a helyszínt. Ha valaki a teljes fotócsíkot megvizsgálja (javasolt), az itt be nem mutatott részeit is, sokféle, tekintélyes mennyiségű objektumot talál ebből a fajtából, kezdve a formálódó kiflitől a teljes kifli alakig, ahogy egyre nagyobbak és íveltebbek lesznek, a fenti képrészleten láthatóhoz, ám annak nagyságát nem érik el.

Normális esetben valamennyi dűnének látszó alak egységesen áramvonalas formát ölt, egyik oldalán jól megfigyelhető lejtős megjelenéssel, azután éles határ következik, s egy meredek visszatérés a felszínhez az ellenkező oldalon. Ez az alakzat a Földön is ismert, mint „barchan” homokdűnék. Ám ezek a marsi, sima, hasonló kinézetű objektumok az esetek legnagyobb részében mint egyedi formák jelennek meg, s szinte soha sem találjuk meg környezetükben azt a laza megjelenésű, szemcsés anyagot, mely feltétlen szükséges lenne homokdűnék megformálásához és fenntartásához. Nagy sűrűséget képesek elérni csoportjaik, eközben méretük is komoly mértékűre duzzadhat, magyarán igen nagy területeket képesek lefedni, elrejteni szemünk elöl a természetes geológiai felszínt. Ilyen nagy számú és hasonló megjelenésű dűnék alkotta mező a Földön is ismerős, azonban igazából nagyobb mérethatár az, amikor olyan szorosan egymás mellé kerülnek, ahonnan már folyamatos tömegként jelennek meg a megfigyelő számára.

Ám itt, a fő objektum, amire szeretnénk a figyelmet ráirányítani a fenti képen az a sokkal nagyobb, masszívabb felépítésű, hosszú, dűne-jellegű objektum a felvétel közepétől balra elnyúlóan. Vegyük észre, hogy ez a dűne többszörösen kiterjedtebb társainál a környéken. Mindezek mellett, aránylag kicsinynek számít a mega-dűne szerkezetekkel való összevetésben, ami jelen beszámolót illeti. Amire rá szeretnénk mutatni, az a következő: az objektum megjelenésében meglehetősen hosszúkás, ívelt szerkezetű, egyes vonásai kifejezetten emlékeztetnek a mega dűnemezőn látható egyes összetevők felépítéséhez, a felépítése nagyban követi azokét, hiszen jól megkülönböztethető alkotó-elemeket láthatunk, s a dűne testén magán a korábban megfigyelt hajlított vonalakat.

Nem rendelkezünk még kellő rálátással arra, vajon dűne-szerű alakzatok esetén megfigyelehető vonások annak tudhatók-e be, hogy az alakzat növekedése során mindig újabb és újabb szegmenssel bővül, vagy pedig eleve összetett objektumokról van szó, egymáshoz kapcsolódó elemekből felépülve, a továbbra is látható vonások pedig egyfajta visszamaradt jellemzőknek tekinthetők a nagyobb egész viszonylatában? Amit tudunk csupán annyi, hogy a szegmensekből való felépülés tipikus jelenségnek tekinthető e mega formák tekintetében, erről a tényezőről feltétlen érdemes tudni, amikor valaki vizsgálni kezdi ezeket a formákat.

Természetesen bármibe lefogadhatjuk, akármelyik földi geológus gondolkozás nélkül rá fog mutatni arra, hogy a hosszú, ívelt formák felületén megfigyelhető hullámok betudhatók a felszínüket tartósan a szél erőinek kitett hatásának, ennek a bizonyos objektumnak pedig nagyobb a magassága, egyes részei pedig bizonyára keményebbek, ezek pedig ellenállóbbnak bizonyultak az eróziós erőknek, közvetlen környezetüket megkímélte a szél pusztítása, a végkövetkeztetés pedig vitathatatlanul az, a szóban forgó alakzatok csakis homokból lehetnek. Talán így van, de mi nem vesszük be ezt a levezetést. Arra gondolunk, sokkal nyitottabbaknak kell lenni, de legalábbis meggondolni a lehetőséget, mi van, ha hosszú ideje létező életformával van dolgunk, amint éppen mega-méretű alakzattá alakul.

Jelen beszámolóban a Kedves Olvasó elé tártunk földi homokdűnéket viszonyítási alapként, majd felsorakoztattuk mellettük a marsi kistestvéreiket, illetve mega méretű alakzatokat, ez utóbbiakat pedig akár homlok egyenesen más módon is értelmezhetünk, lehetnek tényleg geológiai eredetű dűnék, de akár mega méretű életformák is. Vessünk néhány alapos pillantást az alább következő felvételekre, ezek esetében már igen erőltetetten hangzik a homokdűne értelmezés. Véleményünk szerint ezek a szembeszökő alakzatok valami sokkal összetettebb magyarázatot igényelnek, a már jól ismert dűne-magyarázathoz képest, a mega-élet ismeretlen formáit fedhetik, s közel sem a szél szobrásztevékenysége által megformált közönséges geológiai alakzatokat.

Merjünk bátran szembesülni a bennünk felmerülő gondolatokkal miközben a sorban következő, öt teljesen különböző fotócsíkból vett alakzatokat vizsgáljuk. Vegyük észre, valamennyiük, az utolsó kettő kivételével, azonos léptékű, a hivatalos tudományos adatokkal megegyezőek, a legkisebb mértékben sincsenek felnagyítva, ám mindegyik némi színezést kapott Skipper által. Így valamivel jobban megfigyelhetők a részletek, mint a hivatalos fekete-fehér felvételeken. Nézzük meg, az összes nyilvánvaló különbségeket is hordoz, egyes részleteikben eltérnek, miközben szoros hasonlóságokat is észre vehetünk általános megjelenésüket tekintve.

 

 

 

 

 

 

 

A fenti, 13-16. felvétel, függőleges szeleteket mutat be az adott fotócsíkokból, azok egyik szélétől a másikig. Kiterjedésük olyan mértékű, pontosan akkorák, miként látszanak, semmiféle nagyítást nem alkalmaztunk rajtuk, a tudományos adatcsíkon. Megjelenésüknek a valóban kolosszális méretük ad drámai színezetet, semmiféle „ráhatás” nem szükségeltetettt ennek fokozására. Sajnáljuk, hogy egyes fotócsíkok szemcsések, de ezt a zavaró beavatkozást már hivatalos szinten elvégzik, nem tudjuk tisztábbra venni a felvételt, anélkül, hogy túlságosan bonyolult eljárásokat kellene végrehajtani. Minden esetben megkíséreljük az adott formák vizuális megjelenését minél egyszerűbb szinten tartani, erről bárki meggyőződhet, önmaga is leellenőrizheti.

 

 

 

 

A fenti, 17. és 18. felvétel jelentősen lecsökkentett méretű, a teljes fotócsíkot mutatja. A két fotócsík méretében megmutatkozó különbség kettejük hosszának eltéréséből fakad. Például, az E02-00967 jelű fotócsík sokkal keskenyebbnek tűnik, mint a másik, az M00-02185 jelű fotócsík, mivel az első sokkal hosszabb, ezért le kellett csökkenteni a méretét, hogy a tekintetünk képes legyen átfogni, s egyben látszólagos méretükben ne legyen túl nagy különbség. A fentiek ellenére, a második fotócsík még mindig jelentősen csökkentett méretű, a teljes méretű, hivatalosan kiadott tudományos adat (javasolt annak alapos vizsgálata), még több részletet tesz világossá számunkra, ezekről a valóban hihetetlen méretű alakzatokról. Ha bármelyik fotócsíkot az eredeti méretben illesztettük volna ide, előfordulhatott volna, hogy szélesebbnek bizonyul, mint a teljes képernyő, nem is beszélve a hosszáról.

A legfigyelemreméltóbb és leghatározottabban szembeötlő alakzatok a kolosszális méretű, igen hangsúlyos sorokat alkotó, jól megkülönböztethető szegmensekből felépülő, éles határokkal rendelkező, szabályos egyedek sokasága, közöttük a könnyen elkülöníthető mélyedésekkel. A sorok mindegyike, teljes hosszában, erősen párhuzamos hátakat és bemélyedéseket mutat, ezek méretben és alakban rendkívül hasonlatosak. Egyfajta redőzött vagy gyűrődéses megjelenést mutatnak, a szegmentáció mellett. Ennek eredménye a hatalmas területre kiterjedő, szigorú rendezettség, egység, kilométerek tucatjain át, semmiféle megszakítás nélkül, ezt a fajta tökéletes szabályosságot igencsak nehéz a szél munkájával magyarázni, az általa szállított talajszemcsék elrendeződésével. Mutasson bárki olyan szelet, mely akárcsak nagy vonalakban is hasonló jelenséget tud produkálni.

Megjelenésében ezek az alakzatok nagyban emlékezetnek a földigilisztákhoz, férgekhez. A Földön természetesen a legtöbb féreg mozgékony, s egyetérthetünk abban, a felvételeken nem ilyesfajta életet látunk, hiszen nem látunk a mozgásra utaló nyomot halványan sem, ellenben, rendkívül szilárd és határozott szerkezetet. Nos, semmiképpen nem szeretnénk azt a benyomást kelteni, mintha véleményünk szerint az itt megfigyelhető alakzatoknak semmi közük sem lenne homokhoz vagy talaj-szemcsékhez. Ellenkezőleg. Arra gondolunk, igenis kapcsolódnak, de valami más is jelen van, ami tulajdonképpen élővé teszi. Vessünk most egy pillantást a következő képre, egy lehetséges fosszilis mikrobáról, állítólag a Marsról származik, egy földre hullott meteoritban találták.

 

 

A NASA és a SETI League szívességéből.

 

A fenti, 19. felvétel némi benyomást ad nekünk arról, miként festhet egy hosszúkás, szegmensekből álló mikrobiológiai léptékű életforma, a jelen beszámolóban leírt formákkal való szoros hasonlóság nyilvánvaló. Az egyetlen gond a fenti, 19. felvétellel az, hogy elektromikroszkóppal lett felvéve, a méretek tehát jelentős eltérést mutatnak, a puszta szem számára alig látható, valamint az itt bemutatott kolosszális, több száz méter széles és kilométerek tucatjaira elnyúló formák között.

Sőt, ez a megfelelés elvezet minket a következő, alapvető fontosságú kérdéshez, kapcsolatba hozhatók-e ezek a mikrobiológiai életformák bármilyen módon a mega-élettel? Minden különálló sor vajon egy-egy élőlényt jelentene, netán számolhatatlan mennyiségű mikroba tömegét, vagy méretesebb, együttműködő szervezetekét? Ha így lenne, és a mikrobiológiai-jellegű élet ilyen hihetetlen méretekben képes megjelenni, akkor igencsak fel lehet vértezve a túléléshez szükséges minden eszközzel, azzal a környezettel szemben, amit mi igencsak veszélyesnek tartunk, s azt halljuk róla, hogy mindenféle, általunk ismert életformára rendkívül veszélyes, azaz lehetetlen ott az élet. Nem feltétlen minden életforma fennmaradásához szükséges a helyváltoztatás képessége. Az is lehetséges, a marsi körülmények mindösszesen cukrászdai sétát jelentenek ezeknek a szervezeteknek. Érdemes alaposan átgondolni az életről magáról vallott felfogásunkat.

Itt a Földön, mindösszesen az utóbbi néhány évben kezdtük el megtanulni, hogy a mikrobiológiai élet nemcsak túlélni, hanem egyenesen burjánzani is képes olyan feltételek között, ahol már semmi más sem marad életben. Amilyen meglepő ez a felfedezés számunkra, egyben ki is tolja az élet természetéről vallott felfogásunkat olyan távolságokba, melyek korábban kizárólag a fantázia birodalmában léteztek. Nagyon érdekes formákat lehetne még felhozni e témában, a korábbi beszámolókban már találkozhattunk ilyenekkel, de vannak még a tarsolyban is, ez utóbbiak igen nehezen beazonosíthatók sokak számára, ezek között szerepelnek a mérhetetlen kiterjedésű alga- és gombamezők, a marsi körülmények között érnek el gigászi méreteket, szoros párhuzamot mutatva a földi „normál” méretű társaikkal. Ha igaz lenne a kolosszális méretű „mikrobiológiai” élet kiterjesztésének lehetősége, akkor hamar rá kellene döbbennünk, az élettel szemben vallott alapelveink igencsak kibővítésre szorulnak.

Amennyiben pedig ezek a kolosszális formák életet hordoznak, mindenféleképpen telepes jellegű szervezetek rendkívüli méreteket elérő közösségei lehetnek, nagymennyiségű élettelen anyagot dolgozva be egybefüggő tömegbe, általunk teljesen ismeretlen módon.  Természetesen egyik felvetést sem tudjuk ellenőrizni ezeken az igen gyenge felbontású felvételeken, a nyilvánosság számára kiadott fotók részletes vizsgálata szinte lehetetlen. Egy dolog azonban teljességgel világos a kutató számára, ez pedig a következő: miközben kétségtelenül nagy hasonlóságot mutatnak az itt tárgyalt formák a homokdűnék bizonyos elrendeződésével, a kolosszális méretű megjelenésük, a szigorúan egységes kinézetük, és az egyes elemek folyamatos ismétlődése túlságosan is erős érvek az ellen, hogy pusztán szél által hordozott talajszemcsék véletlen elrendeződésével lenne dolgunk, a szeszélyes marsi szelek ilyen szabályos rendszer kialakítására lennének képesek.

Ami engem illet, ezt már nem tudom elfogadni, persze mindez kinek-kinek a saját döntése. A félreértelmezhetőség ilyen szintje emlékezet minket arra, a megfigyelhető világ mögött akár teljesen más igazság is rejtőzhet, mint amit mi jelenleg valóságnak hiszünk, pláne, a súlyosan hamisított műholdas felvételek alapján, meggyőződésem, hogy szándékosan – és abszolút törvénytelenül -, tartják vissza a nyilvánosság elöl az eredeti felvételeket. Az igazság sokkal de sokkal mélyebb lehet annál, mint amit a titkos hatalmak egyáltalán kezelni képesek. A valós információkhoz pedig az USA adófizetők befizetett dollárjai révén jutnak hozzá, az egész eljárás tehát, mélységesen erkölcstelen, az információk szelektív és meghamisított közlése a társadalom tagjaival hatalmi arroganciára vall és a választók mélységes megvetésére, lekezelésére. Meggyőződésem, hogy a változtatás és hamisítás nélküli tudományos képi adatok, a tökéletes minőségű színes felvételek a felvetett kérdések mindegyikére pontos választ adhatnak, s ezek a fotók léteznek is, itt ezen a bolygón, valakik gondos őrizete alatt.

Nos, ne hibáztassa senki az USA azon lakosait, akik nem hajlandók elfogadni azt, hogy az orruknál fogva vezessék őket. Nem mindenki része a hazug hatalmaknak, még ha az adott ország lakosa is. Az ember nem feltétlen viselkedik minden esetben úgy, ahogy azt elvárják tőle. Sajnálatos módon, de valami ilyesmi folyik a Föld valamennyi országában, nem csak az USA-ban, még ha ők is tekinthetők a vezetőknek a bolygóközi kutatások tekintetében. Vagy csak ők hiszik azt magukról…

Például, a jelenleg a Marson dolgozó roverek napelemeit és egyéb kritikus alkatrészeit rutineljárás keretében, nehezen, ám mégis egyértelműen kimutathatóan térkép-típusú hamisítási technikával, teljes egészében fedőréteggel vonják be. Vajon miért? A logikus válasz az lenne, hogy ha részleteiben megismernénk ezen fejlett technológiát jelentő eszközöket, akkor pontos ismereteket lehetne szerezni a szerkezetet megalkotó mérnökök ismereteiről, s ebben bizony veszélyek rejlenek. Amennyiben a Marson fejlett technológiai civilizáció létezik, nem kétséges, nem a földi eredetű szuper felbontású kameráktól és az őket hordozó berendezésekből fognak technológiai ugrást tenni… Sőt, ha előttünk járnak, nyilván arra is képesek, hogy átvegyék az irányítást eszközeink felett és azok olyan információt szolgáltassanak számunkra, amelyek nekik megfelelőek. Mint a reklámokban…

Már régóta zajlik ez. Régóta. Túlságosan is hosszú ideje már és nem úgy tűnik, mintha vége lenne. A színfalak mögött ugye a titkos, ám annál korruptabb hatalom áll. Elég nagy szakadék mélyült már köztük és azok között, akiket állítólag szolgálnak. Nyilvánvaló, a titkos hatalom hazugságra és csalásra alapozza hatalmát, hiszen a társadalom széles köreit hamis információkkal látja el, ezzel a törekvésükkel megváltoztatják az emberi viselkedés irányát, súlyosan károsító hatást fejtenek ki emberek tömegeire, hiszen megtévesztik azokat már generációk óta. Kialakítottak egyfajta elit társaságot, felruházták magukat a hatalommal és arcátlanul vissza is élnek vele, ők döntik el, mi az amit tudhatunk és mi az, amit nem. Állítólag minket védenek, ám lényegében elárulnak bennünket.

Úgy gondoljuk, ezek a technológiai fejlesztések már hosszú idővel ezelőtt megakadtak, semmilyen olyan különleges technikai megoldásról nem hallunk, látunk ami akár 20 évvel ezelőtt ne állt volna rendelkezésünkre, tehát inkább csak porhintésről van szó, a látszat fenntartásáról. Emiatt azonban a titkos hatalom potenciálisan veszélyt jelent, hiszen mind jobban eltávolodnak a valóságtól, realitásérzésüket elvesztik, viszont egyre többen eszmélnek rá mi folyik a háttérben, s ez rájuk nézve nem éppen kellemes. A valós ismeretek a bolygóközi kutatások kapcsán tehát szűk elit kezében összpontosulnak, ők használják fel ezeket kényük-kedvük szerint, semmi jele nincs, hogy ezen változtatni kívánnának, mivel ameddig jelen helyzet fennáll, addig ők is biztonságban érezhetik magukat.

A Planetáris Igazság Projekt mozgalma egyre erősebb, a leleplezések mind gyakoribbak, a hivatalos tudomány mind gyakrabban kerül védekező pozícióba, pedig, ha az általuk hirdetett igazság az ő oldalukon állna, az önmagáért beszélne. De nem ez a helyzet. Tehát az igazság nem az ő oldalukon áll, vagyis hazudnak. Mint minden tudományos csalás, ez is folyamatosan lelepleződik, mert lehetetlen jól és minden részletre kiterjedően hazudni.

Az igazság – miként az élet is – utat tör.

 

 

96. A marsi Richardson-kráter rejtélye

Habár jelen beszámolóját Skipper Halloween időszakában tette közzé, témája ennek ellenére nagyon is valóságos. Azok számára, akik teljesen biztosak abban, hogy az ember irányítja a kozmoszt, az életben ő a csúcsragadozó, szeretnénk felvetni ez ügyben néhány gondolatot, talán megfontolásra érdemesek.

 

A fenti, első felvétel az MGS MOC Mars-térképei közül a 30-as jelű, nagy látószögű, a Mars Déli Sarkvidékének széles környezetét ábrázolja, magával a déli jégsapkával, szinte pontosan a közepén. Jelen beszámoló témája a Richardson-kráter térsége, fekete nyíl jelzi. A kontext felvétel megmutatja pontos fekvését, s azt is, milyen hatalmas méretekkel állunk szemben. A fekete nyíllal jelzett terület betoldott, nagyított részlete a helyszín pontos tájolását mutatja. A következő, nagyított felvétel pontosan ugyanilyen helyzetű.

E rövid, beszámoló jellegű formában megkíséreljük elővezetni a legfontosabb kapcsolódó felfedezéseket, ezek olykor bizony komoly tudati erőfeszítést igényelnek, a határokat kezdjük el feszegetni, s egyesekben talán a hihetőség kérdése is felmerül. Fontos tudni, ezt a bizonyos helyszínt talán a leggyakrabban fotózták a marsi régiók között. A hivatalos indoklás szerint a „Richardson-kráterben található dűnék évszakos változásainak figyelemmel kíséréséről” van szó. Az „évszakos változások követése” kétségtelenül helytálló megfogalmazás, a „dűnék” besorolás – véleményünk szerint – nem. Ez utóbbi csak egy címke, az érzékelés megtévesztése érdekében, távol áll az itt tapasztalható valós helyzettől. Másrészről, tény, a terület szezonálisan ismétlődő megfigyelése számos „évszakos” változás megfigyelését is lehetővé teszi.

 

A fenti, második felvétel, nagyított részlete az M15-00808 jelű széles-látószögű fotónak, a szóban forgó terület teljes tudományos adathalmazát ábrázolja, valamennyit láthatóvá téve a közvetlen szomszédságából is. Felhívnánk a figyelmet, a felvételt vízszintes irányban tükröztük, ez a tájolási irány a továbbiakban is megmarad, egyben megegyezik a Déli Sarki Terület megszokott globális látványával. Azonban, mivel jelen beszámolóban számos fotó kapott helyet, ez az egyetlen felvétel, melyet ennek az eljárásnak vetettünk alá, a sorban következő többi kép már az eredetileg kiadott tudományos adatok tájolását követik, ahogy azokat nyilvánosságra hozták, nem minden esetben egyeznek a fenti tájolással, tehát igyekezzünk ne összekeverni őket, ám valamennyi felvétel természetesen ellenőrizhető a hivatalos oldalakon, azokon semmiféle változtatást nem eszközöltünk, a szokottnál komolyabb mentális gyakorlatokra sem lesz szükség.

A fő cél a fenti közelebbi, ám még mindig elég távoli felvétel bemutatásának az, hogy láttassuk a helyszín főbb vonásait, különös formáját, a közvetlen környezetéhez meglehetősen szokatlan illeszkedését. Miként az jól látható, a terület belső részét elsődlegesen az igen nagy számú, szoros párhuzamos sorokba rendeződő gerincformák adják, kétségtelenül ezek szolgálnak alapul a hivatalos „dűne” beazonosításhoz. Már itt rögtön gondok merülnek fel a hivatalos megjelöléssel, az említett formák ugyanis egészen biztosan nem homokdűnék.

Vessünk is egy közelebbi pillantást a fenti képre. Figyeljük meg az igen finoman megmintázott nyolcszögletű körvonalat, különösen jól kivehetően a hozzánk közelebbi, alacsonyabb fekvésű oldalon. Nézzük meg ez a frontális oldal mennyire kerekdednek tűnik, feltekert jellegű formának, mintha valamiféle csővezetéket látnánk. A beszámoló további részéből ki fog majd derülni, egyfajta elválasztó részt láthatunk, melynek anyag mintegy sorompóként szolgál, nagyon hasonlatosan a nem sokkal ezelőtt közölt „Bio-műszaki tevékenység a Mars Északi Pólusán” – című írásban bemutatottakhoz, ám hatásában semmiféle, könnyen felismerhető, mesterséges benyomást nem kelt. Most irányítsuk tekintetünket a felső részére az objektumnak, ott egyáltalán nem láthatunk az előzőhöz hasonlóan jól körülhatárolható széleket. Alaposan szemléljük meg ezt a nyitott felső részt, ugyanis a beszámoló további részében fontos szerep jut ennek a vonásnak.

Egyáltalán nem úgy fest, mintha egy közönséges kráter lenne. Sőt, egyáltalán nem szolgál olyan megjelenéssel a számomra, mintha becsapódásos kráter lenne, ám ez ügyben a magyarázatot ezúttal meghagynám a geológusok számára. Amit határozottan meg tudunk erősíteni az a következő: úgy gondoljuk, az élettelen geológiai homokdűnék anyag mellett valami más is jelen van, ellentétben a hivatalos értelmezésekkel. Valami egészen szokatlan és különös a földi tapasztalás számára. Nem éppenséggel ezek a különös vonások teszik ezt a területet olyan gyakran megfigyelendővé. Mi lehet ez? Valamilyen elrejtett bázis, vagy város? Nos, erre semmi a világon nem utal, különösen nem a számunkra elérhető vizuális megjelenés.

Végül, fontos még elmondani a Richardson-kráter léptékét, hogy azért pontosabb elképzeléseink legyenek. A hivatalos statisztikák szerint, durva mérések eredményeként a helyszín nagyjából 66.86 km széles. Tartsuk ezt a méret szem előtt, amikor az alábbi felvételeket kezdjük majd megvizsgálni.

 

A fenti, harmadik felvétel az R08-00786 jelű széle látószögű fotó a Déli Sarkvidék területéről, a Richardson Régiót az őt körülvevő sötétebb felszín jelöli ki.  Elméletileg és a hivatalos szervek állítása szerint a Marson ugye nincsen élet, az álláspontjukból logikusan eredő következtetés szerint a helyszín klimatikus átalakuláson megy át, ennek következtében a széndioxid hó/jég elolvad, és láthatóvá válik alatta a sötétebb felszín. Természetesen ez az egyetlen, s folyamatosan hangoztatott magyarázat.

Egyébként pedig, arra az elképzelésre hajlunk, hogy az itt bemutatott helyszínen biológiai élet burjánzik, változásai évszakos trendet követnek, a terület körül megfigyelhető sötétebb résznek igencsak sok köze van ehhez a virágzó élethez, növekedése közben ugyanis egyre több napfényt nyel el, miként azt itt a Földön is megfigyelhetjük. A helyzet tehát az, hogy egyik álláspont sem vitatja, miszerint ezen a területen évszakos változások mennének végbe, a változó hőmérséklet következtében.

Azt azonban mindenképpen vegyük észre, hogy a Richardson-régió tisztán megőrzi a maga fényes, igen erős fényvisszaverő-képességét, az időszakosan bekövetkező, általános felmelegedéssel járó „szublimációs” trend ellenére is. Amennyiben becsapódásos kráterről lenne szó, és a kráter mélysége is elegendően jelentős, ez viszont láthatóan nem így van, akkor a kráter belsejében a hőmérséklet megmaradhatna kellően alacsony mértékben, így megőrizve az erős fényvisszaverő-képességet egy ideig. Ez lenne a hivatalos értelmezés, és természetesen sokak számára kétségtelenül elfogadható, s a hozzá csomagolt koncepcióval is, a sűrű vonulatokban megjelenő homokdűnékkel. Ám vessünk csak egy pillantást a következő képre.

 

A fenti, negyedik, széles látószögű  felvétel az R10-02083 katalógusszámot viseli, a Richardson Régiót ábrázolja egy másik időpontban, sokkal hűvösebb időszakban. Jól láthatóan a környező térséget hó/jég fedi, megadván ezt a napfényt igen erőteljesen visszaverő képességet. Viszont az is nyilvánvaló, hogy maga a Richardson Régió most sokkal kevésbé hóval/jéggel fedett, egyúttal jelentősen sötétebb a környező térségnél, éles határvonalat húzva a hideg vidékek és e között a jól elszigetelt terület között.

Fontos háttér információ: nagyszámú széles látószögű fotó erősíti meg ezt a fajta megjelenés-változást, ezt a különleges kettősséget a szóban forgó terület és közvetlen környezete között, hiszen egyértelmű jelei vannak, a Richardson Régió pontosan ellentétesen viselkedik, mint a környező részek az évszakok ismételt változásával párhuzamosan. Ez a jelenség ellenszegül bármiféle geológiai értelmezésnek, és talán már kezd világos lenni, miért is választottuk mélyebb elemzésünk tárgyává éppen ezt a térséget, vajon mi oka lehet annak, hogy ez a terület az évek folyamán egymást követő évszakos változások közepette miért viselkedik éppen a megfigyeltek szerint, nyilván ez az oka is a hivatalos szervek fokozott érdeklődésének is.

Természetesen bárki felhozhatja, hogy valójában kráter van a felvételen, s a mélyebb részeit vulkanikus-geotermikus  tevékenység felmelegíti. Igen jól hangzó magyarázat, amennyiben csak a fenti, negyedik felvételt vesszük figyelembe, de abban a pillanatban, mihelyt a harmadik képre tekintünk, máris gondban leszünk, pláne, ha hozzávesszük a korábbi éveket is. Egyszerűen nem fér össze a dolog. A jelzett terület éppenséggel az ellenkező módon viselkedik, ahogy viselkednie kellene az évszakok során. Amennyiben kráterről van szó, alatta geotermikus hatások jelenlétével, akkor miért nem jelentkeznek a termális hatások a légkör melegedésével párhuzamosan is, például a harmadik felvétel esetében, a melegebb időszakban, amikor a geotermális hatásoknak – a logika szerint – fokozottabban kellene jelentkezniük?

A helyzet az, hogy Skipper hét évnél is több ideig visszatartotta beszámolója elkészítését a Richardson Régióval kapcsolatban. Miért? Kellő időnek el kellett telnie és megfelelő mennyiségű fotónak felhalmozódnia, hogy a melegebb és hűvösebb időszakok változása pontosan nyomon követhető lehessen. Tényként lehet kezelni, időszakosan, jelentős mennyiségű hó/jég halmozódik fel a területen. A rejtélyt az jelenti, hogy a hó/jég a környező térségeken rendszeresen eltűnik a soron következő melegebb évszak során, jól követi tehát a geológiai elvárásokat, miközben a kráter belseje éppenséggel ellentétesen viselkedik, fittyet hányva ezekre az alapelvekre. Pontosan ugyanígy, amikor a hó/jég visszatér a környező vidékre, az évszakváltással járó hűvösebb időszak miatt, a terület belseje éppenséggel sötétebb lesz, és megszabadul a hó/jégtakarója nagy részétől.

Teljességgel lehetetlen! – mondhatja bárki. Nos, a felvételek önmagukért beszélnek, és következetesen alátámasztják a fentieket az évek hosszú sora óta, az évszakok változása mellett a terület központjának gyökeresen ellentétes viselkedését, ami a geológiai alaptételeket illeti. A „lehetséges”, „nem lehetséges” felvetés tehát nem lehet kérdéses. Ott van. A hőmérsékleti „anomáliák” túlnyomó többségét hajlamosak az „ellentmondásos” címkével ellátni, és az ilyen történéseket kivonni a nyilvánosság figyelme alól, mintha nem is léteznének, s akkor ugye szembesülni sem kell a kellemetlen kérdésekkel. Azaz magunkra maradtunk tehát ezzel a címkével, mint „ellentmondásos” jelenség, és ennyivel be kellene érnünk?

Ha nem foglalkoznánk vele, teljesítenénk a ránk vonatkozó elvárást, a titkos hatalom örömmel fogadná, ha a dolog érdektelen maradna, ha senki sem mutatna rá a teljességgel nemtörődöm hozzáállásukra. Természetesen tudatában kell lennünk azzal is, hogy rendelkezésükre áll az itt bemutatottnál sokkal nagyobb felbontású színes felvételek tömege, ezek esetleg örökké titokban is maradnak, a nagyközönség számára az igen silány minőségű és/vagy agyonhamisított fotók kerülnek csak ki, amit azokon látunk azok pedig közönséges „rendellenességek” és nem mások. Ez folyik tehát a szemünk láttára.

Bármi is legyen a helyzet, szerencsére elegendő felvétel áll mégis rendelkezésünkre, hogy rámutathassunk arra, mi is folyik itt valójában. Erre próbálunk rávilágítani a továbbiakban.

 

A fenti, ötödik felvétel az R08-00785 jelű keskeny látószögű fotócsíkot mutatja be általános rálátást tesz lehetővé a méretében erősen lecsökkentett fotócsík egészére, abban az időszakban, amikor a Richardson Régiót a napfényt jelentősen visszaverő hó-/jégtakaró fedte. A számos, szembeszökő sötét folt, spóra-jellegű biológiai életnyomokat képvisel, sikeresen megvetették a lábukat a hó/jég felszínen, kihasználván a kissé megolvadt felszínen a kiemelkedő gerincekről a mélyebben fekvő völgyekbe alá folydogáló víz adta lehetőségeket.

Figyeljük meg a bal oldali sáv felső részét, azt, milyen sötét is ott. Azt láthatjuk, mennyire sötét a felszín közvetlenül e terület határán, valamint a felvétel készítésének idején miként is fest a szomszédos rész. Más szavakkal, jelenleg éppen a helyi, időszakos melegedés periódusában vagyunk, szükségszerű, hogy hó-/jégmentes, sötétebb, fényt elnyelő területeket láthassunk, minden bizonnyal virágzó biológiai életet. ám azt is vegyük észre, hogy a sötét színű biológiai életnyomok nem hatolnak be a Richardson Régióba, a fotó tetején (a bal oldali sávban), hiszen jól körülhatárolható határmezsgye állja útját. Mindez még jobban megfigyelhető lesz a következő képen.

Most szenteljük figyelmünket a jobb oldali sáv alsó részének, itt újfent sötét színnel találkozhatunk. A sötét terület jelen esetben azt láttatja, miként fest a Richardson Régió a „nyitott oldalon”, ahol ismét megjelenik a burjánzó biológiai élet, a melegebb periódus során, ám ezúttal valószínűleg más típusú. A különbség ezen a nyitott oldalon az előzőhöz képest abban mutatkozik meg, hogy a biológiai életforma behatol a Richardson Régió területére, ha korlátolt mértékben is. E mögött – véleményünk szerint – tervszerűség van, miként azt a továbbiakból megtudhatjuk.

 

A fenti, hatodik felvétel az R09-03861 jelű, keskeny látószögű fotócsíkot tartalmazza, újfent a Richardson Régiót, ezúttal a lehűlési időszak során, amikor a területről magáról nagymennyiségű hó/jég tűnik el, láthatóvá téve, legalábbis részlegesen, mi is rejtőzött a takaró alatt. Azonban, miként az észrevehető, a bal oldali sáv felső részén és a jobb oldali sáv alsó részén, a környező területet hó-/jégtakaró fedi, a maga igen erőteljes fényvisszaverő-képességével. Fontos újra felhívni a figyelmet, számos keskeny látószögű fotócsík támasztja alá a terület eme kettősségét, a belső részek tökéletesen ellentétes irányú változásait a környezethez képest.

Nos, a sötét színű részen, a bal oldali sáv alsó ötödétől indulva a jobb oldali sáv felső kétharmadáig terjedően, figyeljük meg, milyen tömör, durva és tagolatlan megjelenésű a felszín. A jobb oldali sávon, ahol a sötétebb anyag találkozik a nagyon erősen fényvisszaverő anyaggal, ezek a bizonyos gerincformák, ténylegesen kolosszális méretűek. A Richardson Régió széle maga is jelentősen kiemelkedik, éles határvonalat alkot a fényes színű, hóborította rész és a belső térségek között. Ezen a keskeny látószögű felvételen nem is látszik a maga valójában milyen jelentős a magasság-különbség a régió belső része és a környezete között, ezért érdemes megtekinteni a beszámoló elejét, ahol a széles látószögű fotón ezt már sokkal jobban érzékelhetjük.

Ahogy valaki lefelé mozog a fotócsíkon ettől a ponttól kiindulva, eljut a méretes, hepehupás, lejtős hegyoldalhoz, hosszú gerincformák szabdalják, keskenyek, és többnyire párhuzamos irányítottságúak. Ezek alkotják a Richardson régió nagy részét, ahogy nagy áttekintésben megfigyelhető, a már említett széles látószögű felvételen, a második fotón, igen nagy távolságból, s ezeket az alakzatokat a hivatalos értelmezés „dűnéknek” nyilvánítja úja és újra.

Az alsó, nyitott részt ábrázolja a fenti felvétel jobb oldali sávja, a felszínt egyre alacsonyabb gerincek tarkítják, majd ezek fokozatosan belesímulnak a tájba, és elvesznek a környező hó-/jégtakaróban, betakarja őket az erősen fényvisszaverő anyag közvetlenül a nyitott rész határán. Habár számos gyűrődés látható ezen a jobb oldali sávon, a felszín alapvetően eléggé egyenetlen, mégis a talajszint nagyjából állandó, a bal oldali sávhoz képest mélyebben fekszik. A jobb oldali sávon nem láthatunk olyan éles határt, mint a másik végen, a fokozatos átmenetnek köszönhetően egyfajta platform van itt jelen, ami lényegében átjáróként szolgál a környező biológiai élet számára, mely ezáltal el-elfoglal a belső területekből egy-egy részt ahogy a melegedési időszak beköszönt.

A biológiai életformának ez az időszakos előrenyomulása bizonyára spóra jellegű szaporodás következménye lehet, azaz bizonnyal, valamiféle telepes életformáról van szó, mely a környező vidékeken olyan jelentős sűrűségben tenyészik, hogy szinte erdőséget alkot, ez teszi lehetővé számára, hogy mintegy támadást intézzen a belső területek felé kívülről. Mindez terv szerint, ahogy a későbbiekből megtudható.

 

A fenti, hetedik felvétel az R10-02082 katalógusszámú keskeny látószögű felvétel részlete, tipikusnak tekinthető a tekintetben, miként néz ki a határvidék térsége. Itt a rálátás túlságosan közeli, hogy pontosan megfigyelhessük, ám jól látható a hepehupás lejtő, a fényt jelentősen visszaverő terület felöl indulva lefelé, a képen haladva tovább a sötét színű részek felé. A lejtó nagyobbik részét a sima, sötétebb felszínű anyag alkotja, sávokat láthatunk rajta, kiemelkedéseket, ovális alakúra gyűrődött felszíni formákat.

Megkockáztathatjuk, és le is írjuk elképzelésünket, miszerint ezek a sávok, melyek soha nem keresztezik a Régió határát és nem lépnek túl a belső részek sötét anyagtömegén, talán belsejükben tartósan megmaradó, működés közben megfigyelhető, plazma energiamezőket tartalmaznak. Más szavakkal, a sötét tömeg belső energiát termel. Továbbá, a gyanúnk szerint ennek az energiának a felvétele hathat a felszín anyagára oly módon, hogy lassítja az ott kialakuló hó-/jégtakaró eltűnését.

 

A fenti, nyolcadik felvétel ugyancsak az R10-02082 jelű keskeny látószögű fotócsíkból való. A helyszín pontosan a megelőző, hetedik fotó-részlet alatt található, némi átfedéssel, azonban 90 fokkal elforgatva az óramutató járásával megegyező irányban. A hetedik felvétel alján is jelen lévő nagyméretű alakzatokat ábrázolja, kissé eltérő nézőpontból, véleményünk szerint a helyes nézőponthoz kissé közelebbi irányból.

Az első dolog, amit be szeretnénk mutatni itt az a többnyire már eltűnt, de helyenként még jelen lévő hó-/jégtakaró, a régió egyes alakzatain. A sötétebb, símább, ám továbbra is jelentős fényvisszaverő tulajdonsággal rendelkező anyag az átmeneti jégtakaró feloldódását mutatja, míg a fényesebb, durvább részek körülötte többnyire haldokló biológiai életformákat, amint a fényelnyelő tulajdonsága nem-fényelnyelővé alakul, pusztuló jellegű színt ölt magára. Emlékezzünk rá, valamennyi hatalmas formát korábban teljes mértékben befedte a hó-/jégtakaró, sejtetvén, hogy hatalmas alakzatok rejtőznek alant. Arról se feledkezzünk el, hogy ez a melegedési és olvadási szakasz éppen akkor következik be, amikor a Richardson Régió környező területeit éppen hó/jég fedi, miként az jól látható a hatodik felvételen, azaz éppenséggel a lehűlési periódusban vagyunk.

Ha valaki alaposan és közelről szemre vételezi a fenti hepehupás, hatalmas formációkat, sávokat, észre veheti, hogy most kevésbé áttetsző megjelenést mutatnak, összevetve a határterületen található, legsötétebb anyaggal, a hetedik felvételen, mely most többnyire hó-/jégmentes. Mindez arra utal, hogy a sötétebb, símább, masszívabb és részben-áteresztő határterület anyaga – a hetedik felvétel tetején -, a maga nagyobb számú sávos alakzatával, több energiát és meleget termel, mint ezek a hepehupás formák, azt sejtetve, hogy szelektív jellegű tevékenység folyik itt.

 

Ahogy elkezdünk távolodni a sorompóként szolgáló határzónától,  eljutunk a fenti, kilencedik, keskeny látószögű felvételhez, teljes hosszában a Richardson Régió másik oldalát ábrázolja, a nyitott végét. Itt újabb típusú formákat láthatunk, kevésbé hepehupásak és inkább laposak. Jellemzőnek mondható ez a látvány az ellentétes oldalon, ahol a sötét, ovális, a határterületet kialakító formák nincsenek jelen, a térség tehát nyitott. Figyeljük meg a fenti felvételen, hogy a kissé sötétes és enyhén hepehupás, ámbár aránylag sík terület miként válik mind egyenletesebbé és olvad bele a jóval erősebb fényvisszaverő-képességű hóval fedett területbe.

Amit szeretnénk itt megértetni az a következő: a sötétebb anyag a fenti felvételen, rajta a sávokkal, pontosan ugyanaz az anyag, ami a régió ellentétes oldalán található, és az eddigi felvételeken részletesen be nem mutatott középső területeken. Habár, a térség ezen az oldalán más célt szolgál. Egyik célja lehet ennek a kisebb magasságú anyagnak, hogy tervezett útként szolgáljon és mintegy meghívja a széleken kívül burjánzó biológiai életet, hódítsa meg ezeket a területeket is, a határon túlról, ahol időről-időre hó-/jégtakaró fedi be a területet. Más szavakkal, lényegében egy tudatosan felállított csapdáról van szó. Kezd most már érthetővé válni a sokkal átfogóbb, nagyobb felvétel?

Az első felvételtől eltekintve, mely a teljes területet és tágabb környezetét mutatja, a többi képen bizonyos, kiválasztott részeit mutatjuk be a Régiónak, a nagyjából 66 km-nyi területet átfogó élő szervezetnek, amihez hasonló sem ismert a földön, még csak fotókon sem. Ennek az óriási élő szervezetnek egyes részei különböző dolgokat tesznek. Néhány ezek közül megfejthető, míg mások természetesen nem, hiszen a hamisított és rossz felbontású fekete-fehér felvételek erre nem alkalmasak.

Hogy a dolog még fantasztikusabb legyen, ennek a gigantikus organizmusnak az anyaga más létformákat is segít, illetve saját magát is. Más létformák támogatására jó példa a hosszú, keskeny, részben mesterséges sorompó-rendszer, jól látható példát találunk erre a „Bio-műszaki tevékenység a Mars Északi Pólusán” című beszámoló 4. felvételén. Vagy a hatalmas kupolákra vonatkozóan a „Mars különös kolosszusai” címet viselő írásban, annak, 13., 15. és 16. fotóján. Valószínűleg az itt látható, az önmaga túlélését elősegítő szervezethez hasonlóról esik szó, a maga hepehupás felszínével, ahogyan azt itt a kilencedik felvételen láthatjuk a „Mars alagútjai” című tanulmány 5. felvételén, továbbá az 1. és 3. fotón ugyanennek az írásnak a második felében.

Tisztában vagyunk azzal, hogy mindez egyesek számára túl soknak bizonyul, a Kedves Olvasók befogadóképességét jelentősen túllépi, és megkérdőjelezi szavahihetőségünk. Az új dolgok megismerésére irányuló törekvés sajnos olykor ezzel a következménnyel jár, és ez ellen nem is tudunk mit tenni, csak azt tudjuk elmondani, amit az egyes felvételek sejtetni engednek. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Richardson Régió teljes egészében úgy tűnik, hogy egyetlen gigantikus élőlénynek otthona szerves anyagból épül fel természetesen és semmi hasonlót sem ismerünk a mi világunkból, ami akár csak megközelítőleg is hasonlítanak hozzá.

Alapvetően, a szervezet meghagy némi hó-/jégtakarót, rajta a kemény hideghez alkalmazkodott biológiai életet, amint az megpróbálja megvetni lábát a hó-/jégfelszínen. Mindez azért lehetséges, mert a hó/jég természetesen víz-alapú és nem széndioxid. A melegedési periódus során hideget sugároz a környező területre kiterjedt méretének köszönhetően. Emiatt légáramlás alakul ki, enyhébb levegő érkezik a térség fölé, az több vízpárát képes hordozni, az újra kiválik a hó-/jégtakaró közelsége miatt, azaz tovább lassítja ott az olvadást, miközben a Régió szomszédsága fokozatosan melegszik, kívül a határos területeken. A Régió közvetlen közelében már virágzik a biológiai élet a melegebb időszakban és a spóráik alkalmazkodnak a hó-/jégfelszínhez, a szervezet felszínén, ahol korlátozottak csak a fejlődés-nyújtotta lehetőségek. Ugyanebben az időben, a melegebb időszakban, a Régió nyitottabb részén az út szabaddá válik a környező erdőség-jellegű biológiai élet számára, hogy részben behatoljon a térségbe, rátelepedjen a szervezet alacsonyabb részeire.

Amikor a következő helyi hideg időszak közelít, s a Régió szomszédos területeit elkezdi maga alá temetni a hó-/jégtakaró, A Régió területe még mindig konzervál némi hideget az előző időszakból, a szervezet úgy működik, mint valami gigantikus hűtőtest, aztán váltás következik, megfordul a hűtési állapot, az organizmus elkezd lassan melegedni, ezáltal mintegy falat képez a terjedő hó-/jégfal előtt, elolvasztja annak a Régióba hatoló részeit, mintegy sorompót alkot, nem engedi felszínére terjedni. A vizet és a szervezet felszínén elpusztuló biológiai élet-maradványokat az organizmus beleolvasztja a saját hatalmas testébe.

Más szavakkal, az igazság valahol még a valaha kiötlött legelrugaszkodottabb fantáziát is meghaladhatja. Hiszen gigantikus életformáról beszélünk, saját, mesterségesen szabályozott környezetéről, mely közvetlen kihat a környezete ökológiai- és vízrendszerére. Mint valamiféle taktikai okokból passzív ragadozó, igen jó helyen ütötte fel főhadiszállását, a Déli Sarkvidék térségében, neki megfelelő időjárási és biológiai életfeltételeket biztosítva. Ilyen körülmények között már rendkívül hosszú ideje létezhet, a mi időmértékünk és standardjaink szerint gyakorlatilag örök életű. Nos, mit is gondoljunk erről? Ugye eléggé hajmeresztő? Könnyű arra az álláspontra helyezkedni, hogy ez egy eszement elmélet?

Nem hisszük, hogy Skipper beteges lenne, netán zavarodott. Nincs nagyon mit hozzátenni a dologhoz, amíg nem lesz olyan ismeret, ami az eddig leírtakat felülvizsgálatra késztetné. Nem a fantáziája ragadta el, hiszen a valóság talaján áll, 2+2 továbbra is 4, azaz a megfigyelhető dolgok késztetik gondolkozásra és nem pedig az betonba döngölt elméletek birtokában próbálja félremagyarázni a látottakat. Ez a bizonyos forma talán újdonságként hat, valami rejtett dolognak, de ne felejtkezzünk meg róla, Skipper több mint hét teljes éven át tartotta rajta a szemét, és akármilyen különösnek tűnik is, az általa összegzett vizuális megfigyelések eredménye az itt bemutatott következtetésekre vezet. Erről szólnak az időszakosan megfigyelhető változások.

Az évek munkája során egyre több örömet okozott a kutatás, ahogy az újabb és újabb fotók ismételten szállították a bizonyítékokat, ebben a meglehetősen provokatív témában. Nem kockáztatnánk meg, hogy a megbízhatóság és az igazság elmenjen a szenzáció-hajhászás felé, a minél nagyobb „fogyasztás” érdekében.  Tisztában vagyunk vele, meglehetősen necces ilyesféle bizonyítékokkal előállni, melyek túl fantasztikusan hatnak, de ilyen eset fordult elő, igaz másként, amikor Skipper elhatározta, hogy leleplezi a képhamisításokat, azok folyamatos jelenlétét szinte valamennyi tudományos adaton. Mindenki biztos lehet benne, ha Skipper csak az esélyét is látta volna annak, hogy az itt felvázolt elmélet a jövőben nem állja meg a helyét, biztosan nem rizikózott volna vele itt, és különösen nem rövid terjedelmi keretek között, ebben a formában.

Annak ellenére, hogy az elmélet még kissé a levegőben lóg, nem állhatunk meg itt. További elemzésre váró alakzatok várnak ránk, s folytassuk is eszmefuttatásunkat jelen írás további részében.

Az elkövetkezendőkben néhány teljesen nyilvánvaló biológiai életformát mutatunk be nem magában a Richardson Régióban, hanem közvetlenül az azt körülvevő területen. Felhívnánk a figyelmet a fenti, tizedik és az alant található tizenegyedik felvételre, mindkettő ugyanabból az R08-00785 jelű keskeny látószögű fotócsíkból származik. Ne felejtsük el, hogy a képen látható hó-/jégtakaró az egyes melegedési időszakok során eltűnik a Régió környékéről, ugyanis az csak a hidegebb periódusokban épül ki. Mindez az jelenti, hogy a  burjánzó biológiai élet sötét foltjai a környező területeken találhatók, közvetlenül a Régió határain kívül, mely jelen időszakban hó/jégmentes, bár, a fenti képrészlet éppen egy olyan részletet mutat, ahol ez a hó-/jégtakaró még jól láthatóan megfigyelhető, a spóra-alapú biológiai élet pedig már meghódította egyes részeit.

 

A fenti, tizedik felvétel, a fotócsík alsó részéből való, de nem a legaljáról. A beidézett helyszín lényegében az átmeneti pontot ábrázolja, ahol a hóval fedett gerinc, vagy csővezeték, látható (az egyikük éppen hóval fedett állapotban a fotó felső részén), ahogy a fehér réteg szép lassan kezd elenyészni a hóval fedett, nyitott oldalon, ezen a részen a hepehupás anyag nem annyira durva megjelenésű, kisebb magasságokba tör csak. e pont alatt, a sötét foltok száma jelentősen megugrik.

A fenti helyszínen egyedi sötét foltokat figyelhetünk meg, olykor igen jó a láthatóságuk, amint a sötét foltok felbukkannak a hómezőnkön a határvidéken belül, a Richardson Régió tetején. Biológiai életet a szél szállította spórák terjesztik, a legkülönbözőbb változatokban fordul elő, jelentős tömegben, Déli Sark térségében. Azonban a spóráknak csak néhány típusa kísérli meg a megtelepedést a hó-/jégmezők tetején, ennek eredményeként pedig a hó/jég felszíne helyenként olvadásnak indul.

Az itt megfigyelhető, spórával terjedő biológiai élet, a maga egészen kifejlődött stádiumában, meglehetősen nehezen boldogul a fennmaradással a hótakaró felszínén, a kilátásai is eléggé korlátozottak, hiszen az többnyire tiszta vízből áll, kicsapódási folyamatok révén gyűlt össze. Ezek szerint ugye a hótakaró nem tartalmaz túl sokat a szél által szállított apró részecskékből, porszemcsékből, melyekre épülve az élet hosszabb ideig is képes fennmaradni a hómező tetején, illetve ahol jégtakaróról van szó, ott a jégbe fagyott ásványi anyagok képesek ugyanennek a feladatnak megfelelni, ilyen háttérrel az életformák már képesek teljes mértékben kifejlődni, a jégmező belsejében kialakult formák a felszínre lépve tovább fejlődni. A víz jelenléte vonzó, szerepe van a folyamatok megindulásánál, az ásványi anyagok hiánya viszont bekorlátozza az életformák kifejlődésének mértékét, itt viszont még egyfajta időkeret is további korlátként szolgál, a hó-/jégtakaró elolvadása után, a melegedés során többnyire elpusztul, hogy aztán úja megjelenjen.

Nézzük meg a helyszínt közelebbről és vegyük észre a nagyszámú, sötét színű, ágas-bogas szerkezetet. A hivatalos álláspont azt igyekszik velünk elhitetni, hogy széndioxid jeget látunk, s annak szublimációs-kifagyásos-olvadásos-párolgásos-eróziós megnyilvánulásait,  minek következtében a mélyebben fekvő sötétebb színű geológiai jellegű anyag láthatóvá válik. Hát, nem igazán így fest a dolog, ugye?

 

A fenti, tizenegyedik felvétel ugyancsak az R08-00785 jelű fotócsíkból való, miként a fenti, tizedik. A helyszín az egyenes állású GIF fotócsík legfelső részéről való. A bemutatott terület lényegében pontosan a határvidék felett található. Habár a Régiót magát teljes egészében hótakaró fedi, amit itt most nem láthatunk, a fenti képen megnézhetjük, hogy ez a rész már hó-/jégmentes, egyértelműen igazolva, a felvétel a helyi meleg időszakban készült, legalábbis ami a Régión kívül eső térséget illeti.

Ha valaki közelről megnézi és objektívan igyekszik elemezni a képet, akkor tisztán felismerheti, hogy a felső részen egyáltalán nem valamiféle geológiai megnyilvánulást lát, hanem sűrű, tömött, szőnyegszerű biológiai életet. A fenti képen lefelé haladva, annak legalján, éppen beér a látószögünkbe a Richardson Régió határvidéke. Habár a határvidék nem látható tisztán, a felvételt azért mutatjuk be, hogy bárki észrevehesse a sűrű pára-, vagy ködfelhőt, a maga igen erős fényvisszaverő-képességével.

A légköri pára kicsapódási jelensége végig megfigyelhető a határvidék hosszában, ahol annak hidegebb levegője találkozik ebben a bizonyos időszakban a környező területek melegebb, vízpárában gazdagabb levegőjével, ahol ugye a fényt erőteljesen elnyelő, biológiai életformákat találjuk. Azután itt van még az a körülmény is, miszerint ez a határvidék ovális alakú és eléggé kiemelkedő rész. A határvidéken felemelkedő levegő és a hőmérsékleti különbég az okozója a levegőből a pára-kicsapódásnak, a köd megjelenésének, miként az a tizenegyedik felvétel alsó részén észlelhető.

 

A fenti, tizenkettedik felvétel, egy újabb, ezúttal az R08-00066 jelű egyenes tájolású GIF fotócsíkból való, annak is a legfelső részéből, ezúttal egy másik helyen keresztezvén a Richardson Régiót. A sötétebb részen valami furcsa, teljesen szokatlannak látszó biológiai élet által alkotott erdőséget figyelhetünk meg, közvetlenül a terület határán kívül, a környező vidéken. Újabb példát mutatunk tehát be rá, mi is folyik a szomszédos részeken, közvetlenül a Régió mellett, a határvidéken túl, a helyi melegedési időszak során, amikor nincs jelen hó/jég a felszínen. Lehet, a megjelenése furcsa, ám mégiscsak biológiai életről van szó, egy másik világon.

A fotócsíkon, közvetlenül e pont alatt (itt most nem láthatjuk), újra megfigyelhetjük a ködöt, elrejtve előlünk magát a határvidéket. Tovább haladva lefelé, keresztül a Régión (itt ugyancsak nem mutatjuk be), egészen a túlsó, a nyitott oldalig, ahol nagymennyiségű hó/jég látszik. A fotócsík alsó részén, a Régió túlsó oldalát, ugyancsak sűrű köd takarja.

 

A fenti, tizenharmadik felvétel, további fotócsíkot mutat be, az R07-00752 számút, egyúttal egy más jellegű, erdőséget alkotó biológiai életformára. A fotócsík tájolása vízszintes, a Régiót a bal oldalától a jobb oldaláig terjedően keresztezi, az első részben bemutatott fotók viszonylatában.  A sötétebb színű, a fentebb látható kép felső részén, az erdőségre utaló nyomok, az egyenes tájolási GIF fotó legalján láthatók, a Richardson Régió nyitott oldalánál.

Fontos háttér ismeret, Skipper elforgatta a hivatalos képet 90 fokkal az óramutató járásának megfelelő irányban, hogy a látvány valóság hűbb legyen, a látvány pedig beszédesebb a biológiai eredetű erdőségről. Habár elég rossz a megfigyelhetőség a már eredetileg lerontott felbontás miatt, érdemes nagyon közelről megnézni a felvételt, és összetéveszthetetlenül ott vannak igen nagy számban a bokor-jellegű, ágas-bogas formák, sötétebb és világosabb színben egyaránt. Ebből kifolyólag, igen kevés az esély bármivel is összecserélni a fentebb bemutatott, sötétebb színű formákat, szikladarabokkal, netán geológiai eredetű talaj-jellegzetességgel. Habár a fő témánk a Richardson régió rendkívüli méretű szervezete, nehéz megérteni, hogy ennyire egyértelmű biológiai életnyomokat miként hagyhat figyelmen kívül a tudomány, az akadémikus közösségek és a média. Erre nincs magyarázat.

Megismételjük, annak bemutatására szántuk ezt a felvételt, hogy láttassuk általa, milyen a Richardson Régió közvetlen térsége a helyi melegedési ciklus során. Figyeljük meg, hó-/jégtakarónak abszolút semmi nyoma a külső részeken, miközben pedig a lefelé mozgunk a fenti felvételen, előbb-utóbb beleütközünk majd a sokkal erőteljesebben fényvisszaverő hó-/jég nyomaira a Richardson Régió belső térségeiben, amint betakarja az ott található anyagot.

Ez hát a helyzet a természetes körülmények között megfigyelhető, a Richardson Régión kívül eső biológiai életfeltételek, s vele ellentétesen a Régió területén tapasztalható, mesterségesen fenntartott, éppen ellentétes folyamatokkal kapcsolatban, ahol ugyancsak felfedezhetők a biológiai élet nyomai, folyamatában. Láttunk tehát néhány mintát a peremterületekről, most lépjünk tovább, tanulmányozzunk néhány formát a Richardson Régió belsejében, erről szól jelen tanulmány utolsó negyede.

Itt az idő tehát, hogy megnézzünk néhány jellemző fotócsíkot a Richardson régióról magáról, annak egyik szélétől a másikig. Így mindjárt jobb rálátásunk lesz az egész helyzetre, és új dolgokat is meg fogunk vizsgálni. Itt most már nem foglalkozunk azzal, hogy széles látószögű felvételeket illesszünk a sorba, megmutatni az éppen aktuális külső hó/jég helyzetet, miként takarja be a környéket és, ahol a formák a maguk időben átalakuló változatait mutatják, az átmeneti állapotot, éppen felszabadulnak a hó-/jégtakaró alól, vagy éppen vissza kerülnek az alá. Ehhez számos felvételt fel lehetne használni itt, ami ugye teljességgel lehetetlen.

Továbbá, szinte sohasem fordul elő olyan helyzet, hogy a teljes terület hó-/jégmentes, vagy ahhoz közeli állapotot mutatna. Miért gondoljuk azt, hogy mégis létezik ilyen felvétel valahol? Azért, mert a nyilvánosságra hozott adatok között nem találhatók. Arra gyanakszunk tehát, hogy az ilyen jellegű felvételek valahol titkosítva vannak, nem hozzáférhetőek, nem teszik közzé azokat. Tulajdonképpen ennek a helyzetnek örülhetünk is, hiszen ha a Richardson Régióról megtekinthetnénk a hó-/jégmentes felvételeket, rögtön megláthatnánk, milyen hihetetlenül különleges formákat és titkokat rejt ez a térség, mely természetesen nem egyeztethető össze semmilyen módon a hivatalos „dűne” koncepcióval.

Amit a beszámoló utolsó negyedében láthatunk, az a következő: új alakzatokat mutatunk be, ezek pedig igen határozottan és nagyon távol esnek a Richardson Kráter hivatalos körökben „dűnéknek” nevezett elképzelésétől, ebbe a nézőpontba merevedett ugye bele a tudományos közösségek fő irányvonala, nyilván az előbbinek köszönhetően, s ezt próbálják a nyilvánosság tudatába is beledöngölni. Az utolsó negyedben két igen hosszú fotócsíkot mutatunk be a fenti határvidéktől kezdődően az fotók alján megjelenő alsó, nyitott részig. Bármelyik képet vesszük is, a nagyobb, középső területen tisztán kivehetően csővezetékek jelennek meg, meg kell jegyezni, nem pontosan azok, magyarázatukat lásd a későbbiekben, amikor már mindenki alaposan végiggörgette a felvételt.

Végül, akárhogy is értelmezi a szemlélő első ránézésre ezeket az alakzatokat, egy biztos, semmiképpen sem fogja „homokdűnéknek” kategorizálni, ahogy ezt a bizonyos félrevezetési technikát már olyan jól ismerhetjük, akik foglalkoztak ilyen témával. A kérdés tehát úgy módosul, mi a csudák ezek?

 

A fenti, tizennegyedik felvétel az S10-00190 fotócsík, kérem, szenteljenek különös figyelmet a számos, jól megfigyelhető sötét sávnak. Alaposan jegyezzék meg, ezek a sávok feltűnő mértékben jelen vannak a határvidéken, de a hosszú, párhuzamos, csővezetéknek tűnő formákon is, a fotócsík teljes hosszát tekintve, és sehol sem nyúlnak túl a szervezet testének anyagán túlra.

Ez a legfontosabb kulcs annak belátására, hogy ez az egész, egyetlen, folyamatos, szerves anyagból felépülő szervezet, s Skipper gyanúja szerint ezek a sávok időszakosan formálódnak plazma-energiák változásai következtében a szervezet testén belül, utalván annak működésére, összefüggésben a melegedési periódusokkal, s bizonyára a táplálkozási/emésztési folyamatokkal. Amikor a sávok hangsúlyosakká válnak, miként arról a fenti fotócsíkon meggyőződhetünk, akkor egyúttal azt is megfigyelhetjük, hogy a Régió anyaga erősebben fényáteresztő. Mindez a szervezet fokozott aktivitására utal.

Többen is emlékezhetnek rá, hogy ilyen sávok és organikus lények témája már többször is előfordult ezen a honlapon. Első alkalommal, 2001-ben, meglehetősen megzavarta Skippert, ekkoriban írta a „Rejtély! Mi ez? – című írását, a jelenleg is megfogalmazott sejtését már akkor is érezte, de még nem érezte magát eléggé bátornak, hogy a beszámolóban meg is fogalmazza. Aztán 2002-ben a „Mars alagútjai”  - című írásban szó esik a Mars valódi csővezetékjeiről, újabb variációjáról ennek a típusú élőlénynek, azonban még akkoriban sem merte pontosan megfogalmazni igazi sejtéseit, megmaradt a „csővezeték” szintjén. 2003-ban aztán elkészült az „Amikor a dűnék valami másnak bizonyulnak” - című dolgozata, ebben már kezdte inkább néven nevezni a dolgokat, ahogy azokat megfigyelte, aztán sokkal inkább így tett 2005-ben, a „Mars különleges kolosszusai” – címet viselő beszámolóban. Az adatok szaporodása mellett egyre biztosabb lett kezdeti elképzelésében.

Mára már bátran ír erről. Persze, mindennek kevesebb köze van a jól megfigyelhető, szemmel látható dolgokhoz, annál inkább az emberi pszichológiához. Néhányan nyilván mindezt igen fantáziadús leírásnak tartják, mint lehetőségnek. Szinte hallható. „Ne gyerekeskedj már Skipper, 66 km hosszúságú, ősi, helyhez kötött életforma!” Valami olyasmiről van szó, mintha valaki felfedezné az Atlanti Óceán mélyén, hogy annak egy darabja lényegében hatalmas élőlény, mely eónok óta létezik már és az aláhulló szerves anyag táplálja. A fenti elméletet Skipper csupán a külső, megfigyelhető jegyek alapján állította fel, s reménykedik benne, hogy a később elvégzendő alaposabb vizsgálatok jelentős részben alátámasztják elképzeléseit.

Ne felejtsük el, hogy a fenti és az ezután következő teljes méretű fotócsíkok mindösszesen egy-egy mintát képviselnek a melegebb, az olvadási időszakban bekövetkező változásokról, keskeny szeletét mutatják be a Régiónak, annak teljes kiterjedésének, amikor még jelentős mennyiségű – habár átmeneti jellegű – hó-/jégtakaró fedi.  Azért választottuk ezeket a bizonyos fotócsíkokat, mert miközben a fotó igen nagy távolságról készült, jelentősen tömörített, szokás szerint, mégis a legmélyebb bepillantást engedik a valóságban, és leleplezik a hivatalos szervek „dűne”-elméletének tarthatatlanságát és következetlenségét. Biztosak lehetünk benne, ennél sokkal összetettebb és részletesebb felvételek is rendelkezésre állnak az olvadási időszakból, ám azok természetesen nem kerülnek ki a nyilvánosság elé, nem publikálják azokat, akkor ugyanis a részleteiben gazdagabb, azaz jobban megfigyelhető szervezetről azonnal kiderülne, semmiféle geológiai értelmezéssel nem lehetne már fenntartani a teljesen képtelen „dűne”-meghatározást.

 

A fenti, S10-00190 tizennegyedik, és az S08-02990 jelű fotócsík a rendelkezésre állók közül a legkevésbé összekeverhető, a leginkább felismerhető, a megfigyelhető formák a legkönnyebben beazonosíthatók, különösen a tizenötödik esetében, ahol nagyon jól észrevehetők a hosszú, keskeny párhuzamos gerincek, a maguk sima felszínével, mintegy csővezeték megjelenést kölcsönözve az alakzatoknak, a fotócsík középső vidékén. Biztosak lehetünk benne, a legtöbben talán azt gondolhatják, semmi olyasmi nincs ezen a területen, a megfigyelhető formák távolról sem emlékeztetnek „homokdűnékre”, miként azt a hivatalos szervek állítják. Ne felejtkezzünk el a megadott léptékről, ebből ugye azonnal kiderül, hogy a szóban forgó alakzatok hihetetlenül nagyok.

Annak ellenére, hogy ezek a formák láthatólag úgy festenek, mint valamiféle csővezetékek, ezeken a függőleges irányból készült műholdas felvételeken, a látvány azonban kissé félrevezető. Az igazság az, hogy ezek az alakzatok a régió középső vidékén lényegében gerinc-jellegűek, a bal oldalukon meredeken emelkednek, aztán egy laposabb rész következik, majd egy lankásabb jobb oldal, hogy aztán újra emelkedés következzen. Mintha gátak egymást követő sorozatát látnánk, újra és úja megismétlődve a régió középső területén, kiadva a hosszú, párhuzamos, csővezetéke-szerű alakzatok hálózatát. Nagyszámú fotócsíkot megvizsgálva, 90 fokkal elforgatva az óramutató járása szerint, kissé jobban meghatározhatjuk pontos formájukat. Nyilván, nincs lehetőség itt valamennyi idevágó kép bemutatására.

 

 A fenti, elnagyolt és gyorsan készült szabadkézi rajz (Skipper nem tartozik a rajzművészek közé) zárja a sort a Régió területén található szerves organizmus vonatkozásában, annak is a középső vidékét mutatja, arról, amiről az utóbbi bekezdésekben szó esett. Az értelme pedig az, hogy rámutasson, a hosszú és keskeny alakzatok nem elkülönülő formák, miként pl. a csővezetékek megjelennének, a gigantikus szervezetnek csupán a kiemelkedő részeit láthatjuk testéből, ahogy az felmelegszik és folyamatosan elolvasztja a felületén összegyűlt hó-/jégréteget, az olvadás közben először a magasabb részek szabadulnak meg, a többi pedig az olvadás során a mélyebb helyeken gyűlik össze, az egész szervezetet olyannak mutatva, mintha egy radiátor bordáit figyelnénk meg.

Az irányított olvadásnak és melegedésnek betudhatóan, a részben olvadt hó-/jégtakaró, s a felszínén a biológiai életformák, a rajzon mindez kék színnel jelölve, lecsúsznak a lejtőkön és felhalmozódnak azok alján, mintegy leszánkóznak a lankás oldalakon, majd beleütköznek a következő gerincforma kiemelkedés jobb oldalába. Mindez szervezett tervezés eredménye. Megismételjük, ennek a Régiónak a felmelegedési időszaka éppenséggel a helyi hideg időszakra esik, a Régió szomszédságában ekkor áll be a legnagyobb hideg.

Megismételjük: amikor energia és hő kezd termelődni és kisugárzódni a testből, ami történik annyi, hogy a hó-/jégtakaró a magasabb kiemelkedések tetejéről elolvad és lecsúszik, szabadon hagyva a gerincformák tetejét, felfedve az alatta található sima, ovális anyagot, azok teljes hosszában. Ennek eredményeként a szabadra került részek olybá festenek, mintha csővezetékeket látnánk, közvetlen fölülről, igen nagy távolságról, hiszen nem láthatjuk a továbbra is hó/jég alatt megbújó további részét a szervezetnek, hiszen azt eltakarja előlünk a hó/jég törmeléke, valamint a halódó biológiai szervezetek. A kiemelkedő formák jobb oldalán mindez gyorsabban megy végbe, hiszen azok meredekebbek, ezért gyorsan meg is tisztulnak a rájuk rakódó anyagoktól, hótól/jégtől és az azon telepet verő biológiai formáktól. Minden a lejtők alján gyűlik tehát össze.

Ha esetleg ezek a formák nem mutatnának tökéletes szabályosságot, a kiemelkedések és a bemélyedések nem követnék tökéletes szigorúsággal a léptéket, mindez pedig túl szabálytalannak és rendszertelennek tűnne földi szemünk számára, azért arról ne felejtkezzünk el, hogy teljesen másik világban vagyunk, más a környezet és más a fejlődés útja. Ez a hatalmas terület nem a szigorú tervezés eredményeként jött létre, nem földi mérnökök szerkesztették, a maguk szigorú matematikai paramétereik alapján. Élő szervezetet láthatunk, ki tudja mióta növekszik, lehet, már eónok óta, ebben a formájában tudta megoldani a felmerülő problémákat vagy alkalmazkodni hozzájuk, az is megtörténhet, egyes részein más-más hatások érték, s nyilván ebben az esetben, a válaszok is eltérhettek, ennek eredményeként láthatjuk a mai formát.

 

A fenti, tizenhetedik és egyben legutolsó felvétel az S08-02990 jelű fotócsík középső részéről való, jellemző mintát ábrázol a Régió középső vidékéről. Nem más, mint a hatalmas szervezet magasba emelkedő részeit borító finom és sima anyag látható itt, viszonylagosan egyöntetű megjelenésével, a kék felirat ezekről a magasabb részekről lecsúszó hó-/jégtakarót jelzi, talán már hosszú évek óta gyülemlik itt már az anyag, összekeveredve a szél által hordozott részecskékkel.

A színárnyalatokban gazdagabb, meglehetősen erősen fényvisszaverő, sárga felirattal jelzett anyag eredetileg a jégtakaró tetején megkapaszkodott szerves biológiai életformák maradéka, lecsúsztak az alattuk részlegesen megolvadó hó-/jégtakaróval együtt, fajsúlyuk és sűrűségük bizonnyal kisebb, mint az alattuk lévő, keményre összeállt fagyos fehér takaróé, s nekiütköztek a következő, jobb oldalt meredekebb falú, kiemelkedő gerincformába. Figyeljük meg, hogy a biológiai életformák miként változnak át a sötétebb, a fényt jobban elnyelő, élő megjelenésükből ebbe a világosabb színű, halódó formába, pusztulásukkal a kolosszális szervezetet látják el szerves anyaggal, annak szüksége szerint. A biológiai életformák legtöbbje pontosan ugyanaz a sötét színű szervezet, melyet a 10. felvételen láthatunk, ott például abban az időszakban, amikor igyekszik lábát megvetni a hó-/jégtakaró felszínén, legalábbis amikor jelen van a hó-/jégtakaró a Régió területén.

A szélfútta porszemcsék felhalmozódására vonatkozó elmélet a hó-/jégtakaró kiemelkedő gerincei tövében néhány kérdést felvet. Mi történik, amikor túl sok üledékes anyag gyűlik össze a Régió területén időről-időre? Ha mégis megtörténne, miként lehetséges az, hogy egyfajta szabályozást ismerhetünk fel, hiszen mi történik az üledékes anyag nem felhasználható összetevőivel? Továbbá, mi történik a párásabb években, amikor több hó/jég válik ki, azaz a Régió területén több halmozódik fel belőlük, mint amennyire szükség van? Ezt is tudja szabályozni, vagy ez már túl sok? Ha ez utóbbi, akkor mi a megoldás?

Skipper felvetése szerint a szervezet fizikai növekedése szempontjából fontos a víznek és különböző, geológiai eredetű ásványi anyagoknak a felvétele, akármilyen szintet jelentsen is ez. Azután itt van maga a tervszerűség. Biztosan oka van annak, hogy a bordaformák többsége párhuzamos elhelyezkedésű, tájolásuk pedig a határvidéket jelentő, magasra kiemelkedő alakzatokhoz képest jól behatárolható, ezen kívül egyik oldaluk meredekebb, a másik sokkal lankásabb, ez utóbbi mutat a Régió nyitott oldala felé. Annak is oka lehet, hogy a zárt, a magasabbra kiemelkedő határvidék hosszú lejtőt formáz a nyitott oldal felé, a bordaformák között természetesen. Annak is oka van, hogy a nyitott oldalnak durvább a megjelenése, de közelebb áll a vízszinteshez, s megjelennek rajta a sötétebb sávok is nagyobb számban; majd az egész terület hozzásímul a környezethez.

A válasz egyszerű, a Régió nyitott vége a rendszer ürítő része, itt gyorsabban melegszik fel, a víz olvadása azonban irányított, a Régióból kifelé folyó víz magával ragadja a maradványokat, üledékes anyagot és a vízfelesleg is távozik. Más szavakkal, a szükségtelenné váló víz és üledékes anyag ebben az irányba kerül kibocsátásra, némi haszontalan szerves biológiai életet hordozó anyaggal együtt, ki a nyílt területre, a Régió határain túlra. További haszna ennek az időszakosan kiürített anyagmennyiségnek az, hogy a Régión kívül, a nyitott oldalon,  kedvező feltételeket teremt bizonyos biológiai életformák virágzásának, melyek ezután igyekeznek betörni a régió területére is, ha csak korlátozott mértékben is, merthogy ott csapdába esnek, hiszen hatalmas szervezet felszínén már más körülmények várják őket, az ásványianyag-utánpótlásuk is megváltozik.

Az eddigiekben megvizsgáltuk a Richardson Régió kolosszális méretű szervezetének lehetőségét, a felszínén megtelepedő biológiai életformákat és közvetlen a Régión kívüli térségben tenyésző biológiai életformákat. De ez még nem minden. Bizonyára mindenki észrevette a sárga nyilakat és a kérdőjeleket mindkét, a Régiót teljes keresztmetszetét mutató fotócsíkon? Az igen nagyszámú, keskeny, világos színű sávokat, amint szépen egy irányba mutatnak, továbbá azt is, hogy a hosszú, bordaformákhoz igazodnak, ahogy azt a sárga nyilak is jelzik.

A formák túlságosan kicsik ahhoz, hogy felismerhetők legyenek ebből a jelentős távolságból, vajon mi is rejlik mögöttük, a felbontás is csapnivaló – szokás szerint, csak az igazán nagyméretű alakzatok ismerhetők fel és azonosíthatók be. Ezeknek a kis sávoknak is megvan a maga egyöntetűsége, azonos az irányítottságuk, s a mintázatuk. Ezt semmiképpen sem hanyagolhatjuk el. Figyelemre méltó, valamennyi rendelkezésre álló fotóról ez derül ki, ezek a formák is minden esetben a Régió nyitott végéhez közel jelennek meg, nem középen, se nem a felső határvidéken. Továbbá, úgy látszik, függetlenek a közelükben és alattuk található felszín hepehupás topográfiájától. Ebből arra következtethetünk, ezek a formák nem közvetlenül a felszínen találhatók, hanem a levegőben, és még mozognak is.

Azaz, nagyszámú objektumot láthatunk itt – repülni. Mivel erősen fényvisszaverők, és valamekkora sebességgel mozognak, tükröző-képességük és mozgásuk a rögzített kamera-állásnak köszönhetően olyan-amilyen, bizonyára egyirányú mozgásuknak köszönhetően hagyják maguk után a megfigyelhető sávokat a felvételeken. Továbbá, összehangolt mozgásuk, különböző repülési mintázatuk hatalmas csoportok létezésére utal, mindenekelőtt madár rajra, a földön ugyanis pontosan ugyanilyen repülési mintázatokat ismerünk velük kapcsolatban. Ezek a formák túlságosan aprók ahhoz, hogy alaposan megvizsgálhassuk, biztos következtetéseket nem tudunk levonni a látvány alapján. Valószínűségként lehet tehát csak megfogalmazni, miszerint nagyszámú, a levegőben szálló élőlényt figyelhetünk meg ezeken a felvételeken, közvetlenül a Régió nyitott oldala felett, e nagyon távoli műholdas képen, s egyúttal azt is észrevehetjük, nem távolodnak el jelentős mértékben sem a Régió középső része felé, sem a határvidéken kívülre.

Ha pedig ez a helyzet, akkor jogos a következtetés, hogy valamiképpen összefüggésben kell lenniük a Régiót kitöltő hatalmas szervezettel. Arra is gondolhatunk, hogy maga a gigászi lény hoz létre valamiféle távolsági korlátokat, saját testének határain kívül, ezáltal tartja ezeket a repülő lényeket a közelében, ellentétben azzal, mintha valós, fizikai korlátokat emelne. Amennyiben ez a helyzet, hatását ezekre a repülő lényekre úgy és akkor válthatja ki, amikor azok éppen felette szálldosnak, egyfajta védelemmel szolgálhat számukra, s azok pedig felismerik a veszélyt, ha túlságosan messzire távolodnának tőle, pláne, ha az éppen aktív időszakában van.

 

Összegzés

Végére értünk tehát ennek a hosszúra nyúlt beszámolónak. Felvázoltuk Skipper azon elméletét, miszerint a Richardson Kráter „dűnéi” csupán jelentéktelen méretű elemei egy 66 km-nél is hatalmasabb, mega-élőlénynek, mely kiterjedt időjárás- és ökológia szabályozó képességekkel rendelkezik közvetlen szomszédságában és felfoghatatlanul ősi lehet. Lehet valami ennél különösebb? Bemutattuk a Régió hó-/jégfelszínén a telepet vert biológiai életformákat, miként a Régió közvetlen térségében található sűrű erdőségeket, ez utóbbi a saját jogán is igen jelentős felfedezés lenne, a gigászi élőlény létéhez képest azonban háttérbe szorul jelentősége, csak mintegy bónuszként említettük meg.

Most is, mint mindig, számos kérdés megválaszolatlan marad. Például: egyetlen élőlényről van szó, vagy együttműködő lények telepéről? Milyen idős lehet valójában? Lehetséges lenne, hogy a Déli Sarkvidékről ismert „Inka város” ugyanennek a lénynek egy még hatalmasabb, ám már állandóan eltemetett példányát képviselné, mely ugyanezt a csapdatechnikát alkalmazza elsődlegesen a túlélése érdekében? Ugyanilyen, ám méretben sokkal kisebb élőlényekkel találkozhattunk a „Rejtély! Mi ez?”, „A Mars alagútjai”, az „Amikor a dűnék valami másnak bizonyulnak” és a „Mars különleges kolosszusai” – című írásokban? Netán ezek lennének a leszármazottak? Más fejlődési utat bejárva? Ahogy az lenni szokott, a Mars újra és újra lenyűgöz bennünket és provokál a Földdel való azonosságaival és különbözőségeivel.

El kell mondanunk, hogy a szemmel látható bizonyítékok alapján, melyeket Skipper alaposan megvizsgált, végül arra a következtetésre jutott, hogy az eddigi beszámolóiban szereplő és nem szereplő, a hivatalos források által „dűnéknek” kategorizált objektumok túlnyomó többségének köze nincs a fogalom által meghatározott alakzatokhoz, sokkal inkább, a jelen írásban bemutatott jelleggel bíró életformák különböző típusai. Ám nemcsak a „dűnéket” lehet idesorolni, hanem a „csővezetékeket” is, és a sok-sok párhuzamos „gerinc-formát” – ezekről szintén esett szó Skipper korábbi írásaiban. Alkalmazkodásuk a marsi körülményekhez különböző, ezért megjelenésükben is eltéréseket láthatunk, más a méretük, kiterjedésük is, azonban az alapvető tulajdonságaik és örökségük azonos.

Egy fontos dolog, amire a Mars folyamatosan tanít bennünket, legalábbis azokat, akik hajlandóak tanulni, ez pedig az, hogy ha a földi emberiség fejlődni és előrehaladni szeretne ismereteiben, és a világ jelenségeinek még több részét megismerni, hogy elkerülje a megrekedést és a vakká tevő tudatlanságot, akkor bizony sürgősen el kell kezdenünk sokkal objektívebben megvizsgálni a körülöttünk lévő világot és nem vakon erőlködni és úgy tenni, mintha nem is léteznének azok a tapasztalások érzékelések melyek a kényelmes és megszokott világunkon túlmutatnak.  Ki kell nyújtóztatni szellemi képességeinket, miként az atléta, aki sikeressége érdekében erősíti izmait, megnyújtja ízületeit, megkísérli elérni az emberi teljesítőképesség határait, és erőt gyűjt, újabb, még nehezebb feladatok teljesítéséhez. Minden más értelmetlen, és stagnálást, megrekedést hoz magával, nem pedig eredményeket.

Akárhogy is, az eddigiekből mindenki megtudhatta, miként is fest maga a Richardson „Kráter” térsége, milyen gyakorisággal ellenőrzik a hivatalos szervek, évszakról-évszakra, hogy minél többet megtudjanak az ott végbemenő folyamatokról. Ezeknek a vizsgálatoknak egy részét titokban végzik, próbálják kikutatni a sok-sok km-t átfogó, ragadozó jellegű mega-lény viselkedését, belső energiájának forrását, hatalmas életkora eredetét. A Mars különleges túlélőjét tisztelhetjük benne, egyfajta ősrelikviát, melynek számos rokon faja van, a legkülönbözőbb megjelenési formákban, szerte, mindenfelé találkozhatunk velük a mindenfelé bolygón, mellettük természetesen jó néhány egyéb életformával.

Miért tartják titokban ennek a létformának a létezését? Nem önmaga kedvéért, hanem azon következményekért, ahová vezet létezésének tovább gondolása. Ne felejtkezzünk el róla, a Mars állítólag – hivatalosan – szuper száraz és halott világ, a mérgező aránynál sokkal nagyobb, +95%-os légköri széndioxid-tartalommal. Teljességgel nyilvánvaló, ha egy ilyen lényre bukkanunk a Marson, akkor ez nemcsak azt jelenti, hogy a mostani körülmények teljes egészében mások, mint azt nekünk állítják, hanem már korszakok óta és korszakokkal ezelőtt is egészen mások voltak. Azaz, a hivatalos álláspont másodpercek alatt összeomlik. Vegyél csak ki akár csak egyetlen lapot is a kártyavár aljáról, és az egész romba dől.