A Mars bolygó közvetlen környezetében, valamint a felszínén is, szorgos űrszondák gyűjtik fáradhatatlanul a fantasztikusabbnál fantasztikusabb adatokat, készítik a csodálatosnál csodálatosabb felvételeket. Mégis. A nagyközönség szinte semmit sem tud a páratlan felfedezésekről, a legizgalmasabb felvételek az archívumokban - ám szabadon hozzáférhetően - pihennek.  A képek között szép számmal találunk olyanokat, melyek a marsi élettel, illetőleg a marsi civilizációval kapcsolatban gyökeresen másról mesélnek, mint ami a NASA hivatalos álláspontja. A NASA-nál tehát ismét nem mondanak igazat, sőt, ezen képek kapcsán már meg sem szólalnak… A legtöbb leleplezés Joseph Skipper áldozatos munkájának köszönhető, az ő munkáiból szemezgetünk.

 

 

31. A Mars különleges kolosszusai

Ha valaki nem elég elővigyázatos, hajlamos az itt látható, kissé kiemelkedő, kerekded formát, hegyhátat, a néhány sima, ám furcsa mintázatot mutató felszíni részletekkel együtt hasonlóképpen kategorizálni a hivatalos forrásokhoz, miszerint dűnét, vagy dűnesort látunk, miközben könnyen tisztába jöhetünk azzal is, mennyiben látszik másnak, különbözőnek, mint ha valóban dűnesorral állnánk szemben. Ez a fajta megközelítés és próbálkozás, hozzátéve a csatlakozó előfeltevéseket egyáltalán nem igényli a terület alaposabb vizsgálatát, hiszen amit látunk az teljesen normális geológiai mintázat, ezért eredete természetesen nyilvánvaló. Ebben az esetben persze alátámasztást nyer a hivatalos mantra, miszerint a Mars száraz, poros és halott világ, és semmi szükség nincs arra, hogy bárki is ezen a jól meghatározott kereten kívül keressen magyarázatokat, még akkor sem, ha jelen esetben a megfigyelhető alakzatok legalábbis kissé különlegesnek tűnnek.

 

 Nos, természetes, hogy a jól meghatározott kereteken kívül keressük a megoldást jelen esetben, e különleges alakzatok szemrevételezése kapcsán. Ismételten megpróbáljuk legalább a kérdésfelvetést közvetíteni az olvasó felé, miként kereshet kapcsolatot különböző megjelenésű formák között. Valójában, megkíséreljük igazolni, hogy a felvételen látható alakzatok dinamikusan és gyorsan változó formák, habár különbözőképpen nyilvánulnak meg. Mindez meglehetősen nehéz feladatnak ígérkezik, de kísérletet teszünk rá.

Meglehet tévedésnek bizonyul, azonban határozott meggyőződésünk, hogy amit a képen látunk, az határozottan nem üledék, vagy dűnesor, akármiféle is. Feltétlen szükséges tisztázni, álláspontunk nem azt jelenti, hogy a Marson ne lennének dűnesorok. Számos található belőlük természetesen. Amit szükséges megérteni, az ennél jóval több, és jóval bonyolultabb dolog, pláne jelen esetben, s amit el szeretnénk érni az csupán annyi, hogy kutatóbb szemmel tekintsen az olvasó a felvételekre, ne fogadjon el készpénznek minden hivatalos magyarázatot, csak azért mert hivatalos magyarázat, próbáljon a dolgok mögé látni, és észrevenni azt, hogy nem feltétlen dűnesorokat lát minden esetben, amikor ezt próbálják elhitetni vele.

A sorozat első felvétele egy igen kicsiny kráter térségét mutatja (hivatalos nevet nem is adtak neki) a Syrtis Major térségében, a marsi Egyenlítőtől északra, nagyjából féltávon az északi sarok felé. Fontos felhívni a figyelmet arra, a kráter átmeneti jellegű felszínen található. Nyugatra durva felszínű, emelkedő jellegű arculattal találkozhatunk, míg keletre és délre igen hasonlatos planitia-jellegű, széles barázdákkal befuttatott vidékkel. Főbb vonalakban megegyező terület, sőt, nem is esik annyira messze tőle észak-keleti irányban, mint a 12. fejezetben bemutatott „Hatalmas fej- és állat monument”. Továbbá, bizonnyal ugyanazzal a jelenséggel állunk itt is szemben, csak más szögből készült a felvétel és másik fotócsíkból származik a részlet, mint a „Rejtély! Mi ez?” és az „Amikor a dűnék valami másnak bizonyulnak” című fejezetekben. A jelenséget igen fontosnak tartja elemzésre John Skipper, ezért is szentel írásaiban akkora terjedelmet neki, hiszen meglehetősen érdekes kérdések merülnek fel az elemzés során, illetve e kérdések segíthetnek megérteni jobban a marsi jelenségeket is.

Az első képen pontosan függőlegesen tekintünk le egy tekintélyes méretű, a fényt jelentős mértékben elnyelő területre, ez a terület pedig igen éles ellentétben áll a közvetlen közelében található, a fényt nagymértékben visszaverő részekkel. Amint  az is jól látható itt, a sötét részekkel kapcsolatban, azok mintha fényáteresztőek lennének, ezáltal lehetőséget nyitva számunkra, hogy bepillanthassunk belső térségeikbe, de közel sem olyan mértékben, hogy átláthatnánk rajtuk és szemügyre vehetnénk azokat a felszíni részeket, melyeken tulajdonképpen elhelyezkednek. Vegyük észre, a sötét területek sokkal inkább elnyelik a fényt, mintsem visszaverik, miként azt a velük szomszédos részek, mindeközben nem igazán látunk bármit is a sötét részek felszínéből, bizonyára meglehetősen szokatlan megjelenésük miatt. Ez a bizonyos félig átlátszóság és sötét szín, a jelentős mértékű fényelnyelés miatt, igen jellemző e nagykiterjedésű alakzatokra.

Hasonlóképpen, alaposan figyeljük meg a sötét vonalak gubancos összevisszaságát, mely jelenség szintén ezekhez az objektumokhoz kapcsolódik. A hivatalos magyarázat szerint mindezeket „porördögök” hozzák létre, kisebb forgószelek, ezek keverik fel a felszín, valamivel erősebb fényvisszaverő rétegét és teszik szabaddá a kicsit mélyebben fekvő sötétebb anyagot, miközben tovahaladnak. Mindez ismét természetesen hazautalás, és azt sugallja, a Mars száraz, poros és halott világ.

Azonban szeretnék rámutatni arra, hogy a számos sötét nyomvonal közül egyetlen egy sem indul a sötét, fényelnyelő területen kívülről, majd keresztezvén azt, elérvén peremét kijutna a világosabb térségekbe. Továbbá, a legcsekélyebb jele sincs efféle „porördögök” keltette nyomoknak a világosabb részeken. Pontosan ugyanezzel a jelenséggel találkozhatunk a fentebb hivatkozott két fejezetben leírtakkal. Ez igen jellemző és tipikus vonása ezeknek az objektumoknak. Akármik is legyenek ezek a sötét nyomvonalak, egyáltalán nem tűnnek úgy, mintha a felszínen lennének, azonban nyilvánvalóan van valami az alatta fekvő részeken, ami kapcsolatot teremt velük és kiadja ezt a bizonyos átlátszó tulajdonságot.

Egy másik, bár kevéssé nyilvánvaló, ám továbbra is könnyen azonosítható és tipikus tulajdonság az, hogy a jelen esetben megfigyelhető sötét terület sokkal inkább kiemelkedik környezetéből, mintsem a szomszédos részeknél alacsonyabban feküdne, vagy esetleg talajszinten. Felhívnám a figyelmet az első kép jobb oldalán megfigyelhető szakadozott részre, miközben ugyanennek a sötét területnek a bal oldala hangsúlyozott széllel rendelkezik. Szintén figyelemreméltó a jobb oldal fokozott átlátszósága és az a jelenség, miként csökken ennek mértéke bal felé haladva. Végül miként csökken a fényvisszaverődés mértéke az alakzat bal oldali részén szinte a nullára.

A fentebb felsorolt valamennyi tulajdonság azt sugallja számunkra, a talajszintből magasan kiemelkedő objektummal van dolgunk, jól meghatározható bal oldali széllel, ezután pedig hosszan elnyúló és ellaposodó formával, melynek jobb oldala már kifejezetten szabálytalan és szakadozott. Az objektum legnagyobb vastagsága térségében, a bal oldalon, jóval kisebb arányú az átlátszóság és jóval jelentősebb a fényelnyelő képesség, míg ahogy jobb felé haladunk, az objektum vastagsága csökken, ezzel fényelnyelő képessége is, viszont átlátszósága növekszik. E pontnál összefoglalhatjuk tehát mit látunk valójában: egy olyasféle alakzatot, mely tömegének nagyobbik része annak bal oldalán összpontosul, itt a legmagasabb is, míg jobb felé enyhén lejtve és elnyúlva vastagsága fokozatosan csökken, majd teljesen szakadozottá válik.

 

Az itt látható második kép pontosan akkora felbontású, mint ahogy a hivatalos forrásokban megjelent, nem alkalmaztunk semmiféle nagyítást. A hivatalos verzió jelen esetben sokkal közelebbi felvételnek tűnik, mint normális esetben, mindez talán szándékos, hiszen igazából így többet elrejt, mint amennyit felfed ezeknek a hatalmas formáknak a tulajdonságaiból. Mindez abból fakad, hogy elveszítjük áttekintőképességünket (az első képen 51%-os kicsinyítés látható a nagyobb rálátás kedvéért), egyben szintén segít elfedni a világos területek fényvisszaverő képességének igen magas arányát, hiszen egészen a telítettségig ábrázolják azt. Teljesen elveszítjük viszonyítási képességünket is, hiszen semmi de semmi nincs ezen a felvételen, amihez képest mérhetnénk az alakzatok kiterjedésének valódi nagyságát.

Íme egy párhuzam. Ha valaki el tud távolodni a Földtől százezer kilométerre, akkor rá tud tekinteni, így pontosan felismerheti, hogy igazából hatalmas nagy gömböt lát az űrben. Míg ha csak néhány száz méterre emelkedik fel a felszín fölé, az a benyomása támadhat, hogy hatalmas – alapjában - sík területet lát. Mindeközben természetesen a Föld megmarad az, ami korábban is volt, az érzékelő-képességünket befolyásolja nagyban, milyen távol is vagyunk tőle.

Sőt, a közelebbi rátekintési lehetőség segít nekünk azonosítani az objektum áttetszőségi tulajdonságát, valamint egyik oldalán való kiemelkedését, és a hosszan elnyúló, ellaposodó formáját a másik oldalon. Ez ismételten csak alátámasztja, hogy amit itt látunk nemcsak egyszerűen kiemelkedő alakzat, hanem láthatóan legnagyobb magasságát a bal oldalán éri el. Az igazság az, hogy ha ennek a képződménynek erősebb fényvisszaverő tulajdonságai lennének a felszínét illetően, legalábbis akkor, amikor a fotó készült, igencsak megfelelne a forgószelek által végigsöpört dűne elképzelésnek, legalábbis általános megjelenése alapján. Ebből kifolyóan könnyen megérthető, a hivatalos álláspont a kráterbelsőt illetően miért annyira könnyen elfogadható, mint „dűnés terület”.

Hogy némi segítségkel szolgáljunk annak megértésében, mit láthatunk itt valójában ezen az aránylag közeli hivatalos fotón – a sorozat első és második felvételén -, érdemes elmerülni az „Amikor a dűnék valami másnak bizonyulnak” - című fejezetben, ahol részletes elemzés olvasható e témában. Az ott látható „dűnék” - ajánlom megtekintésre az ottani képsorozat első felvételét -, határozott fényvisszaverő felszínnel rendelkeznek, pontosan olyan formájúak, mint az áttetsző fényelnyelő alakzatok, melyekre ott is látható példa és itt is feljebb; itt azonban mégsem öltik fel pontosan ugyanazokat a tulajdonságokat, hiszen a fényelnyelési tényezőjük és átlátszóságuk elmossák pontos határaikat. Azonban joggal vethetjük fel, az említett objektumok – lényegüket illetően – azonosak.

Valójában akkor sem állítunk butaságot, ha kijelentjük, ezek az alakzatok aktívak és dinamikusak, és befolyás alatt tudják tartani saját formájukat – legalábbis nagy vonalakban -, a felszínnel való érintkezési pontjukból tekintve ugyanis kupola formájúak, elnyújtott kupola formájúak, hajlamosak arra, hogy tömegűk nagyobbik részét egyik oldalra koncentrálják, mint ahogy az fentebb is megfigyelhető, képesek utánozni a szélfútta dűnesorok jellegzetes megjelenését felületükön, mely felszín később erősebben fényvisszaverő szerkezetté módosul. Leszögezhetjük továbbá azt is, hogy az objektum képes a saját felszínének textúráját is szabályozni, színben, áttetszőségben és fényvisszaverő képességben, a sötét fényelnyelő típustól a fényes, fényvisszaverőig.

Talán nem túlságosan elrugaszkodott felvetés, ha azt tételezzük fel, ezek az objektumok képesek sötétebbé és világosabbá változni azért, hogy napenergiát gyűjtsenek maguk számára, és talán később fel tudják használni az ily módon eltárolt energiát saját újrafeltöltésükre, és/vagy alakjuk megváltoztatására. Az is feltehető, hogy az általunk megfigyelhető sötét sávok igazából ilyesfajta napkollektorok, talán az egész szervezet élő is lehet, egyfajta plazmaállapotú lény, önálló önszervező és energia-átalakító képességgel. Azt is feltehetjük, ez a fajta objektum képes haladni is a felszínen, korlátozott távolságokat megtéve, azonban további feltételezéseket nem tudunk tenni csupán a vizuális megjelenése alapján.

Erős a gyanúnk, hogy ezek az objektumok képesek utánozni a környező felszín vonásait, netán maga a környező felszín gyakorol ilyen hatást rájuk, mint például az igazi dűnék, s emiatt változtatják meg valódi kinézetüket, s hozzák létre ezt a rejtő formát; amit látunk tehát az nem a pontos lényegi valóságuk. Ha ez igaz, akkor akár az is lehetséges, hogy ezek az egyedi objektumok képesek egyesülni hasonló objektumokkal, hogy nagyon hasonlatos, ám méreteiben lényegesen nagyobb formát, vagy éppenséggel külső hatások is kényszeríthetik ilyen viselkedésre. Mindez arra vallhat, hogy ezek a lények élnek és intelligensek és/vagy külső behatások által programozottak és irányítottak egy bizonyos fejlődési irányba egy külső intelligencia által, netán a két dolog valamiféle kombinációja érvényesül..

Végül, ezen a képen az is jól látható, ahogy ez a fényt félig áteresztő objektum miként tárja fel előttünk ezeket a krisz-krossz alakban szertefutó sötét sávokat – szigorúan az objektum határain belül. Természetesen semmiféle, szél által összehordott, dűnekinézettel nem rendelkeznek. Akárhogy is, hányan közülünk láttak már sötét, ám félig fényáteresztő dűnéket a Földön? Bárki leellenőrizheti a dolgot, nem fog ilyesmit találni, semmilyen geológiai üledékes képződmény nem rendelkezik átlátszósági tulajdonságokkal, ahogy nem rendelkezik fényáteresztő képességekkel sem, krisz-krossz alakú szerkezetekkel a belsejében. A véleményünk szerint tehát a Marson látható hasonló objektumoknak semmi köze a „dűnékhez”, bármilyen féléhez is. Véleményünk szerint az itt látható objektum vagy maga is élőlény, vagy pedig élőlények által irányított, esetleg mindkettő.

Az itt látható jelenség nem csupán kinézete alapján nem teljes mértékben meggyőző, és nem is tudunk pillanatnyilag meggyőző válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, amelyek ezekkel az objektumokkal kapcsolatban felmerülnek. Azonban meggyőződésünk, helyes nyomon járunk és elegendő ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy a kutatás jelen fázisában bemutassuk ezeket az objektumokat, valamint kellő mélységű bepillantást adjunk tulajdonságaikba, legalább olyan szinten, hogy különböző kérdéseket vessünk fel szokatlan tulajdonságaikkal kapcsolatosan, a megértéshez pedig félre kell tenni a hivatalos magyarázatok által kínál vakságot, miszerint közönséges homokdűnéket látunk. Érdemes végigvizsgálni valamennyi hasonló jellegű különleges alakzatot, és csak aztán dönteni.

 

A sorozat harmadik felvételén olyan területet látunk, ahol hasonló jellegű objektumok fordulnak elő csoportosan, méghozzá ugyanabból a fotócsíkból vettük, ahonnan az előző részleteket. A különbség annyi, hogy a felvétel kontrasztosságát kissé megnöveltük, hogy jobban körültekintőbben megvizsgálhassuk a felszíni részleteket. Vegyük szemügyre a viszonylag egyenetlen felszínt és a sötét sávok hiányát. Ez a helyszín rendkívül tipikus a kolosszális alakzatok előfordulásának szempontjából.

Felhívnám a figyelmet arra, hogy a sötét foltok térségében a felszínen semmi sem vall arra, hogy bármiféle üledékképződés folyna itt, ezek dűnesorokba rendeződnének az aktuális széljárásnak megfelelően, miként azt a Földön olyan jól ismerjük. Más szavakkal, valamennyi sötét objektum egyfajta sziget benyomását kelti, a környező felszíni képződményekkel semmiféle kapcsolatot nem mutat, a legkisebb jelét sem látjuk annak, mintha a környező felszín anyagából épültek volna, épülnének fel; semmiféle nyomát nem látjuk e kiemelkedő objektumokon a széleróziónak sem.

Példának okáért, ha a környéken lett volna olyan erős szél, hogy kialakítsa ezeket a formákat és kitisztítsa és elfújja az összes szemcsés anyagot a környező területekről, akkor hol vannak ennek egyértelmű nyomai, hol vannak az összegyűlt üledékhalmok a tekintélyes méretű kiemelkedő objektumok szélárnyékos oldalán, amelyeknek szintén egyértelműen meg kellene mutatkozniuk itt, nemde? Nem lehet egyszerre „megenni a tortát és megtartani a tortát”. Ezeknek a szélárnyékban lévő üledékhalmoknak a hiánya pontosan ugyanúgy megfigyelhető jelen esetben, mint az összes hasonlóban. A kérdés az, a világtudósai miként bélyegezhetik ezeket az objektumokat „szélfútta dűnéknek”, amikor ők is pontosan ugyanúgy nem látják a széljárás eredményének semmiféle nyomát, ahogyan mi sem, semmiféle üledéknek még a nyomát sem, amit a szél egyáltalán felkavarhatott volna, mindenféle megfigyelhető vonás ellentmond a „szélfútta” elméletnek, ám a tagadás fala mögé bújva mindezek az ellenérvek ugye már meg sem hallhatók.

Akárhogy is, a legfontosabb dolog, amit szeretnénk az olvasó számára tudatosítani e harmadik felvétel segítségével az az, hogy a fotócsíkon jelenlévő objektumok igen nagy mérete ellenére, az igazság az, hogy valójában még annál is sokkal messzebb vannak, mint amit a statisztikai adatokból kikövetkeztethetnénk. A képen megfigyelhető, keskeny, sötét vonalhálózat minden bizonnyal folyók által lekoptatott völgyek nyomai. Továbbá, habár meglehetősen nagy a távolság ahhoz, hogy normálisan megvizsgálhassunk egyedi objektumokat a sorozat harmadik felvételén, a file mérete, ennek az egyetlen felvételnek az esetében, abnormálisan nagy. Mint ahogy sok-sok felvétel alapos tanulmányozása jelzi, mindez annak eredmények, hogy a képhamisító számítógépes program igen nagyszámú apró objektumot helyezett el a képen. Jelen estben mindez azt jelezheti, hogy számos egyedi geológiai formát helyeztek el a felvételen a széles látószög és a nagy távolság érzékeltetésére, de valami másra is utalhat.

A mégis megfigyelhető felszíni alakzatok bepillantást segítenek nyújtani abba, valójában milyen nagy távolságból tekinthetünk a térségre. Mindez igen tipikus jelen megnyilvánulási formák esetében, és része az elrejtésükre szánt törekvéseknek. Ezek az ismeretek ahhoz is hozzásegítenek bennünket, hogy felismerjük, a hivatalos adatok nemcsak a távolság és arányok szempontjából megbízhatatlanok, de emellett ezek a sötét objektumok habár így is hatalmasoknak tűnnek, a valóságban még annál is sokkal nagyobbak, mint amiként az eredetileg feltételeztük. Valójában nem tudjuk megmondani azt, miként manipuláltak jelen esetben a távolsággal, nem sikerült rábukkanni semmiféle viszonyítási pont a bemutatott képrészlet kapcsán, azonban feltehető, akár teljes városok is elférnének egyetlen sötét objektum alatt, így talán fogalmat alkothatunk valós méreteiről.

 

Hogy valami viszonyítási alapunk mégis legyen, mellékeljük a Syrtis Major térségének képét. Nyíl jelzi a „Hatalmas fej és állat monument” térségét, ahogy annak a kráternek a vidékét is, melyről jelen beszámoló elején olvashatunk. Érdemes megjegyezni, milyen közel esik a két terület egymásoz.

Ebben a részben tehát megvizsgáltuk a nagykiterjedésű, sötét, tehát fényelnyelő ám fényáteresztő tulajdonsággal is rendelkező, részben éles, részben szakadozott körvonalakkal rendelkező, sötét sávokkal behálózott objektumokat, melyekhez hasonlót a Földön nem láthatunk, a hivatalos megfogalmazás, miszerint pedig közönséges „szélfútta dűnék”, egész egyszerűen tarthatatlan. Jelen beszámoló további részeiből az olvasható megtudhatja, ezek a hatalmas alakzatok nemcsak felszíni megjelenésüket és átlátszóságukat képesek megváltoztatni, de nagy léptékű alakjukat és rögzülési pontjukat is, újabb és újabb különleges megjelenési formákat produkálva.

Végezetül, a nagy kérdés az lehet, ezek az alakzatok biológiai formák, vagy fejlett technika megjelenései,, netán mindkettő? Bármi is a válasz, ezek az objektumok meglehetősen „különleges” dimenzióját nyitják majd meg az emberi megismerési folyamatnak. De nézzük is tovább.

 

*     *     *     *     *

 

A második részben néhány gondolat erejéig megvizsgáljuk és bemutatjuk milyen játszi könnyedséggel lehet a digitális felvételek perspektívájával játszani, valamint azt is, miként lehet hasonló könnyedséggel eltüntetni a felvételekről a számunkra „nem odaillő” részleteket. Az itt bemutatott példa természetesen rendkívül egyszerű, nagy vonalakban dolgozik csak, és szigorúan amatőr jellegű próbálkozás, ám, igen hatékony. Most képzeljük el, milyen eredményt érhetnénk el, ha minden tudásunkat bevetnénk, minden elérhető korszerű berendezést és a legmodernebb számítógépes programokat. Szinte bármilyen eredményt képesek lennénk produkálni.

 

 

Az első képen egy közönséges, megmunkált sziklatömböt látunk. A felvételt átalakítottuk, minden, túl közeli, részletet kivettünk belőle, miként az ismerősnek tűnhető részleteket is, melyek bármiféle viszonyítási pontként felhasználhatók lennének a méretarányok meghatározása céljából.  Pontosan ez az a módszer, melyet az űrszondák felvételeinél is előszeretettel alkalmaznak, természetesen egyéb technikák mellett. Vajon a kedves olvasó könnyedén meg tudja állapítani ennek a közönséges kődarabnak a hozzávetőleges méretét? Vajon akkora, hogy elfér egy tenyérben, vagy annál nagyobb? Megjegyzem, találhatók még referenciapontok a képen, melyeket szintén el lehetett volna távolítani, de mégsem tettük (például a háttérben lévő kődarabok), ezek mellőzésével a felvétel elemezhetőségét még tovább lehetett volna rontani.

Természetesen a kődarab a földön fekszik és az árnyékokat szépen levagdostuk a környezetében, a megmaradtakból pedig nem lehet a pontos méretére következtetni, sőt, kifejezetten zavaróak, a részletek azonban aránylag jól kivehetők, ezekkel sokra nem megy a kutató szem. Most nézzük meg mi történik, ha visszatesszük a korábban eltávolított referenciapontokat, embereket, árnyékokat, bokrokat, amint azt a következő képen láthatjuk. Azonnal megjelenik az igazi lépték. A hatás még erőteljesebb lenne, ha a háttérből is több képi információt kaphatnánk, és nem lenne a látószög ennyire csak a sziklatömbre szűkítve.

 

 

Ez az ősi sziklatömb a leghatalmasabb ismert, egy darabban megmunkált kődarab a Földön. Méretei 23 x 5.33 x 4.33 méter, a súlya pedig valami hihetetlen, 1170 tonna. Egyike a híres Baalbek-i kolosszális köveknek, ez az egy azonban továbbra is kapcsolódik ahhoz a sziklafalhoz egyik végével, ahonnan kifaragták; otthagyták egy közeli kőbányában és sohasem használták fel. Baalbek Libanonban található, pontosabban a Bekaa völgyben a libanoni hegyek között, körülbelül 60 km-re a Földközi-tengertől a 34. szélességi és a 36. hosszúsági körön.

Az ősi időkben Baalbek viszonylag kicsiny bányászfalu volt a Damaszkusz felé vezető út mentén. Sokkal később a rómaiak jöttek és felépítették szinte a leggondosabban megmunkált templomaikat az ősi helyszíntől nem messze, felhasználva ezeket a gigászi faragot köveket alapként és támfalakként. Azonban hogy eredetileg ki volt képes ezeket a kolosszális faragott köveket egyáltalán megmozdítani, messze a római kor előtt – továbbra is rejtély. Ha valaki bővebben szeretne olvasni Baalbek köveiről, az alábbi Internetcímet keresheti fel, egyben bepillantást kaphat az ősi rejtélybe. 

http://www.geocities.com/jirimruzek/baalbek.htm?200516

Amit itt igyekszünk bemutatni az nem más, mint annak illusztrálása, miként lehet egész egyszerű trükkökkel elrejteni egy objektum valós méretét, az igazán tökéletes megoldás érdekében persze meg kell változtatni a környezet bizonyos elemeit is, ahol nyugszik. Még fontosabb, hogy a mesterségesen létrehozott változások valamiképpen hasonlatosak legyenek a Földön megszokott környezeti viszonyokhoz, hiszen ezeket szokta meg az emberi szem, erre determinált. A két férfi és az általuk vetett árnyékok, a fentebb látható kőfejtőben, közvetlen mellettük a kőtömbbel, nagyon könnyen meghatározható méretviszonyokat ad, mindehhez hozzájárulnak az ismerős felszíni formák, a természetes környezet. Mindezek egybevetésével igen pontos méreteket tudunk megadni a gigantikus kőtömb vonatkozásában. A jól felismerhető bokrok és növényzet további segítséget nyújt mindehhez.

Ennél a pontnál szeretnénk rámutatni arra, hogy a képek hamisításának egyik célja éppen a távolsággal való manipulálás, minden olyan részlet eltávolítása az adott felvételről, ami bármiféle viszonyítási pontként szolgálhatna az adott részlet méretét illetően, így természetesen kisebb az esély a rendellenes objektumok felismerésére is. A viszonyítási pontok hiányában rendkívül nehéz meghatározni a felvételeken látható különleges objektumok pontos méretét. Ez lehetővé teszi azok számára, akik ily módon manipulálják a felvételeket, hogy elrejtsék az információkat pusztán a látvány megváltoztatása által, mint ahogy jelen beszámoló első részében is láthattuk, a viszonyítási pontok összezavarása révén jóval sikeresebben tudják elérni, hogy azt lássuk a képeken, amit láttatni szeretnének velünk és nem azt, amit valójában ábrázol.

Az első részben bemutatott kolosszális formákat, az MGS MOC M11- és az SP1-23008 keskeny-látószögű felvételeken szükségtelen volt elrejteni, hiszen a viszonyítási pontok hiánya jelen esetben bőven elegendő volt a helyes értelmezhetőség összezavarására. Azonban ezek a hatalmas objektumok kellőképpen kiterjedtek ahhoz, hogy a sokkal nagyobb területet ábrázoló, nagylátószögű MOC felvételeken is láthatóak maradjanak; érdemes e tekintetben összevetni a kis látószöggel és a széles látószöggel készült felvételeket. Informatív megállapításokat tehetünk. Mindenekelőtt azt, hogy az igazán rendkívüli objektumokat általában a kis látószög alatt készült felvételeken igyekeznek további képhamisítási technikák alkalmazása révén eltüntetni, de a nagyméretű objektumok esetében ezt már a nagylátószögű felvételek esetén is olykor megteszik. Érdemes összehasonlítani az M11-03073 és az R07-01469 kislátószögű felvételeket. Mi is felismerhetjük, lekicsinyítve – látszólag – az igazán kiterjedt objektumok méretét, és ezzel elfedve valódi természetüket, azok igazi természete szinte felismerhetetlenné válik.

  

 

A fent látható képpár arra bizonyíték, miként távolítják el a hatalmas méretű, szokatlan objektumokat már a nagylátószögű felvételekről is olykor. A bal oldali kép az eredeti nagylátószögű hivatalos felvételen a kolosszális méretű objektumok tisztán láthatók, vörös nyilak mutatnak rájuk. A jobb oldali felvétel pontosan ugyanezt a területet ábrázolja, ám Skipper saját képmanipulálási és hamisítási technikái révén az eredeti kolosszális objektumokból immár semmi sem látható.

Felhívnám tehát a figyelmet, hogy már amatőr módszerekkel milyen gyorsan és hatékonyan lehet marsi rendellenességeket eltüntetni. Látható mindez és persze nem látható! Nagyon könnyen végrehajtható a feladat némi grafikus képkezelési ismeret révén. A felvételen végrehajtott változtatás igazából egy kis maszatolásból áll, ez a technika igen tipikus a marsfelvételek esetében, az eredeti felvételek meghamisítása kapcsán, persze, kicsit jobb technikát alkalmaznak, ennek köszönhetően egészen tökéletes módon képesek a valós felszínt utánozni.

A Skipper által végrehajtott képhamisítási technikák mindössze néhány percet vettek csak igénybe, a szuperszámítógépek ennél nyilván jóval gyorsabbak, pár pillanat végrehajtják ugyanezt. A kulcs a szuperszámítógépek sebességének és mesterséges intelligenciájuk kombinációjában rejlik, a számítógépek grafikai programjai pedig képesek bármiféle térképet előállítani, bármiféle környezetben, bármiféle felbontásban és természetesen bármilyen felbontásban, emellett sokkal finomabban, mint amit valaha is nyilvánosságra hoztak. Amikor a számítógépes program létrehozta a szükséges térképet, tetszés szerint végezhetők el rajta további beavatkozások, nagy sebességgel hajthatók végre az elő-programozott paraméterek szerinti elvásások.

Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a fenti bal oldali felvétel a hivatalos verzió, habár természetesen súlyos képhamisítási alkalmazásokat vehetünk észre rajta szinte a teljes képmezőn, a különleges objektumok közvetlen környezetében is. bizonyos okok miatt, melyet csak a bennfentesek tudhatnak, ezt a felvételt, rajta a meglehetősen szokatlan objektumokkal, valahogy kihagyták a képhamisítási eljárások alkalmazása alól az MGS MOC felvételén, talán hogy megcsiklandozzák vagy felpiszkálják kutatási hajlamainkat, hiszen ugyanezeket az objektumokat a Viking keringő egységeinek felvételeiről az 1970-es években tökéletesen eltávolították. Lehetett ez egyfajta lázadás a titkos társaságok berkein belül megengedvén, hogy ez a felvétel kicsússzon, netán egyfajta tesztnek szánták, kíváncsiak voltak az agymosott tömegek reagálására, akik megtalálhatják ezt a képet az archívumokban, netán valamiféle körmönfont terv része? Akárhogy is, mindig is lenyűgözött az a hanyagság, ahogy ezek a magasan képzett és a Mars hiteles felszíni részleteinek elrejtésére szakosodott specialisták milyen nemtörődöm munkát végeznek. Az viszont már etikai kérdés, ugyanezek a magasan képzett specialisták miként szánhatják életük jó részét tudományos adatok meghamisítására…

Egyelőre nem is kívánunk többet szentelni a képhamisítási üzletágra, menjünk tovább, nézzük tovább a Mars kolosszális objektumait.

 

*     *     *     *     *

 

 

Az igazsághoz hozzátartozik és éppen ezért mellékeljük a fenti, R17-02600 jelű, 2004-ben készült felvételt, mivel ez éppenséggel azt demonstrálja, hogy a sötét sávok előfordulhatnak a kolosszális objektumok közvetlen szomszédságában is. A felvétel a Mars déli vidékéről való a Zöld Kráter térségéből az Argyre régióban. Továbbá, felhívnám a figyelmet arra, hogy a sötét sávok egy része egybeesik a kolosszális objektumok külső körvonalaival.

Habár meglehetősen kevés képi információval szolgál, elérhető egy további, szintén 2004-ben készült felvétel, hasonló jellegű formákat ábrázolva, archiválási száma: R13-02693. Persze igen fontos leszögezni, a kolosszális objektumok között lévő sötét sávok felbukkanása nem tipikus jelenség, és amint az tisztán látható itt, a kiemelkedő objektumok felszínén húzódó sötét sávok száma messze több, mint a köztes területeken megjelenőké, az esetek nagy részében pedig nincs is közöttük folytonossági kapcsolat.

Azt is megjegyezzük itt, hogy a legfelső objektumtól eltekintve, a két alatta elhelyezkedő formában közös a magasan kiemelkedő jobb oldal és a hosszú lejtős baloldal. Szintén figyelemreméltó közös vonás a tompaszögű bevágódás a két objektum jobb oldalán, miként a kisebb lapos rész a jobb oldalukon. Egyfajta „belépő él” képet fest, legalábbis földi terminológiával leírva. Számos más esetben, a különböző fotócsíkokon, pontosan ugyanezt a megjelenést tapasztalhatjuk, és még az irányítottságuk is azonos. Az irányultságukban meglévő közös vonás vezetett a hivatalos forrásokban „dűne”, illetőleg „homokdűne” meghatározáshoz, hivatkozva az uralkodó erős széljárás fokozott talajformáló tevékenységére, mint közös tényezőre az objektumok létrejöttében.

Megjegyzendő továbbá az is, hogy a fenti objektumok szigetként emelkednek ki a környező térségből. Fontos észrevenni, a környező felszínt borító talaj megjelenése a legkisebb mértékben sem utal annak üledékes mivoltára. Ha feltételezzük az erős, uralkodó széljárást, akkor egy ilyen jellegű szél mindenféle üledéket elhord a környékről és nem halmozza fel azt (homok) dűnék formájában, nem formáz ilyen képződményeket, hiszen ereje elegendő ahhoz, hogy éppenséggel széthordja azokat, főleg azért, mert jelentősen kiemelkednek a talajszintből, így nyilvánvalóan sokkal nagyobb mértékben ki vannak téve a szél hatásának. Normális körülmények között éppenséggel azt várnánk, hogy üledékből felhalmozott dűnék éppenséggel szélárnyékban jönnek létre, a képen látható objektumok jobb oldalán, azaz a homorú oldalukon. Semmiféle ilyen nyomot nem látunk a felvételen.

Mindez azért van, mert bármi is volt az eredetük, ezek az objektumok mostanra már szilárdak, kellőképpen ellenállnak a Mars természeti és geológiai hatásainak, ahogy a szélnek is. Más szavakkal, akármik is legyenek ezek, nem lehetnek távolról összehordott talajszemcsék szél által feltornyozott dombjai, vagyis semmiféleképpen nem tekinthetők „dűnéknek”, vagy hasonlóknak. Nem számít, miként néznek ki, mire emlékeztetnek erős fényvisszaverő felületük és formájuk miatt; ezen a kolosszális objektumok valós természetének pontos megértéséhez másféle gondolkozás szükséges, olyan, mely kívül esik a hagyományos sémákon.

 

A sorozat következő, 10. felvétele szintén a Zöld Kráter térségében készült és további sötét objektumokat láthatunk rajta, a maguk self-szerűen ellapuló formáikkal, a már ismert sötét sávokkal, melyeknek viszont nyomát sem láthatjuk a köztes területeken. Igen jellemző a látvány, azonban ez a felvétel durván két évvel korábban készült, 2002-ben, mint a sorozat 9. felvétele. Miközben a 9. képen látható, az objektumok közötti térségen is megfigyelhető sötét sávrendszer egyáltalán nem jellemző a hasonló objektumok vidékét tekintve, vagyis jelen esetben esetleg valamiféle 2002. és 2004. között bekövetkezett katasztrofális történés eredményét láthatjuk, itt a Zöld Kráter térségében és ennek eredményeként ezek az – egyébként az objektumok belsejében megfigyelhető – sötét sávok valamiképpen „megszöktek”, és kijutottak a kolosszális objektumok közötti térségbe is?

Mindez azt jelentené tehát, hogy a sötét sávok valamiféle „egyedeket” jelentenének, melyek együttes tevékenysége hozza létre ezeket az óriási különálló objektumokat? Ha igen, milyen célból? Vajon életnyomokat látunk? Intelligens tevékenységet? Túl sok kérdés és nagyon kevés válasz. Mindig ez a helyzet, ha valaki az ismeretek határára ér és megpróbálja visszaszorítani az érdektelenséget és új ismeretek megszerzését kísérli meg. Nincs szükség aggodalomra, a kellő ismeret el fog jutni hozzánk, ha nyitva tartjuk tudatunkat és objektíven mérlegelünk és nem utasítunk vissza információkat, csak azért mert ellentétesek a megszokott dolgokkal, hiszen ez esetben éppen a valós tudás megszerzését akadályoznánk meg.

 

A fenti, E18-00785 hivatalos archiválási jelű felvétel bemutatja azt az objektumtípust, melyet a hivatalos források valahol „szerencse keksz”-nek neveznek, természetesen ez a besorolás továbbra is „dűnét” jelent – a felvételen látható objektumok alakjából kiindulva. Felhívnám a figyelmet, jelent esetben az áttetszőségi tényező jóval kisebb mértékben érvényesül, az objektum felszínén több részlet figyelhető meg, fényvisszaverő-képességük is nagyobb, a sokkal szilárdabbnak tűnő felszínükről. Figyeljük meg a már ismert balról induló, jobb felé, az objektumok kiemelkedő része felé húzódó lejtős részt.

Jobb oldalukon éles határral rendelkeznek, meredeken tartanak a felszín felé, azzal bizonnyal homorú szöget zárnak be, emiatt tűnhetnek ezek az objektumok „szerencse keksz”-nek, illetve dűnéknek. Ám ismét fontos észrevennünk, semmiféle üledékes lerakódás nyomát sem látjuk a környéken az objektumok szomszédságában, márpedig ott kellene lenniük, amennyiben tényleg szélhordta formákkal lenne dolgunk, legalább a szélárnyékos helyeken, de semmi ilyesmit nem tapasztalhatunk. Az is megérne egy gondolatmenetet, vajon miféle szélmozgás képes ilyen alakú formákat létrehozni? A dolog nyilvánvaló, semmiféle bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy a földi szemünk számára dűnéknek tűnő alakzatok valóban azok is lennének, a közelebbi vizsgálat semmi nyomát nem találja üledékes összetevőknek.

A fenti, 12. felvétel, a már korábban is szerepelt E18-00785 jelű fotócsíkból való, miként jelen sorozat 11. felvétele is, ám annak helyétől távol, a képcsík alsó részéből való. A helyszín egy kráter által elfoglalt mélyedést mutat jobb oldalt, a kráter fala bal oldali irányban emelkedik, majd elérjük a normál felszín magasságát a bal szélen. Vegyük észre, a kráter mélyedésének területe láthatóan gazdag sötét, üledékes összetevőkben, a kráter ezen részén legalábbis. Vegyük észre továbbá a vízfolyások keltette eróziós nyomok tömegét, amint balról jobbra haladva a kráter mélyebb térségei felé vezetnek. Az eróziós nyomok egyben arra is rávilágítanak, a felszínt borító sötét talaj laza szerkezetű.

 

Az üledékréteg egészen a kráter faláig elér, sőt, látszólag azon túl is, hiszen a kráter falán kívül eső objektumok színe megegyezik a kráter belsejében lévő üledék színével. Mindez azonban csak felületi hasonlóság. A hivatalos magyarázat „dűne” besorolása meglehetősen érdekes a kráterek kívüli objektumok esetén, ezek szerint a „dűnéknek” ugyanis képesek kellene lenniük be- és kimászkálni a kráterből. Az igazság azonban az, hogy a közelebbi vizsgálat igazolja, két különböző dologgal állunk szemben.

 Még távolabb balra, e terület fölött (ezen a felvételrészleten nem látható) további sötét szigetek találhatók, pontosan olyanok, mint amilyenek a 12. képen a kráter széle fölött. Felhívnánk a figyelmet, azért vannak finom különbségek a tényleges dűnék és eme külső objektumok között, mind textúrájukban, mind fényvisszaverő-képességükben. Ennek megfelelően a kolosszális objektumokat sárga feliratok jelzik, míg a dűnéket fehérek. Vegyük észre, hogy a kolosszusok jól meghatározott kiemelkedő formát mutatnak, miközben az üledékhalmoknak nincs ilyen jól behatárolható alakja, pusztán összekeverednek, egymásra rakódnak a kráter belső falán, egyúttal az erózió is pusztítja őket, amint az teljesen jogosan el is várható.

Nem képezheti vita tárgyát, hogy jelen esetben két különböző objektumot látunk, ez nem személyes vélemény, elmélet. Jól láthatók a különbségek a kolosszusok és a valódi üledékes talaj között. Mindez persze felveti a kérdést, vajon van-e rokonság a kolosszális objektumok és az üledékhalmok között? A kolosszusok egész egyszerűen csak utánozzák a homokdűnék megjelenését? Ezek a hatalmas formák tényleg közönséges üledékből alakultak volna ki?

Emlékeztetnék rá, hogy az üledékszemcsék legtöbbje dűnékbe gyűlik össze, miként azt a Földön is megszokhattuk, ezek anyaga többnyire szilikát-tartalmú szemcse, közismertebb nevén homok. A szilikátok például az üveggyártás alapjául szolgálnak és sok egyéb terméknek is, itt a Földön. Miként azt megszoktuk, meglehetősen kemény anyag, törékeny és gyakran átlátszó, legalábbis szilárd állapotban, bizonyos hőfokon viszont már hajlékony és forró állapotában folyékony. Valaki a Marson vajon képes lenne manupulálni a szilikát-ásványok természetes felhalmozódási módját, és létrehozni ezeket a sötét, jellemző alakú kolosszális formákat? Netán mindezeket mesterségesen hozták létre a képhamisítási technikák részeként a való felszíni képződmények és alakzatok elrejtésére?

Természetesen nem áll rendelkezésre válasz valamennyi kérdésre, mert pusztán a vizuális megfigyelés lehetősége bekorlátozza a pontos ismeretek megszerzését. Jelen beszámoló alapkoncepciója az, hogy megpróbáljunk a sémáktól eltérően gondolkozni, nyitott tudattal és ne vakon, és legyen kellő bátorságunk felismerni az agyonszajkózott hivatalos verzió tarthatatlanságát, azon hivatalos verzióét, melynek hirdetői mindenféle más megközelítést lesöpörnek az asztalról, lehetetlenné teszik számunkra a teljes igazság megismerését. Más szavakkal: próbáljunk meg saját gondolataink szerint megfogalmazni elméleteket, ne a hivatalosan ránk erőszakolt sémákat fogadjuk el.

 

*     *     *     *     *

 

 

 

A sorozat fenti, 13. képe a MOC E15-01354 jelű képcsíkból való, a már ismert kolosszális objektumok további megjelenési formáit mutatja. Ismét egy kráter belsejében vagyunk, ezúttal a Writz Kráterben, mintegy féltucat kilométerrel nyugatra, ugyancsak az Argyre régió középső területén, mint ahol a Zöld Kráter is megtalálható. A fenti képrészlet csak töredékét mutatja be egy kiterjedt, hasonló formákkal zsúfolt területnek.

Ismételten megjegyezzük, a kolosszális objektumok sötétek és fényelnyelőek, némi átlátszóságot is mutatnak, bizonyos határok között, ismét feltűnnek a sötét sávok, szigorúan a kolosszális objektumok területére korlátozódva, semmiféle jele nincs a köztes területeken megjelenésüknek. Azonban vegyük észre a fenti kolosszális objektumok mintegy farkat növesztenek háti oldalukon, jobb oldalukon, felül figyelhető meg. Habár meglehetősen szokatlan az alakjuk, nagyon jó bizonyítékkal szolgálnak a jelen beszámolóban megfogalmazott állítások alátámasztására.

Azt is vegyük észre, hogy a fenti képen látható hatalmas objektumok meglehetősen egyöntetűen, jól kiemelkedő kúp alakot formáznak, legmagasabb pontjuk az objektumok középpontja felé tendál, sokkal inkább, mint valamelyik széle irányába, ahogy azt korábban megfigyelhettük. Más szavakkal, valami – a korábbiaktól eltérő – történés folyhat jelen kolosszális objektumok esetében, alátámasztva dinamikus és változásra képes tulajdonságaikat és azt is, hogy semmiféleképpen nem állhatnak üledékes anyagból, nem lehetnek szélfútta „dűnék”, annál sokkal többek.

 

A fenti 14. képrészlet ugyancsak az E15-01354 képcsíkból való, azonban a „dűne” mező alacsonyabban fekvő területéről. Itt valamivel kisebb formák figyelhetők meg, mint az előző képen, de főbb jellemzőikben ugyanolyanok. Figyeljük meg, a középső részükön emelkednek ki leginkább, majd két oldalra fokozatosan ellapulva nyúlnak el, némelyikük teljesen ellaposodva, a talajhoz simulva. Talán megpróbálhattak az előző, a 13. felvételen látható formát felölteni, ám ezt nem tette lehetővé számukra kisebb méretük, kisebb burkolatuk.

Talán fiatal formáknak lehetne őket besorolni? Lehet talán valamiféle összefüggés a méret és a forma, valamint az életkoruk között? Valamiféle életformákat látunk itt? Amilyen nagyok – abszolút értelemben – az fejlettségi fokukat jelzi? Könnyen belátható, minél többet tudunk meg, annál inkább megértjük, milyen keveset is tudunk, és milyen bosszantó ez a tudatlanság. Egy dolog biztos, újra és újra hangsúlyozzuk, semmiféle jele nincs annak, hogy a területet üledékes jellegű anyag borítaná, sem annak, hogy a környező vidékekről hordta volna ide a szél, nem láthatóak a köztes részeken a megszokott sötét sávok sem. Mindez arra sarkal minket, hogy vessük el a sémákban való gondolkozást jelen objektumok tekintetében is, ha így teszünk könnyebben megérthetjük igazi mivoltukat és rendeltetésüket.

 

Az E15-01354 fotócsík, ahonnan a 13. és a 14. számú képrészlet való, 2002 áprilisában készült. A fenti, 15. felvétel és a 16. – ezek az R21-00192 fotócsíkról valók -, viszont 2002. októberében, nagyjából hat hónappal később. Mindkettő ugyanazt a területet ábrázolja, a Wirtz Kráter keleti vidékét; a képen láthatóak pedig nagy valószínűséggel ugyanazok az objektumok, mint a 13. és 14. felvételen megfigyelhetők.

Mint ahogy jól látható, ez utóbbi felvétel sokkal tisztább és élesebb, mint a 13. és 14. képen bemutatott részlet. Azonban mindez csak illúzió. Onnan fakad, hogy az újabban készült képen az objektumok sokkal szilárdabb, határozottabb fényvisszaverő felszínnel rendelkeznek, pontos és jól meghatározható körvonallal, éles árnyékokkal, ezúttal az objektumok felületén is.

Véleményünk szerint mindez abból fakad, hogy a környező felszín, de maguknak az objektumoknak a jobb oldala is, képhamisítási eljáráson esett át, ezúttal a pacázási technikát alkalmazták. Igen körültekintően jártak el, a felvétel jóval nagyobb felbontású változatán hajtották végre, mint ami itt látható, aztán az egészet lekicsinyítették, mesterségesen megnövelték a rálátás távolságát, természetesen azért, hogy az eljárásukat álcázzák, a „gyanús” alakzatokat elrejtsék. A térkép-típusú technika révén sikerült aránylag jól elfedni, az eredeti felvételen sokkal élesebben látható lefolyási rendszert, a további hamisítási technikákkal az egész felszín általános textúráját megváltoztatták, ennek köszönhetően, az eredeti felszíni formák szinte tökéletesen rejtve maradnak.

Ennek tudható be, hogy a 15. felvételen a felszín miért látszik ennyire másnak, mint a 13. és 14. felvételeken. De még csak azt sem mondhatjuk, hogy a 13. és a 14. képen látható lenne az eredeti felszín. Ha így gondolnánk, bizonyára hibát követnénk el.

A kolosszális objektumok felszínét sem kímélték a hamisítással. Sőt, a képhamisítás révén ezen objektumok jellege még inkább szembetűnővé vált, ahelyett, hogy elrejtette volna azokat. Már a formájuk is különleges, az automatikusan futó számítógépes program pedig bizonyára nem úgy volt megszerkesztve, hogy ilyen kiterjedt és különleges formákat is kezelni tudjon. Összegezve tehát: a talaj felszíne bizonnyal nem valós, ahogy a kolosszális objektumoké sem, azonban ez utóbbiak alakja nagyjából megfelel a valóságnak. Emellett úgy tűnik, további fejlődési állomását képezik a 13. és 14. képrészleten bemutatott sötét, fényáteresztő tulajdonsággal rendelkező, sötét sávokat tartalmazó formáknak.

 

Most megpróbálunk kicsit a dolgok mögé tekinteni, alaposabban megvizsgálni mi történhet ott, legalábbis ezen a területen. A fenti, 16. kép kissé közelebbi rálátást enged a 15. képen nyíllal jelzett, kolosszális objektumra. Figyeljük meg a geometriailag szabályos sorokat, előbukkanva a széli területek alól, valamint a kolosszális objektum belsejét és az alkalmazott képhamisítási eljárást – nyilakkal és feliratokkal jelezve. Ez a rész – révén kevéssé súlyos mértékben érintett a a képhamisítás -, önmagáért beszél.

Erre a képrészletre alapozva, valamint sok-sok egyébre is, melyeket itt most nincs lehetőségünk teljes részletességgel bemutatni, azon az állásponton vagyunk, hogy ezek a különleges kolosszális objektumok egyetlen célt szolgálnak, mégpedig a civilizációs nyomok elrejtését. Arra gyanakszunk, a hamisítási eljárást akkor kezdték alkalmazni, amikor egyértelműen kiderült, számos geometriai alakzat látható az eredeti felvételen, az automatikus képhamisítási programok pedig inkább ezt a fajta technikát alkalmazták, mesterséges formákat hoztak létre, mintsem kitöröltek volna valamennyi nyomot. Bár, a kolosszális objektumok közötti területen szintén tetten érhetők a képhamisítási technikák.

Számos képhamisítási technika alkalmazását láthatjuk ezen a felvételen, pl. az elmaszatolást, a pacázást, de a távolsággal való manipulálást is. Hasonlóképp megtalálhatjuk a nagyított képelemek megoldását is, amint az tisztán látható a közepesen sötét területeken, közvetlenül bal oldalán a sötét árnyéknak, a kolosszális objektum nagyjából közepe táján.

Ha valaki nagyon alaposan megvizsgálja a sorozat 15. felvételét és még ennél is nagyobb nagyítást alkalmaz az eredeti, E21-00192 archívum-számú felvételen, már akinek a lehetőség rendelkezésére áll, sorozatban fogja meg látni a geometrikus mintázatok foltjait, amint kilátszanak a képhamisítási alkalmazások alól. Mindezt szinte a legtöbb kolosszális objektum esetében megtapasztalhatja. Először arra gondoltunk, talán valaki klónozta ezt a formát és szétrakosgatta a környéken. Azonban alaposabban megvizsgálva a dolgot kiderült, valamennyi kolosszális objektum és valamennyi, alóluk kilógó geometriai rendszer egyedi és különböző a többitől, ezért, feltehetősen valósak.

Az objektumok háti oldalát megtekintve, ahol mellesleg a legsúlyosabb hamisítási technikát láthatjuk, szinte az egész rész tele van pacázva, az „uszonyszerű” részt pedig igyekeztek úgy feltüntetni, mintha az uralkodó szélirányt jelezné, ehelyett sokkal inkább az objektum belsejéből kiemelkedő valamiről van szó. Talán összefügg annak fűtőrendszerével. Esetleg repülő eszközök be- és kilépésére szolgáló folyosó. Akármi is ez, elmondható, valamennyi itt látható kolosszális objektumra nézve közös elem, más formák esetén is alkalmazzák, kialakítva a már megszokott homorú megjelenést, mint ahogy az gyakran látható a talajszinttől jócskán kiemelkedő objektumok esetén. Az is jól megfigyelhető, hogy ezek az elemek az objektum közepének irányába mutatnak, arra lejtenek.

Szeretnénk rámutatni arra, mi történhet valójában itt, ezen a bizonyos területen a Wirtz Kráter belsejében a kolosszális objektumok vonatkozásában, megjegyezve azt, az eddigi ismeretek nem elégségesek a teljes bizonyosság meghatározására, és arra sem, hogy a többi kolosszális objektum tekintetében általánosíthassunk. Ez a különleges forma, közte a többi hasonló is, talán civilizációs nyomok elrejtésére született, ami egyértelmű, igencsak különleges.

Akárhogy is, egy dologban biztosak lehetünk, ez egyértelműen kiderült, amint mélyebb pillantást vetettünk eme kolosszális objektumok világába. Nem homokdűnék sorakoznak fel szemünk előtt! A hivatalos megfogalmazás tehát igen messze esik a valóságtól. Ezért tehát nem szabad elfogadni a ránk erőltetett gondolkodási sémákat, ki kell lépni a gondolkodás keretei közül, ebben az esetben, akár még az igazságra is rábukkanhatunk.

 

*     *     *     *     *

 

Jelen beszámoló utolsó részében néhány további példát szeretnénk bemutatni a Mars kolosszális objektumaira, melyeket a hivatalos álláspont szerint továbbra is homokdűnéknek kellene beazonosítanunk, azonban inkább tűnnek másnak természetüket illetően. Sajnos nincs rá lehetőség teljes körültekintéssel megvizsgálni őket, ez esetben ugyanis fényképek tucatjait kellene felsorakoztatni, inkább csak az olykor megfigyelhető árnyalatnyi, illetve drámai különbségekre szeretnénk felhívni a figyelmet. Az olvasóra marad a döntés, mit gondol természetükre vonatkozóan.

 

A 17-es sorszámmal jelölt felvétel az R14-01889 katalógusszámú fotócsík részletét mutatja, a hivatalos álláspont szerint szélfútta homokdűnéket látunk. A sötét sávok ismét feltűnnek az objektumokon, mint ahogy korábban is láttuk, csakis és kizárólag azokon, a hivatalis verzió szerint mindez azért van így, mert a dűnék felszínét finomabb anyag alkotja és az összevissza haladó porördögök ilyen mintázatokat hoztak létre. A hivatalos álláspont itt található: http://www.msss.com/mars_images/moc/2004/04/29

A saját vizsgálataink ismét abban erősíthetnek meg bennünket, hogy a sötét sávok kötődnek valamiképpen ezekhez az objektumokhoz – és csakis ezekhez kötődnek, semmiféle porördög nyom nem látszik a köztes területeken, annak esélye pedig nulla, hogy a felkavart üledéket a porördögök ne vinnék el másfelé is, mint az objektumok felszíne. Ezek az objektumok is – mint a korábban tárgyaltak is -, rendelkeznek némi fényáteresztő tulajdonsággal, ennek köszönhetően viszont azt fedezhetjük fel, a sötét sávok nem a felszínükön, hanem a belsejükben vannak. Az objektumok fényáteresztő tulajdonságának köszönhetően azonnal kizárhatjuk, hogy bármiféle „dűnékről” lenne szó. Továbbá, minden objektum olybá fest, mintha egyfajta sziget lenne a szárazföldön, semmiféle nyoma sincs annak, hogy akár csak egyetlen szemcsényi üledék is leperegne róluk a környezetükben az uralkodó széljárásnak köszönhetően a szélárnyékos részeken, ha lenne ugyanis ilyen, az magyarázatot adhatna „dűne” mivoltukra, arra, hogy a környéken elég erős szél fúj ahhoz, hogy ilyen alakzatokat feltornyozzon.

 

A fenti, E01-01728 archívumszámú felvétel részletén igen nagy számú egyedi objektumot láthatunk, melyeket természetesen a hivatalos források továbbra is szerencsekeksz formájú homokbuckáknak kategorizálnak. Bővebben, itt található leírás:

http://www.msss.com/mars_images/moc/2003/07/25

Azonban vegyük észre, valamennyi egyedi objektum olyaténképpen fest, mintha különálló szigetekként emelkednének ki a felszínből, semmiféle nyoma nincs üledéknek a közöttük lévő területen. Abban az esetben, ha a szél tornyozza fel a dűnéket, nem vagdossa le egyik szélüket szinte tökéletes egyformasággal. Továbbá, ezek az objektumok igen nagy távolságról láthatók, ezért sokkal nagyobbak, mint amekkoráknak innen tűnnek. A fentebb közölt képcsíkon a közölt részlet alatt és felett jelentős méretű, vastag objektumok láthatók, talán megkeményedett üledékes képződmények. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy ezen a képrészleten semmiféle laza üledékes nyomokat nem látunk sem az objektumok közötti részen, sem azokhoz kapcsolódva. Arra gondolhatunk teljes joggal, ezek az objektumok nem homokdűnék, hanem dinamikus, alakjukat változtató objektumok, melyek igyekeznek felvenni a homokdűnék alakját.

 

A fenti, 19. felvétel az R03-00074 képcsíkból való, szintén homokdűnéknek kategorizálják őket. A hivatalos leírás itt található:

http://www.msss.com/mars_images/moc/2003/06/14

Ám ismét csak, nézzük meg a sötét objektumok éles körvonalait ezen a képrészleten, és vegyük észre, a köztük lévő terület tökéletesen tiszta, semmiféle nyoma sincs sötét színű, üledékes jellegű kőzetnek. Azt is észre kell venni, hogy a leghalványabb jelét sem látjuk a környéken széleróziónak, ami létrehozhatta volna ezeket a formákat. Úgy gondoljuk, a megfigyelhető formák igencsak eltérnek a homokdűnéktől, megfigyelhetjük, egyedi formák összekapcsolódnak egymással, talán éppen azért, hogy homokdűnék benyomását keltsék.

 

 

A fent látható 20. felvétel az R19-01441 archiválási számú fotócsík részletét ábrázolja; elnyúlt kerekded formák tucatját látjuk, a már ismert sötét homokdűnék kategóriába sorolva. Bővebben: http://www.msss.com/mars_images/moc/2004/11/08

Úgy néznek ki, mintha homokdűnék lennének? Valójában olybá festenek, mintha valami hatalmas lárvatelepet látnánk ennek részben kitöltött idős kráter szélén. Természetesen valójában nem erről van szó, de abban is biztosak lehetünk: nem természetes eredetű homokdűnékkel van dolgunk. Úgy gondoljuk, ezek az objektumról valamiféle életet jeleníthetnek meg, a kérdés az, hogy milyent?

Szerintünk, ezek a formák valamiképpen kapcsolatban lehetnek a „Mars alagútjai” című fejezetben leírt objektumokkal. Mintha valamiféle közös fejlődési alappal rendelkeznének, és ez hozza kapcsolatba őket. Ha ezek az objektumok életet jeleznek és/vagy igen fejlett technológiát, mindkét kérdést jogosan tehetjük fel, azonban egyiket sem tudjuk meggyőző módon megválaszolni, pusztán a látvány alapján. Messze túlmutat az itt látható objektumok természete a közönséges homokdűnéknél, amiatt rejtélyesnek tűnnek, bármiféle felvetést velük kapcsolatban nehéz objektívan és alaposan ellenőrizni, és természetesen most is szükségünk van a sémamentes gondolkodási képességre.

 

 

A 3. a 4. és az 5. rész elején szereplő képek valamennyije a Mars Argyre régiójában készült. A fenti térképrészleten piros nyilak jelzik az említett területeket. A környéken további, elemzésre részek láthatók, melyek láthatóan összefüggenek a jelen beszámolóban elemzett objektumokkal. Érdekességként helyeztük ide a térképet, hogy az olvasó láthassa, miként kapcsolódnak össze az egyes külön tárgyalt részek.

 

Összegzés

Az összeállításban szereplő legtöbb felvétel minősége korlátozott, ezért nem nyújt elegendő információt az egyértelmű állásfoglaláshoz. Amit azonban egyértelműen igazolnak az az, hogy nem szabad elfogadnunk a hivatalos forrásokban szereplő „dűne” verziót, ugyanis ez az elmélet korántsem pontos és meggyőző. További megfontolásokra, felvetésekre van tehát szükség a kérdés eldöntéséhez, és persze – nem utolsósorban – nagyfelbontású és éles felvételekre, a maguk eredeti minőségében, hamisítások nélkül. Rendkívül fontos emellett a sémamentes, befolyásolástól mentes, független gondolkodás. Ennek a beszámolónak egyik alapüzenete éppen ez.