|
Kilencen
válnak ki az emberi nyájból,
Ítélet és tanács osztja meg őket:
Sorsuk különválik mihelyt elindulnak,
Kappa, Théta, Lambda halott, kivetve és szétszóródva.
(Nostradamus, 1 centuria. 81. négysoros)
Már Nostradamus is megírta….
Nostradamus fenti négysorosát még nemigen sikerült értelmezni. A pilótás
űrrepülések titkos fejezeteit feltárva azonban minden világossá válik.
Közönséges űrrepülésről nem lehet szó - habár kilenc ember éppenséggel még
bezsúfolható az űrrepülőgépbe – a további sorok fényében. Holdutazás sem
lehet, arról másik versében ír a saloni mágus. Marad a Mars, mint a
lehetséges következő állomás. Ráadásul egyfajta megosztottságról beszél, ami
inkább nemzetközi kísérletre utal. Ugyancsak ezt támasztja alá az ’ítélet”,
ami lehet kongresszusi döntés, illetve a „tanács” a Szovjet Legfelsőbb
Tanács. Két csoportra oszlottak. Egy hatszemélyes leszállóegység volt,
valamint egy három főből álló, vegyes személyzetű keringő egység.
Valószínűleg hármas csoportokban indultak a Mars felszínének felderítésére.
Az egyik csoport szerencsétlenül járt. Ahogy azt már Nostradamus is megírta…
A neveket sajnos nem sikerült (még) rekonstruálni, abban az időben túl sok
űrhajós halt meg.
Történelmi előzmények – az első
lépések
1923-ban, a nagy marsközelség idején, a Föld több pontján, tekintélyes
nagyságú rádiótávcsövekkel, kb. 40 másodperces, többször ismétlődő jelet
fogtak a Marsról. A megfejtés akkor nem sikerült, erre húsz évet kellett
várni, ekkor tudta a feladatot megoldani ugyanis Neumann János, az általa
(is) tervezett és neki épített EDVAC számítógéppel. Kiderült: a jelek
vészjelzősek. Őrületes űrverseny kezdődött a Mars elérésére.
Az első igazán jelentős
lépéseket minden bizonnyal Németország tette a V-2 rakétával. Otto Skortseni
irányításával megalakították az első, öt főből álló német űrhajóscsoportot
1943-ban. A V-2-es rakétákkal hajtottak végre űrugrásokat, majd orbitális
repülésekre készültek, a világháborús vereség azonban mindezt
félbeszakította.
 A
Canadian Arrow, a V-2-es tökéletes mása, három emberrel hajt végre
szuborbitális repülést hamarosan.
Természetesen már a német űrhajózás létét is próbálják tagadni és mindenféle
kifogással állnak elő, többek közt technikai jellegűekkel is. Azonban
egyetlen érv mindezeket az észrevételeket egyszerűen félresöpri. Ez pedig a
következő: Az X-prize keretében Kanada, a Canadian Arrow nevű
rakétával űrugrást kíván végrehajtani (és ezzel megnyerni a 10 millió
dollárt) a V-2-as rakéta tökéletesen megegyező másával!! (Azonos a
szerkezeti elemek anyaga, azonos a hajtómű felépítése, és természetesen
azonos maga a hajtóanyag is.) Továbbá: a Canadian Arrow, a németek
akkori V-2 rakétájával szemben háromszemélyes lesz, mert a szabályok szerint
három személyt kell 100 km-t meghaladó magasságba feljuttatni, és mindezt
két héten belül, ugyanazzal a hordozóeszközzel meg is ismételni. Ha tehát a
Canadian Arrow (ami lényegében egy V-2-es) képes lesz 2004-ben vagy
2005-ben felrepíteni három embert a világűr határán túlra, pontosan azonos
körülmények között, mint 1943-ban tette, akkor a II. világháború ideje alatt
is képes volt rá, hogy legalább egy emberrel a fedélzetén ugyanezt
végrehajtsa.
A holdraszállás
Szergej Anohin, az első szovjet űrhajós, 1945. május 17-én tett űrugrást.
Az első
német űrugrásokat hamarosan az oroszok is megismételték, eleinte a
zsákmányolt V-2-es rakétákkal, majd a sajátjaikkal. Az első orosz űrugrást
Szergej Anohin hajtotta végre 1945. május 17-én, majd őt követték az
amerikaiak, hasonló technikával, 1947-ben.
Az első földkörüli
repülésre valamikor 1949 körül kerülhetett sor. 4 db V-2-es rakéta első
fokozatként, és egy újabb V-2 rakéta második fokozatként használva mindezt
lehetővé tette. Érdemes megfigyelni, a szovjet személyszállító űrhajó, a
Szojuz, mely már hivatalosan is negyven éve repül, pontosan ugyanilyen
szerkezeti felépítést mutat!
A Marsra azonban a Holdon
keresztül vezetett az út. A földkörüli pályáról a Holdig eljutni, technikai
értelemben sokkal nagyobb feladatot jelent, mint a Holdtól eljutni a Marsig.
A következő állomásnak tehát mindenképpen a Holdnak kellet lennie.
A fejlesztések lázasan
megkezdődtek és gyorsan sikerre vezettek. 1957-ben, a Nemzetközi Geofizikai
Év alkalmából ember lépett a Holdra. Eközben mi csak annyit tudtunk, hogy a
szovjetek felbocsátották a Szputnyik-1-et…
A hivatalos verzió szerint Kennedy elnök 1961. májusában hirdette meg a
holdprogramot – négy évvel a holdraszállás után… Ekkoriban igazából már a
Marsra készültek, de ne menjünk a dolgok elébe.
 Az
1969-ben bemutatott holdraszállási televíziós felvételek valójában 1957-ben
készültek.
1969.
nyarán az „első” holdraszállás alkalmából Armstrong jelentősen túlrepülte a
kitűzött leszállási helyet, kb. 63 km-rel. A leszállás után közel 4.5 órán
át nem hagyták el a holdkompot. Állítólag azon vitáztak, ki lépjen le
először Hold porába. Különös érv, hiszen tudjuk, Armstrong volt a rangidős,
és az ajtó is őfelőle volt… A tény, olyan helyen szállt le, ahol nem lett
volna szabad, ugyanis egy holdbázis közelében tette le a holdkompot. Amikor
kilépett belőle a Hold porába, ki is csúszott a száján a mondat: „Istenem,
ezek itt vannak!” – aztán másfél perc „adásszünet”. Később a dolgot
igyekeztek a földönkívüliekre terelni, mintha egy UFO-bázis mellett
landoltak volna. Ez egyszerűbb volt, mint annak beismerése, hogy a világ
első holdűrhajósa, egy amerikai vagy szovjet katonai bázis közvetlen
közelében landolt….
Viszont cselekedni
kellett. A 4.5 órás várakozás nem telt hiába, hiszen ezalatt kerítették elő
az 1957-es holdraszállás televíziós felvételét szerezték be a „kegyes
csaláshoz” szükséges engedélyeket. A felvétel kifejezetten rossz minőségűnek
számít 1969-ben, de tökéletesen mutatja az 1957-es év színvonalát. Ezt a
felvételt adták be aztán a 2 milliárd embernek, akik a tv-képernyők előtt
szorongtak. A hangfelvétel azonban megmaradt 1969-es, így csúszhatott be a
gikszer. Így valóban mindenki az első holdraszállást láthatta, csak ugye az
időpont nem stimmelt…
A többi holdraszállásnál
már nagyon vigyáztak és tanultak az oroszoktól is (pl. a Nyeljubov-Gagarin
trükk). A következő Apollo-küldetésre szűk fél év múlva került sor.
Televíziós felvételeknek nyomát sem látni, viszont láthatunk szebbnél szebb
fotókat. Gyakran stúdiófelvételeket!
 Megbetűzött
szikla a „Hold” porában egy stúdiófelvételen
Öt hónappal
később az Apollo-12 a két évvel korábban simán holdat ért Surveyor-3
űrszonda 100 m-es közelében szállt le. Nehéz mindezt elhinni, mikor tudjuk,
hogy Armstrong 63 km-t hibázott! Néhány hónap alatt nem fejlődött ekkorát a
navigációs rendszer. Pláne, egy ilyen pontos leszálláshoz méterre pontosan
kellett volna ismerni a Surveyor-3 űrszonda helyét. Amit ugye nehéz
feltételezni. A stáb tehát készült mindenre, elkészültek a tévéfelvételek, a
csodálatos fotók, mind-mind stúdióban (furcsa árnyékok, különös
fényviszonyok, megbetűzött kődarabok!) Aztán persze a Holdról is érkeztek
képek és később filmfelvételeket is láttunk. A többi holdutazásnál is így
tettek. Csakhogy, a két forrás valahogy összekeveredett. Ebből pedig azt a
téves következtetést vonják le egyesek, mintha az amerikaiak soha nem jártak
volna a Holdon. Dehogyisnem: jártak! 12 évvel korábban már ott voltak, ahhoz
képest amikor „először” holdraszálltak. És nemcsak ők voltak ott, hanem az
oroszok is. Esetleg még mások is, de az egy másik történek.
Amerikai marsűrhajó fejlesztések
– a Saturn, az Orion és a Nova program
A Saturn hordozórakéta megteremtése a végső kihívást jelentette a
Peenemüende-ben dolgozó rakétafejlesztő csapat számára. A cél pedig a Hold
és a Mars meghódítása volt. Az terveket és a technikai hátteret fokozatosan
fejlesztették, felhasználva a II. Világháború alatt kidolgozott A11 és A12
hordozók koncepcióit is. A konkrét tervek már az 1950-es évek legelején
megjelentek a Collier’s Magazinban, a NASA archívumába csak jóval későbbi
dátummal kerültek. 1957. októberében hozták nyilvánosságra von Braun
tanulmányát a Kezdeményezés a Nemzeti Integrált Rakéta- és
Űrhajó-fejlesztési Terv Megvalósítására címmel. Hivatalosan ekkor történik
először említés a 750 tonnás Juno hordozórakétáról, mely később a Saturn I
nevet kapta. A munkálatok a következő év júliusában átkerültek az ARPA-hoz
„a tervek kidolgozására”. (Melyek egyébként már közel egy évtizede teljesen
készek voltak…)
A Saturn
hordozórakéta-család
Az Orion tervezett (6. ábra) lényegesen nagyratörőbb volt a Saturnnál,
atommeghajtással közlekedett volna az űrben. A hajtómű tervét a hidrogén
bomba megteremtői közül Stanislaw Ulam és Cornelius Everett dolgozta ki
1955-ben. Ted Taylor Los Alamosban továbbfejlesztette az alapkoncepciót,
1957. telére már a működőképes modellt is megépítették Triga néven (7.
ábra). A hajtómű mindössze 1.5-2 g gyorsulást fejtett volna ki, ami könnyen
elviselhető még egy átlagember számára is. Dyson és csapata – saját
munkatempójukból következően – 1964-re voltak képesek megépíteni a Marsra
induló atommeghajtású űrhajót. A vezetés azonban a kémiai meghajtás mellett
döntött, az atommeghajtású marsűrhajó tervezete 1959. nyarán átkerült a
Légierőhöz…
 Az
Orion űrhajó
A
Nova-terv (8. ábra) nagyjából párhuzamosan futott a másik kettővel, bár
egyesek azt állítják, ez volt az első. A nyilvánosság előtt a Saturn program
kapott nagyobb hangsúlyt, azonban a Nova sokkal jelentősebb volt. Szinte
valamennyi híres hordozórakéta-gyártó cég kidolgozta a saját verzióját. A
NASA archívumába 1963-as dátummal bekerült alapkoncepciókat már az 1950-es
évek legelején kidolgozták. A Martin Marietta mellett Elkészítette saját
tervezeteit a General Dinamics és a Douglas is. A modulrendszerű űrhajó
megépítését a holdraszállás vezérelte, ám – mint ahogy a mellékelt ábrából
is kiderül -, a hivatalosan az 1969-es holdraszállást lebonyolító Saturn
űrhajó egész egyszerűen eltörpül a Nova űrhajók mellett. A Holdhoz túl
nagyok lettek volna a többiek.
Az Orion
űrhajó működőképes modellje.
A Nova
hordozórakéta-család
Aelita – a szovjet marsprogram
Aelita a Mars királynője volt a híres szocialista tudományos-fantasztikus
regényben, melyet Jakov Protozanov filmesített meg 1924-ben. Így tökéletesen
logikus volt a választást, hogy róla nevezték el a szovjetek a Vörös Bolygó
meghódítását célul tűző tervezetüket.
Az első igazán komoly
vizsgálat szovjet űrhajós Marsra juttatására M. Tyihonravov nevéhez fűződik,
aki Koroljov OKB-1-es csoportjának tagja volt. Ez a tanulmány volt az első,
mely részletesen kidolgozott minden összetevőt. Lényegében követte a von
Braun által vázolt, 1948-as irányvonalat. Az űrhajót, a Pilótás Marsi
Komplexumot (MPK) alacsony földkörüli pályán szerelték volna össze.
Konvencionális folyékony hajtóművekkel indult volna a Mars felé, a Hohmann
ellipszisen, elérvén a marskörüli pályát, leszállóegységet bocsátott volna a
felszín felé. Közel egy éves marsfelszíni tevékenykedést követően, a
földkörüli pályáról 1630 tonnás űrhajóból mindössze 15 tonnányi tért volna
vissza. A teljes utazás 30 hónapot tett volna ki. A már ismert N1 rakéta
75-85 tonna teherbíró-képességével számolva 20-25 indítást kellett volna
végrehajtani a marsűrhajó összeállításához.
Az Aelita a
Mars közelében – fantáziarajz.
Azonban már a kezdetekkor kiderült, képtelenség ilyen gigantikus tervezetet
végrehajtani belátható időn belül, ezért egy sokkal realisztikusabb
elképzelést dolgoztak ki 1959-re, méghozzá a Vénusz gravitációs
lendítőerejének felhasználásával. A project a Nehéz Bolygóközi Űrhajó
(TMK-1) néven vált ismertté. A munkálatokat az OKB-1 3-as szekció nevű
lelkes csapata végezte. Mindössze egyetlen N-1 rakéta is elegendő lett volna
az említett pályán mozgó űrhajónak ahhoz, hogy elérje a Marsot, igaz,
leszállást nem hajtott volna végre. A Mars közelében kidobhatott volna egy
kisebb távirányítású robot-leszállóegységet. Az útközben csak minimális
hajtómű-felhasználást szükségelő terv végrehajtása mindössze egy évet
igényelt volna.
A közös szovjet-amerikai
Marsexpedíció
A két nagyhatalom természetesen tudott egymás törekvéséről. A cél érdekében
logikusnak látszott az erőfeszítések egyesítése. Az is igen valószínűnek
tűnik, hogy már ekkor bekapcsolódott egy harmadik nemzet: Kína. Nemrégen
derült ki, tekintélyes hordozórakéta-iparral rendelkeztek már közvetlen a
II. Világháborút követően.
A rádiótávcsövek,
radarberendezések és a hatalmas méretű optikai távcsövek birtokában az ember
tömegesen szerzett tapasztalatokat a földönkívüliek tevékenységéről. Az is
hamar nyilvánvalóvá vált: nem valamennyien táplálnak békés szándékot
irántunk. A Marsról érkező vészjelek küldőivel felvenni a kapcsolatot az
egész emberiség létkérdésévé vált. Össze kellett tehát fogni.
Televíziós felvétel a
marsraszállásról
A brit titkosszolgálat szerezte meg az 1960-as évek közepén azt a televíziós
felvételt, mely a közös amerika-szovjet marsexpedíció leszállásakor készült
(10. 11. és 12. ábra). A BBC annakidején állítólag egyszer le is adta. A
felvétel megszerzésében, a hanganyag tisztításában, a szöveg értelmezésében
sokan voltak segítségemre. Munkájuknak köszönhetően a mellékelt párbeszédet
sikerült rekonstruálni. Sok kérdés természetesen továbbra is tisztázatlan.
Képek az
angol titkosszolgálat által megszerzett, és a BBC televízióban az 1960-as
évek közepén bemutatott, közös amerikai-szovjet marsraszállás felvételéből.
A
párbeszéd a keringő egység és a leszállóegység között folyik, de az amerikai
űrközpontnak is üzennek. Öt hang különböztethető meg egyértelműen, ezek
közül 2-2 orosz és amerikai, valamint egy ismeretlen akcentusú, feltehetőleg
kínai. A hatodik személy valószínűleg nem szólalt meg, mert a kamerát
kezelte.. Marad még további három űrhajós. Ezek közül kettő fent lehetett a
keringő egységen, a kilencedik pedig a leszálló csapatban. Elképzelhető,
hogy ő női űrhajós volt.
Gombatelep a
Marson – az Opportunity felvételén.
A leszállási közepette elhangzott adatok közül nincs miért csodálkozni a
magas légnyomás értéken, ugyanis az a helyes érték! Ahogy a marsfotókat (is)
már évtizedet óta hamisítva közlik, miért pont egyéb paraméretekkel tennének
kivételt?
 Azonosítatlan
repülő tárgy a Mars egén, a Spirit robotszonda felvételén.
Kiderül a felvételből: a leszálláskor megzavartak, legalább egy,
magasabbrendű marsi állatot. Már a Földön talált marsi eredetű meteoritokból
ismerjük a marsi baktériumok és egysejtűek nyomát. Az Opportunity űrszonda
lefényképezte a marsi gombatelepeket (13. ábra), a Spirit pedig a Mars egén
átrepülő azonosítatlan repülő tárgyat. A marsi élet, a marsi intelligens
élet léte, immár tagadhatatlan.
Akkor hát miért mégis???
Ember a Marson – 1962. május 22.
Érthetetlen szavak
- Csak öt szektor.
- Thomas, hallassz?
- Vesszük a tv-képeket.
- Jó képeket kapunk. Töménytelen sok részlet kivehető. Mi a helyzet nálatok?
- Szép kilátás. Rendben Houston.
- Készenlét.
Sokan beszélnek egyszerre, érthetetlen hangzavar.
Hajtóműzaj.
- … egyes mód és készenlét.
- Teljes készenlét
- Készenlét.
- Készenlét, Houston.
- … jobb később, mint soha…. Tudnátok ellenőrizni az értékeket? Houston,
minden rendben.
Érthetetlen.
- Készenlét, megerősítésre várunk. Houston.
- Készenlét visszaszámláláshoz.
- Egy, kettő, három (oroszul is számolnak. Egy hang adatokat ismétel
oroszul, valószínűleg az angol szavakat tolmácsolja, melyet orosz kollégája
mond.)
- A szél 31 km/h, délkeleti.
Ismét adatok oroszul.
- Légnyomás 707.7 millibar.
Orosz és angol beszélgetés teljes kavalkádja.
- Készenlét leszálláshoz.
- Visszaszámlálás vége.
A leszállóegység leszáll. A hajtómű dübörgése minden mást elnyom. Az
utolsó érthető mondatfoszlány:
- … készenlét.
- Megcsináljuk! Hallelujah (orosz beszéd.) Megcsináltuk! Megcsináltuk! Nem
volt könnyű. Nem volt könnyű… (orosz beszéd, üdvrivalgások.)
- Istenem, mi az? Valami mozog.. Valami mozog ott.
Orosz és angol beszélgetés kakofóniája.
- .. hé fiú, valaki veszi …. Ez az esemény lesz a történelem legnagyobb
tette. 1962. május 22-én elértük a Mars bolygó felszínét. És élet nyomait
látjuk.
Orosz beszéd.
Felvétel vége.
Vissza a nyitólapra |