|
|
Arany László: Mikor lépett az ember (ismét) a Marsra? |
|
|
|
Kutatási anyag 2002-ből |
|
|
|
Sok – magát szakértőnek valló - kutató (bármiféle megalapozottság nélkül) még a holdraszállás tényét is tagadja, miközben az ember 1963-ban a Marsra lépett, ahová tulajdonképpen hazatért. Az elmúlt közel negyven évben, kupolavárosokban létrehozta a földi bioszféra kicsinyített másait, s bányászati tevékenységet kezdett. Mindezt természetesen szigorúan titkos körülmények között. A cél: a túlélés. Egyelőre mintegy 1. 000 ember számára.
Honnan jöttünk?
Mára eljutottunk odáig, hogy komoly tudósok sem kérdőjelezik meg az „Éva hipotézist”. Az elmélet állítása szerint az egész ma élő emberiség mindössze egyetlen nőtől és maximum három férfitól származik, akik valahol Afrikában(?) éltek úgy 160 ezer évvel ezelőtt, az Édenkertben, ahol aztán különböző gondok adódtak…
V-2-es rakéta a peenemündei rakétatelepen. A rakéta startja, csúcsán pilótafülkével.
Az is köztudott, hogy a Homo sapiens sapiens, a ma élő bölcs(?) ember is pontosan ugyanott(?) és ugyanakkor jelent meg, vagyis a két adat kölcsönösen igazolja egymást. Arról viszont egyelőre csak a különböző népek elbeszéléséből tudhatunk, hogy vajon azok az emberek honnan érkeztek. Biztosan nem az „égből csöppentek ide” – mondhatnánk, pedig éppenséggel ez történt. Nagyjából ugyanebben az időben a Mars bolygót hatalmas meteortalálat érte, minek következtében az északi féltekéjét borító kőzet mintegy 2-3 km-es vastagságban egyszerűen letépődött a bolygóról és szinte teljesen megsemmisült a légkör. Az ott élő fejlett emberi civilizáció egy töredék részének sikerült elmenekülnie, ide a Földre. Technikájuk színvonala tömeges áttelepülésüket nem tette lehetővé, talán néhányukról lehetett csak szó. Az ősi történetek valamennyije beszámol (főként hegyeken lakó) óriásokról, akik „elkeveredtek az emberek lányaival”. Kérdés: kiket neveztek ezekben a fordulatokban „emberek lányainak”? Esetleg a neandervölgyieket? (Netán a Marsról két különböző emberfaj érkezett időben eltolva egymáshoz képest?) Azonban bizonyított, a két emberfaj, a Homo sapiens sapiens és a Homo sapiens neanderthelensis között semmiféle keveredésnek nincs nyoma. A hibrid lények tehát szaporodásképtelenek lehettek.
A marsi gravitáció fele a földinek, kézenfekvő, hogy ott minden a duplájára nő. A marsi légkör sűrűsége sem érte el a földit, ez a magyarázat az óriások földi viselkedésének. Minden bizonnyal hat ujjuk volt, ennek köszönhető a mai napig a 6-os, s ehhez kapcsolódó matematikai rendszereink, használata. (10x6 perc egy óra, 4x6 óra egy nap, 2x6 hónap egy év, 6x6x10 fok egy kör, stb.) A magyarság eredetéről szóló történetek is arról számolnak be, hogy egykoron az űrből érkeztek őseink. Nyilván nem véletlen, hogy a táltosok hat ujjal rendelkeztek… De ez már egy másik történek.
A rakétatechnika úttörői
Konsztanytin Eduardovics Ciolkovszkij (1857-1935): az űrhajózás alapelveinek megfogalmazója. 1883-ban keltezett tanulmányában levezeti a világűrben történő szabad mozgás lehetőségét. 1897-tól lerakta a rakétaelmélet alapjait, megalkotta a rakétamozgás alapvető egyenletét. 1929-ben publikált munkájában a többlépcsős rakéták elméletét alapozta meg. Elsőként ismerte fel a folyékony rakétahajtóművek jelentőségét. Leírta a folyékony oxigén és folyékony hidrogén hajtóanyag előnyeit, javasolta a hajtóanyagpumpák használatát, a regeneratív hűtés alkalmazását, a sugárkormányzást, stb. Felismerte az űrben jelentkező súlytalanság okozta problémákat, ezek kompenzálására az űrhajó megforgatását ajánlotta. Hosszan tartó repülésekhez pedig zárt ökológiai rendszereket dolgozott ki. Munkáit 1924-tól kezdődően külföldön is megismerhették.
Az A-9/A-10 kétfokozatú interkontinentális ballisztikus rakéta vázlatrajza, valamint grafikus ábrázolása, amint a világűr határán halad célja felé.
Robert Hutchings Goddard (1882-1945): 1907-ben tanulmányt írt a bolygóközi űrrepülés lehetőségéről. Bebizonyította, hogy nagy magasságok, valamint a szökési sebesség csak rakétákkal érhető el. 1914-ben szabadalmat kapott az USA-ban egy többlépcsős rakétára. 1915-ben igazolta, hogy a rakéta légüres térben is termel tolóerőt. Az I. Világháborúban rakétafegyvert fejlesztett, a későbbi Bazooka páncéltörő rakéta ősét. 1926-ban röpítette fel a világ első folyékony meghajtású rakétáját. Elsőként alkalmazott pörgettyűs stabilizálást és – Ciolkovszkij meglátása alapján – sugárkormányt. 1935-ben rakétájával átlépte a hangsebességet. Ionrakéták kifejlesztésére is tett kísérleteket. A II. Világháború idején startrakéták, illetve változtatható tolóerejű folyékony rakéták megalkotásán foglalatoskodott. Hermann Oberth (1894-1989): Már 1911-ben felismerte, hogy űrrepülés céljaira folyékony hajtóanyagú rakétát kell kifejleszteni. 1914-ben önállóan levezette a rakétamozgás alapegyenletét, 1920-ban többlépcsős nagyrakéta tervét dolgozta ki. 1929-30-ban megépítette Kúpfúvóka elnevezésű rakétáját. Dolgozott a német rakétaprogramban, az Olasz Haditengerészetnél, majd az amerikai rakétaprogramban.
Wernher von Braun (1912-1977): 1932-től a német katonai rakétafejlesztés munkatársa. 1932-ben az A-2 rakétával 2.5 km-es magasságot ér el. 1936-ban részt vesz Peenemünde létrehozásában. 1937 és 1945 között tudományos és műszaki vezetőként a II. Világháborúban alkalmazott több német rakétafegyver, elsősorban az A-4 (V-2) főkonstruktőre. Kísérleteket végeztek továbbá A-9/A10 kétfokozatú interkontinentális rakétával is. A háború után az amerikai Szárazföldi Haderő rakétafejlesztésében töltött be vezető szerepet. Egymás után alkotta meg különböző hordozórakétáit, melynek csúcsát a Saturn-V holdrakéta jelentette. Ezt követően megtervezte a marsrakétát is, valamint különböző űrállomásokat. Ő is dolgozott az ionmeghajtás lehetőségén. Valentyin Petrovics Glusko (1908-): 1929-ben az ó javaslatára létrehozott folyékony hajtóanyagú és elektrotermikus (plazma-) rakétafejlesztési osztály vezetője lett az RNII keretében. 1941-től önállósodott munkatársaival, létrehozva a GDL-OKB-t. A világon elsőként foglalkozott plazmarakéták kialakításával. Munkássága nyomán különböző nagyteljesítményű repülőgép- és rakétahajtóművek kerültek megépítésre (ORM, RD). (Űrhajózási Lexikon, 1980. Budapest)
Politika a tudományban
A II. Világháború időszakában valami megváltozott a tudományban. Korábban a nagyobb tudományos felfedezéseket aránylag gyorsan a világ nyilvánosságára hozták. A háború miatt azonban a helyzet gyökeresen átalakult. A tudomány fegyverré vált. A „Ki tud nagyobbat, minél gyorsabban és minél pusztítóbbat lőni?” - felfogás eluralkodott. A fejlesztések titokban történtek. A háború végét követően a fegyverek bevetése helyett inkább egymás fenyegetése jelentette a legfőbb törekvést: mind hatalmasabb bombákat, repülőgépeket, anyahajókat, stb. fejlesztettek. Ennek „köszönhetően” – a fegyverkorlátozási egyezmények ellenére -, legalább hétszer tudnánk szétrobbantani saját Naprendszerünket…
A NASA által kidolgozott koncepciók a NOVA óriásrakétákra. Fontos a dátum!
A haditechnikai ipar kisajátította a tudományt. Ha bárki, bármit, bárhol felfedezett, azt először „katonapolitikai” szempontokból vizsgálták meg. Ha érdekesnek tűnt, az illető felfedezés (és olykor a felfedező is) legalább tíz évre eltűnt. A találmányok, felfedezések a tíz év „katonaidőt” letöltve átkerültek-átkerülnek a még mindig szigorúan titkos állami és ipari laboratóriumokba, további tíz évre. Ezek után, tehát a felfedezéstől számítva, húsz évvel később a nyilvánosság is tudomást szerezhet a találmányról, felfedezésről – vagy annak egy kis részletéről -, de olyan áron vehetné meg, ami csak a leggazdagabbak számára elérhető. Ismét eltelik kb. tíz év, s a dolog az átlagpolgár számára is elérhető – 30 évvel a felfedezést követően.
Nézzünk néhány friss példát! Egyik a hidegfúzió. Az amerikai felfedezők azt a „botorságot” tették, hogy sajtótájékoztatón számoltak be eredményeikről. Másfél évvel később állításukat visszavonatták velük, aztán nyomuk veszett. Pedig a hidegfúzió létét Debrecenben és Japánban is igazolták, (közel azonos időben). A másik legyen talán az SR-71 Blackbird repülőgép. A 90-es évekig még a létezését is hivatalosan tagadták. Abban az évben vonták ki ugyanis a forgalomból, s derült ki, hogy már 1961-ben készen volt. Alkalmazzuk eljárásunkat egyéb tudományos eredményekre! Nem kell semmi mást tennünk, mint az egyes találmányok, vagy világraszóló események bejelentési időpontjából levonni cirka húsz évet, s akkor nagyjából megkapjuk azt az időpontot, amikor az illető esemény ténylegesen bekövetkezett – habár titokban. Ha mindezt végrehajtjuk, elég érdekes dolgokra bukkanhatunk, de sok minden érthetővé válik, s a fentebb említett űrhajózási szakemberek munkásságából is eltűnnek a törések. Persze azért vannak ellenpéldák is. Hogy, hogy nem, nyilvánosságra jutott, hogy a Zond-2 automatikus marszonda az orientációs rendszer hajtóműveként plazmahajtóművet alkalmazott. 1964-ben! Aztán ez a technikai megoldás „eltűnt a süllyesztőben”, hogy aztán 1998-ban bukkanjon fel ismét az amerikai Deep Space I-en. Az 1960-as évek végére a NASA komplett atom-rakétahajtóművel rendelkezett (NERVA). Aztán a munkálatokat leállították(?). A ’60-as évek közepén – a Spektrum televízió egy-két évvel ezelőtt bemutatott filmje szerint -, az Amerikai Légierő pilótái hangtalanul üzemelő korongokkal röpködtek. Aztán itt vannak ugye a szóbeszédek is, miszerint már a németek eljutottak a világűrbe a II. Világháború idején… Meg aztán, 1947-ben Roswellnél is lezuhant valami… Szinte semmit sem tudunk az első szovjet űrhajósokról, akik még nem kerülték meg a Földet, hanem csak űrugrást tettek. Tudunk viszont Gagarinról, aki biztos nem tett ilyesmit…
De térjünk vissza korábbi gondolatmenetünkhöz! Ezek szerint már az 1940-es évek elején az ember eljutott a világűrbe és jó évtizeddel később a Holdra… Minden bizonnyal a marsraszállás sem várathatott sokat magára.
Német űrhajósok?
Amit biztosan tudunk az nem sok, de a sok-sok részletből, és logikus következtetések segítségével össze lehet állítani egy lehetséges képet, ami talán nem esik túl messze a valóságtól. Az eltelt idő is segítségünkre van ebben. Ha kezünkbe jut egy puzzle játék néhány darabja, s ha ezek a darabok a teljes kép távoli pontjairól származnak, akkor nagy bizonyossággal meg tudjuk mondani mit ábrázol a teljes kép, még abban az esetben is, ha a mozaikoknak mindössze 1%-a, vagy kisebb része áll ehhez rendelkezésünkre. Ennyi információval jelen esetben biztosan rendelkezünk.
Az egyik ilyen támpont a német V-1 (megtorlófegyver) szárnyas rakéta (robotrepülőgép) esete. Sugárhajtóművű motorja 3000 méteres magasságban röpítette kb. 240 km-es távolságra, mintegy 850 kg robbanóanyaggal. Tízezer számra vetették be 1944. augusztus 16-tól-1945. március 29-ig. 1942-ben kezdték meg gyártását, azonban a hajtómű hibái miatt pilótás berepülésekre volt szükség. A V-2 (A-4) rakéta 1939 és 1942 között lett kifejlesztve. 12 tonnás starttömeggel rendelkezett, magassága 14 méter volt, folyékony oxigén és 80%-os metilalkoholt égető hajtóműve 5600 km/h-ra gyorsította, 186 km-es csúcsmagasságot elérve, ballisztikus pályán 300 km-es távolságra tudott egy tonnányi bombát eljuttatni. (Siklószárnyakkal ez a távolság többszörösére volt növelhető… - csak erről ugye nem ír a szakirodalom.) Közel tízezer példányt vetettek be belőle. És most itt álljunk meg egy pillanatra! A NASA első űrhajósa, Alan Shepard 1961-ben – a szintén von Braun által megtervezett rakétával – 184 km-es magasságra jutott, valamint 483 km-es távolságra. A pilótafülke tömege 1-1.3 tonna volt... Most pedig azt kellene elhinnünk, hogy von Braun és társai 20 évig semmit sem csináltak??? Folytatván a megkezdett gondolatsort, teljesen nyilvánvaló, hogy a németek felismerték a V-2 által tálcán kínált lehetőséget. Ahogy azt a V-1-gyel tették, itt is végrehajtottak pilótás repüléseket „hajtómű tesztelési célokra”. A jelenleg elfogadott amerikai szabvány szerint, aki az 50 mérföldes magasságot túlszárnyalja, az bizony űrhajósnak számít, s meg is kapja az ennek megfelelő jelvényt, s az annak viselésére feljogosító igazolást. Vagyis, ha elfogadjuk a jelen szabványokat, akkor a világ első űrhajósai minden bizonnyal németek voltak.
Mint említettem, a V-2 rakéta robbanófej-részére szárnyakat helyezve, a ballisztikus pálya helyett siklópálya alakítható ki, a hatótávolságot több ezer km-re megnyújtva. (Ugyanezt az elvet alkalmazták a szovjetek az 1950-es évek végén a „megtört pályájú űrbombázók” esetében.) A problémát az irányítás jelenthette, hiszen ebben az időben még valószínűleg nem voltak fedélzeti számítógépek, s egyéb modern navigációs rendszerek. Rádióhullámokon történő távirányítás, illetőleg autonóm repülési rendszerek jöhettek szóba. A találati pontosság tehát meglehetősen gyér lehetett. Most pedig egy picivel lépjünk tovább, folytatva a gondolatsort! Ami adott, azt ugye nem kell kitalálni. Az A-9/A-10 kétfokozatú rakéta interkontinentális csapásmérő eszköznek készült. Tudjuk, hogy legalább kettőt elindítottak New York felé, s az egyik, mindössze párszáz méterrel zuhant az óceánba a cél elérése előtt. Erről a rakétáról sajnos vajmi kevés információ áll rendelkezésre, azonban a célnak a V-2 is megfelelt. Nem kellett mást tenni, mint összekapcsolni néhányat. Tegyük fel, három darab V-2-es alkotta az első fokozatot, egy pedig a másodikat. Így egy 50 tonnás, kétfokozatú hordozórakétához jutunk, mely első fokozatának tolóereje 15%-al haladná meg az 1962-ben NASA űrhajóst a világűrbe felvitt Atlas rakétáét! Második fokozatuk pedig közel azonos tolóerővel rendelkezne. Vagyis bőven elegendő volt egyetlen ember földkörüli pályára juttatására.
A A-9/a-10 rendszer a világ első, meglehetősen alaposan átgondolt tervezete volt az interkontinentális ballisztikus rakéta megvalósítására. A terrvezési munkálatok 1940- ben kezdődtek, s az első repülésre 1946-ban került volna sor. A megvalósításra vonatkozó törekvések valószínűleg le lettek állítva 1943-ban, amikor a rendelkezésre álló összes erőforrást a V-2-es tömeggyártására kellett fordítani. Azonban von Braun mindent elkövetett azért, hogy a fejlesztések folytatódjanak, és néhány kísérleti repülés lebonyolítására is sor került az A-4-es kísérletek keretében, az A-4b fedőnevet használva (ami elméletileg ugye egy módosított A-4-est jelentett, és így ugye megkapta az igényelt támogatást). 1944. végén az A-9/A-10 tervezet megkapta végleges elnevezését, a "Project America"-t, azonban számottevő fejlesztésnek nem találni nyomát az A-4b-n 1945. januárját követően.
De folytassuk a sort! Ha öt db V-2 rakétát használunk első fokozatként, már egész komoly hordozórakétát kapunk. Igaz, az első fokozat tolóereje „mindössze” a 75%-a az 1965-ben felbocsátott kétszemélyes Gemini űrhajó Titán hordozórakétájának, viszont annak fajlagos tolóereje kisebb volt, tehát itt is az az eset forog fenn, amikor a kevesebb a több. Egy újabb V-2-est használva második fokozatként már elérhető a földkörüli pályára állás sebessége. A pilótafülkében két űrhajós – ha nem is kényelmesen – de elférhetett, majd néhány földkörüli keringést megtéve siklószárnyak és/vagy sugárhajtóművek segítségével hajthattak végre a biztonságos leszállást. Az elképzelés végrehajtásának semmi technikai akadálya nem volt, s a hitleri Németországot ismerve, minden bizonnyal végre is hajtották. Peenemündében azonban „repülő korongokkal” is foglalkoztak, s minden jel arra vall, hogy komoly sikereket értek el az inerciális (elektro-magnetikus) motorok alkalmazása terén. A világűrbe kijutást azonban szerintem hagyományos módszerekkel, kémiai meghajtással érték el. A „repülő korongok” azonban valószínűleg a csodafegyverek egyike lehetett a sorban. Valószínűleg akkori technikával nem tudtak megfelelő energiakoncentrációt létrehozni a gravitációs tér leküzdéséhez. Mindeközben, az óceán túlsó partján, már 1944-ben Stanislaw Ulam és Frederick de Hoffman megtették az első igazán komoly lépéseket atomenergia alkalmazására űrhajók meghajtására, miközben a Manhetten-Projecten dolgoztak.
A II. Világháború után
A nagyhatalmak szétosztották maguk között a mintegy 800 db V-2-es rakétát és kísérleti célokra fordították. Magukkal hurcolták a fejlesztőmérnökök nagy részét is, már akiknek nem sikerült elmenekülni. Sok kutató pedig egyszerűen „eltűnt”. Igen kevés részlet ismert a zsákmányolt anyag pontos felhasználásáról, s az egyéb, szintén a különböző kísérleti telepeken talált, fejlesztés alatt álló eszközökről, fegyverekről, valamint ezek sorsáról. Ide tartoznak többek közt a lézerfegyverek, atomfegyverek, elektro-magnetikus (antigravitációs) motorral hajtott szerkezetek. A gépezet azonban beindult.
A német, olasz, stb. tudósok nyilvánvalóan azzal kezdték amerikai „fellépésüket”, hogy demonstrálták fejlesztéseik eredményeit. (A Szovjetunióban ugyanezt tették, de erről szinte semmit sem tudni.) Nem könnyű megérteni a tudós lelkivilágát. Megtehették volna, hogy – révén ellenséges hatalomról van szó -, egész egyszerűen megtagadják az együttműködést. Persze – valamilyen szinten – mindenki zsarolható, tehát ez nemigen volt járható út számukra. Megtehették volna – látván az amerikaiak eredményeit -, hogy lassítják a kutatások ütemét. Viszont a tudósok kíváncsi emberek. Minden forrást megkaptak, ami csak szükségeltetett. Ha kezdetben volt is egy kis ódzkodás bennük, többnyire igen komoly tempót diktáltak a későbbiekben. Az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a „próba-szerencse” módszer az nem igazán kifizetődő, ha a világűr meghódításáról van szó. Számítógépek kellettek. Habár éppen 1945-re készült el az ENIAC, nem felelt meg az igényeknek. A világ akkori szuperszámítógépe, teljesítménye mai szemmel igen szerény volt, és nem titkoltan katonai célokra készült. Megbízták tehát az akkori idők matematikai nagyágyúját, Neumann Jánost, aki megtervezte már 1945 júniusára(!) EDVAC nevű gépét, azonban csak 1949-ben tudták üzembe helyezni.
A berepülési kísérleteket azonban pillanatnyi szünet nélkül folytatták, hiszen kezdetét vette e hidegháború kegyetlen időszaka. Azonban a pilóták életét nem akarták feleslegesen kockáztatni, ezért csimpánzokat, sőt, minden valószínűség szerint, törpecsimpánzokat használtak. Sajnos nem teljesen közismert – kicsit kellemetlen lenne, - hogy John Glenn a NASA első, Földet körülrepülő űrhajósát két idomított csimpánz megelőzte. Éppen ezzel csúfolták az űrhajósokat, mondván milyen pilóták ők, hiszen egy majom is meg tudja ugyanazt csinálni, amit ők. Mivel az űrhajó kabinok vízre érkeztek, ismert mondásunk: „Most ugrik a majom a vízbe!” – innen ered. A törpecsimpánz (bonobó) nemcsak kisebb az általánosan ismert fajtánál, hanem jóval intelligensebb is.
Ismerve az amerikai titkos katonai támaszpontok elhelyezkedését, és a felszállási irányokat, összevetve a technikai apparátus megteremtéséhez szükséges idővel, kézenfekvően adódik a következtetés, hogy mind a Cascade-hegységben megfigyelt azonosítatlan repülő tárgyak, mind a Roswellben lezuhant UFO, korántsem földönkívüli szerkezet volt, hanem nagyon is Földön inneni. Annyi intelligenciát pedig botorság lenne egy átlag 6-800 szót beszélő és értő farmerről feltételezni, hogy a földjére zuhant szkafanderes törpecsimpánzokat és az ultrakönnyű emlékezőfémből készült repülő szerkezetet kapásból beazonosítsa. Az ufókutatóknak tehát gyökeresen át kell alakítania álláspontját bizonyos esetekkel kapcsolatban. Kézenfekvő, az amerikai kormány, s a különböző minisztériumai minden lehetséges és lehetetlen magyarázattal elő fognak állni, csak az igazsággal nem, miszerint 1947-ben űrkísérleteket folytattak. Ilyesfajta beismerést ne is várjon tőlük senki, nem fogják megtenni.
A Biosphere-II épületkomplexuma az USA-ban
De nézzük tovább az események összekapcsolódását! 1946-ban a Douglas Repülőgépgyártó Társaság elkészítette a RAND (Preliminary Report on the Utility of a World-Circling Vehicle) nevet viselő előtanulmányát föld körüli pályán keringő eszközök használatának előnyeiről. A RAND tervezet utalást tesz arra, hogy a világűr felhasználható „megfigyelésre”, de nem jelöl meg semmiféle konkrét elektronikus lehallgató eszközt ilyen jellegű küldetések kivitelezésére. (Spaceflight 2001. július) Vagyis már ekkor azon törik a fejüket, vajon hogyan lehetne a Szovjetunióról űrtechnikai módszerekkel adatokat szerezni. Miközben az első mesterséges holdat – állítólag – 1957-ben lőtték fel…
Az Éden Project kupolái Angliában.
1953-ban a RAND Társaság (az 1947-es RAND tervezet tagjaiból alakult) tanulmányt készített a „Szovjetunióról gyűjtendő elektronikus információk” címmel. Ez a tanulmány demonstrálta, hogy teljességgel lehetetlen nagyfrekvenciás jeleket fogni a Szovjetunió hatalmas belső területeiről ha csak szárazföldi telepítésű berendezéseket és repülőgépeket használnak. Gyökeresen új technikai megközelítéseket kell alkalmazni, ha az Egyesült Államok légiereje számára fontos, hogy ELINT információkhoz jusson a Szovjetunió, határoktól távoli, belső területeiről.( Spaceflight 2001. július) Korábban teljes mértékben elhanyagolták a hírszerzés eme módját, s minden energiájukat a fotófelderítésre fordították. A televíziós technika egyébként is még gyerekcipőben járt, az átjátszóállomásokat meg kellett szervezni. Ha ’53-ban ezen dolgoztak, akkor az első, folyamatosan üzemelő mesterséges holdat valamikor 1949-ben lőhették fel. A II. Világháborút követően mindössze ennyi idő kellett a szükséges infrastruktúra megteremtéséhez.
Az ábrán látható tervezet 1961-ben jelent meg. 1963-as marsraszálláskor – valószínűleg – használt leszállóegység.
Fontos történelmi adalék, hogy a jelenlegi USA elnök apja, id. George Bush - szintén elnök volt, s meghirdette az emberes mars-programot, amit aztán követői szépen félreraktak, - Truman elnök idején a CIA igazgatói posztját töltötte be, ily módon, elméletileg, tudott mindenről. Feltűnő, hogy Truman a nyilvános fellépései alkalmával mennyire ellenzett bármiféle műholdas programot. Egész jól játszotta a szerepét.
Irány a Hold!
Bizonyára nem „véletlen egybeesés” csupán, hogy az amerikai X-repülőgép program szintén 1945-ben kezdődött. 1947-ben Charles Yeager már át is lépte rakéta-repülőgépével a hangsebességet. 1955-re ezzel a technikával sikerült a világűrt is elérni, s az onnan való visszatérést tanulmányozták. Már ekkoriban az újrafelhasználható eszközök kutatásába fektettek hatalmas energiákat, valamint abba, hogy miként lehet a lehető legkisebb tömegbefektetés árán (hajtóanyag, ejtőernyőrendszer, stb.) visszahozni különböző szerkezeteket az űrből, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a felbocsátott hasznos teher tömegarányát tekintve mennyi a ténylegesen „hasznos” a visszatéréskor.
Az időközben (’50-es évek elején!) felbocsátott mesterséges holdak felvételei szerint, a Szovjetunióban nagyrakéta fejlesztésébe fogtak. A méretei alapján egyértelművé vált, hogy csakis a Hold (Mars?) lehet a cél. Az USA-ban azonnal belátták, hogy a rakéta-repülőgépek fejlesztése révén csak több évtizednyi fejlesztés árán érhetik el ugyanezt a célt. Koncepcióváltás történt tehát. Szükség volt mindenekelőtt egy hatalmas teljesítményű kémiai hajtóműre – mint a leggyorsabban megvalósítható lehetőség a Hold elérésére. Mindemellett, meg kellett teremteni azt az infrastruktúrát, amelyik képes levezényelni és kiszolgálni egy ilyen grandiózus vállalkozást. Ehhez azért évek kellettek. A helyszín talán a kaliforniai Vandenberg Légibázis volt, vagy esetleg egy másik, a Sziklás-hegységben. A fejlesztések gőzerővel – és a lehető legszigorúbb titoktartás mellett – folytak. 1958. október 1-én megalakult a NASA, a korábbi NACA nevű szervezet utódjaként, hogy levezényelje a holdraszállást. 1959-re elkészült az F-2 jelű rakétahajtómű (az Űrhajózási Lexikon szerint, vagyis ténylegesen akár évekkel is korábban), mely a NASA - hivatalos - űrhajósait juttatta 1969-ben a Holdra. (Általában pedig az a szokás, hogy először van meg a rakéta koncepciója, s aztán az a hajtómű, amely annak meghajtásához szükségeltetik…) 1958-1959-ben már komplett tervek léteztek holdvárosok felépítésére – Orion Project.
Szovjet elképzelés a Mars mellett elrepülő űrhajóra – a ’60-as évek elejéről.
Az első - hivatalos - holdraszálláskor beszaladt egy kisebb malőr, ugyanis az Apollo-11 útja során a holdkomppal a Hold felszíne felé tartva Armstrong elvétette a leszállási helyet, meglehetősen túlrepülte azt, és ott olyasmit látott, amit nem lett volna neki szabad. Ki is csúszott a száján: „Úristen, ezek itt vannak!” No, nem az ufonautákra gondolt, pedig a lelkes kutatók szerették volna ezt belemagyarázni, hanem sokkal inkább honfitársaira, illetőleg a szovjetekre. Ekkor döbbent rá, hogy csak egy jól összerakott szerepet játszik. Valami nagy tettel fel kellett kavarni az amerikai közvéleményt, de igazából nem ő volt az első, de még a második sem… A további – hivatalos – holdraszállók már mindevvel tisztában lehettek, hiszen az amerikai űrhajósok között – első szovjet társaikkal ellentétben – nem volt megtiltva a személyes kapcsolattartás. A holdraszállás a Nemzetközi Geofizikai Év fényes megkoronázása volt. (1957. július 1. – 1958. december 31.) A közvélemény pedig mindebből annyit tud, hogy a szovjetek felbocsátották az első Szputnyikot 1957 októberében… Kennedy elnök később, a holdprogram meghirdetésekor, mindenről ne tudott volna? Nehéz elképzelni. Talán éppen ezért kellett meghalnia, mert szerette volna a világ tudomására hozni az amerikai űrhajósok – és mások - hősiességét. Erről pedig egyesek másként gondolkodhattak… Hiszen miközben 1961-ben meghirdette a holdprogramot, az amerikai űrhajósok igazából már a Marsra készültek.
Komplett amerikai marsűrhajó. Látható a NERVA fokozat és a háromszög alakú marsraszálló-egység.
A Saturn-V óriásrakéta 40 tonnát tudott holdkörüli pályára állítani. Pilóta-nélküli repülésnél ebből kb. 30 tonna juttatható biztonságosan a Hold felszínére. Egy ember egy éves élelmiszer, levegő, víz, stb. szükséglete nagyjából 5 tonna. Egyetlen rakéta felbocsátásával hat ember egy éves ott-tartózkodását lehetett fedezni. Milyen különös véletlen. Éppen ennyien alapították meg az első holdbázist… A szerkezeti egységek odaszállítására szintén elegendő volt egyetlen rakéta, így az űrhajósoknak is, hiszen a visszaindulásukhoz, illetve váltásukhoz szükséges eszközöket más űrhajók vitték. Egy háromszemélyes – kísérleti – holdraszállás-visszatérés egyetlen űrhajót igényel. Egy hatszemélyes holdi bázis kiépítése kettőt, a váltás-készletek pótlása szintén évente kettőt. Mindez – mai áron – nagyjából egymilliárd dollár. Egy lopakodó bombázó repülőgép árának a fele… A kifejlesztése mindennek pedig nagyjából 10-15 milliárd volt.
A szovjetek sem maradtak le. Vagy talán le sem maradtak?… Proton-Szojuz kombinációval a NASA hivatalos -1969-es –űrhajósait évekkel megelőzhették. A titkos szovjet űrprogram részeként ismert N-1-es rakéta ugyanis inkább a marsraszálláshoz készült. Néhány katasztrófájáról beszámoltak a „közvélemény megnyugtatására”, azonban a sikerek továbbra is szigorúan titkosak. Természetesen nem állt meg itt a dolog. A holdbázis idővel kibővült, mind létszámban mind területben, tudósok is dolgozhatnak ott, kupolavárosaik, bányáik a Hold jótékonyan rejtő túlsó oldalán vannak felállítva. S ha néhány csillagász a Hold felett megcsillanó teherűrhajó képét látja a távcsövében? Nagy dolog, biztosan UFO-t látott…
A Mars meghódítása
Technikai kivitelezés szempontjából a marsraszállás a holdraszállás után nem jelent akkora minőségi ugrást, mint földkörüli pályáról a Hold elérése. Nem kellett mást tenni, mint a már létező holdrakéta első fokozatát megháromszorozni, netán megötszörözni. Számoljunk az egyszerűbb, a megháromszorozott első fokozattal. A holdrakéta 3000 tonnás össztömegével szemben a marsrakéta teljes tömege meghaladhatta a 7000 tonnát. Ezzel egy szimpla marsexpedíciót, a holdexpedícióhoz hasonló módon kivitelezettet, végre lehetett hajtani. Persze volt egyszerűbb lehetőség is, de az tovább tartott. A versenyhelyzet miatt bizonyos, hogy legalább két gigászi űrhajó indult a vörös bolygó felé, s minden bizonnyal, „biztonságban vissza is tért onnan”.
Ennek az expedíciónak az idejét az 1963. februári marsközelséghez igazították, tehát a startot valamikor 1962 nyár elején kellett végrehajtani. A Hold gravitációs terét gyorsításra használva - akár többször is - a Mars felé indított tömeg meghaladhatta a 100 tonnát űrhajónként. Van azonban egy olyan lehetőség is, hogy a Vénusz felé indulva, annak lendítőerejét használja ki az űrhajó a Mars elérésére. Az expedíció kivitelezése kifejezetten olcsó volt, hiszen a holdűrhajó készen állt, a megháromszorozott első fokozat és a Marsra leszálló egység, illetve az onnan visszatérő űrhajó hajtóművének megerősítése nem okozhatott komoly plusz költséget. A két űrhajót magába foglaló marsexpedíció összköltsége nem haladhatta meg – mai áron számítva – a három milliárd dollárt. Később már biztosan nem ezt a gazdaságtalan megoldást alkalmazták. Kisebb űrhajókkal, rakétákkal, részleteiben vitték fel a szükséges berendezéseket, a Mars felé vezető pályán ion és/vagy atomhajtóművek gyorsították és fékezték az űreszközöket, míg a marsraszálláshoz szóba jöhettek a különböző aerodinamikai eszközök, Rogallo-szárny, ejtőernyő, stb. A Phobos hold mindehhez szinte kínálta magát, mint természetes átrakodóhely, illetve űrállomás. A 780 naponként bekövetkező marsközelségek idején valóságos konvojok indultak. Megszaporodtak az „ufójelenségek”.
A Marson, ha bár van élet, az mégsem felel meg minden szempontból az emberi igényeknek, ezért üvegházakat, kupolavárosokat kellett építeni. (Természetesen a már létező, ősi települések is felhasználhatók.) Mindkettőnek megtaláljuk földi megfelelőit az USA-ban végrehajtott Bioszféra-II kísérlet, illetve az angliai Éden Project keretében. A Bioszféra-II lényege az, hogy hat ember egy teljesen (légmentesen) zárt ökológiai rendszerben próbál megélni, megtermelvén saját maga oxigénjét, valamint táplálékát. Az épület szerkezete a hagyományos üvegházaknak felel meg. Az Éden Project ezzel ellentétben valóságos esőerdőt varázsol a kupolák alá, az épületek különleges méhsejt-szerkezete lehetővé teszi a korlátlan bővítést. Ez utóbbi megoldást alkalmazták a Marson. Ha mindez létezik már a vörös bolygón, akkor mi a csudának építették meg ugyanazt a Földön is? – kérdezhetnénk. A válasz igen egyszerű: mint ahogy az űrkísérleteket, szerelési munkálatokat hatalmas, vízzel töltött medencékben gyakorolják a Földön, minden lehetséges hibaforrásra felkészülve, úgy a zárt ökológiai rendszerek viselkedését – ahol a felhasznált fajok száma nyilvánvalóan korlátozott -, valahol modellezni kell. Ha bármiféle probléma adódik ott, azt megpróbálják orvosolni itt, és aztán „postázni” a szükséges – élő és holt - anyagokat, felszereléseket. A legfőbb gond a marsi nitrogén hiánya, ennek pótlása folyamatosan szükséges. A hatszögletű elemekből épült kupolavárosok ott is tetszőlegesen bővíthetők.
Bizonyítékok
És hol vannak a bizonyítékok? A levezetés puszta logikája mellett azért akad más is. Súlyos érv a marsszondák „különös” viselkedése. Az egyik orosz űrszonda, a Fobosz-2, a Mars Phobosz holdján végzett volna sima leszállást. Néhány másodperccel a manőver végrehajtása előtt a kapcsolat hogy, hogy nem, megszakadt. Az amerikai Mars Polar Lander sem járt jobban, állítólag elégett a Mars légkörében, de aztán a katonai(!) fotóelemzők megtalálták az űrszondát, a leszállásra kijelölt helyen, épen és egészségesen. Más szondák is „elhibázták” a Marsot az utóbbi 25 évben. Ha egy-egy oda is ér épségben, annak a fotóit rendre hamisítják, átszínezik, átpixelezik, stb. Legkirívóbb példa a Marsarcról, a piramismezőkről, a kupolavárosokról, stb. készült fotók, ezek mindegyikét ugyanis – szándékosan – „teleszórják” szemcsékkel, hogy az átlagos megfigyelő ne ismerhesse fel a részleteket.
Az űrszondák felvételeinek manipulálása megszokott gyakorlat a NASA-nál. „Furcsa mód” egyetlen olyan fotó sem látott eddig még napvilágot, amelyik bármely űrszonda, bármely égitest közelségében a lehető legnagyobb felbontásban készített. (Talán egyetlen ellenpélda az Eros kisbolygóra leszálló NEAR űrszonda, bár…) Az ilyen felvételek ugyanis általában „elvesznek”, az indoklások szerint „a kamera hibája miatt”. Azok a fotók, melyektől legtöbbet várnánk, nem ránk tartoznak, mert valakik úgy döntöttek, hogy azokat nem láthatjuk. Mindenekelőtt ilyen a Hold túlsó oldala, melyről mindezidáig két – azaz kettő darab(!) fényképet hoztak nyilvánosságra, az egyiket 1959-ben, a szovjet Luna holdszonda, a másikat az amerikai Galileo jupiterszonda(!) készítette. Az összes többi felvétel zárolt. G.V.E. Thompson 1951-ben holdbázist tervezett. A Collier’s magazin 1952-es számaiban pedig megtalálhatjuk von Braun teljes részletességgel kidolgozott holdraszállási koncepcióját. H.E. Ross a Holdon használatos különleges szkafandert írta le – 1950-ben. Von Braun 1953-ben már a marsraszállás gondolatával foglalkozott, s teljes részletességgel ki is munkálta elképzeléseit. A munkálatokba később Clyde Tombough, a Plútó bolygó felfedezője is bekapcsolódott.
1956-ra már olyan terv is elkészült, mely a Mars és a Vénusz együttes felkeresését irányozza elő, mindössze 370 napos út alatt, s elenyésző mennyiségű hajtóanyag felhasználásával, hiszen a bolygók gravitációs tere adja a megfelelő pályaváltoztatást és gyorsítást, mindössze a Föld közelében történő fékezésről kellett gondoskodni a visszatéréskor, amihez a légkör maga is felhasználható. 1960-ra Philip Bono mára állandóan lakott, különböző járművekkel felszerelt marsi bázist tervezett. 1961-re már teljes mértékben elkészült az atomhajtású rakétát használó, 420 nap alatt a Földre vissza is érkező marsexpedíció terve. A szovjetek 1959-ben elkezdték kidolgozni az Aelita projektet, ennek keretében űrhajósok szálltak volna(?) a Marsra. A terveket 1961-re be is fejezték. A munkálatokban Valerij Kubaszov, későbbi űrhajós is részt vett. A név maradt, azonban 1961-től új koncepciót alkalmaztak, az elektronikus (plazma) meghajtást. 1964-re készen voltak a különböző marsjárók tervei is. 1960-tól atommeghajtású rakétákon is dolgoztak, egy másik kutatóintézetben. Bondarjuk, Glusko és Koroljev neve fémjelzi ezeket a munkálatokat.
A technika fejlődésével, a hetvenes
évektől, az ionhajtóművek és az atomhajtóművek elterjedésével már nem voltak
kötve az ellátó-szállítmányok a marsközelségekhez.
Ráadásul, az „ufótechnika”, az
inerciális
meghajtás, valamint a mágneskatapult (részletes
koncepcióját Arthur C. Clark már 1950(!)-ben kidolgozta) is ígéretesnek bizonyult. Most már ráadásul
nem csak a Hold és a Mars volt a cél, a többi égitestet is könnyedén fel
lehetett keresni, szabadabban lehetett mozogni az űrben. Ezek a kutatások
segítenek felderíteni a Naprendszer ásványi kincseit, de egyben régészeti
kutatásokat is jelentenek az ősi civilizációk, illetőleg a földönkívüliek
keresésében.
Amíg az emberek abban a tudatban élnek, hogy
UFO-k röpködnek felettük, senkinek sem kell félni a lelepleződéstől, a titkos
praktikákról és a szemfényvesztésekről nem hullik le a fátyol. Ha pedig valaki
különleges járműveket lát, akkor sincs semmi vész, kiadják a jelszót: „Fogd rá a …” földönkívüliekre!…
Katonai technikával kivitelezett képfeldolgozás a Mars Polar Landerről. Sztereo-szemüveggel jól látható az űrszonda jellegzetes kettős napelemszárnya.
|
|
A szovjet 
