Hol "domborodjék"?

Pesti Hírlap, 1991.07.01

   

Ha az ember a hatodik ikszet tapossa, gyűjthetett már jócskán tapasztalatokat attól, hogy az igazság nem ritkán(?) a hatalmon lévők igazsága. Kosáry Domokos -  akit ember és történész mivoltában egyaránt tisztelek – életkoránál és egyebeknél fogva nálam ezt sokkalta jobban tudhatja.

Megértem, hogy a Magyar tudományos Akadémia nem hajlandó az MDF által szorgalmazott, úgynevezett Fehér Könyv összeállításában részt venni. Érthetetlen számomra viszont az az álláspontja, amit a Morvai Ferenc által Szibériában kiásott és később az USA-ba menekített csontvázzal kapcsolatban elfoglal. Már az tudniillik, hogy nem járul hozzá a költő szüleinek (újbóli) exhumálásához, melynek nyomán lehetővé válna – a csontleletek tudományos összehasonlítása alapján – a szibériai Petőfi-legenda egyértelmű és végleges lezárása.

Tudnia kell a tisztelt tudós testületnek, hogy a közvélemény egy – ki tudja pontosan hányad? – részében azt az érzést kelti ez az álláspont, mintha az MTA tartana, félne ettől a vizsgálattól. De félnie ugyan miért kellene? Félnie kellene netán az (új) igazságtól, amely a magyar nép nagy költőbálvány hazafiát – úgymond – deheroizálná?

Talán érdemes lenne – megelőlegezve ezt – elgondolkodni azon, voltaképpen mit változtathatna ez a fejlemény ki-ki Petőfi-képén. Mindenesetre az enyémen semmit! Megvallom persze, elfogult vagyok a költő iránt: közös alföldiségünk, kiskunsági származásunk és szülőfalum – Szalkszentmárton – okán. Engem nem rendítene meg, ha tudományosan bizonyítottá válna, hogy a Barguzinban kiásott csontváz Petőfi földi maradványa. Nem örülnék ennek, nem szomorítana el, egyszerűen tudomásul venném, hogy az életnél nincs jobb drámaíró.

Mit tud(t)unk meg eddig a költőnek a segesvári mezőn való szerepléséről? Idézek a Magyar Irodalmi Lexikonból: „Július derekán a hadi helyzet következtében már távozni készül Mezőberényből, amikor Bem küldöttei elérik s átadják neki Bem hívó üzenetét. Az ő seregéhez csatlakozva fegyvertelenül, polgári ruhában, szemlélő gyanánt részt vesz július 31-én a Segesvár melletti fehéregyházi csatában, s délután 5-6 óra között a menekülés során eltűnik. A legvalószínűbb föltevés szerint az üldöző ulánusok szúrták le, Fehéregyháza és Héjjasfalva között, az ún. ispánkút közelében.”

Mi tehát az eddig feltárt tény? Petőfi a szétszórt magyar sereg egyik tagjaként – bajtársaihoz hasonlóan – a túlerőben lévő ellenség elöl menekült, ha úgy tetszik – futott. Megsebesült, nem sebesült meg? Mindenesetre (ha később Szibériába került volna) ott,. Segesvárnál nem halt meg, mint ezt eddig véltük. S kérdeném, hogy ekkor ez lenne baj? Ugyan mit tett a szabadságharc leverése után Arany, Jókai, Vörösmarty?... és sorolhatnám a kortárs írókat, politikusokat Kossuthon át. A többiek elrejtőzését, bujkálását, emigrációját természetes megértéssel szemlélte és nyugtázta az nemzet, az irodalomtörténet, a história. Petőfi bűne viszont ez esetben az lenne, hogy nem esett el Segesvárott? A „futást”, amiről eddig nem tudtunk, csak a „hősi” halál fogadtathatná el, a szándéktalan vagy tudatosan életben maradás nem? Van-e arra adat, hogy árulóvá lett volna Petőfi, vagy megtagadta volna elveit?

Ennyit a hazafiról. Petőfi költészetének értékén pedig változtatna bármit is? Ennek súlyát – ha jól tudom – nem a költő ilyen vagy olyan életvitele, hanem az esztétikai értékítélet adja meg. Éppen ezért, ha szabad egyszerű, szalki születésű magyar szakos tanárként javasolnom a tisztelt tudós testületnek, engedjék mindenki számára véglegesen és megnyugtatóan lezárni a szibériai Petőfi-legendát. Még akkor is, ha szent meggyőződésük szerint kizárt, eddig semmivel nem bizonyított dolog, hogy Petőfi Szibériába kerülhetett. Ám ha mégis úgy történt volna, akkor pedig teljesedjék be a költőnek Az Alföld című versében írt egyértelmű végrendelkezése, óhaja: „Szép vagy Alföld, legalább nekem szép! / Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. / Itt boruljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fölöttem.”

 

Bernáth Attila

 

 

    Vissza a nyitólapra