Arany László: Robothollók - amerikai elektronikus lehallgató-tevékenység a hidegháború idején

 

Az 1960-as évek végére a háború-ellenes tüntetések végigsöpörtek Amerika egyetemein. Stanfordban, San Franciscotól délre, megszokott dolog volt éjjelente üvegcsörömpölést hallani, amint a diákok téglákkal bezúzták azoknak az épületeknek az ablakait, melyekről úgy gondolták - nem minden alkalommal helyesen -, hogy érintettek a fegyverkutatásában. 1969 tavaszára a tiltakozók sikeresen felgyújtottak és porig égettek egy stanfordi épületet, ahol a leendő katonatisztek gyakorlatoztak, valamint akadályozták a CIA-t a toborzásában. Habár a helyzet meglehetősen feszült, mégis viszonylag békésnek volt mondható.

 

 

Stanfordban jó néhány repüléstechnikai kísérlet folyt, ezért a repülési fejlesztésekkel foglalkozó részleg természetes célpontként kínálkozott. Professzorok és friss diplomás diákok éjjelente rendszeresen őrségben álltak irodáikban, feljegyzéseik és berendezéseik védelme érdekében. A tüntetők azonban hamarosan a Alkalmazott Elektronikai Laboratóriumot vették célba (rövidítve: SEL), melyről úgy gondolták, titkos kutatásokat irányít.

 

 A Thor Agena D hordozórakéta. Ez a típus juttatta fel orbitális pályára a KH-4 Corona műholdat és a hozzákapcsolt elektronikus adatgyűjtő szubműholdat. (Internet)

 

James de Broekert, a laboratórium kutatója, egyik alkalommal éppen őrségben volt, ügyelvén a biztonságra és védve a titkos egységeket és feljegyzéseket. Ezen az éjszakán, 1969 áprilisában, a tüntetők meglehetősen feltüzelték magukat; de Broekert emlékezetében élénken élnek az akkori történések: „A diákok közül a radikálisabbak, összefogva a külsős hivatásos tanácsadóikkal, erőszakkal elfoglalták a titkos laboratóriumot, ’felszabadított területnek’ nyilvánították, s kilenc napon át megszállás alatt tartották.” - emlékezik vissza harminc évvel később. „Hatalmas, Moszkvában és Kínában nyomtatott plakátokat ragasztottak a falakra, köztük Che Guevara posztereit is.

De Broekert és támogatója, a Nemzeti Felderítési Hivatal (NRO) szerencséjére a diákok nem jutottak titkos, vagy veszélyes anyagokhoz. Ha ugyanis ez összejön nekik, az súlyos csapás jelentett volna a nemzetbiztonságra, egyenlő veszélyt, vagy még annál is nagyobbak, mintha a szovjeteknek sikerült volna mindezt kémekkel végrehajtani. De Broekert munkája a SEL keretében a következőkből állt: szigorúan titkos NRO műholdak számára kellett érzékelőket terveznie, melyeknek képesnek kellett lennie a szovjet antiballisztikus rakéták vezérlő radarjainak rendkívül halk elektronikus „suttogásának” lehallgatására több száz kilométeres távolságból. Az NRO gyorsan eltávolította a munkálatok részleteit de Broekert széfjéből és biztonságosabb helyen tárolta a továbbiakban. Ám nem sokkal az áprilisi épületfoglalást követően a stanfordi tiltakozók még elszántabbak lettek. Néhány hónappal később az üvegcserepek csörömpölését felváltotta a könnygázgránátok robbanásának hangja. A diákok felgyújtották az egyetem elnökének hivatalát és elfoglalták az egyik fakultás épületet, mindennek következményeként 1969 októberében az egyetem elnöke kapitulált a diákok előtt és bezárta a laboratóriumot. De Broekertnek és titkos kutatásainak el kellett költöznie máshova. Munkája túlságosan is fontos volt ahhoz, hogy félbeszakadjon. 

  

 

  

 

  

 

a felvételsorozaton az látható, miként kapcsolták a szubműholdat az Agena D hordozórakétához a fellövést megelőzően. A fotókon az első KH-6 Lanyard mesterséges holdat láthatjuk. James de Broekert szerint ez volt az egyetlen szubműhold ebből a típusból, mely nem érte el az orbitális pályát. (Paul Gatherer)

 

Veszélyes provokációk

A hidegháború korszakában az amerikai repülőgépek rendszeresen provokálták a Szovjetunió határmenti területeit. A repülőgépeket jó alaposan megpakolták elektronikus érzékelő- és rögzítő berendezésekkel, pilótáik - képzett szakemberek -, akik a „holló” becenevet kapták, repülési céljuk pedig a szovjet elektronikus tevékenység - mindenekelőtt a radarok - jeleiről információgyűjtés. A szovjet radarállomások elhelyezkedésének ismerete létfontosságú volt a Légierő Stratégiai Légiparancsnoksága számára, hiszen az általuk irányított B-52-es bombázóknak el kellett tudni kerülni e radarok ellenőrzési sávjait - esetleges nukleáris háború esetén. A pilóták által gyűjtött adatok, a „hírszerzési jelek”, rövidítve „sigint” nevet viselték.

Maguk a repülőgépek a „vadászmenyét” nevet kapták, utalva a nevet kölcsönző állat viselkedésére, a módszerre, miként azok becserkészik áldozataikat. A repülőgépek csak igen ritkán hatoltak be szovjet légtérbe, azok pedig, amelyek ezt mégis megtették, alkalmanként a szovjet légvédelem áldozatául estek. A cél, ami miatt a levegőbe küldték őket az volt, hogy rögzítsék a szovjetek által kisugárzott jeleket, a szovjetek pedig soha sem kapcsolták volna be készülékeiket, ha ilyesfajta támadó-jellegű tevékenységet nem észlelnek, így ezek a provokatív repülések meglehetősen általánosak voltak. Néhány esetben egyenesen a szovjet határ felé repültek a gépek, aztán az utolsó pillanatban elkanyarodtak; olykor az is megtörtént, hogy két kép együttműködött, úgy téve, mintha az egyik üldözné a másikat, és valamiféle háborús tevékenység történne. Senki sem állította, hogy hollónak lenni biztonságos munka lett volna.

James de Broekert elektronikai mérnök volt, a Stanfordi Alkalmazott Elektronikai Laboratóriumban dolgozott az 1950-es évek végén, saját tanulmányainak folytatása céljából. Korábban az F-100-as repülőgép számára szánt radarképernyő megtervezésén dolgozott. Stanfordban, egyik első munkájaként, vákuumcsöveket használó vevőberendezéseket kellett átkonvertálnia tranzisztoros, félvezetőkön alapuló technológiára. A munka széleskörű érdeklődésre tartott számot, hiszen a Légierő legtöbb műholdja a robosztus és energiaéhes felépítésből sokkal elegánsabbá alakulhatott át félvezetők használata révén.

De Broekert és kollégái hamarosan kifejlesztettek egy apró, kézben is elférő, elemekkel működtetett elektronikus adatszerző (elint) berendezést. Broekert rendszeresen részt vett a Technikai tanácsadó Bizottság (TAC) összejövetelein, ahol kormánytisztviselők és különböző, az elektronikai hírszerzésben érdekelt cégek képviselői is jelen voltak, hogy megbeszéljék a munkájukkal kapcsolatos dolgokat. Az 1959 augusztusi összejövetelen találkozott Dr. William Harris-szel. „Haris meglátogatta a SEL-t az egyik TAC gyűlés során, s meglátta az általunk elkészített kicsiny, elemekkel működő érzékelő-berendezést.” - idézi fel de Broekert. „Elkészítettünk egy további, zsebben is elférő változatot, a pilóták repülés közben az ablakhoz tarthatták őket, hogy radarjeleket fogjanak be segítségükkel. Harris érdeklődést tanúsított a kis detektor iránt.” Később meg is kérdezte: „Gondolja, hogy beszerelhetnénk egy műholdba is?”

 

Egy kicsiny, valószínűleg a Program 283 kódnévvel ellátott szubműhold művészi ábrázolása. Hivatalosan, sugárzási méréseket végzett. Ám bizonyosnak látszik, néhány elektronikus hírszerző-berendezést is magával vitt. (USAF)

 

A 11-es számú Program

A Légierő 1956-ban, hivatalos keretek között, nekilátott felderítő mesterséges hold építésének a 117L Fegyverrendszer (WS-117L) tervezet részeként. A WS-117L tartalmazott mind vizuális, mind elektronikus felderítő eszközöket.

Habár szinte semmiféle technikai információ nem áll rendelkezésünkre a korai amerikai elektronikus hírszerző mesterséges holdakról, néhány adatot mégis feloldottak a titkosítás alól e berendezések kapcsán a WS-117L tervezet kezdeti éveiről. 1956-ban az RCA cég nagy vonalakban kidolgozta műholdfejlesztési tervét, jelezvén, hogy az általuk vázolt „vadászmenyét” berendezés a rádió spektrum figyelésére lenne képes a 40 MHz-től 40 GHz-ig terjedő tartományban. A kezdeményezés egy pontokba szedett leírást is felölelt egy olyasféle műholdról, melyet a későbbi James Bond filmekben láthattunk viszont. Orrával a Föld felé mutatva a burkolata szabályosan lehámozódott volna, miként egy virág kibontja a szirmait, s minden egyes szirom végén kibontakozik egy tányérantenna.

A Martin Co. is kidolgozta a maga felderítő műhold elképzeléseit különválasztva a  vizuális és az elektronikus felderítést. Az elektronikus lehallgatást végző egység lényegesen nehezebb volt optikai felderítést végző társánál, működéséhez is több energiát igényelt. Ez a körülmény akkoriban nem volt szokatlan, az elektronikus felderítő berendezések a „vadászmenyét” repülőgépeken is nagyok voltak, nehezek és sok energiát fogyasztottak. Sem az RCA sem a Martin nem rendelkezett szerződéssel felderítő mesterséges hold építésére vonatkozóan. A szerződéseket a Lockheed kapta meg. Az azonban egyértelműen látszik, hogy az 1950-es években a Lockheed tervezése alatt álló elektronikus lehallgató műholdak szintén nagyok voltak, nehezek és sok energiát igényeltek.

1959-ben a WS-117L program megkapta a ma is ismert Samos nevet, a tervezet két elektronikus lehallgató projektet is magába foglalt. Egyik egy nagy elektronikus felderítő berendezés lett volna, saját hordozórakétával - kezdetben az Atlas, majd később a Thor. A másik eszközt egy fotófelderítő mesterséges holdhoz lett kapcsolták volna.

Ekkoriban a Légierő törekvéseit követte legfőbb riválisa a Haditengerészet is. A Haditengerészet nem sokkal a Szputnyik repülése után nekilátott saját kis és egyszerű elektronikus hírszerző holdja megépítésének és 1960 júniusában sikeresen fel is bocsátotta a Grab műholdat orbitális pályára. A Grab, nem sokkal később a Dyno nevet kapta, képes volt különböző szovjet radarok jeleit érzékelni, beleértve az antiballisztikus rakéta(ABM)-radarokét is. A Grab/Dyno kis mesterséges hold volt, alig nagyobb egy futball labdánál.

Mára, a korábbi Szovjetunió részéről tapasztalható sokkal nagyobb nyitottság korában sincs semmi jele annak, hogy az oroszoknak sikerült volna valaha is észlelniük a Dyno titkos küldetéseit. Amerikai hírszerző körökben általánosan elterjedt vélemény, hogy a Grab jelentette a mindent elsöprő sikert, hiszen az oroszok végig azt gondolták, egyszerű tudományos hold kering fölöttük a Napot tanulmányozván, meg sem fordult a fejükben, az valójában kémkedik.

A szárnyas társaikkal szemben, számos probléma adódott a sokkal nagyobb és könnyebben felderíthető robothollókkal, hiszen a szovjet katonai vezetők pontosan tudták, mikor vezet el a műhold pályája felettük. Nem kínálkozott lehetőség Isaac Newton törvényei megkerülésének. Az ilyen előre várható látogatók érkezésekor a radarkezelőknek pusztán le kellett kapcsolni berendezéseiket, amikor a periodikus átrepülések valamelyikére éppen sor került. Habár meglehetősen megterhelő volt számukra minden egyes alkalommal ezt megtenni, de pusztán azáltal, hogy megtették ezt a lépést olyan gyakran amilyen gyakran csak lehetséges volt, megfosztották az amerikai mesterséges holdakat hasznos információk gyűjtésétől, jelentősen megnehezítve számukra, hogy pontosan be tudják határolni a radarállomások helyszíneit a hatalmas orosz területen, emellett attól is, hogy hosszabb időn át rögzíthessék az elektromágneses spektrum széles tartományait felölelő kibocsátott jeleiket.

Habár a Légierő első jelfogó hírszerző mesterséges hold programja a Samos projekt keretében valósult meg, a jelek szerint a tervezet hamarosan átkerült a Discoverer programhivatalhoz a Los Angeles-i Légierő bázishoz. A Discoverer volt a fedőneve a Corona felderítő mesterséges holdaknak. Az elektronikus hírszerző mesterséges holdakra vonatkozó eme döntést valószínűleg 1960-ban hozta a Légierő, mert a nagyobb berendezéseket felbocsátó Atlasz rakéták helyett az olcsóbb Thor rakétákat kívánták használni, ezeknek a menedzselését pedig a Discoverer programhivatal intézte. A Légierő tisztje, John Copley egykor a földi bázisú elektronikus hírszerző berendezéseken dolgozott a Discoverer programhivatalnál Lee Battle ezredes parancsnoksága alatt. Így emlékezik vissza: „Rendkívül jó elrendezésnek találtam. A program egyedülálló támogatottságot élvezett, az egyetlen dolog ami miatt aggódnom kellett, a hasznos teher volt.”

 

A Boeing által épített S3 műhold egyike. A piramis alakú külső abból adódott, hogy a berendezésnek illeszkednie kellett a KH-9 műhold és a külső burkolat közé. (USA Nemzeti Archívum)

 

Kezdetben a hasznos teher egyfajta elektronikus érzékelőkből álló gyűjtemény volt, felpakolva egy - akkoriban a felderítő műholdak felbocsátását igáslóként végző - Agena rakéta-fokozatra. „Elsődleges cél a jelek befogása, forrásának beazonosítása és a célpontok meghatározása volt a Szovjetunió területén.” - Magyarázta Copley. – „1962 novemberében úgy ítéltük meg, az elektronikus hírszerző mesterséges holdak fejlettségüknek olyan szintjére jutottak, amikor már saját jogukon megérdemelnek egy programhivatalt.” Így létre is hoztak egy külön hivatalt, az NRO hivatkozása szerint: a Program-A Különleges Programhivatal - néven, Los Angelesben a Légierő Bázisán. „Ezután érzékletes búcsút vettünk Battle ezredestől és mindenkitől, akikkel a Discoverer program keretében együtt dolgoztunk.”

Az első néhány évben a jelfogó hírszerzési kutatások olyasfélék voltak, melyeket az NRO később a következő módon ír le: „nagy, többcélú” műholdak alacsony földkörüli pályán. Ezt a tervezetet Robert Yundt irányította, akit sokan a program atyjának tartanak. Ezek a műholdak eredetileg a következő neveken szerepeltek: Samos F-2 és F-3 projekt, azonban 1962-ben átkeresztelték őket a Program 102 névre.

A nagyobb műholdak mellett 1962 nyarára a Lockheed előállt egy kisebb verzióval is, ez már elfért egy Agena rakéta-fokozat hátsó részén. Ez a bizonyos kisebb mesterséges hold kapta később a Program 11 nevet, rövidítve P-11-et. A berendezés egyszerű feladatokat látott el, bizonyos típusú radarjelek kibocsátásának érzékelésére fókuszált. A P-11 tervezett működéséért minden bizonnyal John E. „Jack” Kulpa Jr. Volt a felelős a Légierőtől, aki - a jelentések szerint - 1964-ben befejeződött, titkos „szubműhold tervezetet irányított”. A műhold érzékeny jelfogóit James de Broekert és munkatársai fejlesztették a Stanford Alkalmazott Elektronikai Laboratóriumban.

„Izgalmas lehetőség volt számunkra - idézi fel Broekert. - ahelyett, hogy 3.000 vagy 10.000 méteren repültünk volna, most 150 és 450 km-es magasságban tehettük ezt, sokkal nagyobb látószöggel rendelkeztünk, sokkal nagyobb földrajzi területet tudtunk igen gyorsan átvizsgálni. A cél az annyira óhajtott jelek nagy távolságból való észlelése, és kibocsátási helyük földrajzi fekvésének  meghatározása volt.”

„További kihívást jelentett annak biztosítása, hogy a műhold által befogott nagyszámú jelből kiválogassuk a számunkra érdekeseket. Egyszerű modellt készítettünk a feladat megoldása érdekében, ennek segítségével próbáltuk meghatározni, vajon miként fognak kinézni az elfogott radarjelek. A modell meghatározta a más radarberendezésekből származó esetleges átfedéseket adó környezeti interferenciákat. Meglehetősen nagy kihívást jelentett a feladat” – magyarázta de Broekert

„Az én feladatom a rendszer koncepciójának kifejlesztése és a rendszer paramétereinek meghatározása volt. Én voltam a csoport vezetője, akkoriban a hasznos teherért általában egyetlen ember felelt egy technikussal közösen, esetleg egy további mérnök segítette a döntéshozatalt. Minden, amit Santfordban építettünk, raktári alkatrészekből lett összerakva. Rendelkezésünkre állt egy lista a modern berendezésekről, s mi pontosan tudtuk, mely összetevőket nem szabad felhasználni, azonban egyik alkatrész sem rendelkezett komoly repülési megbízhatósággal. A laboratóriumban raktuk össze a repülésre kész berendezéseket, aztán elvégeztük rajtuk a rázási, ütési és hőmérséklet-változási teszteket. Nem végeztünk hőterhelési teszteket vákuumban, mivel akkoriban úgy gondoltuk, ezek nem szükségesek. Viszonylag egyszerű rendszerekkel dolgoztunk, összehasonlítva a manapság alkalmazott kifinomult berendezésekkel, ám jól végezték dolgukat.”

Miután elkészültek mindennel, a berendezést átvitték a Lockheed Rakéta- és Űrosztályra, Sunnyvale-be, mindössze néhány mérföldre onnan. Ott az elkészült berendezéseket beépítették a P-11 műholdba, egy körülbelül másfél méter nagyságú, háromszög-alakú keretbe, melyet kinyitható napelemekkel szereltek fel.

Hét P-11 mesterséges holdat lőttek fel 1963 márciusa és 1964 októbere között, valamennyit az Agena rakétafokozat végére erősítették, innen választották le, miközben a fő rész továbbvitte a maga fotófelderítő műholdját. Három P-11 műhold tudományos berendezéseket szállított a Föld mágneses terének tanulmányozása céljából, azonban csak kettő érte el az orbitális pályát.

1964 júliusában, nem sokkal a P-11 program befejezése előtt, a CIA megfontolóra vette három további P-11 felhasználását a Mach 3 A-12 Oxcart felderítő repülőgépének útjával szimultán. Akkoriban erre a gépre A-11 néven hivatkoztak. Egy titkosítás alól feloldott beszámoló szerint az egyik NRO tiszt „felvázolt egy tervet három P-11 műhold egymástól 120 fokban történő elhelyezéséről, poláris pályán; a Szovjetunió felett észak-déli irányban repültek volna át, kelet felé mozogva minden átrepülést követően, az egyes holdak 30 percenként léptek volna be újra és újra szovjet terület fölé, eközben 750 km-rel tolódott volna el a felderítési övezet keleti irányba.” Az A-11 eközben átlósan repülhetett volna át a Szovjetunió felett, stimulálva a védelmi rendszert, mindeközben a P-11-es holdak összegyűjthették volna a kibocsátott elektronikus jeleket.” Úgy kalkuláltak, egy ilyesfajta küldetés révén információkat szerezhetnek a „Token”, „Tall King” és a „Spoonrest” neveken hivatkozott szovjet radarberendezésekről.

Az S3 műhold művészi ábrázolása annak leválását követően a KH-9 Hexagon fotófelderítő mesterséges holdról, az 1970-es évekből. Figyelemreméltó a P-11 műholdaknál korábban megszokott szögletes forma. (USA Nemzeti Archívum)

 

A „vadászmenyét” küldetések elsődleges célja a szovjet radarkezelők készülékei bekapcsolásának kiprovokálása volt. Ez természetesen veszélyes játéknak ígérkezett a pilóták számára, hiszen a lelövésüket kockáztatták, de ugyanígy az Egyesült Államok számára is, mivel az ügy nemzetközi konfliktushoz vezethetett, esetlegesen akár háborúhoz is.

Nagy magasságban 3-szoros hangsebességgel repülő gép mélyen a Szovjetunió fölött talán nem jelentett akkora veszélyt a pilóta számára – az Oxcart viszonylag sebezhetetlen volt egy szimpla küldetés során – viszont rendkívül provokatívnak minősült, kifejezetten Amerika azon ígéretének fényében, melyet 1960 májusában tett Gary Powers U-2-ének incidensét követően, miszerint nem repülnek többé kémrepülőgépekkel a Szovjetunió felett. Akár nukleáris háborúhoz is vezethetett volna, ha a szovjetek fejében esetleg megfordul, a repülőgépet netán alattomos bombatámadás végrehajtására küldték. A csak elméletileg felvetett repülésre sohasem került sor.

Később szubműholdak sorozatát fejlesztették ki az alap P-11 berendezésre építve. Az egyetlen ismert típus a – titkosítás alól kivont -, (hosszú ideig elfelejtett, habár hivatkozásokban gyakran megemlített) dokumentumból vált tanulmányozhatóvá.

1967 májusában a Missiles and Rockets magazin művészi ábrázolást jelentetett meg egy nem túl nagy, mindössze 120 kg tömegű kísérleti műholdról, melyet a cikk szerint az év végén kívántak felbocsátani. A berendezés jelentősen eltárt a téglaformájú P-11-től, a megjelent kép felirata szerint sugárzási mérések elvégzésére kívánták orbitális pályára juttatni. A Space World magazin ugyanazt a képet közölte le 1967 szeptemberében címoldalon a következő szöveggel: „Művészi ábrázolás a Lochkheed Missile & Space Corporation által a Légierő számára készített mesterséges holdról. A berendezés kétfajta reflektív optikai érzékelőt visz magával a világűri környezet sugárzásainak tanulmányozása céljából. Mindezek mellett, különböző fedélzeti berendezések vizsgálni fogják egyéb világűrbeli jelenségek sugárzását is.” A RAE Táblázat Földi Mesterséges holdakról számos szubműholdat sorol fel, kezdve a KH-4B Corona holdtól 1967 novemberére datálva, mint „Module 283”. Meglehetősen szokatlan ez az elnevezés, valószínű, hogy ez a bizonyos műhold a Program 283-as berendezést jelentette.

Habár a műholdat a P-11 alapján készítették, furcsa antennák meredeztek elő belőle. A művészi ábrázoláson a kisméretű szilárd helyzetbeállító rakéták a szerkezet felső részén láthatók. Habár a titkosítás státuszát már feloldották és a küldetés maga tudományos repülésnek tűnik, nem ismert egyetlen tudományos publikáció sem erről a kísérletről, és egyetlen független szakértő sem vizsgálhatta meg e titkos szubműhold programot.

 

A 989-es Program, az ABM-ek nyomán

A haditengerészet egyik Dyno műholdjának sikerült radarjeleket fogni az egyik szovjet antiballisztikus rakéta (ABM) bázisáról. Az ezt követő években a CIA alkalmanként szintén fogta ezeket a jeleket más kutatások közben. Kifejlesztettek egy metódust, mely segítségével kiküszöbölték a Hold zavaró hatását abban a néhány órában, amikor mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok felett látható volt. Ezenkívül, a szovjetek által végrehajtott légköri atomrobbantások során az ABM radarok jelei visszaverődtek a légkör magasabb rétegeiről, és sikerült nagy távolságból is felfogni őket az amerikai megfigyelő állomásoknak.

Az 1960-as évek elején az Egyesült Államok hírszerző hivatalinak érdeklődése igencsak megnőtt a szovjet ABM kapacitás iránt, különösen azután, hogy felépült az új rakétabázis Tallinn közelében, Észtországban. A rakétákat eredetileg nagy magasságban végrehajtandó műveletekre tervezték, azonban hogy mekkora magasságban, ez nem volt ismert.

Azonban akadt egy probléma, hiszen Tallinn nem tartozott a védelem szempontjából nagy prioritást élvező helyek közé. Vajon miért építették oda a szovjetek a rakétabázist? Az Egyesült Államok Légierejének néhány hírszerzési elemzője úgy vélte, a tallinni helyszín egyfajta területi védelmet jelent az amerikai ICBM-ekkel (interkontinentális ballisztikus rakétákkal) szemben. További zavaró körülményt jelentett az, hogy nem sikerült kimutatni a rakétabázis közelében az ABM rakéták vezérlő radarjait. Számos „Tyúkól” ABM radart detektáltak a legkülönbözőbb pontjain a Szovjetuniónak, ám Tallinn közelében egyet sem.

Az egyet nem értés a hírszerzőhivataloknál megszokott dolog volt. Ezek közül néhány már-már legendássá vált a titkosszolgálatokon kívül, mint például a bombázókra és a rakétákra vonatkozó történetek az 1950-es évekből. Azonban sok egyéb keserű vita megmaradt részben titokban, mint például az SS-8 rakéta kapcsán támadt nézeteltérés, vagy a Tallinn környéki ABM rakétabázissal összefüggő. Ez utóbbi a legismertebb példa: a CIA elemzői vitatták, hogy a Tallinn környéki telep egyáltalán ABM indítóhely, míg a Légierő szakemberei szerint igenis az, vagy legalábbis lehetséges, hogy az; egyúttal rámutattak, még sok-sok radarállomás van a Szovjetunió területén, s ezekről bizony az USA-nak igen csekély mennyiségű információ áll csak rendelkezésre.

 

A Corona felderítő mesterséges hold felvétele az egyik szovjet légvédelmi rakéta-rendszerről (SAM). A felderítő mesterséges holdak pontosan azonosítani tudták a rakétaütegek helyét, mint ahogy ezt is. Viszont elektronikus hírszerző mesterséges holdakra volt szükség irányító radarállomásaik felkutatására. (USA Nemzeti Archívum)

 

1966 nyarára a vita odavezetett, hogy újra kellett értékelni a műholdas hírszerzési adatgyűjtő-tevékenységet. Októberre a Felderítés Áttekintésére alakult Bizottság (COMOR), mely kiválasztotta azokat a célpontokat, amiket aztán az amerikai fotó- és elektronikus felderítő műholdaknak meg kellett figyelniük, összeállította az „ABM/AES rendszerekről gyűjtendő szükséges adatok” listáját. Az AES részletei a mai napig ismeretlenek, azonban novemberben a bizottság újra megvizsgálta a témát, egyúttal „sürgős elektronikai hírszerzési tennivalók a szovjet ABM/AES rendszerekről”.

Néhány nappal később a Központi Hírszerzőhivatal igazgatója, Richard Helms levelet írt a Védelmi Hivatal titkárhelyettesének, Cyrus Vance-nek, a következőket kijelentvén: „November 17-én az Egyesült Államok Hírszerzési Testülete (USIB) jóváhagyta a legsürgősebb információk megszerzéséről [a szovjet Antiballisztikus Rakéták radarjairól és az „AES”-ről] szóló listát. Létfontosságú, hogy az elkövetkezendő 12 hónap során valamennyi művelet egyezzen a listán megfogalmazottakkal. Az összes előirányzat teljesítéséhez meggyőződésem szerint az szükséges, hogy a jelenleg rendelkezésünkre álló elektronikus hírszerző holdak közül kiválasszuk a legalkalmasabbat és végrehajtsunk egy koncentrált [törölve] programot. Ez a program minőségi fejlesztéseket ölelne fel, emellett nagy kapacitású rakétaindítási lehetőséggel is rendelkezik, talán egészen [törölve] indítás/per évig. Azt gondolom, azonnali lépések megtétele szükséges effajta program megvalósításához, egyben meg kell szerezni az NRO rendelkezésre áll anyagi támogatását is.”

1966 decemberében tapasztalt hírszerzési tanácsadók egy csoportja találkozott a kormányzat képviselőivel, hogy megvitassák a teendőket. A hírszerzők csoportja két tagjának, Edwin Land és Edward Purcell, levele szerint „a megalakult bizottság tagjai rendkívül sok időt töltöttek annak megvitatásával, vajon mely rendszerek felelnek meg az ’azonnali teendők’ listáján szereplő elvárásoknak, a szovjet ABM rendszerek karakterisztikájának meghatározása érdekében. Úgy gondoljuk, a bizottság tagjai általánosságban egyetértettek abban, hogy döntésük hatással lesz a védelmi rendszerekre vonatkozó információgyűjtés módjára, ezért nem elégedhetünk meg akármilyen jellegű adatgyűjtéssel [több mint 25 további sor törölve].

Végül a Nemzeti felderítési Hivatal úgy döntött, a legjobb módszer ezeknek az égetően fontos információk begyűjtésére a már létező elektronikus adatgyűjtő szubműhold módosításával valósítható meg, jelesül, a korábbi P-11 mesterséges hold átalakítása révén. 1968 decemberében új osztályú elektronikus hírszerző műholdak kezdték meg küldetéseiket a szovjet ABM radarokra koncentrálva. 1200-1400 km-es magasságban keringtek, 80.3-96.9 fok hajlásszögű pályákon – jelentősen magasabban elődeiknél, ennek megfelelően további hajtóművet igényeltek a megfelelő pályamagasság eléréséhez. Ezek a műholdak a jelek szerint a Program 989 elnevezés alatt futottak.

Mindezek mellett az NRO is elkezdte fejleszteni szubműholdjait a maga titkos kommunikációs – Jumpseat néven ismert – műholdjához, majd megkezdte igen elnyúlt ellipszispályára történő felbocsátásukat. Hét Jumpseat műholdat lőttek fel 1971 és 1981 között, azonban a mai napig ismeretlen, vajon hány hordozott közülük szubműholdat.  A Jumpseat és a Program 989 kombinációja a Yield kódnév alatt futott 1982-ig, amikor ezt a nevet megváltoztatták Willow-ra. A Műholdkutatók azonban kissé szkeptikusak maradtak abban a kérdésben, hogy a Program 989 berendezések más műholdak „hátán” utaztak volna. Megjegyzik, semmi jele sincs ennek, mivel semmiféle további hasznos teher nem szerepel a NORAD katalogizálásában, mely szervezet rendszeresen információkat adott közzé titkos műholdprogramokról, egészen 1983-ig. Egyik lehetőség az, hogy a Program 989 mindössze egy elektronikus hírszerző eszköz volt, melyet a jóval nagyobb műholdra erősítettek, s így nem számított önálló mesterséges holdnak. Ám két forrás is megerősíti: a hivatkozott kódnév alatt összegyűjtött hírszerzési adatok a fentebb említett rendszerre utalnak, e források egyike pedig kihangsúlyozza, szubműholdakat a Jumpseat vitte magával.

Habár az ABM radarok detektálása és karakterisztikájuk megismerése igen sürgető feladat volt 1966 végén, a sürgetés kezdett elhalványulni 1968 utolsó hónapjaiban, amikor az első ilyen műholdat fellőtték. Ekkorra a Légierő hivatalnokai végérvényesen arra az álláspontra helyezkedtek, hogyTallinn közelében nem ABM indítóállás van, sokkal inkább a nagy magasságban nagy sebességgel repülni képes XB-70 Valkyrie bombázó lelövését szolgálta volna, azonban a repülőgép programját még azelőtt törölték, hogy a rakétaindító-állás egyáltalán megépült volna. Emellett az 1970-es évek elején az Egyesült Államok és a Szovjetunió megkezdte a tárgyalásokat a ABM rendszerek korlátozásáról.

A megváltozott helyzet természetesen hatást gyakorolt a kisebb magasságban repülő műholdak fejlesztésére is. Négyet indítottak 1968 vége és 1973 között, azonban mindössze további hármat az elkövetkező tíz évben. Nem tudni, hány került még pályára a Jumpseat műholdhoz kifejlesztett berendezésből.

 

Titán II Elektronikus felderítő holdak

A Stanford - elektronikus jelfogó szubműholdakra irányuló - kutatási programja folytatódott az 1960-as években is. De Broekert szavai szerint: „Valamennyi berendezés, amit a Stanfordban építettünk, mind, egytől egyig, tökéletesen működött egészen hordozója élettartamának végéig. Az egyik eszközünk ugyan a felrobbanó hordozórakéta miatt a vízbe hullt, de ettől eltekintve meglehetősen elégedettek voltunk a rendszerrel.” Az a bizonyos egyetlen – start közben - elvesztett berendezés az első példány volt, s a KH-6 Lanyard felderítő mesterséges holdhoz volt erősítve, mely szintén a Csendes-óceánba hullott.

 

A Titán II hordozórakéta feljavított példányának művészi ábrázolása. Jól látható az első fokozatot körbeölelő Castor – szilárd hajtóművel működő – gyorsítórakéták gyűrűje. Ebben az időben a Martin Marietta számos Titán II indításra számíthatott Vandenbergből, beleértve akár a képen látható feljavított változatokat is. Azonban egyes programok költségvetésének megnyirbálása, mint például az elektronikus hírszerző mesterséges holdaké, útját állta a fejlesztéseknek. (Martin Marietta)

 

A Lockheed két alaptípusát építette meg ezeknek a szubműholdaknak. Egyiket a gravitációs tér stabilizálta, a műhold ez esetben egy hosszú, összecsukott állapotban felvitt rudat bocsátott ki magából; a másik spinstabilizált volt. A spinstabilizált változatot a föld felszínéről szabad szemmel is rendszeresen észrevették, nagyon gyors, másodpercenként körülbelül öt villogásuk, könnyen felfedezhető volt. Feltételezve, hogy a felvillanások a minden egyes alkalommal a műhold oldalán megcsillanó napfényből eredtek, ez azt jelenti, a műholdak jóval gyorsabban forogtak percenkénti 60-nál.

A legutolsó ismert elektronikus jelgyűjtő szubműhold 1984-ben indult a KH-9 Hexagon felderítő mesterséges holdhoz kapcsolva. A Hexagon minden bizonnyal magával vitt egy hasonló berendezést 1985-ös, sikertelen startja során is.

1988. szeptember 5-én a Egyesült Államok Légiereje titkosnak minősített műholdat indított egy Titán II rakétával a Vandenbergi Légierő bázisról. A hordozóeszköz sikeresen 85 fokos hajlású, 926 km-es körpályára állította hasznos terhét. Földi megfigyelők észlelték, hogy a mesterséges hold körülbelül ugyanazzal a sebességgel pörög, mint a szubműholdat is magával vivő KH-9-es. Egy további indításra is sor került, pontosan egy évvel később, 1989 szeptember 5-én. Ezzel a szerkezettel valami hiba történhetett, mivel számos darabra hullott szét. A harmadik start 1992. április 25-re datálódik.

Valószínű, a Titán II rakétával felbocsátott szatellitek egyenes leszármazottai voltak a korábbi elektronikus jelfogó műholdaknak. A nagyméretű KH-9 mesterséges holdak 1980-as évek közepén történt nyugdíjba vonulásával, az NRO-nak találnia kellett egy másik berendezést az előd pótlására. A Titán II hordozórakéta, átalakítva és feljavítva a korábbi ICBM rakétát – volt a megfelelő válasz.

A Titan II 1905 kg-os terhet tudott 90 fokos hajlásszögű, 185 km magas körpályára juttatni. Az elektronikus lehallgató berendezéseket azonban 926 km-es körpályára bocsátották, ami azt jelenti, hogy tömegüknek kisebbnek kellett lennie, ha nem is sokkal. Az is lehetséges, hogy újfajta elektronikus lehallgató műholdat fejlesztettek ki ekkorra, esetleg a korábbi tervekre építve. Amit tudunk, az az, hogy a Titán II által felvitt elektronikus lehallgató műholdak másodpercenként nagyjából öt fordulatot tettek, ami igen közel áll a korábban fellőtt műholdakéhoz.

Ezen fellövések ideje alatt a Légierő továbbra is használta a Scout hordozórakétát az SLC-5 indítóhelyről Vandenbergben, a NASA pedig a Delta rakétát az SLC-2W indítóhelyről, szintén Vandenbergben. A Scout túl kis kapacitással rendelkezett ilyesféle méretű műholdak magasabb pályára küldéséhez, a Delta ugyan képes lehetett, mivel rendszeresen vitt fel közepes méretű meteorológiai mesterséges holdakat. Akkoriban a Martin vállalat kidolgozta a maga javaslatait a Titán II feljavításának lehetőségéről. Az egyik tervezetük Titán IIS néven ismeretes, ennek értelmében a hordozórakéta első fokozatát 2-10 Castor nevű szilárd gyorsítórakétával kapcsolhatták össze körkörösen, ezáltal a hasznos teher tömege megduplázhatóvá vált az alap, Vandenbergből felbocsátott Titán II rakétához képest. A másik kezdeményezés sokkal radikálisabb volt, ennek értelmében három darab Titán II rakétát erősítettek volna össze pántokkal szorosan egymás mellé, lehetővé téve, hogy az ily módon megerősített rakéta az alaptípushoz képest akár négyszer akkora hasznos terhet is a világűrbe, poláris pályára tudjon juttatni. Ám egyik hordozót sem fejlesztették ki.

Lehetséges, a Légierő úgy ítélte meg, a feljavított Titán IIS hordozórakéta olcsóbb lehet, mint a NASA által használt Delták és talán ezért használták ezeket, habár sokkal erősebbek voltak a kicsiny elektronikus lehallgató műholdjaik pályára juttatásához képest. A Légierő vezetői egész egyszerűen nem akartak NASA rakétákat használni. A történet pontos részleteit talán még hosszú évekig sem vonják ki a titkosítás alól.

Mielőtt a harmadik startra sor került volna, egy katonatiszt a Kongresszus előtt kijelentette, a hírszerző hivatalok közös alapra hozták - eddig különböző - alapstratégiájukat. Továbbá, arról is hamarosan jelentések láttak napvilágot, hogy a Titán II hat titkos küldetése közül hármat töröltek. Az viszont tisztán látható, az elektronikus hírszerzési célokkal végrehajtott küldetések az 1960-as évek elején megalkotott P-11 programból eredeztethetők, ezeket aztán átalakították a Titán II küldetésekhez, majd később újabb változatot dolgoztak ki, más platformra építve.

Manapság a történetnek egy humoros utóirata kering szakberkekben. Kiderült, akkoriban, amikor ezeket a műholdakat indították, néhány tiszt a Légierőtől megállapította, a hasznos teher burkolata bizonyos információkkal szolgálhat a titkos teher mivoltáról. Ezért az elkészült és nyilvánosságra hozott fotókon egyszerűen „átdolgozták” a műholdat magába rejtő burkolatot. Módszerükkel azonban sokat nem értek el, hiszen a Martin Marietta, a Titán Interkontinentális Ballisztikus Rakéták felújítója, lehozta a retusálás nélküli fotókat. Alkalmanként a későbbi indításokról is napvilágra kerültek retusálatlan képek, ezért különösen nem érthető a művelet célja, pláne, ha hozzávesszük, hogy egy burkolat alatt bármilyen jellegű műhold lapulhat, a borítás önmaga semmit sem árul el annak mivoltáról.

A Lockheed P-11 sorozata, majd ennek utódai nem az egyetlen titkos amerikai felderítő szubműholdak voltak. Az 1970-es évek során a Légierő a Boeinggel is szerződést kötött nagyobb és nehezebb tudományos műhold megépítésére, ezek a KH-9 kémhold kísérőjeként működtek. A másodlagos műhold, rövidítve „S3”, az eddig nyilvánosságra került adatok szerint – tudományos jellegű volt. Spinstabilizált, mintegy hat hónapos élettartammal, tömege 268-295 kg közé esett. Kétségtelenül erősen hasonlított a P-11-eshez, már csak azért is, mert pontosan ugyanarra a helyre került a KH-9 testén, ahová az, alakjának is szögletesnek kellett lennie, hogy megfelelően illeszkedjen a külső burkolat alá. Hármat ezek közül a műholdak közül 1974 októberben, 1975 decemberben és 1976 júliusában bocsátottak fel.

  

 

Ugyanennek a felvételnek elég gyengén retusált változata. A Titán II hordozórakéta képét az USA Légierejének megbízásából „átalakították”, hogy ne lehessen észrevenni a burkolat alatt megbújó elektronikus hírszerző mesterséges holdat. (USAF)

 

 

Történelmi irónia

A hidegháború számos iróniája közül az egyik legkülönösebb talán az, hogy manapság messze többet tudunk az egykori szovjet, sőt, a jelenkori orosz elektronikus hírszerző műholdakról, mint az évtizedekkel ezelőtt működtetett amerikai hidegháborús rendszerekről. Amerikai hírszerzési körökben a mai napig konokul őrzik ezeket az információkat, akár feladatuk, akár képességeik szigorúan őrzött titkok mind a mai napig. Az utóbbi években az NRO nyilvánosságra hozta, e berendezések összetett rendszer részeiként működtek, kutatták a szovjet radarok „suttogásait” a hidegháború évei alatt - amerikai tisztviselők azonban a mai napig megtagadják a választ arra a kérdésre, hogyan néztek ki ezek a berendezések, és hogy mire voltak képesek. Ami egyértelmű az az, hogy James de Broekert kis, elemekkel működő elektronikus jelfogó szerkezete, az, amelyiket a zsebében hordott, és a repülőgépek ablakához szorítva használtak radarjeleket gyűjtvén, hosszú történelmi pályát futott be.

 

 Fordítás: Dwayne A. Day cikke alapján, Spaceflight, 2005. 11.

 

 

Vissza a nyitólapra