|
|
Sabrag, Magyar Főmágus szól Hozzátok |
|
|
|
|
|
|
|
Panasz
Álmos, Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm, Dicső nevetek egy csokorba kötöm, Talán az utolsó csokor, Talán az utolsó emlékezés. Véreitek bő patakja fogytán, Mindent elborít a feledés. Hadd legyek én, az utolsó sóhaj! Hadd legyek én az utolsó dalnok. Ha már másképpen nem lehet, Tűzvirággal, hadd fedjem be sírotok. Álmos! Emese anyánk fia! Gyalázat van itt a Földön! Ősi véreid, láncot hordanak! Az ország egy akolbörtön! Nincs Erdély! Nincs Felvidék! Nincs már tág róna, Bácska! Nincs már tengerünk, Fiuménk! Nem nálunk folyik már, Dunába a Dráva. Már, szégyenünk sincs nekünk! A vérünk is poshadt pocsolya. Nyüszítünk, mint a vert barom, Farizeusok tanyája lett a Nemzet temploma! Júdáspénzen híznak e rossz urak! Mennyországnak mondják a pokolt! Drótkerítés és minden vad gyilok, Tart börtönül, Egy országnyi akolt. Egy országnyi akolba zárva, Sunyin, bálványimád a nép! Bilincset cipelve kezén. A vaksi szemű új nemzedék, Nevetek már nem is ismeri! Tanítja, oláh, orosz, cigány! Már örül, ha a cseh, A román veri. Zárva az agya, zárva a szája, Hamis tanító elé jár iskolába! Átok a múltunk! Tőlük ezt tanulja! Látod Álmos apánk? Minden hiába! Már nem sír a lanton az éjben A húr lágy dalára a honfiszív. Záptojást költöget a Turulmadár! A fészek felett az ágon, Dögmadár sunyít. Nincs már napkelet! Nincs napnyugat! Egy parányi semmi a sápkóros hon! Éppen annyi már az egész, Hogy elfér rajta, A kiosztott pofon! Sydney, 1986. június 14.
|
|