Sabrag, Magyar Főmágus szól Hozzátok

 

 

Április 4 ünnepe – otthon

 

A szabadságról úgy beszélnek,

Mint egy ócska utcalányról;

Leköpdösik, meggyalázzák,

Kiüldözik a világból.

 

„Megszületett az örömünnep,

Túl van már a határon

Minden katona:

Gonoszoknak, árulóknak

Már nincsen otthona!

Végre eljöttél, szent szabadság,

Ölednek megterem majd a béke,

Melynek szent tüzében

Fel fog nőni

A jövő új nemzedéke”

 

Ezt kellett volna írni,

 Tollal, vérrel,

Érteni kellett volna

Tiszta ésszel! –

 

- De üszkös romhazának

Hullaszagát

A tavaszi szél vitte

Szerte, szerte széjjel!

 

Európa szívéből

Áradóan ömlött a vér,

Patakká duzzadtak a nemzet könnyei

S szabadságról beszéltek

Az istentelenség „fennkölt” barmai.

 

„Kultúrát” hoztak, meg „szabadságot”

Felajzott kéjjel, megbecstelenítve

Mindent, bemocskolták

Az alig érett, nyílni készülő

Szűzi virágot, álmot Anyókákat,

Drága Édesanyákat

S a letiport országot.

 

Kik talpalatnyi földet álmodtak

Csillogó ekevas alá, pestises

Dögvész ott, Szibériában, kancsuka

És hastífusz, éhhalál szántotta

Jeltelen tömegsírokba a „győzők”

Rabszolgahadát.

 

A kirabolt országban mint

Gazdátlan romok között a tetvek

És poloskák lelnek fészket,

Úgy termelte az „új, dicső rend”

Az – új rend új emberét –

Az új típusú ember-férget.

 

Az „új rend” féreg hada

Lecsapott a vérbegyalázott népre,

Honra, mint ahol farkasok

Ütnek tanyát a gazdátlan akolba’,

Feltépve nyakereket,

Hogy vérpatakkal ünnepeljék

Az elhaló szíveket.

 

Felült véres trónjára a Gnóm:

A bűn ördöge harsogón

Ordítva, új szentté avatta önmagát,

S milliónyi szurony, tank vigyázta,

Míg ördög-vesszejével,

A gyalázat loccsanó mocskával

Lerondította a haldokló romhazát.

 

Csendes kis házak, papírral zárt

Sötét ablakok,nem zárhatták ki

A szívek rémült dobbanását,

Mert ezernyi féreg kúszott

A sötét éjben, s kiknek

Aludni kellett volna a sötét

Éjszakában, dermedten várták

Az új emberférgek ajtó roppantását.

 

És ünnepelt a világ!

Győzelmi mámorban úszott!

Moloch győzelmes, tüzes torka

Ember-vérre szomjazott.

 

Bitófa-erdőt termett az aszfalt,

S rajta lógott tisztesség és minden

Szép erény!

- Korai gyümölcsök – Testvéreink!

Ti lógtatok az akasztófákon,

És ordított az ember-féreg, a csőcselék,

Április negyedikén!

 

De az idő terhes méhében

Ott rejtőzik születni akarón

A szebb jövő!

Vérlázas ember-férgek!

Hadd mondjam el, jósolva-vádolva,

Örökkön bízva az újjá születésben,

Hogy: lesz még szebb jövő!

 

S Te – Testvér, ne felejtsd el

Soha! Legyen most a sorsod

bármily nehéz, bármily

Mostoha, -

- Egy napon lehull majd

A bilincs! –

Felragyog a napfény,

Mely reánk áldást hint! –

- S akkor, szívünkben újra él

A nagy költőnk szava,

Harsogja millió torok,

Millió harsona: -

 

„A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!”

 

 

Vissza a nyitólapra