|
|
Sabrag, Magyar Főmágus szól Hozzátok |
|
|
|
|
|
|
|
Csak meg ne halj élve!
Még remeg az álmatlan éjszakában A nyugodni nem tudó zokogás, A réveteg szemű, belső sikoltás. Ezredévek roppantó súlya alatt, Minden napon, éjszakán, Reményt formáló gondolatok Hánytorgó hajóján. Fáradt evező már csak a remény, Mely látszólag nem evez sehova, Pedig minden rév, melybe behajózunk, Mindig vezet valahova, Csak fel ne add a part-találó reményt. Mert ha azt feladod, Elveszíted talpad alól a televényt, Láthatsz előre, távoli célokat, - míg mások rágódnak a nemzet csonthalmain -. Sírhatsz égő szemekkel, könnytelenül Mérhetsz magadnak gyászt, Fekete pálinkásat, átokgerjesztőt, De vigasztalást, csak egy módon találsz: Ha nem feleded e sokvérű nemzettemetőt!
Ha nem feleded el: ősök folytatása vagy, Kik benned folytatják életük, Mert nem halt meg minden sejtjük, Mert te nem sírhatnál nélkülük! Ott voltál Babilonban, Núbiában És a Párthus honban, Isten kardja is te voltál A hajdani Hunniában! Még érezned kell a harcok hevét, Melytől gyorsabban ver ma is a szív! Még hallanod kell a kürtök hangját, Mely, mint régen, ma is harcra hív! Még hallanod kell a kupák Érces csendülését, csak figyelj! Még hallanod kell az ősök esküvését Mit őseink kötöttek ön-ön vérükkel! Jönnek ők, Veled, évezredeken át! Néma tanúi benned a múltnak! Veled hordanak láncot, kardot, kaszát, Veled dalolnak, ha dalolsz, S ha sírsz, ők veled sírnak!
Álmodj haza, ha fáj a szív. Álmodj mezőt, virágzó, tarka rétet. Teremts magadnak álmokból hazát! Teremts egy új nemzedéket! Légy látnok! Új, hazáthívő táltos! Hadba induló, büszke hős! Csak meg ne halj élve, Mert akkor meghal benned Minden ős!
|
|