Arany László: A térrezonátor - mint lehetséges ufóhajtómű

Kutatási anyag 1992-ből

          

          Sok próbálkozás történt annak megértésére, vajon hogyan is működhetnek azok a különleges eszközök, melyeket egy szóval repülő csészealjaknak nevezünk. A legtöbb ilyen elképzelés többnyire a fantázia szüleménye, s csak kevéssé vagy egyáltalán nem veszik figyelembe a korszerű matematikai és fizikai elméleteket -jelenségeket. Pedig e két hatalmas tudománykör tartalmaz olyan ismereteket melyek a földönkívüliek eszközei működésének megértését közelebb hozhatják. Minde-nekelőtt néhány kellemetlen kérdéssel kell azonban szembenéznünk.

            A megfigyelésekből az derül ki, hogy a repülő csészealjak túlnyomó többsége képes légköri repülésre és világűrben való haladásra egyaránt. Ehhez valamilyen kombinált hajtómű kell. Ilyen típusú hajtóműveken dolgoznak különböző űrkutatási nagyhatalmak, de ezek természetesen kezdeti és szerény lépések, a megvalósításuk pedig a távoli jövőbe nyúlhat. Az amerikai, torlósugaras hajtóművel felszerelt űrrepülőgép, jó ha húsz év múlva elindulhat első útjára. A többi ország sem tart előrébb. Ráadásul ez az eszköz, amennyiben megépül, igen szűk energetikai korlátok közé lesz szorítva a nyílt világűrben való haladáskor, magyarul, nem lesz képes igazán nagy távolságok megtételére. A repülő csészealjak - ezzel ellentétben - tetszőleges távolságokat képesek áthidalni, s egyáltalán nem tűnik úgy, hogy eközben valamennyire is spórolnának az energiával. Egyes filmfelvételekből ráadásul az a kétségbeejtő értelmezés adódik, hogy mindezt akár végtelen sebességgel is meg tudják tenni. Az ő kétfázisú vagy kombinált hajtóművük tehát mind légköri és világűri, mind végtelen sebességgel való haladást lehetővé tesz a számukra. Az általunk megfigyelt szerkezetek nagy többsége mintegy öt-hat méter átmérőjű, korong alakú szerkezet, s a tömegük sem lehet néhány tonnánál több. Egy ekkora eszközbe nyilvánvalóan nem építhető be tetszőlegesen nagy hajtómű és nyílván akármennyi hajtóanyagot sem lehet betölteni, ráadásul "tankolni" sem látta őket még senki. Ezért jobban szeretek a földönkívüliek vonatkozásában inkább "hajtásmechanizmusról" beszélni, mintsem hajtóműről.

            A megfigyelések szerint képesek álló helyzetből igen nagy sebességgel kilőni, s rendkívül gyors (akár derékszögű!) irányváltoztatásokra is, de minden nehézség nélkül tudnak cikk-cakkban repülni, vagy hasonló hajmeresztő manővereket végrehajtani. Ez viszont a gravitációs törvények látszólagos megsértését jelenti, de azon is el kell gondolkozni, vajon hogyan képesek egyáltalán elviselni a repülő csészealjban ülők a keletkező erőhatásokat, s miből lehet az a szerkezet, ami ugyancsak képes erre. Egy hirtelen irányváltásnál a repülő szerkezetre, s a benne ülőkre, ható terhelések nem egyenletesen oszlanak el és nem is egyenlő erejűek, ez a körülmény pedig további elgondolkodásra késztet. A megfigyelések mögött rejlő fizikai törvények jobb megértéséhez azonban először magával a gravitációval kell jobban megismerkednünk.

            Kezdetben vala... Az ősidőkbe nyúló kezdetekről szólva sok világkép tartalmazta a lapos Föld bolygóra vonatkozó elképzelést. Itt nem volt probléma a tömegvonzással, minden lefelé esett. A bajok ott kezdődtek, hogy amikor a Földről kiderült, hogy gömb, s a testek a Föld tömegközéppontja felé esnek, igen nehéz volt elfogadni azt, hogy ami nekünk lefelé‚ az a Föld másik oldalán is az, ahol hozzánk képest fejjel lefelé helyezkednek el. Végül azonban sikerült megemészteni ezt a jelenséget. Ha valaki ilyesmit  állított úgy háromszáz évvel ezelőtt, már máglyára sem küldték érte. Sőt, egy kicsivel korábban Galilei már foglalkozhatott a tömegvonzás kérdésével is, bár ő még majdnem megjárta. Newton azonban már felállíthatta elméletét e tárgyban, és ezt nyugodtan tehette.

            A newtoni elmélet szerint a gravitáció erő, s ilyen értelemben kölcsönhatás. Vonzóerő hat szerinte az égitestek között amikor azok egymás körül keringenek. A probléma ott adódott ezzel az elmélettel, hogy mindenfajta erőhatás fenntartásához energia kell, az energiának pedig forrás. Ha két égitestet magára hagyunk az űrben, akkor a kisebb tömegű elkezd keringeni a nagyobb tömegű körül. (Természetesen a keringés a közös tömegközéppont körül történik, de ennek a körülménynek pillanatnyilag nincs jelentősége.) A nagyobb tömegű test minden pillanatban eltéríti a kisebb testet az egyenes vonalú, egyenletes mozgásából, így jön létre maga a keringés. Igen ám, de ehhez tekintélyes mennyiségű energia kell, s ennek az energiának a forrására a newtoni elmélet nem adott kielégítő választ. Ugyanis egy zárt rendszerben a kisebb testnek egyre szűkülő spirális pályán kellene keringenie, s a keringő rendszerek nem tudnának hosszú távon létezni - az elmélet szerint. A valóság ezzel szemben azonban egészen más, az égitestek évmilliárdokon át képesek róni egymás körül görbéiket, s látszólag ez nem okoz energetikai problémát a számukra. Ezt az ellentmondást Einsteinnek sikerült feloldania. Einstein bevezette a "görbült tér" fogalmát, s azt állította, hogy a tömegvonzást egészen másként kell elképzelni. Szerinte, maradva az előbb említett két égitest példájánál, a kisebb tömegű test szüntelen szabadon esik a nagyobbik felé, s így semmi gond nem lesz az energetikai viszonyokkal. Egy földi helyzetre vonatkozóan ez azt jelenti, hogy például egy Föld körül keringő mesterséges hold minden pillanatban annyit esik a Föld felé, mint amennyit az elfordul alatta. Einstein feltételezte még gravitációs hullámok jelenlétét is, de ebbe most ne merüljünk bele.

            A tudós a gravitációs erőhatás helyett térgörbületről beszélt, s ez azt jelenti, hogy ha egy tömeg jelen van a világban, akkor az meggörbíti maga körül a teret, ez a bizonyos görbe számít azon égitest közelében egyenesnek, s az egy egészen más dolog, hogy mi ezt ellipszispályának vagy más, önmagába záródó görbének érzékeljük. Vagyis: nagy tömegek körül a görbe az egyenes! Elméletének igazolására napfogyatkozásokat használtak fel. Napfogyatkozás során a Hold eltakarja a Nap vakító fényét, s lehetőség nyílik a Naphoz látszólag közeli csillagok megfigyelésére. Ezekből a megfigyelésekből az adódott, hogy ezek a bizonyos csillagok nem ott látszottak, ahol látszaniuk kellett volna! A Nap gravitációs tere elgörbítette az ezen csillagok felől érkező fénysugarakat. (Zárójelben jegyzem meg, a kísérlet eredményét követő felbuzdulás alatt senkinek sem jutott az eszébe, hogy ugyanezt az eredményt a Nap légkörében megtörő fénysugarak is okozhatták volna!)

            A csillagászok további igazolásokat igyekeztek keresni, s fel is fedezték a gravitációs lencséket, különböző típusú, nagytömegű csillagászati alakzatokat, melyek arra is képesek, hogy a mögöttük elhelyezkedő objektumok képét akár meg is többszörözzék. A kép tehát látszólag összeállt. Einstein még egyéb dolgokat is leírt elméleteiben, többek közt beszélt az időről, mint új dimenzióról, s ezzel elméletileg kizárta a világból az "egyidejűségnek" a lehetőségét. Aztán ő maga is megérezte, hogy ezzel az elképzeléssel valami nincs rendjén, különösen az atomi világot vizsgálva, s néhány kollégájával elgondolkozva a témán, valamikor az ötvenes évek elején megalkotta az Einstein-Podolsky-Rosen paradoxont. Ez az elmélet már végtelen sebességű kölcsönhatásokról beszél, olyan jelenségekről, melyek nélkül lehetetlenség felírni az egységes térelmélet egyenletrendszerét. Révén ezt az elképzelést nem tudták beleilleszteni a korábbi elméletekbe, gyorsan félre is dobték, s igyekeztek a feledés homályát borítani rá. Szerencsére ez nem sikerült maradéktalanul. Ellenkező esetben nem születhetett volna meg az alábbi elmélet sem.

            A relativitás-elméletben Einstein a fénysebességről mint abszolút határértékről beszél, s kijelenti, hogy semmiféle hatás nem terjedhet a fényénél nagyobb sebességgel, ami 300 000 kilométeres távolság megtételét jelenti másodpercenként, vákuumban. Már ezzel a megállapítással is voltak gondok, ugyanis bizonyos mérések azt mutatták, hogy a galaxisok közötti térben a fény ennél gyorsabban halad, ám hajlamosak voltak inkább mérési hibára gyanakodni, mint valós tényre.

            Azt a jelenséget igen hamar felismerték, főleg Cserenkovnak köszönhetően, hogy más, sűrűbb közegekben, egyáltalán nem a fénysebesség jelenti a legnagyobb terjedési sebességet. A fénysebesség határérték szerepéből aztán adódtak további következtetések is, s ezek az időre magára vonatkoztak. Azt is megjósolta Einstein, hogy nagyobb tömegek közelében az idő lassabban telik, s ha egy test sebessége összemérhető a fény sebességével, akkor ezen a testen tartózkodók számára az idő lassabban telik. E pontjaiból az elméletnek kiindulva kezdtek tudósaink hatalmas űrhajókat tervezni, például a "soha vissza nem térők űrhajóját". Aki ugyanis egy ilyen űrhajóra ül, az hatalmas távolságokra eljuthat térben a Föld bolygótól, ez azonban időbeli eltávolodást is jelent az elmélet szerint, s miközben maga az űrhajós csak tucatnyi évet öregszik, a Földön évezredek is eltelhetnek. A jelenség maga "időparadoxon" néven ismert. A fénnyel kapcsolatban Einsteinnek további jelentős felfedezései voltak, s ezek egyikéért, a fényelektromos hatás felfedezéséért Nobel-díjat is kapott.

1.ábra. Repülő csészealj lebegés közben

            A fénnyel kapcsolatban derültek ki eleinte leginkább azok a kvantumfizikai problémák, melyek aztán hatalmas kérdésekké nőtték ki magukat. A fénynek kettős természete van - ismeri szinte mindenki ezt a kísérletileg igazolt megállapítást, s talán néhány kísérletet is el tudunk mondani legtöbben, melyekből ez következik. Igen ám, de egy dolog valamit elmondani, s más dolog magunk előtt megjelenítve meg is érteni. Ez mindig sokkal nehezebb. Ugyanis nem másról van szó, mint arról, hogy a fény a kísérletek során úgy viselkedik, amilyen szempontok szerint vizsgálni akarjuk. Mintha csak tudná előre - mondhatnánk. Most nézzük meg röviden azt a két kísérletet, melyek a fény kettős természetét igazolják!

            Az egyik ilyen az interferencia jelensége. Ha egy keskeny résre fénysugarat bocsátunk, manapság erre a célra többnyire lézerfényt használnak, akkor a réssel szemközti oldalon nemcsak egy fénycsík jelenik meg, ahogyan azt elvárnánk, hanem több, jobbról-balról szépen felsorakozva, egymástól egyenlő távolságokra. A fénysugár olyan pontjaira is eljut tehát a felfogóernyőnek, ahová nem lenne neki szabad. A rés képe az ernyőn többszörösen jelenik meg, a középponttól jobbra-balra eső vonalak egyre halványabbak, s olyan távolságban helyezkednek el a középponttól, ami szintén összemérhető a lézerfény hullámhosszával, ugyanis a megjelenés helyei a fényhullám erősítési pontjai is egyben. Nagyobb hullámhossz esetén az interferencia kép szétterül, míg rövidebb hullámhossznál összébbhúzódik.

            A másik kísérlet sem kevésbé megdöbbentő! A fénynek magának tömege nincs, közvetítő részecskéje a foton (szintén Einstein nevezte el így), csak impulzussal rendelkezik. Ennek ellenére munkára fogható. Ha veszünk egy üvegcsövet, kiszívjuk belőle a levegőt, egy valamilyen szálra felfüggesztve apró propellert helyezünk bele, s az így kapott szerkezetet egy közönséges zseblámpával megvilágítjuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a propeller eleinte lassú, majd mind sebesebb pörgésbe kezd. A fény hatalmas munkavégző erejére jellemző, hogy űrvitorlások meghajtására is fel kívánják használni, egészen nagy távolságokra is.

            A fénynek nyomása van, s a nyomást részecskék közvetítik. Akkor hát mi is a fény - az interferenciakísérlet ugyanis éppen a hullámtermészetéről ad hírt -, részecske vagy hullám? No de akkor melyik? Éppen az, ahogyan vizsgáljuk. Ez adódik a kettős természetéből.

            Később a tudósok észrevették, hogy nemcsak a fény képes az interferencia jelenségét produkálni, hanem más atomi részecskék is, köztük olyanok is, melyek tömeggel bírnak. A kísérletezőket ámulatba ejtették ezek az eredmények, s egyre felbátorodtak a vizsgálataik összeállításánál, így természetesen újabb meglepő felismerések születtek. Ezek közül az egyik legjelentősebb az, hogy atomok, sőt egyes molekulák is képesek hullámként viselkedni! A pálmát azonban minden bizonnyal a neutronokkal végzett kísérletek viszik el, ezek során ugyanis azt tapasztalták, hogy egyetlen neutron képes ugyanabban a pillanatban két résen is áthatolni, még akkor is, ha a rések 5 cm-es távolságra helyezkednek el egymástól! Ez már olyan tapasztalat volt, amit mérni még könnyen lehetett, de felfogni annál kevésbé. A neutron pedig, mintha mi sem történt volna, becsapódott a réssel szemközti ernyőbe, de immár újra egyben.

            A parányi részek világa jó néhány egyéb meglepetéssel is szolgált. Egyes részecskék látszólag fittyet hánytak különböző energetikai korlátokra, s azt egy "alagúton" megkerülve megjelentek olyan állapotokban, ahol tulajdonképpen nem lett volna nekik szabad. Az "alagúthatás", "alagútjelenség" fogalmai így bekerültek a mindennapi életbe, olyannyira, hogy ilyen elven működô számítógépek is vannak, de hogy, konkrétan ilyenkor mi történik az atomi részek világában, azt nagyon senki sem tudja. Erre a jelenségre az egyik legjobb példa a radioaktív bomlás. Senki sem tudja melyik részecske fog elbomlani és hogy miért, s még azt sem, hogy ez konkrétan hogyan történik. Mégis, a jelenség maga hétköznapinak nevezhető.

            Az alagútjelenség esetén is jellemző az ami a fény interferenciájánál, hogy részecskék jelennek meg olyan helyeken, ahol azt nem igazán tehetnék. Egyfajta térugrást végeznek, persze borzasztóan parányi méretekben, s ezt a jelenséget kelleme valahogy felnagyítani, jó lenne olyan energetikai viszonyokat, olyan tereket létrehozni, ahol ez a jelenség nagy méretekben is megtörténhet. Egy nagyméretű tárgy térugrásánál azonban létfeltétel, hogy létezzenek végtelen sebességű kölcsönhatások, melyek révén végtelen sebességgel lehet információkat terjeszteni, illetve szerezni. A Világegyetemben minden mozog, s ráadásul igen nagy sebességek is vannak (a Föld másodpercenként harminc kilométer tesz meg, a Naprendszer ennél nagyobb sebességgel kering a Tejútrendszer középpontja körül, maga az egész Tejútrendszer is mozgásban van egy szuperhalmazon belül) és nem lehet úgy térugrást tenni, hogy a térhajós ne ismerné minden pillanatban a célállomáson pontos helyét, vagyis szükség van az egyidejűség feltételére, amit Einstein nem-létezőnek gondolt - legalábbis eleinte.

            Meg kell néznünk most azt, hogy a fizikusok birtokában vannak-e olyan kísérleti eredményeknek, melyek végtelen sebességű kölcsönhatásokról tudósítanak? A kérdésre természetesen "igen" a válasz, hiszen fel sem tettem volna különben. De ezen kísérleti eredmények is a fizikában mostohagyereknek számítanak, hiszen több kérdést vetnek fel, mint amennyit megmagyaráznak, a tudósok pedig nem igazán szeretik a hosszú időn át megválaszolatlan kérdéseket.

            Az itt vázolandó, s az ehhez igen hasonló elrendezésű kísérleteket a hetvenes évek közepén végezték. Sajnos nem kaptak megfelelő publicitást, de ehhez hozzájátszhatott a már korábban említett körülmény. A szerkezet maga egy "Y" alakú elrendezés. Az alsó részén helyezkedik el a fotonkibocsátó, mely képes arra, hogy egyesével állítson elő, s bocsásson útjára fénykvantumokat. Az "Y" közepén egy félig áteresztő tükör helyezkedik el, s ez a tükör vagy a jobb oldali vagy a bal oldali ágba téríti el a fényrészecskét - véletlenszerűen. Az "Y" két szára végén egy-egy detektor található ezek jeleznek akkor, ha a részecskekeltő által előállított foton beléjük csapódik. Az "Y" két szárát alkotó csöveket különböző folyadékokkal töltötték fel abból a célból, hogy a fény ne haladjon a fény sebességével. Folyadékokban a fénysebesség ugyanis kisebb, mint a vákuumban mért. Viszont két szupravezető szál összekapcsolja a részecskekeltőt a detektorokkal, s ezeket azért helyezték a berendezés összeállításakor el, hogy a foton elindulásakor értesíthessék a detektorokat, hogy "legyenek készenlétben" a fényrészecske elindult.

            Ezzel az elrendezéssel azt akarták megvizsgálni, vajon képesek-e a detektorok jósolni, azaz meg tudják-e határozni már korábban, hogy melyikükbe fog a foton becsapódni? Meg tudták. És ez arra vall, hogy valamilyen ismeretlen természetű, de a fényénél nagyobb sebességű kölcsönhatás van jelen. A kísérletek finomításból az is kiderült, hogy itt nemcsak relatív értelemben vett fénysebesség túllépésről van szó, hanem abszolút értelemben is. A fizikai rendszerek is rendelkeznek tehát a jóslás egyfajta képességével, egyfajta telepátiával, megérzéssel is, s ez bizonyítható. Ha viszont emberek esetében hangzanak el ezek a fogalmak, a hivatalos tudomány előszeretettel beszél "okkultizmusról", "sarlatánságról" vagy egyenesen "csalásról". Emberek (élőlények) esetében ugyanis rendkívül nehéz a kísérleteket szűk paraméterek változtatásával akárhányszor megismételni, abból a célból, hogy a jelenség jobban behatárolható legyen. Kísérleteket természetesen ennek ellenére folytattak‚ s folytatnak is, ha azok eredményeit nem is mindenki egyformán értékeli. De ezen nincs is mit csodálkozni. Egy futballmérkőzést is másként lát mondjuk a bíró‚ s egy hazai szurkoló.

            A különböző hatalmas részecskegyorsítókban végzett kísérletek másféle meglepetésekkel is szolgáltak. Azt tapasztalták, hogy a kirepülő részecskék pályája nem folyamatos vonal, hanem szaggatott, s ráadásul ennek a szaggatottságnak a mértéke a más-más részecskékre nézve - azonos. Meg lehetett mérni azt, hogy a részecskék mennyi ideig látszanak, s mennyi időre tűnnek el a detektorok árgus tekintete elől. Ez az idő rendkívül rövidnek adódott, tíz a mínusz 27-en másodpercnek. Az eredmény zavarba ejtő volt, s egyesekben az az elképzelés fogalmazódott meg, hogy az idő nem folyamatos valami, hanem kvantált, hasonlóan sok más, már korábban ismert fizikai paraméterhez. Az is meglehetősen izgalmasnak tűnt, hogy ha az atomi világban megismert rezgést kiterjesszük, akkor ebből az adódik, hogy tíz a mínusz 27-en másodpercig létezünk, majd ugyanannyi ideig nem, s természetesen ebből semmit sem érzékelünk.

2. ába. A repülő csészealj felpörgeti térrezonátorát

            Ha a dolog valóban így van, s erre nagyon sok körülmény utal, akkor sok minden érthetővé válik, ami korábban hihetetlennek és érthetetlennek tűnt. Például ilyen a fény viselkedésében megmutatkozó kettősség. Ki lehet jelenteni azt, hogy a fényt részecskének érzékeljük amikor az időtengely feletti régióban tartózkodik, s hullámnak, ha alatta. Ilyen módon a legtöbb különleges atomi jelenség is értelmezhető kezdve az alagúthatáson, s eljutva akár az interferencia jelenségéig is. Ha viszont ez a rezgésidő egyfajta univerzális állandó, s ezen időtartammal megegyező időtartamú jelenségek, illetve azok, melyek időben ennek a felharmonikusai, meglehetősen különlegesek, akkor feltételezhető az, hogy ha ezt a rezgést makroszkopikus méretekben is tudnánk produkálni, akkor a nagyméretű dolgoknál is hasonló jelenségekkel találkoznánk. Ha például egy repülő csészealjban beszerelnek egy olyan berendezést, mely a világegyetem alaprezgésének megfelelő rezgéseket kelt, akkor ez az eszköz, melyet elnevezhetünk térrezonátornak, képes lesz arra, hogy a repülő csészealjat mintegy függetlenítse a környezetétől, s képessé tegye azokra a jelenségekre, melyek az atomi világból már ismertek. Eddig szép is lenne a dolog, most már csak a hogyan kérdését kellene megválaszolni.

            Magának az eszköznek az alakjára lehet abból következtetni, hogy egy repülő csészealj hogyan néz ki, valamint a repülési tulajdonságaiból. Már a név is mutatja ugye "csészealj" vagyis korong alakúak. Az általunk leggyakrabban megfigyelt eszközök átmérője hat méter. Egy korong alakú eszközt aerodinamikai szempontok szerint szinte lehetetlen úgy kiegyensúlyozni, hogy stabilan repüljön. Ezért hosszúkás alakúak repülőgépeink, s a forgoszárnyas gépeknél, a helikoptereknél is vannak olyan berendezések, melyek stabilitást adnak. A korong alakú eszköz akkor tud tartósan repülni, ha meg van forgatva a tengelye körül, de a megfigyelések nagy többségénél ezt nem tapasztalták a megfigyelők. A dolog áthidalható úgy, hogy ha nem maga a repülő csészealj forog a tengelye körül, akkor talán benne forog valami, kihasználva azt a fizikai jelenséget, hogy a forgó testet csak nagy erőbefektetés árán lehet forgási síkjából kibillenteni. Ezt a jelenséget nevezik "giroszkóp-hatásnak" is. Ez a forgó test - véleményem szerint egy gyűrű, bár lehetne teljes korong is, de a korong esetében is a széleken jelentkező erőhatások a legerősebbek, így jelentős tömegmegtakarítá st lehet elérni gyűrű használata esetén.

            A forgó mozgás az egyik olyan jelenség, mellyel a gravitációs hatás ellensúlyozható a másik pedig az elektromágnesesség, bizonyára ezt is kihasználták a repülő csészealjak építői, így ez a korong minden bizonnyal mágneses térben forog, s a mágneses tér irányváltásai hozzák létre a világegyetem alaprezgésének megfelelő időtartamú rezgéseket. A gondok ott kezdődnek, hogy valami elképesztő sebességgel kellene forogni a gyűrűnek ahhoz, hogy a már említett rezgésidő elérhető legyen. A számítások szerint erre a fénysebesség sokszorosa adódik. A problémát úgy sem lehet megoldani, ha több, egymással szembenforgó gyűrűt alkalmaznak. Egyébként valószínűleg két gyűrű forog egymással szemben, de ennek praktikussági okai vannak inkább. A mágneses teret sem lehet a végtelenségig felaprózni, hogy ilyen módon növelhessük a rezgésszámot. Ha el is érjük a jelenlegi csúcstechnikát, mely képes arra, hogy 50-100 atomból álló elemi mágneseket készítsen, még mindig a forgási sebességre a fénysebesség többszöröse adódna, akkor is, ha a gyűrű átmérője megegyezne az UFO-űrhajó teljes átmérőjével, ez pedig nem így van. Akkor hát hogyan oldhatták meg a problémát?

            A megoldás felé elvezethez az, ha rendkívül sűrű anyagot használunk. Ez az osztott mágneses tér miatt is hasznos lehet, s a stabilitást is fokozza. A nagyon sűrű anyag használatával viszont komoly gondok adódnak, hatalmas nyíró feszültségek lépnek fel benne, ha a forgási sebesség jelentős értéket ér el. Ha szilárd anyagot használunk, a gyűrű egyszerűen felrobbanna egy bizonyos sebesség elérésekor. Ha szilárd anyag nem jöhet szóba az említettek miatt, akkor nézzünk meg mást!

            Különösebben a gázokat sem vehetjük számításba, mert nem lehet velük akkora tömegsűrűséget elérni, amilyenre szükség lenne, s mágneses tulajdonságaik sem megfelelőek a célnak. Maradnak a folyadékok. Olyan folyadékra van szükség mely kellően sűrű, mágnesezhető, s elegendő tömeggel is rendelkezik ahhoz, hogy képes legyen egy repülő csészealjat stabilizálni. Van ilyen anyag, ha még nem is vonult be hétköznapjainkba, ez pedig a neutronanyag.

            A számítások, s a csillagászati mérések azt mutatják (ugyanis ilyen anyag nagy mennyiségben a neutroncsillagokban fordul elő), hogy a neutronanyag nagy sűrűségen nemcsak folyékony, hanem ráadásul szuperfolyékony is, elektromos vezetőképessége szempontjából pedig szupravezető. Egyszóval ideális! A szuperfolyékonysága révén ennek az anyagnak nincs belső ellenállása, tehát sem önmagával, sem a tárolóedény falával nem surlódik, vagyis képes elviselni a hatalmas erőhatásokat! A folyékony neutron rendkívüli sűrűsége révén igen sok elemi mágnesre osztható (a neutron bár semleges részecske elektromos úton viszont polarizálható), sőt így létrehozható az az elemi mágneses egység szám, melyre a világegyetem alaprezgésének keltéséhez szükség van. Sőt. Egy 60 cm-es, ilyen módon megalkotott térrezonátort figyelembe véve nemhogy ez a bizonyos alaprezgés  állítható elő, hanem ennek akár a századrésze is, vagyis tíz a 29-en rezgés másodpercenként. A rezonátor ezen tulajdonsága viszont már igen komoly lehetőségeket rejt magában a térhajózáshoz.

            Az energetikai szempontok is igen kedvezőek. A térrezonátor rezonanciában van a világegyetem alapregésével, s e rezonancia révén onnan közvetlenül képes energiát felvenni, s ez az energiamennyiség pedig szinte végtelen, így érthetővé válik, hogy az UFO-űrhajók mért nem tartalmaznak hajtóművet.

            A repülő csészealjak végtelen sebességgel is tudnak közlekedni, a kérdés most az, hogy egy ilyen elven működő térrezonátor ezt hogyan teszi lehetővé. Szerintem a két szembenforgó gyűrű rezgésszámának változtatásával, illetve egyéb, még ismeretlen mechanizmusok segítségével, lehetőség van arra, hogy az UFO-űrhajó térrezonátorának rezgését mind frekvenciában, mind amplitúdóban eltolják a világegyetem alaprezgéséhez képest. Az amplitúdóeltolást még egy kicsit talán könnyebb megérteni, ez a művelet ugyanis a párhuzamos világok felé nyithatja meg a kaput. A jelenséggel magával a hétköznapi életben is mind gyakrabban találkozhatunk, minden bizonnyal ez a hatás áll tárgyaink spontán eltűnése mögött. Ugyanis a környezetünkben véletlenül is előadódhatnak olyan rezgésviszonyok, amikor egy-egy dolog olyan helyzetbe kerül, hogy rá nézve eltolódik az alaprezgése amplitúdóban a világegyetem alaprezgéséhez képest. A földönkívüliek egy része ily módon nyilván érkezhet párhuzamos világokból is, de ennek nem kell feltétlenül így lennie. Párhuzamos világokban esetleg egészen más törvények uralkodhatnak, ha már csak azt az egyetlen szempontot vesszük is figyelembe, hogy az ilyen világokban az ő világegyetemük alaprezgése frekvenciában is eltérhet a mienkétől.

            A másik lehetőség: az alaprezgéshez képest a frekvenciaeltolás. Itt egészen finom értékeket is el lehet érni, a frekvenciát a teljes hullámgörbe törtrészével is lehet tologatni. Az igazán érdekes jelenségek ekkor következnek be, ha csak egészen kicsivel tolják el a frekvenciát az alaprezgéshez képest, akkor bekövetkezik az az állapot, hogy mind az UFO-űrhajó, mind a környező világ együtt, azonos időben van jelen, viszont a kettő között szinte semmilyen kölcsönhatás nincs. A jelenség hasonló, esetleg éppenséggel ugyanaz, mint amikor David Cooperfield átsétált a kínai Nagy Falon. A "bűvész" diffúziónak nevezte a jelenséget, én jobban szeretem a térinterferencia szót használni erre a jelenségre, s a hasonlókra is, mert itt szoros értelemben nem anyagok elkeveredéséről van szó, hanem egymáson való áthatolásukról, mely mögött az alaprezgéshez viszonyított frekvenciaeltolás  áll, s nem a már ismert fizikai jelenségek, melyeket például egymással nem keveredő anyagok esetében alkalmaznak súlytalansági körülmények között a világűrben.

            Ha a frekvenciát egy fél hullámmal tolják el az alaprezgéshez képest, akkor tulajdonképpen akkor léteznek, amikor mi nem. David Cooperfield erre vonatkozóan is mutatott be néhány "trükköt", többek közt a repülőgépnek az eltüntetését. A repülőgép tulajdonképpen nem tűnt el valójában, legfeljebb csak a szemünk elől, s érzékszerveink elől. Ugyanazon a helyen állt, és csak arra várt, hogy a közönség eloszoljon, s akkor Cooperfield visszahozta a mi normál, megszokott viszonyaink közé. Abból, hogy egy "bűvész" képes ezeket a jelenségeket irányítottan bemutatni, az az érdekes következtetés adódik, hogy a jelenség mentálisan, tehát tudatilag is befolyásolható, sőt, irányítható is. Nyílván nem véletlen az, hogy bizonyos emberek környezetében a "para"-jelenségek jóval nagyobb számban fordulnak elő, mint mások körül. Ezek az emberek pedig többnyire súlyos, vagy tartós stresszhelyzetben élnek. Ilyenkor tehát nem a térrel történik valami, nem akárhány dimenziójú terek kapcsolódnak össze a mi világunkkal, hanem rezgéseltolódások következnek be, s azok ilyen "mellékhatá-sokkal" járnak.

            A frekvenciaeltolással, s az amplitúdó modulálásával olyan helyzet is előállítható, ami már valóban az interferenciához hasonló és jelen esetben térinterferenciának nevezhető. Ez pedig az, amikor egy UFO-űrhajó olyan helyen jelenik meg, ahol ezt semmilyen körülmények között sem tehetné. Ebbe a csokorba tartozik a hirtelen felbukkanás, a hirtelen eltűnés, a földalatti, víz alatti bázisokba való behatolás képessége, stb. Mivel a jelenség mentálisan is irányítható, ezt használj ák ki aföldönkívüliek amikor legnagyobb riadalmunkra megjelennek a szobánkban vagy az utcán, egyszóval közvetlen környezetünkben.

            A térben való közlekedési módot egészen röviden ismertettem, most hátra van még annak végigtekintése, hogy ugyanez a térrezonátor hogyan tesz lehetővé légköri repülést. Mi történik akkor, ha a térrezonátor nem a világegyetem alaprezgésével megegyező frekvencián rezeg, hanem csak ahhoz közelin? Nyílván az energia-felvétele már nem lesz olyan tökéletes, s egy csomó ismert fizikai jelenség is bekapcsolódik. Például, a mágneses térben forgó neutrongyűrűkről hatalmas erejű örvényterek válnak le. Az örvénytereket a legtöbb tudós károsnak tartja, de ez adódhat abból is, hogy Maxwell óta senki sem foglalkozott komolyan az elektromágneses örvényterekkel. Kísérletek vannak arra nézve, hogy az örvényterek nemcsak mint veszteség jelentkeznek, hanem munkára is foghatók, de ezek még messze vannak az elvárásoktól. A japánok kísérleteznek egy ilyen elven működő hajóval, bár a várt 600 km/óra sebesség helyett alig 10 km/órával képes csak haladni, viszont működik, s ez azt jelenti, hogy az elv maga helyes.

            A folyékony neutrongyűrű azért elég jelentős tömeget is képvisel, akkorát, melynél már spontán részecskekeltések is bekövetkeznek. Elképzelhető az, hogy a frekvencia és az amplitúdó olyanféle módon is manipulálható, hogy az örvényterek akár teljes energiája is részecskekeltésre fordítódhat, bár ennek egyáltalán nem kell szükségszerűen így lennie. A részecskekeltés során anyag és antianyag keletkezik. A világegyetem anyagpárti, 99%-át anyag alkotja, az antianyaggal történik valami, többnyire lebomlik, miközben más részecskékké alakul. Valószínűleg elektron-pozitron párok keletkeznek, s a pozitronokkal történik valami. Az elektronok viszont hátramaradnak és valamilyen módon elérhetik földönkívüliek azt, hogy ezek az elektronok a repülő csészealj felületére kerüljenek. Ennek következtében az egész eszköz elektromosan negatív töltést kap, ezzel tekintélyes energiájú erőteret, mely ráadásul ionizálja is a környező légkört. Ezért lehet az, hogy mindig egy halvány burok látható a repülő csészealjak körül, maga az eszköz sohasem látszik éles körvonalakkal.

            A légkör rosszul szigetel, ezért a töltések meg tudnak maradni a repülő eszköz felszínén hosszú időn keresztül. Ha a töltéseket megosztják, vagyis az UFO-űrhajó egyik oldalára többet helyeznek, mint a másikra, s ezt el tudják érni a neutrongyűrűk forgásának parányi változtatásával, akkor a repülő csészealj hatalmas sebességgel elindul a másik irányba. Ha eközben frekvenciaeltolást is végeznek, akkor a benne ülőkre lényegében semmilyen megterhelés sem hat. A talajhoz közelebb, révén a Föld alapvetően pozitív töltésű, pozitív ionáramlás indul a repülő csészealj felé. Az eszköz alatt tartózkodók ilyenkor nagyon kellemesen érzik magukat, ugyanis a pozitív ionok serkentően hatnak az emberi szervezetre. Ha egy UFO-űrhajó a talaj feletti hosszabban tartó lebegésből hirtelen indul el, akkor a talajból olyan mértékű pozitív ionfeláramlás történik, hogy annak látható nyoma is maradhat a mezőn, például gabonakörök formájában. Persze nem minden gabonakör ilyen eredetű! Hasonló nyomok bármilyen anyagon fellelhetők. A pozitív ionfeláramlás mesterségesen is kiváltható, ilyenkor tárgyak "lifteztetésére" is használható.

            A térrezonátor legnagyobb szépsége egyszerűségében rejlik, de azt hiszem sok idő el fog még telni, amíg hasonlót készítünk.

            Az alábbi felvételen jól megfigyelhető egy tipikus "csészealj" felépítésű ufó szerkezete. Ez alapján, s a leszállási nyomok alapján sikerült elkészítenünk a műszaki rajzát is.

3.ábra. Repülő csészealj maradványsugárzása a térugrás utáni töredékmásodpercben

Vissza a kezdőlapra